Tulajdonképpen az ókor óta tudjuk, hogy - magasabb rendű transzcendenciák ide vagy oda - kedélyállapotunkat
és közérzetünket, illetve legföldhözragadtabb és legnemesebb érzelmeinket is jelentős részben a szervezetünkben termelődő kémiai anyagok és
az ezek által generált agyalapi impulzusok határozzák meg. Az úgynevezett
szerelemért például legfőképpen az amfetaminok családjába tartozó fenil-etil-amin
a felelős, az endorfin pedig az opioid peptidek fő csoportjába sorolható. Fentiekből kifolyólag az
úgynevezett boldogság művi úton történő elérésére/pótlására irányuló törekvések egyidősek
az emberiséggel, arról nem is beszélve hogy a világirodalom el nem hanyagolható része is az utána
való vágyakozásra és a hiánya feletti lamentálásra épül.
Ha a mámor permanens lenne, valószínűleg sose jöttünk volna le a fáról, de nem az – és ennek ismeretében elsőre nem is tűnik annyira légből kapottnak az az elmélet, hogy (többek között ebben is) a természet gonosz tréfájának áldozatai vagyunk: 0,05 % véralkohol-deficittel születünk, melynek kiküszöbölése azonnal komoly javulást indukálna életminőségünkben, párkapcsolatainkban és általános produktivitásunkban. Finn Skarderud – ő az a norvég pszichiáter, akinek mindez a nevéhez kapcsolódik – több fórumon is lenyilatkozta már, hogy az egész nem több, mint egyetlen bekezdés kiragadása egy kollégája könyvéhez írott előszavából (feltételes módon írt arról, hogy egy-két pohár bor után könnyen támadhatnak efféle érzéseink, és rögtön a soron következő bekezdésben cáfolta is az egészet), Thomas Vinterberg filmjének mindenesetre erre a teóriára épül az alaphelyzete.
A Még egy kört mindenkinek (Legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díj, 2021) hősei negyvenes éveiket taposó középiskolai tanárok, akik egyikük születésnapja alkalmával elhatározzák, hogy megpróbálják az elméletet átültetni a gyakorlatba, persze szigorúan tudományos alapon. Az eredeti cím (Druk) elvileg a magyarul rohamivásként definiált jelenség (minél gyorsabban minél több határozott és erőteljes csapást mérni a központi idegrendszerre a teljes k.o. elérése érdekében) dán szinonimája, míg a magyar által is lekövetett angol cím (Another Round) ennél egy fokkal pozitívabb élményt sugall. A lényeg, hogy csakugyan rengeteget isznak benne, de Vinterberg filmje nem erről, hanem – Kierkegaard hazájában mi másról – a szorongásról szól.
A szorongásról, amely időről időre bekopogtat mindannyiunkhoz: ha úgy tetszik, az egész földi pályafutásunk felosztható a különböző életkorok/életszakaszok által felcímkézhető válságokra. Mads Mikkelsen és barátai/kollégái a félpályánál beköszöntő krízisben vegetálnak, ami több szempontból is a legszörnyűbb mind közül, hiszen még kínzó közelségben vagy a saját fiatalságodhoz (illetve hőseink foglalkozásuk révén a másokéhoz is), és ezáltal élénken emlékezhetsz arra az időre, amikor az élet 0-24 órás Godmode-nak, egyben a lehetőségek végtelen tárházának tűnt, szabadjeggyel a rák ellenszerének felfedezéséhez, a rocksztárrá váláshoz vagy a világ kényed-kedved szerinti módon történő megváltásához, ide értve azt is, ha beéred annyival hogy erős, egészséges és sikeres legyél életed szereleme (s egyben kisded gyermekeid anyja) oldalán. Tulajdonképpen mindegy is, hiszen mindezek megvalósulásáért csak a beláthatatlan távolságban létező jövőben leszel majd felelős - épp ezért sújt majd le rád olyan pusztító erővel a felismerés, hogy ez a bizonyos jövő sunyi módon megérkezett, te pedig ott állsz letolt gatyával - rosszabb/jobb esetben egyedül, jobb/rosszabb esetben pedig a fent említett kisdedekkel és fix kamatozású jelzálogkölcsönnel hozzád kötött, hasonlóképpen fásult és életunt másik emberi lény oldalán.
„Ha túl sokáig áll a víz, elposványosodik; és posványossá lesz a lélek is, ha túl sokáig tartó nyugalomban van része” – prédikálta néhány évtizeddel ezelőtt egy másik filmben egy Alexis Zorba nevű krétai bányász (rá még visszatérünk). Martin (a Mads Mikkelsen alakította történelemtanár) tankönyvi példája a fentebb taglaltaknak: a feleségétől elhidegült, kamaszodó gyermekei számára mintha nem is létezne, egykor nagyobb reményekkel kecsegtető hivatásában is totálisan szét van peregve – mindezek mellett pedig elég depressziós és egyben elég intelligens ahhoz, hogy meg se próbáljon vitába szállni, amikor szembesítik az állapotával. „Értem” - talán ez a szó hangzik el a szájából a legtöbbször, ennél többre nem is képes - igazából szükség sincs rá, mert Mikkelsen arcáról könnyen leolvasható a többi. Nincsenek jobb karban a barátai sem – nem sokban különböznek egyikük kutyájától, akit vénségére ölben kell az udvarra cipelni, hogy el tudja végezni a dolgát. A vonatkozó dán statisztikákat figyelembe véve picit életszerűtlen, ugyan hogy csak negyven felett, kvázi intellektuális felindulásból kezdenek el masszívan piálni, de az különösebb előtanulmányok nélkül is könnyen kiszámítható, hogy a történetük (értsd: bármely történet, amelyben a hősök valamiféle függőséggel kacérkodnak) milyen ívet fog leírni. Az efféle darabok - néhány kivételtől eltekintve - a borítékolható kezdeti felívelést követően kétféleképpen szoktak végződni: valamiféle katartikus, lélektanilag (és fiziológiailag) is tökéletesen valószínűtlen megváltással, vagy a realisztikusabb, a nézők katarzisának kiváltására ugyanakkor tökéletesen alkalmatlan saját hányásba fulladással.
A Még egy kört mindenkinek megpróbál a kettő között egyensúlyozni, és ez a körülmény egyszerre válik előnyére és hátrányára. Az óramű pontosságával érkező nézőpontváltások - Vinterberg szemlátomást megpróbálta másodpercre pontosan beosztani a műsoridőt a négy főhős között - a kelleténél töredezettebbé teszik az eleve komótosan építkező cselekményt, a kívánt célt (azaz hogy négy egyformán kidolgozott, egyenértékű személyes drámát láthassunk egyetlen jegy áráért) azonban ennek ellenére/éppen ezért sem sikerült elérnie. Meg merem kockáztatni, hogy három főhős ezúttal több lett volna, mint négy (nem veszítettünk volna sokat, ha Nikolaj (Magnus Millang) történetszála a vágóasztalon végzi) és az így felszabadított időben kicsit mélyebbre lehetett volna vágni a többiekben.
A cselekmény kétharmadáig még így is átgondoltan épülnek fel a karakterívek: a fenségestől a nevetségesig a közmondásos hajszálnyinál ugyan hosszabban, de közel hibátlan ritmusban jutunk el, a szánalmasra (mint a masszívvá fajuló alkoholizálás szükségszerű utolsó stációja) azonban alig marad idő. Hogy a kontrollvesztés és a törvényszerű leépülés lassú előrehaladását leginkább hősei egyre gyűröttebb arcáról mutatott közeliken keresztül mutatja meg Vinterberg (Mikkelsent sem kell félteni, de ezen a téren kétségtelenül a Tommyt alakító Thomas Bo Larsen viszi el a pálmát), az kifejezetten a javára írható, ahogyan az is, hogy nem akarja a feltétlenül szükségesnél tovább fokozni a melodrámát (az egyetlen haláleset például képernyőn kívül történik, mindössze egy üres csónakot mutat a kamera néhány másodpercig). Tovább megyek: meg lehet bocsátani azt az alkotói szándékot is, hogy a hősök ne veszítsék el a rokonszenvünket, és nincs baj a (részleges) hepienddel sem, de ettől még nem lesz kevésbé zavaró, hogy a mélypontról a feloldás felé vezető úton gigantikus lyukak tátonganak (egy kapcsolat helyreállításához csakugyan elég lenne, hogy az ember ne hugyozzon be a saját ágyába? ha az egyik karakter mélyrepülésének fő eredője a magány, valóban elegáns egyetlen félmondattal rövidre zárni a végén, hogy megismerkedett valakivel, és ezzel varázsütésre minden megváltozik? és egyáltalán, ha ilyen egyszerű behúzni a kéziféket, akkor miért válnak ennyien emberi ronccsá?)
Fentiek felett sokkal hosszabban és szőrös szívűbben tudnék vekengeni, ha a film öt perccel rövidebb lenne, és hiányozna az utolsó jelenet életigenlése és mindent elsöprő dopamin-fröccse. Egy pillanatra érdemes elmerengeni afelett, hogy mennyire másnak látnánk/értelmeznénk ha előtte pár perccel nem mutatják meg azt a bizonyos sms-váltást, de ez tényleg az utolsó rosszmájú megjegyzés.
A minden korábbi sutaságot felülíró katarzishoz persze kell egy hibátlan – és a szövegét tekintve tökéletesen a cselekménybe illeszkedő – betétdal, amely már az első snittek alatt is felcsendült, és ezáltal szépen keretbe foglalja a történetet. Mind a két alkalommal erejük teljében lévő, féktelen energiákat árasztó tinédzsereket mutat kamera, a különbség csak annyi, hogy a második alkalommal ott van közöttük egy ötvenöt éves ember is, aki úgy mozog, ahogy a nagykönyvben meg van írva (mintha senki sem látná), és aki megtanulta minden evangéliumok közül a legfontosabbat: táncolni kell, uraim, és a zene majd csak megjön valahonnan.