Kereken tíz év kellett, hogy a Vasember 2-beli debütálása után elkészüljön Natasha Romanoff saját filmje, aztán a covid ráhúzott még egy évet. Közben a karaktert a Végjáték már elveszejtette, így egyértelmű volt, hogy ez nem egyszerűen csak egy Fekete Özvegy-film, hanem a Fekete Özvegy-film lesz: az a minimum, hogy a karakter búcsúja, összegzése, lekerekítése, kivételesen jó esetben pedig akár személyisége, traumái, lelke, moralitása mélyebb rétegeinek feltárása. Az kicsit sem meglepő, hogy nem a kivételesen jó eset valósult meg, az viszont már nagyon is meglepő, hogy még valamirevaló búcsúfilmet sem sikerült összekalapálni a karakternek.
A Fekete Özvegy a Polgárháború eseményei után játszódik, amikor Natasha egészen Norvégiáig menekül a kormány elől, hogy egykori „húga” hívására visszatérjen Budapestre, és szembesüljön múltja bizonyos sötét és tragikus eseményeinek következményeivel, majd egykori „amerikai családja” segítségével végleg lekapcsolja gyermekkori rémálmát, a Vörös Szobát. A 007-es színeket felvillantó globális kémkaland nyaktörő tempóban ugrál egyik kontinensről a másikra, mindent törve, lőve, rombolva, robbantva, meg-megállva egy-egy olykor tényleg megkapó, legtöbbször azonban inkább csak felszínesen szentimentális karakterépítés és emocionális töltet kedvéért.
A The Americansre hajazó, abszolút ígéretes prológus után gyorsan kiderül, hogy a Fekete Özvegy kényelmesen elvan az átlag Marvel-produktumok kellemes kis langyos lábvizében – nem tud, nem is akar karcosabb, thrilleresebb, okosabb, mélyebb, érzelmesebb lenni, pedig főhősének múltja, státusa és morális komplexitása mindet indokolttá, sőt kívánatossá tenné. Akadnak ugyan meglepő, az MCU keretin belül akár merésznek is nevezhető dramaturgiai elemek (pl. Natasha egy bizonyos múltbeli tette), de egyrészt messze nem fektetnek rájuk elég hangsúlyt, másrészt hosszútávon rendre megeszi őket a Marvelre jellemző megalománia. Ráadásul ez a megalománia cserébe még csak nem is szolgál különösebben emlékezetes jelenetekkel, az akciók többsége lustán ellavíroz az utóbbi évek tisztes, de messze nem magas hollywoodi átlagának szintjén: mintha a CGI, a pénzügyi szemlélet és a „majd megoldjuk utómunkában”-elv eluralkodásával a puszta látványelemek mögül is egyre inkább kiveszne a kreativitás.
Mi több, a Fekete Özvegy már csak azért sem jó búcsúfilmje Natashának, mert a forgatókönyv egyszerűen nem foglalkozik vele eleget (ahol a „foglalkozik vele” nem egyenlő a vásznon töltött – lő, rúg, ugrik stb. – idővel), inkább arra koncentrál, hogy felvezesse az utódját (akiről már tudjuk, hogy benne lesz a Sólyomszem-sorozatban). És ez azért mégiscsak méltatlan kicsit (bármilyen remek párja is Florence Pugh Scarlett Johanssonnak), főleg azok után, hogy a Végjátékban még csak temetés/tisztességes megemlékezés sem jutott neki. De hát ez a franchise-univerzum már csak ilyen: mindig kattognia-dübörögnie kell előre, miközben egyre több súlyt cipel magával, egyre lomhább, egyre belterjesebb, és egyes állomásai inkább tűnnek logisztikai műveletnek, mint önálló alkotásnak. (Az ihlető képregények már jó pár évtizede ebben a franchise-ragacsban dagonyáznak, és mostanra ide jutott a filmes univerzum is: a lendület erejét átveszi a tehetetlenségé.)
A Fekete Özvegy saját filmje picit olyan, mint amikor egy filmlegendát egész karrierje során elkerül az Oscar, majd pár évvel a halála előtt belenyomnak egy életműdíjat remegő kezébe, legyen boldog vele ő is meg a rajongótábora is, ’oszt jóvan, pipa, senki se mondhassa, hogy nem kapta meg a jussát, most már lehet hazamenni, csókolom.