David Ayer Öngyilkos osztaga olyan, mint valami csúnya, illetlen, büdös leheletű távoli rokon, akiről senki sem beszél. Zack Snyder DC-filmjei, minőségüktől függetlenül és már pusztán a karakterek jelentősége miatt is megkerülhetetlenek, a C-listás gonoszokkal teli Öngyilkos osztagra viszont az agyonhype-olt Harley Quinn és alakítója, Margot Robbie ellenére sincs miért emlékezni – egyrészt teljesen önálló, a DCEU-ba alig-alig beágyazott darab, másrészt fárasztó és stílustalan katasztrófa, így nyugodtan ki lehet kukázni (amit mondjuk egy Supermannel már bajosabb megtenni). Kudarcát mi sem demonstrálja jobban, mint hogy közel 750 millió dollárt fialt, vagyis pénzügyileg szép siker, a stúdió mégis alig várta, hogy végre elhatárolhassa magát tőle.
Amikor James Gunn átmenetileg fasírtban volt a Disney-vel (vagy legalábbis bizonyos régi tweetjeinek mesterkélt botránya következtében kicsit úgy kellett tenni, mintha), a Warner belasszózta a DCEU-ba, hogy csináljon nekik egy új Öngyilkos osztag-filmet – nem folytatást, nem rebootot, de nem is valami teljesen újat, ami tudomást sem vesz az előzőről, hanem ezeknek egyfajta bizarr kevercsét, amit aztán értelmezzen mindenki úgy, ahogy akar. A marketingosztály végtelen bölcsessége ezt a címadás szintjén úgy oldotta meg, hogy ugyanazt a címet adta ennek az új filmnek, mint a réginek – csak elé dobott egy névelőt. Gunn-nak azonban, aki a Marvel két Galaxis őrzői-filmjével jó előre (és viszonylag pontosan, mínusz R-es besorolás) belőtte az elvárásokat, ennél kicsit konkrétabb elképzelései voltak: az első akciójelenetben szimbolikusan kivégzi az előző csapatot, és azzal együtt az előző filmet is. Gonoszan, gyúnyosan, szatirikusan, véresen, viccesen. Frenetikus gátlástalansága és arcátlansága egészen a stáblistáig megmarad, és a szuperhősfilmek történetének egyik legbizarrabb főgonoszában csúcsosodik ki.
Az öngyilkos osztag (The Suicide Squad) olyan, mintha egy 80-as évekbeli kommandós akciófilmet (egy csapat elitkatonának szét kell rúgnia egy rosszalkodó banánköztársaság seggét) öntöttek volna fel a Galaxis őrzői szuperhősparódia határán egyensúlyozó grandiózusságával, komikumával és valószínűtlenül megkapó karakterábrázolásával, valamint a Harley Quinn animációs sorozat véres-trágár humorbomba-őrületével. Gunn játszi könnyedséggel (igaz, néha mind cselekmény, mind humor terén kiszámíthatóan) mozog e laza műfaji-stilisztikai határok között, összehasonlíthatatlanul hatásosabban és spontánabbul gyúrva össze akciót, gusztustalanságot, vígjátékot és öniróniába bukó zsánertudatosságot, mint bármelyik Deadpool-film. Ráadásul igen bátran lengeti a karakterkaszát. Úgy vagány, hogy nem érezni rajta az izzadságszagú erőlködést, hogy vagány akar lenni.
És ahogy a Galaxis őrzőiben, Gunn és remekül összeválogatott gárdája (a karakter- és színészi mesterhármast Idris Elba, Margot Robbie és – bármily meglepő – John Cena alkotják) a tarka, harsány felszín alatt ezúttal is finoman meg-megpendít olyan, a cselekmény szövetébe erőlködés nélkül illeszkedő témákat és emberi pillanatokat, amik adnak egyfajta hitelességet, már-már komolyan vehetőséget a féktelen szuperhős-abszurditásnak. Autoritás, fanatizmus, Amerika-kritika, zsarnokság, testvériség, megváltás – vagy akár egy egyszerű apa-lánya kapcsolat. Ami az egyik pillanatban még poén (például egy szereplő őrületbe hajló agressziója, elvakultsága), az pár perccel később legitim veszélyforrás, ad absurdum „dráma”, és ez a stílusváltás nem önkényes, hanem a karakterből szervesen következik.
Végül ott tartunk, hogy Gunn egy vérmocskos, trágárkodós, első pillantásra akár öncélúnak tűnő audiovizuális állatságba/trollkodásba több szívet, értelmet és súlyt visz, mint amennyit szinte bármelyik pályatársa a többi Marvel/DC-opusba.