A Daniel Craig-féle Bond, hogy is mondjam csak, állatias, nyers erejének számomra talán legikonikusabb pillanata az, amikor a Casino Royale nyitó akciójelenetében vicsorogva áttör egy (furnér)falon, amelyet üldözöttje még gondosan megkerült. Ez a megállíthatatlan, elnyűhetetlen, brutális buldózerként tűzön-vízen-hullán átdübörgő szuperügynök most, 15 évvel később gyarlóbb és sebezhetőbb, mint valaha – de nem csak fizikailag, érzelmileg is. Cary Joji Fukunaga, a True Detective első évada és a Beasts of No Nation rendezője túlzás nélkül nagyszerű pillanatokat (és egy csodálatos első negyed órát) hoz ki ebből az emberibbé fáradt-nyűtt 007-esből – de a legjobbak sem elegendőek ahhoz, hogy kellőképpen összetartsanak egy túl hosszú, túl zsúfolt, túl gyenge lábakon álló szentimentális akcióeposzt.
Ironikus, hogy a Nincs idő meghalni a múlt elengedésének, a továbblépésnek a gondolatával indul – hogy aztán bő két és fél órán át dagonyázzon a Casino Royallal parádésan elstartoló, és azóta kisebb-nagyobb döccenőkel zakatoló Craig-éra kánonjában. Furcsa ez egy olyan franchise-tól, ami évtizedeken át rögeszmésen igyekezett távol tartani magát mindenféle kontinuitástól, és e törekvését csak nagyon ritkán pihentette. A baj persze nem a koncepcióval van, az akár izgalmas is lehetne – főleg, hogy ezt a filmet kezdettől fogva a Craig-féle Bond hattyúdalának szánták –, hanem azzal, hogy enyhén szólva ingatag alapokra építkezik.
Az előző felvonásból, a 2015-ös Spectre-ből hoz tovább a cselekmény vezéralakjai közül kettőt, Léa Seydoux Madeleine-jét és Christoph Waltz Blofeldjét; szerepüknek – különösen Madeleine esetében – óriási emocionális súlyt szánnak, csakhogy ezek a karakterek a fontosságuk minden sulykolása ellenére sosem tudtak túllépni a Bond-lány és Bond-gonosz legunottabb sémáin. Madeleine szürke árnyék csak Eva Green első percekben gyönyörű melankóliával megidézett Vesperéhez képest, és Blofeld is elhalványul például Javier Bardem excentrikusságában is zsigeri Silvája mellett. Egyszerűen rossz a kiindulási alap: a Spectre lusta-lomha öröksége nem hagyja élni ezt a filmet. De nem ez az egyetlen probléma.
Az új főgonosz, Rami Malek Lyutsifer (azaz „Lucifer”, és elmondani nem tudom, milyen rosszallóan gyűrődnek a ráncok a homlokomon) Safinja a rendkívül ígéretes, szinte horrorfilmes felvezetése dacára gyorsabban esik bele a tágra nyílt szemmel félsuttogva beszélő megalomán holdkóros klisévermébe, minthogy az ember kimondhatná, nullanullahetes (ráadásul még az is homályos, hogy egyáltalán mit akar és miért). És akkor ott vannak még azok a régi karakterek, akinek nem jut semmi érdemi szerep, csak kötelezően meg kell jelenniük (Moneypenny, Bill Tanner), illetve azok az új karakterek, akikkel teljesen feleslegesen hizlalták fel a cselekményt: Ana de Armas bohókás Palomájának hiányát észre se venné a sztori, de az igazi tragédia az új 007-es, Lashana Lynch méltatlan elherdálása – mindkettejüket teljesen ki lehetett volna hagyni a filmből.
Pedig az az ív, amellyel a Nincs idő meghalni megpróbálja az eddigieknél is szorosabban
összekötni a Craig-féle Bondokat, izgalmas, érdekes és roppant ambiciózus. Már
a Casino Royale is a főhős
traumatizálásával adott súlyt a franchise hagyományos extravaganciájának, így
aztán logikus, hogy Fukunaga a belső világára, az érzelmi sebeire, a
potenciális jövőképére koncentrálva búcsúztassa őt. Élhet normális életet egy
egykori szuperügynök, aki végiglőtte/gyilkolta/robbantotta a világot? Képes lesz
valaha is bárkiben megbízni, nem a háta mögé pillantgatni, nem folyton
gyanakodni és igazán szeretni? El tud számolni a múltjával, begyógyíthatóak a
(nem fizikai) sebei?
Mindez persze kissé idegenül hangzik a franchise-tól, de hát a Bond-filmek valamilyen fokig mindig is reagáltak az adott kor politikai, társadalmi és divatfolyamataira. És az, hogy a sorozat egy 2020-as évekbeli darabjának van igénye bepillantani a legdurvább csörte közben is kifogástalan megjelenésű, legyőzhetetlen, eszményi akcióhős kőkemény-maszkulin, egyben jéghideg-távolságtartó felszíne alá, nemcsak teljesen magától értetődő, hanem talán szükséges is. Mintha maga Craig is azokban a jelenetekben kelne igazán életre, amelyekben valami újat kell villantania a karakterből.
Azt biztos nem lehet elvitatni a Nincs idő meghalni-tól, hogy a főhősével kapcsolatos vállalásaiban és ambícióiban egyedi, sőt fontos darabja a franchise-nak. De hiába sikeres Bond humanizálása, ha maga a film szedett-vedett módon tákolódik köréje – pedig a felesleges sztori- és karaktersallangok alatt, az értelmetlenül hosszú játékidőben mélyre eltemetve ott rejlik valahol egy páratlanul izgalmas és szívszakító mestermű. Kár érte.