Az, hogy Chloe Zhao, A rodeós és az Oscar-díjas Nomádok földjén író-rendezője Marvel-filmet csinál, önmagában nem feltétlenül jelent semmit – a Marvelnek, illetve úgy általában véve Hollywoodnak jól bejáratott, olajozottan működő személyiségtelenítő gépezete van, félelmetes hatékonysággal darálják be és formálják saját képükre a független/nemzetközi szcéna tehetségeit. Az még a jobbik eset, amikor valaki ezt időben észreveszi, esetleg van is annyi integritása, hogy kiszálljon a sok százmilliós bérprojektből, mielőtt óhatatlanul szembe köpné magát (ld. Edgar Wright és a Hangya esetét). Zhaónak – aki saját bevallása szerint MCU-rajongó, és ő maga pitch-elte/írta az Örökkévalókat a stúdiónak – viszont nincs miért szégyenkeznie. Ő az a ritka kivétel, aki ténylegesen be tudott lopni némi érzékenységet és kifinomultságot, vagy akár úgy is mondhatnánk, egyediséget korunk legnagyobb, legagresszívabb, legbrandesítettebb mozgóképes pénzverdéjébe. Ez már önmagában is nagy teljesítmény.
A legendás Jack Kirby 70-es évekbeli, grandiózus kozmikus ámokfutásainak egyikéből (ld. még: The Fourth World a DC-nél) kisarjadt sztori a címbéli örökkévalókról szól, akik égi istenségek halhatatlan teremtményeiként több ezer éve védelmezik a Föld népét a rajtuk élősködő szörnyű deviánsokkal szemben – majd egy idő után megkérdőjelezik küldetésük értelmét és jogosságát. A koncepció messze az eddigi legabsztraktabb a karaktereit hagyományosan a hétköznapi, emberi realitásból gyökereztető Marvel filmjei közül, hisz ezúttal csillagokból jött szuperlények konfliktusait kell átéreznünk.
Zhao viszont, ahelyett, hogy a kézenfekvőbbnek tetsző bombasztikus blockbuster-utat járná, vagyis mindent az elképesztő grandiózusságnak rendelne alá (ahogy egyébként Kirby is tette, bár ő nem véletlenül Kirby – nem sokan tudják büntetlenül utánacsinálni), csak azért is a sztori emberi oldalára koncentrál. Ezért az Örökkévalók jóval lassabb és melankolikusabb, mint az átlag Marvel, mi több: az a fajta, manapság ritka akciófilm, amely közben az ember nem érzi úgy, hogy az akciójelenetek közti időt csak kínjukban, muszájból töltik ki az alkotók gyorsan-unottan lezavart expozíciókkal és karaktermagyarázó pillanatokkal. Sőt. Minthogy idővel az válik központi kérdéssé, fő dilemmává, hogy mennyire emberiek és emberségesek is valójában a címbéli halhatatlanok (és hogy mit kezdenek kisebb vagy nagyobb emberségükkel), a földi népességgel és az egymással való őszinte interakciójuk, a szuperhumán csörték közti csendes vagy éppen zaklatott, de mindenképpen intim pillanatok ábrázolása a film túlzás nélkül legfontosabb alkotóeleme. Nélküle üres és érdektelen lenne az egész, a mai átlagnál izgalmasabb, frissebb akciójelenetek és a helyenként lenyűgöző vagy akár szép, méltóságteljes grandiózusság is.
Pedig ezek a pillanatok sokszor nem feltétlenül fontosak a tulajdonképpeni cselekmény szempontjából. Több olyan karakterkapcsolat, románc, barátság is van, melynek hiányát nem feltétlenül érezné meg a sztori gerince, az érzelmi intelligenciája, az a bizonyos „plusz” viszont annál inkább. Ez a hozzáállás nem valami gyakori egy mainstream műfaji, vagyis többnyire erősen cselekményközpontú filmnél. Nyilván nem úgy kell ezt elképzelni, hogy Gemma Chan festői tájjal a háttérben, Frances McDormandként mereng percekig a távolba, de aki azt mondja, hogy Zhao jellegzetes stílusa egyáltalán nem érhető tetten az Örökkévalókon, az nézze meg jobban. Egy Marvelhez vagy igazából bármilyen kortárs hollywoodi pixelorgiához képest már az is nagy szám, hogy nem érezni minden egyes képkockánál, hogy a háttér a valóságban ott sem volt.
Ahhoz képest, hogy az Örökkévalók a tétek és koncepciók szintjén milyen kozmikus keretekben mozog, megkapóan személyes tud lenni – az eposziságnak és a líraiságnak ez a keveréke ad neki sajátos ízt, ez viszi előre, ez élteti.
Hogy hosszabb a kelleténél? Hogy kicsit egyenletlen? Hogy így is érződik a szerzőiséget, egyediséget visszafogó zsáner- és brandkonstrukciók nyomása? Persze, mondhatni, ez magától értetődő. Másrészt viszont itt egy Marvel-film, ahol a fő ellenség nem egy pofán verhető megalomán hódító/pusztító, ahol a fő konfliktusok belül dőlnek el (de tényleg!), ahol érezni a karakterek őrlődését, ahol a világban betöltött szerepünkkel és a világ állítólagos működésével kapcsolatos (releváns) morális dilemmák fontosabbak, mint az, hogy ki tud nagyobbat bemosni a másiknak. Szóval lehet, hogy nem az év filmje az Örökkévalók, de akkor is frissítő a mai marveles/hollywoodi mezőnyben.