November vége felé az ember viszonylagos biztonsággal dobja
be „az év egyik legjobb ’valamije’” jellegű hangzatos sommázásokat, túl nagy
meglepetések már nem jöhetnek – más kérdés, hogy a The Medium (2021) esetében valószínűleg már januárban sem
ódzkodtam-bátortalankodtam volna ilyesmitől. Idén kétségkívül Banjong
Pisanthanakun thai idegőrlője az a horror, amely a hajadnál fogva ráncigál le a
pincébe, onnan pedig egyenesen a pokol legmélyére, a végtelenségben gyötrődő
lelkek sikolyainak kakofóniájába, és csak akkor enged el, amikor már úgysem
tudsz menekülni.
Onnan nézve ez nem olyan meglepő, hogy a The Medium írója és producere az a Na Hong-jin, akinek öt évvel ezelőtti (íróként és rendezőként készített) The Wailingjét horrorrajongói körökben még öt év elteltével is csak tiszteletteljes suttogások közepette emlegetik. De gyorsan hozzáteszem, hogy a The Medium semmiképpen nem „az új The Wailing”, még a hasonló tematika – távol-keleti folklórba ágyazott ördög/démonűzés – ellenére sem. A The Medium bőven nem olyan komplex, elegáns és rafinált, mint modern klasszikusi pozícióba növő elődje, sokkal nyersebb, nyílegyenesebb, egyszerűbb film (következésképpen érthetőbb is, ami nem baj, mert olyan emberrel még nem találkoztam, aki a The Wailinget 100%-ig össze tudta volna rakni magában). De hogy kurvára hatásos, az biztos.
Az áldokumentumfilmként keretezett sztori középpontjában egy Thaiföld északkeleti részén elterülő faluban élő médium, Nim áll, aki egy jóindulatú helyi istenség, Bayan gazdatestje – ahogy felmenőinek sok más női tagja is az volt, generációkra visszamenőleg. A sámánszokásoknak megfelelően hamarosan ki kell választani Nim utódját, akit Bayan megszállhat majd, ám a jelölt, Nim unokahúga, Mink, egyre furcsábban viselkedik, és idővel felmerül a gyanú, hogy talán nem is Bayan környékezte meg őt, hanem valami sokkal sötétebb és ártalmasabb szellem.
Elsőre talán meglepő hasonlatnak tűnik majd, de
struktúrájában a The Medium leginkább
Neill Blomkamp District 9-jára rímel.
A felvezetés kifejezetten hosszú és ráérős, ahogy a dokumentumfilmesek Nim
mindennapi életét, családi dinamikáját, spirituális vezetőként végzett munkáját
és hitvilágát járják körül – a konfliktusok ugyan viszonylag hamar fesejlenek,
de kezdetben könnyen kezelhetőnek és/vagy eviláginak tűnnek, enyhe zavaró
körülménynek a (nekünk, európaiaknak mindenképpen) szokatlan és izgalmas thai
folklór panorámájában. A fokozatosan egyre hangsúlyosabbá váló természetfölötti
háttér előtt abszolút valóságosnak érződő emberek nyűge-baja-öröme zajlik, és
ezt a hitelességet nemcsak (sőt, nem elsősorban) az áldokus keret teremti meg,
hanem az egyszerű, napi rutinba olvadó sámánizmus minden fellengzősségtől,
tolakodó miszticizmustól megfosztott ábrázolása is. A The Mediumban ez egy szakma, az átlagnál nagyobb tiszteletnek örvendő, de akkor is csak egy szakma, mint mondjuk a kenyérsütés.
Aztán Ming megszállásával szintet és stílust lépünk – egy zsigerien félelmetes és felkavaró rejtett kamerás jelenetsor után, amely hosszában szarja ketté a Paranorman Activity-sorozat egészét, és amelynél hatásosabban kevés film kínálta meg a nézőt azzal a koncepcióval, hogy „de, igenis vannak szörnyek az ágyad alatt, és hát bizony, kurvára előjönnek, amikor alszol”, ráfordulunk a finálé félórás pokoljárására. Banjong Psianthanakun földbe döngölő erővel, kérlelhetetlen kegyetlenséggel okádja vászonra Na Hong-jon szkriptjének vérben és rettenetben tocsogó nihilizmusát.
Igaz, mint minden hasonló áldokumentumfilmben, itt is
kiszúrja a szemedet, hogy az operatőr még akkor is filmez, amikor már a beleit
csévélik kifelé, valamint az is tény, hogy a végjáték egy kicsit túl hosszúra
nyúlik, egy bizonyos, minden szempontból vízválasztó ponton túl pedig az a
kérdés is felmerül, van-e még akár stilisztikai, akár dramaturgiai, akár bármilyen
értelme a folytatásnak. Egy idő után vagy eltompulsz, vagy menekülőre fogod,
attól függ, mennyire bírja a gyomrod és az ideged, mert bár nem akarok nagy
szavakat használni, a The Medium egy
edzett horrorrajongónak is képes odabaszni. Pont a megfelelő arányban keveredik
benne a nyomasztó feszültség, a vér-bélomlás, a mindezt súlyosbító egyéb körülmények
(kannibalizmus, csak hogy egyet bedobjak) és az egésznek, mint a villám
Frankenstein teremtményének, életet adó lényeg, a felvezetéssel megalapozott
témák – a démon-gorefest mögött a történelmi bűnöktől a vérfertőzésen át a
hitválságig sok minden megvillan a műfaji őrjöngést kiegészítendő,
megindokolandó, aláhúzandó –, karakterrajz és közegábrázolás. Röviden: a hitelesség. (Ami valahol ott kezdődik, hogy a főszereplő Nim nem egy bombasztikus személyiségjegyekkel feltupírozott, tipikus hollywoodi sztáralkat, hanem egy egyszerű, középkorú, túlsúlyos nő.)
Mert a horrorjelenetekben tobzódás önmagában semmi. Csak művér és latex (vagy manapság – fordított keresztet vet – CGI) kérdése. De a tobzódásnak átélhető, emberi alapot szolgáltatni, az öncélúság, a guilty pleasure, a camp csapdáit elkerülni, és a komolyságot, sőt méltóságot tökig véresen, húscafatosan, halálhörgések közepette is megőrizni – az már valami.
A filmet a Sitges Film Festivalon láttuk.