1999-ben Hollywood még nem volt annyira homogén, mint manapság, de a Mátrix már akkoriban is kivételesnek, szokatlanul frissnek számított - nagyjából a sci-fik/akciófilmek Tarantinója volt: szinte minden tematikai és stilisztikai elemét máshonnan vette, kreatív vegyítésükkel mégis sikerült valami nagyot, maradandót, újat sőt: forradalmit alkotnia. Kicsit reménytelennek tűnt (főleg az Újatöltve és a Forradalmak művészi fiaskója után), hogy a mai, immár tényleg depresszíven homogén Hollywoodban elő lehessen venni a Mátrixot a nagy őshöz méltó formában, és ne csak egy újabb bújtatott remake szülessen, á la Az ébredő Erő, Jurassic World, Függetlenség
napja: Feltámadás ésatöbbi. Mégis felcsillant a lehetőség, hogy az új film sokkal ravaszabb lesz egy
átlag folytatásnál, hogy az eredeti koncepcióhoz hű, öntudatos, meta
mindfuckot kapunk az arcunkba, hogy megcsavarja, feje tetejére állítja,
önmagába visszafordítja a lore-ral kapcsolatos tudásunkat vagy legalábbis
viszonyunkat – hogy „Talán ez nem az a sztori, aminek hisszük”.
A Feltámadások nagy átverése, hogy egy ideig úgy
tesz, mintha tényleg több lenne annál, ami, ugyanis az első fél óra tobzódik az öntudatos kikacsintásokban, a metagesztusokban, a folytatás
vállalati-kapitalista kényszerének nyílt elismerésében és szatirizálásában. A
sztori kiindulási pontjában Neo (ismét a mátrix foglyaként) a Mátrix nevű videójáték atyja, akit húsz év után most berántanak legendás, paradigmaváltó
művének folytatásába, miközben a való világból ismét próbálják felébreszteni őt
az ellenállás tagjai – az így felmerülő izgalmas lehetőségek, furfangos narratív
játékok száma szinte végtelen, Lana Watchowski író-rendező azonban ezeket csak pofás díszítőelemnek használja, nem kezd velük semmi érdemlegeset, és a legkisebb
ellenállás irányában halad tovább. Vannak ugyan újítások a trilógiához képest,
de ezek csak felületi polírozások (a gépek megosztottsága, a való világban
materializálódó programok,
a zöldes-noiros színvilág modernizálása-trendiesítése), a lényeg mind cselekményben, mind
karakterábrázolásban, mind mögöttes tartalomban/filozófiában ugyanaz, mint húsz
éve.
Szóval… ez nagyon is az a sztori, aminek hisszük. A Feltámadások tényleg csak egy lusta, bújtatott remake.
Akarva vagy akaratlanul, de Wachowski (aki saját bevallása szerint egyfajta gyászmunkaként fogta fel a filmet szülei halála után; testvére, Lilly ebből nem kért) végtelen cinizmusba fordítja a kezdeti metáskodást – a Feltámadások az a fajta film, ami azt hiszi, hogy ha párszor direkt szóvá és humorforrássá teszi szégyentelen nosztalgiázását, rideg üzletiességét, egykori látnoksága és kreativitása kannibalizálását, akkor mindez alól automatikusan felmentést is nyer. A Warner nyomást gyakorol ránk, hogy elkészüljön a folytatás, mondja egy karakter a Warner filmjében – hah, micsoda önreflektív, éleslátó, bátor odamondás a vállalti overlordnak, mi?! Kár, hogy a vállalati overlord túlságosan el van foglalva azzal, hogy a lelketlen vállalati termék brutál kampányának köszönhetően befolyó milliókat számolgassa.
Kicsit olyan ez, mint a Hálózatban
Howard Beale híradós kiállása-lázadása (vagy említhetném a Black Mirror Fifteen Million Merits című epizódját is), melyet a tévécsatorna
azonnal beépít az eredetileg kritizált rendszerbe, hogy tovább erősítse azt.
Kivéve, hogy a Feltámadások esetében
még csak nincs is igazi lázadás, melyet bárkinek bárhová be kéne építeni –
csupán annak látszata, jól megszerkesztett, ügyesen kalkulált illúziója van. Az önreflektív
pillantok előremenekülések, rendszerbe integrált védekezések, már előre lehet demagóg
módon lobogtatni őket a kritikus hangok ellenében, úgymint: nem gondolhatod komolyan, hogy üres,
nosztalgiafacsaró prosti-film (copyright by William Goldman) vagyok, hisz épp
az ilyeneken élcelődöm! Talán még lenne is ebben az érvben valami, ha ez a vonal nem halna el fél óra után, hogy átadja a helyét egy tipikus, középszerű akciófilmnek.
Külön pofon az akciójelenetek és a látvány sablonossága. Az eredeti Mátrix stílust és trendet teremtett, egy egész generáció nőtt fel pofátlanul csúcsra pörgetett menőségén, bőrszerkós-napszemüveges keménycsávóságán (és keménycsajosságán), lassított pusztításesztétikáján, bullet time-őrületén. Már az is baj lenne, ha a Feltámadások húsz évvel később ezt csupán ismételné, ahelyett, hogy bármi újat kitalálna, de ennél rosszabb a helyzet. A Mátrix: Forradalmak forgatása annak idején nagyjából befejeződött, mire bemutatták az első Bourne-mozit, és eluralták Hollywoodot a kézikamerás-gyorsvágásos akciók. Visszanézve szinte döbbenetes, hogy a Mátrix-trilógia harcjelenetei milyen tiszták, hatékonyak, könnyen követhetők, milyen csiszoltak filmnyelvileg. A Feltámadások akciói ehhez képest kifejezetten nehézkesek, túlspilázottak, hülyére vágottak, sokszor kivehetetlenek – a Bourne-filmek örökségének legrosszabb aspektusát viszik tovább, és kiábrándító, hogy a 2000-es évek elejének két messze legnagyobb hatású akciófilmes franchise-a közül az egyik eszköztára így lenyelte a másikét.
Ezt is jobb lett volna hagyni, hogy békében nyugodjon, főleg, ha már az Újratöltvével és a Forradalmakkal annak idején eleve elhantolta saját magát, de hát Hollywood sírrablói fáradhatatlanul, gátlástalanul járják és járják a popkultúra temetőjét az éj leple alatt, ki tudja, kit ásnak elő legközelebb. Senki sincs biztonságban.