Jót tenne a mai filmiparnak egy kis elmozdulás az amerikai rágógumitól. Nekik köszönhetően az ókori Róma mintegy ezeréves történelmének eddig csak a leglátványosabb, leginkább befogadható szeletét ismerhettük meg, pedig van római élet a gladiátorokon, kocsiversenyeken és Julius Caesaron túl is.
A Julius Caesar elleni merénylet után néhány évvel járunk, forrong a római politikai élet, polgárháború fenyeget. Amíg Caesar rokonai és politikai örökösei bosszút esküsznek neves elődjük meggyilkolása miatt, addig az elkötelezett köztársaságpártiak mindenáron visszaállítanák a dictator által elhomályosított Róma régi fényét, A jobb sarokban az ifjú Caius Julius Caesar, a meggyilkolt előd adoptált fia, akit Augustusként ismer majd a történelem, és hű fegyvertársa, Marcus Vipsanius Agrippa, a bal sarokban Marcus Antonius és a köztársaságpárti római elit. Ebben a hatalmi harcban tör lándzsát a köztársaság mellett az ősi felmenőkkel büszkélkedő Marcus Livius Drusus is, akinek lánya, Livia Drusilla lesz történetünk főhőse. Édesapja elesik Philippinél, a köztársaságpárti erőkre száműzetés vár. Innen indul el Livia útja a hatalom csúcsára, üldözöttből üldözővé, később Augustus feleségeként a császárság korának egyik legfontosabb hatalmi tényezőjévé válik. Derék teljesítmény ez olyasvalakitől, aki egykor a Római Köztársaság helyreállítására tett ígéretet.
Már az intro is tetszetős, kicsit westworldös a makulátlan Jupiter-templomokkal és kifürkészhetetlen szoborarcokkal. A császár szobra felett egy gigászi nőalak uralja a horizontot. Mindenkinél messzebbre lát. Szép szimbólum, és a zene is erősíti ezt a cselszövő szerepet: a cselló és az elektromos gitár baljós összjátékát hallgatva madarak vonulnak el az óriás márványarc előtt. Megjön a kedvünk az ókori hatalmasok játszmáihoz. Egy kosztümös filmnél mindig nagy szerepe van a díszletek minőségének, és minél visszább tekerjük az idő kerekét, annál fontosabbá válik ez az illúzió.
Számomra minden ókori Rómát feldolgozó sorozatban a díszletek jelentették a kizökkenést. A gipszkarton oszlopok, az olcsó anyagból varrt tógák és műanyag ékszerek mind csökkentik a hatalmi játszmák súlyát. Gondoljunk csak a Spartacus: Vér és homok című töri-pornó papírmasé díszleteire és silány CGI háttereire. Itt ez mind rendben van, és még az egyéb történelmi részletekre is figyeltek. Például a közös árnyékszékeken található tisztálkodási eszközökre, a mécsesek szerencsét hozó fallikus jelképeire, az Indiából származó smaragd fülbevalókra - igazából teljes a kép. Aki például járatos az ókori büsztök témájában, az felismerheti, hogy a castingnál figyelembe vették a színész és a történelmi személy közötti hasonlóságot is: az Agrippát alakító Ben Bratt például kiköpött mása a principátus kori hadvezérnek.
Az ifjú Livia Drusillát játszó Nadia Parkesnak elhisszük azt a kissé fiús szerepet, amit az apja (Tengerjáró Davos, azaz Liam Cunningham) – fiú utód híján – neki szánt, női vonzerejét is képes latba vetni, ha hatalmi manipulációkról van szó. Mégis tudunk vele menni, mert őszinte, sérülékeny, a rabszolga barátnőjéhez, Antigonéhez (Melodie Wakivuamina, majd Colette Dalal Tchantcho) és a családi tradíciókhoz végletekig hűséges. A címszereplő felnőtt kori megformálására a lengyel Katia Smutniakot választották: elsőre egy szinte már zavaróan tökéletes külsejű nőt látni, akinek - emberi gyarlóságainak hála - mégis sikerül bevonnia a nézőt a játékba.
Simon Burke író remek, sokoldalú hősnőt választott a sorozatnak. Livia Drusilla életének feldolgozásával egyszerre beszélhettek a #metoo mozgalomban felerősödött feminista mozgalmaknak és bonthatták ki a római császárkor egy eddig ismeretlen, de annál érdekesebb aspektusát is. Mert a Domina azért nem volt mindenható, és ezt tudta ő is. Mindig csak egy férfin keresztül gyakorolhatta a császári hatalmat, és befolyása egészen Claudius császárig elért. Az ő közreműködésével tudott létrejönni és fennmaradni a Julius-Claudius-dinasztia. A fiatal Augustus remek Tom Glynn-Carney alakításában: kiválóan hozza a bicskanyitogató stílusú, totálisan macchiavellista, hataloméhes ifjú diktátort, a későbbi Caius hozzá képest csak egy átlagos, szögletes római arcél.
Az időutazás illúziója fontos, de sajnos itt sem sikerült tökéletesre. Persze ez egy alkotói dilemmához is kapcsolódik: hozzuk közelebb az ókori embert azzal, hogy mai mondatokat adunk a szájukba vagy - mint a Barbarians című Netflix-sorozatban láthatjuk - latinul (azt, hogy középkori/antik/vulgár sajnos nem tudom) beszélő légionáriusok és kortárs németet beszélő kelta törzsek kakofóniáját élvezzük? Fogas kérdés. A Dominában az előbbit választották, de hazudnék, ha azt mondanám: nem bántja a fülemet a „Come on”, az “All Right” és a hasonló nagyon mai kifejezések. Az illúzió tehát nem teljes, de könnyen lehet, hogy nem is lehet az.
A Sky Atlantic Channel Domina című sorozata mindenképpen kellemes meglepetés a kosztümös történelmi sorozatok iránt érdeklődőknek - a korszellem felé is tesz egy gesztust azzal, hogy elkezdi feldolgozni a nők szerepét is a világtörténelemben.