A bosszú vagyok, mondja Batman, aki úgy sétál ki a gothami árnyékokból, mint egy megállíthatatlan természeti erő, egy istencsapása, a kérlelhetetlen és kíméletlen, megtestesült égi igazságszolgáltatás. Csizmája döng az eső áztatta talajon, tekintete metsző, hallgatása súlyos, ütései brutálisak, jelenléte abszolút, tekintélye megkérdőjelezhetetlen. A bűnözők iszkolnak előle, a rendőrök óvatos, feszült gyanakvással méregetik, de még az ártatlan járókelők, az áldozatok is összehúzzák magukat. Ez a több mint 80 éves karakter sok minden volt már mozi- és tévéfilmes manifesztációi során: röhejes (Batman 1966), harsányan képregényes (Tim Burton/Joel Schumacher), komolyan vehető (Christopher Nolan), verőlegényesen túlmilitarizált (Zack Snyder), de igazán félelmetes sosem volt. Mostanáig.
Matt Reeves (A majmok bolygója: Forradalom / Háború) író-rendező vizuális megoldásain és méltóságteljes kimértségén túl (ezekről később) ez az eddigi leginkább földhözragadt Batman-ábrázolásnak köszönhető. Ebben a sötét lovagban minden funkcionális, a ruhájától a Batmobilján át a módszereiig minden a célszerűségről és semmi sem a designról szól – ahogy nincsenek pózolások, szuperhős-landolások, kitárt denevérszárnyak, vízköpőkön guggolások, illetve vicces beszólások, vagány egysorosok, kreatív fenyegetőzések sem. Az eredeti Batman-koncepció az volt, hogy a bűnözők babonás népség, ezért félnek a denevérlénynek öltözött sötét lovagtól (ezt a 21. században már megmosolyogtató koncepciót végül Nolan fordította a visszájára, nála Bruce Wayne már a saját félelmei legyőzése érdekében öltözött be), Reevesnél ellenben azért félnek tőle, mert hirtelen előjön a sötétből és könyörtelenül szarrá veri őket.
Ez nem a csillivilli turbó-Batman, aki idegen inváziókat ver vissza és az Igazság Ligája tagjaként grandiózus globális fenyegetésekkel száll szembe, hanem Frank Miller (á la Year One), Norm Breyfogle, Alan Grant és társaik „utcai”, nyomozó Batmanje (ahol a nyomozásra, a krimiszálra minden eddigi adaptációtól eltérően tényleges hangsúlyt fektetnek).
Dacára a szerencsére ritkán használt narráció kissé csikorgó mondatainak („Azt hiszik, az árnyékban vagyok. De én vagyok az árnyék.”), Batman felvezetése minden eddigi adaptáció közül messze, mondom, messze a legjobb. Reeves atmoszférateremtése az első perctől kezdve mesteri, bámulatos tudatossággal játszik a zuhogó esővel, a súlyos árnyékokkal, a POV-beállításokkal, a homályos képekkel, a sötét, de határozott (nem hülyére szűrt, tompított) színekkel, a mélységélességgel, Michael Giacchino fantasztikus zenéjével, valamint a Burton-féle gótikus esztétika és a Nolan-féle modern metropolisz közé belőtt Gothammel. Elsődleges fegyvere mégis az, ami miatt pedig sokan rosszallóan felnyögtünk, amikor tudomást szereztünk róla: a közel háromórás játékidő.
A cselekmény nem olyan bonyolult, hogy indokolja ezt a még manapság is kirívó hosszt, viszont a film sűrű, noiros-bűndrámás atmoszféráját – úgy is mondhatnám, szívét-lelkét – pont ez a modern blockbusterek hektikus tempójával, kapkodásával, akcióközpontúságával látványosan és tudatosan szembemenő megfontolt lassúság, a részleteken, finomságokon való előidőzés élteti. Ennek köszönhető, hogy ha Batman felbukkan valahol, megáll körülötte a levegő, és hogy a város bűzös mocska és korrupciója beivódik a bőröd alá. Kevés nagy hollywoodi film merészel manapság ilyen tempót diktálni, a hosszú játékidő pedig általában, különösen a szuperhősműfajban, a globális színtér rengeteg szála és karaktere közti váltogatásból, történetlogisztikai kényszerűségből, felesleges zsúfoltságból, mennyiségből fakad – nem stilisztikai döntésből, nem minőségből, mint itt.
Reeves Batmanje jólesően letisztult. Zoë Kravitz veszedelmes és szexi Macskanőjétől és Jeffrey Wright józan Gordonjától John Turturro simulékony féreg Carmine Falcone-ján (ő mintha egyenesen a Long Halloweenből lépett volna elő) és Colin Farrell közönséges és pitiáner Pingvinjén át Paul Dano szenzációsan felkavaró, sorozatgyilkos Rébuszáig (aki mellesleg sokkal jobb és hitelesebb feldühödött őrült kisember, mint Arthur Fleck a Jokerben) és Andy Serkis szomorú Alfredjáig mindenkinek van jelentősége és súlya a sztoriban. Ugyanakkor egyikük sem homályosítja el a címszereplő Robert Pattinsont, a meggyötört, sérült hőst, aki csendes megszállottsággal ventilálja szörnyű dühét, sőt talán gyűlöletét a gothami alvilágra. Pattinson minden elődjénél visszafogottabban, eszköztelenebbül játszik, maga a kisiklott élet szobra – Reeves finoman meg is kérdőjelezi hősiességét és önzetlenségét, ami persze nem mítoszrombolás, hanem egy szépen felépített karakterfejlődés kiindulási pontja.
Hogy a Batman akciófilmektől ritkán látott bravúrral beszéli a film vizuális nyelvét (lásd még: Mad Max: A harag útja, Szemtől szemben), arra ennek a karakterfejlődésnek a kezdő- és végpontja, Batman első és egyik utolsó felbukkanása is jó példa. Előbbiben ő maga a sötétség, utóbbiban ő maga a fény, előbbiben pusztítani jön, utóbbiban utat mutatni.
Ennyi Batman-interpretáció után az ember hajlamos kényszert érezni nem csupán arra, hogy fontosabb vonásai mentén megkülönböztesse az új értelmezést a régiektől, de arra is, hogy minőségi sorrendet állítson fel köztük. Eltekintenék ettől, mert Burton, Schumacher, Nolan, Snyder és Reeves sötét lovagjai (és filmjei) mind markánsan mások, és ha van egyáltalán bármi szépsége a gusztustalan óriásmarketinggel és őrületes piaci agresszióval nyomatott szuperhős-dömpingnek, az pont ez. De egyrészt az már önmagában teljesítmény, hogy valaki ennyi Batman-adaptáció után még tud újat mutatni a vásznon, másrészt külön öröm, hogy ez a Batman (ahogy a Joker) egy teljesen önálló film, vagy ha úgy tetszik, saját univerzum. Remélhetőleg soha nem is csatornázzák be sehova máshova – de még folytatást sem feltétlenül szeretnék neki.
Reeves Batmanjének amolyan „egyszeri csoda”-bukéja van, szép lenne, ha megmaradna méltóságteljes, ragyogó kivételnek a minden észszerűséget lábbal tipró franchise-téboly apokaliptikus éveiben.