Ilyen irányú tanulmányok híján nem tudom tudományos megalapozottsággal felfejteni, miért szeretünk zavaros múlttal és súlyos önértékelési zavarokkal, illetve dühkezelési/egyéb magatartási problémákkal küszködő lúzereknek szurkolni, de talán némi konyhapszichológiával sem lőhetek nagyon mellé: a titkok nyitja annak megnyugtató tudata, hogy vannak, akik még nálunk is defektesebbek, s ha ők képesek megmenteni a világot, akkor talán mi is könnyebben megbirkózunk a soron következő búbánatos hétfő reggellel. Ennél egy fokkal sötétebb - és paradox módon egyben sokkal pozitívabb – az az üzenet, hogy nem jöhetsz annyira mélyről, nem tudod annyira elbaszni, hogy ne legyen számodra megváltás. Az efféle - pár ezer év popkultúráját ismerve nyugodtan sablonosnak nevezhető – történetekben rejlő legkomolyabb csapdát (ti. hogy a feloldozást/boldog finálét jellemzően egyetlen módon, nevezetesen zabolázatlan erőszak útján tudják a hősök elérni) pedig úgy lehet a legelegánsabb módon hatástalanítani, ha nem spóroljuk ki az összetevők közül a humort és az önreflexiót.
James Gunn kétségtelenül érti, hogyan kell ezt csinálni, elvégre eddig minimum négyszer írta és rendezte meg ugyanazt a történetet. Végy néhány komoly traumákkal és komplexusokkal terhelt, az infantilizmus és/vagy pszichopátia különböző grádicsain egyensúlyozó embert/egyéb antropomorf lényt – ősrégi közhely, hogy gyerekkel és kutyával bármit el lehet adni, nos ugyanez igaz a gyermeki lelkületű felnőttekre, mosómedvékre, cápamelákokra és fehérfejű sasokra is -, keverd őket slamasztikába, majd mutasd meg ahogyan kisebb-nagyobb súrlódások árán összecsiszolódnak és a világ megmentése mellett szembenéznek a saját démonaikkal is. Mindezt bőségesen öntsd nyakon ortó, de azért kiszámítható keretek között maradó poénokkal, s valószínűtlen ellenfelekkel (élő bolygók és tengeri csillagok után jelen esetben pillangók, szóval ha úgy vesszük, Gunn kifejezetten önmérsékletet tanúsított) és ma már bőven retrónak számító, ütős soundtrackkel – voilá, ezzel a két körmondattal körülírtam a Galaxis őrzői, a Galaxis őrzői vol 2., a The Suicide squad – Az öngyilkos osztag és az ez utóbbiból kisarjadó Peacemaker történetét is.
Hacsak apró lépésekben is, de a sikerekkel egyenes arányban bővült Gunn kreatív mozgástere, szóval a Peacemaker-projekt beharangozását követően joggal reménykedhettünk benne, hogy majd nyolcórányi játékidőben, az álszentséggel és szemérmességgel csak ritkán vádolható HBO-t (egészen pontosan a frissen indult HBO Maxot) célozva s a fél szemmel mindig a merchandise-eladásokra és a kiskamaszok (helyesbítek: a kiskamaszok aggódó szüleinek) érzékeny lelkivilágára pislogó pénzügyes-eunuchok szorítása híján végre megvalósulhat a valódi szintlépés.
Peacemaker karaktere 1966 óta létezik, és nem Gunn az első aki meglátta a fantáziát a magasabb jó és a béke érdekében gyilkolászó antihősben: a nyolcvanas évek elején, amikor a szerzői jogok a DC birtokába kerültek a nem különösebben magasan jegyzett Charlton Comics akvizíciójával, komoly esély volt rá, hogy Alan Moore kezei között születhessen újjá egy csomó másik zsé-kategóriás képregényhőssel együtt. A Death of the Peacemaker végül soha nem születhetett meg – az akkortájt a Végtelen világok krízisét tervezgető DC nem akarta hogy bármi is korlátozhassa Atom kapitány, Kék Bogár és a többi friss szerzemény szabad felhasználhatóságát -, helyette azonban megszületett a Dr. Manhattant, Éjjeli Baglyot és a demokráciát könyörtelen cinizmussal terjesztő Komédiást felsorakoztató klasszikus, a Watchmen.
Moore szürrealizmusában is realisztikus olvasatához képest Gunn egy másik irányból ragadta meg a figurát. Abból indult ki, hogy az már önmagában is egy vicc, méghozzá egy meglehetősen blőd vicc, ha úgy tetszik, Amerika kapitány szánalmas inverze: egy csávó hülye fejfedőben és feszülős gatyóban, akinek egész identitása arra az amúgy több ezer éves erkölcsfilozófiai viták tárgyát képező tételre épül, hogy magasztos célok elérése érdekében minden eszköz megengedett. Innen nézve tehát kétségtelenül megvolt a lehetőség, hogy - a műfaj egyik csimborasszójából kölcsönzött hasonlattal élve – Gunn valagvulkán-fokozatra állítsa a Bélzaklatót, és egyenesen az arcunkba ürítse.
Rögtön el is spoilerezem: a mindent elsöprő fosgejzír ezúttal elmaradt, és a sorozat brutalitásában, humorában és cinizmusában is megmarad a nagy rivális Deadpoolja által kicentizett, fékezett habzású polgárpukkasztás keretei között, azaz az erőszakot (értsd: a valódi düh nélküli burleszk-erőszakot) szabadjára engedi ugyan, de a többi kényes témában - szex, rasszizmus stb.- messze nem használja ki a rendelkezésére álló potenciált. Ha helyenként el is enged egy-egy gyomrost, arra sajnos messze nem törekszik, hogy a földbe döngöljön, és bizony mondom néktek, hogy ezért akkor is nagy kár, ha amúgy kiválóan szórakozhatunk a pénzünkért.
Az újratervezett Suicide Squad minden fontosabb új karakteréhez kaptunk néhány snittnyi megfejtést, Peacemaker azonban fehér lap maradt, Gunn pedig élt az alkalommal, hogy teleírhassa. Az már más kérdés, hogy ezen a téren sem rugaszkodott el a filmekben látott, jól bejáratott panelektől. Gunn a maga 56 évével a Tyler-nemzedékbe tartozik, azok közé, akiket egyedülálló anyák neveltek fel, és akik az öregükkel kelnének birokra, ha csak egyvalakit választhatnának, hiszen amúgy is az ő emlékével/hiányával viaskodtak egész addig. Így hát nem is meglepő, hogy hőseinek nagy része is ugyanebben a cipőben jár: Űrlordtól Dot-manig, Harley Quinntől Gamoráig mindannyian a követendő szerepmodellek hiánya/elbaszottsága miatt váltak olyanná, amilyenné (ha már itt tartunk, a második legnagyobb halmazba azok tartoznak, akik maguk buktak el gondos, védelmező szülőként). A Peacemaker által elkövetett bűnökhöz (és az elérni kívánt felmentéshez) minden eddiginél súlyosabb trauma és minden eddiginél szararcúbb apa dukált, és az alkotók dicséretére legyen mondva, hogy mindkettőt ügyesen megoldották – az előbbit néhány rövidke flashbackkel, az utóbbit pedig a mindig zseniális Robert Patrick csatasorba állításával.
Nem meglepő, hogy Patrick a kisujjából kirázza a velejéig romlott, abuzív apát – még akkor is, ha az ő karakterére igaz leginkább, amit fentebb vekengtem a kihagyott ziccerekről -, az viszont már annál inkább, ahogy John Cena felnőtt a rá testált feladathoz. Egyelőre nem tudhatjuk hogy Dwayne Johnson vagy Dave Bautista hogyan muzsikálna, ha egyszer valaki venné a fáradságot és kétdimenziósnál legalább egy paraszthajszállal cirkalmasabb szerepeket írna nekik, de Cena minden kétséget kizáróan meghálálta a belé fektetett bizalmat. Ugyan nem léphetett ki sokszor az enyhén retardált, nagyra nőtt mamlasz kliséjéből de amikor lehetőséget ad neki a forgatókönyv, szavak nélkül is könnyedén eléri, hogy ne csak egy két lábon járó prosztó poénként, hanem egy nagyon is sebezhető, hús-vér emberként nézzünk rá. Elég annyi, hogy játsszon egy kicsit egy pianínón, vagy légdoboljon egy kicsit a House of Painre – egyik jelenet sem hosszabb egy-két percnél, de kellő mélységet adnak a karakternek ahhoz, hogy azt már a játékidő nagy részét kitevő infantilis poénok - a mélypont talán egy majd 60 másodperces fingás-imitálás - sem tudnak zárójelbe tenni. Színészóriás valószínűleg soha nem lesz belőle, de amit itt megmutatott magából, az minden túlzás nélkül az idei év egyik kellemes meglepetése.
Egyedül persze nem bírná el a terhet, de nincs is rá szükség. Bár a főhős köré írt mellékszereplők nem olyan excentrikusak, mint korábban, a személyes drámák fel-felvillantásával megbolondított csapatépítő-recept most is zökkenőmentesen működik, és az egymás felé irányuló nyílt ellenszenvtől a társakért bevállalt áldozathozatal felé vezető hollywoodi úton mindannyian megkapják a maguk tizenöt másodpercnyi megdicsőülését (van, amikor elég hozzá egy festett szakáll és az erre felépített running gag). És ha már Cenát dicsértem, csak hasonlóképpen tudok nyilatkozni Jennifer Holland (aka Harcourt aka leendő Mrs. James Gunn aka egy hideg szőke őrületes kisugárzással) és Danielle Brooks (aka Adebayo) kapcsán is.
Néhány szusszanásnyi komolyság nem is árt egyébként, mert bár a sorozatformátum által biztosított plusz idő mindenképp pozitív hozadékkal jár a karakterépítés terén, ugyanezt az állítást már nem merném megkockáztatni, ha a poénkodásról van szó. Ízlés kérdése persze, de ha van, amire igaz a „kevesebb néha több” elve, az a gátlástalan infantilizmus, főleg akkor, ha a humor jelentős mértékben ugyanabból a forrásból fakad. Nevezetesen a helyzetkomikumnak abból a variánsából, amikor egy komolynak induló monológot/dialógust kisiklatnak valami totálisan oda nem illő eszmefuttatással, és a kamera egy ponton kötelezően elidőzik az eredeti beszélő elsötétült arcán – a Peacemaker kapcsán különösebb erőfeszítés nélkül lehetne ivós játékot gründölni minderre, és eléggé be lennénk baszva a végére.
Nem állítom, hogy akár egy hónap múlva is sok mindenre fogok emlékezni ezekből - a vicceket is ideértve –, de amire igen, arra jó szívvel. Azaz rögtön helyesbítem is magam, mert van valami, amivel a Peacemaker már bizonyosan megnyerte az évet, de lehet hogy az évtizedet is. Annyi mindenesetre biztos, hogy 2022-ben már totálisan felesleges, hogy a „feelgood” kategóriában bárki is ütős sorozat-intrókon törje a fejét, lévén teljesen esélytelen, hogy bármi felülmúlhassa Cena és a többiek másfél perces táncjelenetét. Rákeresel, elindítod, mosolyogsz - a hatás száz százalékban garantált.