Megvan a maga természetes, valahol mégis bizarr oka annak,
hogy az 1933-as King Kong trükkjei
jobbak, vagy minimum hatásosabbak, mint a későbbi verziókéi. Az 1976-os feldolgozás
gagyi majomruhás megoldását (Rick Baker effektguru ide vagy oda) talán
kommentálni sem kell, de a 2005-ös iteráció CGI-teljesítménye is meglehetősen
kétes megítélésű, és legalábbis részben különösen rosszul öregedett. Nem mintha
a ’33-as trükkök nem öregedtek volna – csakhogy a stop motion technikának
megvan az az előnye, hogy inkább a technika maga vált idejét-, pontosabban inkább divatjamúlttá,
nem feltétlenül annak kivitelezése, mint a CGI esetében. És ami még ennél is
sokkal fontosabb: persze, hogy a stop motion King Kong mozgása furcsán darabos és természetellenes, vagyis
messze nem tökéletes, paradox módon viszont pont ez adja a sajátos bukéját (túl
azon, hogy egy fizikai valójában létező effekt mindig jobban esik a szemnek,
mint a pixelekkel – bármily profin – kitöltött semmi). Mivel egy valóságban nem
létező óriásszörnyről van szó, ez a tökéletlensége csak idegenebbé, bizarrabbá,
vagyis: ijesztőbbé teszi.
Phil Tippett, kétszeres Oscar-díjas stopmotion-legenda, aki mindnyájunk gyerekkorához és ízlésfejlődéséhez nagyban hozzájárult (a Star Warstól a Robotzsarun és a Jurassic Parkon át a Starship Troopersig), nyilván pontosan tisztában van választott szakterületének ezzel a hatásával. Bár a stop motiont manapság kevés kivételtől eltekintve (mint az Anomalisa) inkább csak családi animációs filmekben használják, azokban is főleg a Laika, ő még a 80-as évek végén úgy döntött (tehát azelőtt, hogy a Jurassic Parkon dolgozva szembesült a CGI úttörésével, és – szerencsére tévesen – megállapította, hogy ezzel ő kihalásra van ítélve), hogy ezzel a módszerrel viszi vászonra szigorúan felnőtteknek szóló horrorisztikus groteszkjét.
Íme, a pokolszerű steampunk-mázzal (hellpunk – saját
névtalálmány!), dantei, cronenbergi, gigeri és lovecrafti hatásokkal leöntött Mad God, melyet pár év után jegelt, és
csak a 2010-es évek elején, kickstarteres segítséggel vett elő újra, hogy végül
2021-ben készüljön el és kezdje meg hódítását a világ
filmfesztiváljain
(bár az első három részét – ez összesen a film fele –
2014-től fokozatosan elérhetővé tette a neten).
A „sztori” elején egy védőszemüveges-gázálarcos alak (a szinopszis és a stáblista „assassinként”, vagyis orgyilkosként utal rá) ereszkedik alá egy apokaliptikus, füstös-üszkös-mocskos pusztaságra, egy gyötrelemtől és haláltól burjánzó, biológiai és mechanikus borzalmakkal, bizarr féllényekkel benépesített földre, mely úgy néz ki, mintha egy őrült tudós legocsmányabb lázalma erőszakolt volna meg egy Hieronymus Bosch-festményt, és folyamatosan elbomló térképe alapján tör utat magának rejtélyes célja felé. A sztori szó nem véletlenül került idézőjelbe: a Mad God a hagyományos történetmesélés helyett látványos és felkavaró panoptikumként tárja a néző elé a protagonista lélekvesztő közegét, elidőzik a szörnyűségeken és atrocitásokon (amelyekben a gázálarcos alak sosem lép fel megmentőként, ad absurdum, hősként), elmerül a kollektív emberi tudatalatti legmélyebb bugyraiban.
A néző már húsz perc elteltével reménytelenül beleragad az
egzisztenciális, morális és testi-lelki nyomorba, és ezt az érzetet még fokozza
is, hogy Tippett nem narratívára, hanem puszta érzésekre, benyomásokra –
nihilre gyúr (nehéz is lehetne elviselni hosszabb játékidővel – 80 percről
beszélünk – és a figyelmet végig fenntartó, briliáns kézművesmunka nélkül). A
soha egy szót sem szóló, arctalan, személytelen „főhős” érzései, céljai, gondolatai
irrelevánsak, a pokoli siralomvölgy felvezetés, magyarázat, kontextus nélkül
szakad ránk.
Azt mégsem lehet mondani, hogy Tippettnek ne lenne célja, víziója, mármint az önmagában eleve lenyűgöző, sőt páratlan stopmotion-demonstráción túl is: a Mad God az utolsó harmadában kinövi az „assassin” történetszálát, és már-már a 2001-et idézve tágul emberen túlivá és kozmikussá, groteszkül adózva a szenvedésből és halálból való születés, lassú hanyatlás és elkerülhetetlen pusztulás örök körforgásának. (Itt jegyzem meg, hogy a Mad God nem 100%-ig stop motion – vannak benne élőszereplős betétek – bennük a kultrendező Alex Coxszal! –, melyek elsőre furcsán, sőt zavaróan kilógnak a képből, de persze nagyon is konkrét szerepük van.)
Tippett új Hollywood legnépszerűbb nagyjai, Spielberg és Lucas mellett, illetve keze-irányítása alatt tört fel trükkmesterként, de nem véletlenül nyilatkozott úgy nemrégiben, hogy végleg maga mögött hagyta ezt a világot. Már megvalósítási eszközeivel (stop motion) is drasztikusan elkanyarodik a fősodortól, de ez még nem feltétlenül jelent szakítást annak jellemző gondolatiságával és értékrendszerével (már amennyi maradt neki). Tippett láncáról elszabadult, burjánzó kreatív géniuszként, fantasztikus öltekkel és részletgazdagsággal tárja elénk a Mad God univerzumát – bátran ki lehet mondani, hogy hagyományosan látványközpontú film, és mint ilyen, bármelyik régi-mai blockbusterrel játszva felveszi a versenyt (századannyi pénzből). Stilisztikailag és eszmeileg azonban nem is állhatna távolabb Hollywoodból.
A Mad God kíméletlen ellen-Spielberg, a könnyen fogyasztható, algoritmusokkal áramvonalasított, közönségtesztelésekkel finomított, komfortista, merchanside-eladásokra kitenyésztett nagyvállalati mozgókép-termékek, úgynevezett „kontentek” (amikor valaki először használta ezt a szót a „film” helyett – akkor kellett volna azon melegében tarkón lőni és kikötözni a hulláját a Hollywood-feliratra) totális-brutális antitézise.
Nyers, szabálytalan, vad, kompromisszummentes, visszataszító, csodálatos borzalom.
A Mad Godot a 2021-es Sitges Film Festivalon láttuk. Júniusban várható (limitált amerikai) mozis és streaming premierje.