Gyilkos járat (Bullet Train)
Gyors sodrású, mókás, erőszakos, over-the-top hülyeség, melyben egy rakás ember meg akarja ölni egymást egy száguldó vonaton különböző okokból, de főleg egy McGuffin miatt. A John Wickkel befutott exkaszkadőr, David Leitch legjobb filmje az említett debütálás óta: nem olyan nagyképűen komolykodó, mint az Atomszőke, de nem is olyan kamaszos ordenáréság, mint a Deadpool 2 (a Hobbs és Show-t meg inkább hagyjuk is). Fő erénye Brad Pitt karaktere, aki az ilyenkor szokásos übertökös akcióhős helyett egy nagyon szimpatikus, némileg mulya (ugyanakkor halálos) kisembert játszik, aki őszinte döbbenettel és értetlen szomorúsággal figyeli, ahogy folyton csak hullanak körülötte az emberek. Még akkor is, ha történetesen az ő kezétől. A Gyilkos járat nem áll meg és (ha tudod, mit várhatsz tőle) nem hagy cserben, igaz, nem is tesz mély benyomást – másfél órában jobb lett volna, de hát manapság már senki sem tud megmaradni 120 perc alatt.
Háromezer év vágyakozás (Three Thousand Years of Longing)
Nem mondom, hogy George Miller megismételte a hét évvel ezelőtti Mad Max atomrobbanását (talán majd a Furiosával), de már most sírok, amiért egy ilyen mégiscsak színes, bátor, élvezetes fantasy-románc így elveszik az idei felhozatalban (nem utolsó-, vagy inkább egyenesen elsősorban stúdió/marketingokok miatt). A Háromezer év vágyakozás amolyan gaimani lelkesedéssel, érzékenységgel és bátorsággal veti bele magát ezredéveket felölelő, mitologikus meséjébe, amelyben egy halhatatlan dzsinn és egy halandó nő a grandiózus sztorizgatások között egy szállodai szobában ülve, fürdőköpenyben beszélget szerelemről, magányról, történetmesélésről, önáltatásról, mítoszról, példázatról. De a felfoghatatlanul nagyívű és a már-már nevetségesen hétköznapi találkozása csak egy része a film vonzerejének. Miller arról regél a maga szokásosan lenyűgöző vizualitásával, hogy mi mindent vagyunk képesek megtenni a szerelemért, vagy akár hogy mi mindent nem vagyunk képesek nem megtenni a szerelemért – igaz, néha kicsit elnagyoltan és szabálytalanul (bár utóbbi még pozitívum is lehet a szoftverekkel, marketingérdekekkel és közönségtesztelésekkel generikussá tompított Hollywood-masszában), de végig izgalmasan.
Nem (Nope)
Jordan Peele harmadik filmje a klasszikus, nagyszabású spielbergi látványosság felől közelít a sci-fi/horror műfajához, megtűzdelve a zsánerelemeket a napjainkra jellemző társadalmi érzékenységgel (amit nála jobban kevesen művelnek) és metanarratívával. Legalább három réteggel van dolgunk: a feketéknek a médiában és a történelemben betöltött-elhallgatott szerepével (az első mozgóképtől a fekete cowboyokig, akikből sokkal többen voltak a vadnyugaton, mint azt a régi westernek elhitették velünk), Hollywood, illetve úgy általában a filmkészítés varázsával, azaz a látványosság iránti igényünkkel, illetve: maga a sci-fi és horror tárgyával. A Nem fő erénye, hogy úgy beszél frappánsan érdekes, elgondolkodtató és fontos dolgokról, hogy az üzenet közben egyáltalán nem nyomja agyon a zsánert, sőt: „Farmerdzseki” viselkedése, borzalma, természete maga a főattrakció, és már az említett rétegek nélkül is teljes, izgalmas filmet eredményezne. (Spoiler, de nem tudom megállni: a véresőjelenet az év eddigi csúcspontja, gusztustalan, brutális, groteszk, rémisztő, ugyanakkor a maga módján frenetikusan vicces is, á la az állat megjelöli a területét, lehányja/szarja/pisálja a betolakodókat. Zseni.) Gyorsítélet: nem olyan jó, mint a Tűnj el!, de jobb, mint a Mi.
A szürke ember (The Gray Man)
Alig két hete láttam, és már szinte semmire sem emlékszem belőle, leszámítva az irtózatos cápaugrással végződő röhejes prágai üldözést meg a sötét, halál unalmas kastélyfinálét. Na jó, arra még emlékszem, hogy Chris Evans láthatóan élvezte a pszichopata bérgyilkos szerepét (nehéz a lelkesedésébe nem belelátni, hogy legalábbis egy kicsit unhatta már Amerika Kapitányt), de az is az ő érdeme, nem a forgatókönyvé vagy a rendezésé. Apropó, rendezés. Döbbenetes, hogy 2022-ben kinézhet így egy 200 milliós film. Hogy erre rábólintanak filmesek, producerek, marketingesek, és azt mondják, ez így rendben van, ez így nézők elő kerülhet. Ez a kétségbeejtő stílustalanság, ez a totális vizuális ötlettelenség, ez a szomorú esztétikai sivárság, ami viszont legalább arrogáns alkotói nagyzolással és fontoskodással párosul. Ez a film nem egyszerűen lapos, unalmas, rossz (a szögegyszerű sztoriba és nonentitás karakterekbe bele se megyek, teljesen felesleges lenne), hanem konkrétan: csúnya. Régen az ilyeneket a videótékák alsó polcain lehetett találni Dolph Lundgrennel a főszerepben, csak azoknak az alkotógárdája soha egy percig se gondolta, hogy az év egyik nagy mozgóképes durranásában működik közre. Köszönjük, Netflix, az újabb sztárokkal kitömött, méregdrága mozgóképes semmit.