Ugyan mi baj történhet? – merül fel a kérdés a dán házaspárban,
amikor hétvégi meghívást kapnak egy holland házaspártól, akiket egy
toszkánai nyaraláson ismertek meg. A kérdés játékos könnyelműséggel hívatott
elhessegetni Bjørn és Louise irracionálisnak tűnő aggodalmait – hogy hát jól érezték
magukat Patrick és Karin társaságában, de igazán mégsem ismerik őket, inkább csak felületesen, most meg csak úgy utazzanak el hozzájuk a lányukkal? A nő ódzkodik a látogatástól,
de a férfi végül finoman (nem a létező legelegánsabban) belemanipulálja-beleszégyeníti. Ugyan, ne
butáskodjunk már. Jó fej emberek ezek, nem kell aggódni, minden rendben lesz.
Persze, hogy nem lesz minden rendben – semmi sem lesz
rendben.
A szinte (különösen a toszkánai nyaralás perceinek köszönhetően) andalító és teljesen közönséges felütést, mely akár egy szerelmi drámában/komédiában is folytatódhatna, Christian Tafdrup író-rendező Sune Kølster komponista szélsőségesen oda nem illő, nyomasztóan brutalista borzalom-zenéjével kontrasztolja, mely mintha a pokol legmélyebb bugyraiból tört volna fel, hogy majd visszarántsa magával a szereplőket. Csak hogy idilli képek ide vagy oda, rögtön tudd, hányadán állunk.
A Bjørn férfiegóját balzsamozó (erre még visszatérünk) baráti
hétvége az első percektől fogva baljós jeleket hordoz magában. Patrick és Karin
nem veszik figyelembe igényeiket, kéréseiket, különös légkör uralkodik a
házban, fiuk furcsán viselkedik, éttermi kiruccanásuk több szempontból is
roppant kínosan sül el és így tovább. Semmi komoly, ami miatt rögtön hazamennél
vagy letépnéd a másik arcát, csak apró határsértések, megmagyarázhatatlan, értelmetlen
udvariatlanságok. De azokból sok és folyamatosan.
Tafdrup ravasz szociohorrora, a Speak No Evil (Gæsterne, 2021) a civilizáció által meg-, esetleg egyenesen túlszelídített középosztály talán csak felszínes, de mindenképpen kényszeres illedelmességén, társadalmi normáknak aláfekvő alázatán, a hétköznapi konfliktusvállalásra való alkalmatlanságán köszörüli a nyelvét. Aztán meg már a húsvágó bárdját. Bjørn és Louise a konfliktusokkal terhelt világ elkényelmesedett mulyái, akik inkább nyelnek, mint hogy kellemetlenséget okozzanak másoknak, illetve önmaguknak azzal, hogy mások rájuk sütik a kellemetlenkedők bélyegét. Az, hogy az egyre szaporodó jelek ellenére sem hajlandók konfrontálódni házigazdáikkal, eleinte csak amolyan kínos, szekunderszégyen-módon vicces, majd ez az amúgy is kicsit kényelmetlen humor átcsap egyre maróbb szatírába, a végén pedig meghökkentően, sőt sokkolóan kegyetlen, totális horrorba.
A Speak No Evil az
a fajta film, amely folyamatosan bökdösi, provokálja,
basztatja
a nézőt: na, szerinted
ez még belefér, na, te ezt még eltűrnéd, na, te már borítanád az asztalt? Hol a
határ? Ki tudsz állni magadért? Férfi
vagy? És persze te is arra jutsz a fotelben ülve, hogy ezt te már nem hagynád,
ez abszurd, röhejes, nem vagy te sem hülye, sem balek, rég vagy pofán törölted
volna a jóindulatodat kóstolgató házigazdát, vagy elhúztál volna onnan a vérbe,
esetleg ebben a sorrendben. Naná. Tuti. Csak ne lenne az a halk, mégis
irritálóan kitartó hang az agyad hátsó szegletében: Biztos?
A fenti kérdés, hogy ti. „férfi vagy?”, nem véletlenül így merült fel. Erős pikantériát és rengeteg plusz réteget von ugyanis a rettenetbe forduló képtelen szatírára a dán férj, Bjørn személye. Látszólag mindene megvan, amire egy átlagosan jól szituált középosztálybeli reálisan vágyhat, de valami mégsem stimmel a képpel, a boldog családapa kandalló fölött lógó portréját közelről nézve már látszik, hogy nem őszinte a mosolya. Bármennyire irritálják házigazdái kellemetlen határsértései, nem tudja nem csodálni Patrick gátlástalanabb, felszabadultabb személyiségét, merészségét, a társadalmi konvencióktól való nem-függését. Mint amikor egy társaságra vágyó stréber tanuló örül a tanárokra látványosan szaró, sört vedelő, lánytekintetektől kísért focibajnok osztálytársa valószerűtlen figyelmének és szimpátiájának. Patrick exhumál valamennyit abból a nyughatatlan, kalandvágyó, meg nem alkuvó, határozott, szőrös tökű férfi őserejéből, amelyet Bjørn legkésőbb a családalapításkor kelletlenül elásott a hátsó kertben.
Ezért olyan zseniális az a jelenet, amelyben Bjørn és Louise
végre a sarkukra állnak, és csak egy egészen kicsike, szinte (főleg az
alternatívához képest) nevetségesen triviális áldozathozatallal megszökhetnének
a pokol tornácáról. És akkor Bjørn azt mondja erre az egészen kicsike, szinte
nevetségesen triviális áldozathozatalra: lófaszt. Csak azért sem. Ahhoz ugyebár
túl szőrös a töke. Nagy hirtelen.
A Speak No Evil a végére ugyan lefut a nyers realisztikusság sínpályájáról, a „hogy lehet, hogy”, „miért”, „miért nem” és hasonlóan kezdődő kérdésekre nincs válasz, de a befejezés még manapság is szinte-szinte példátlan sokkja után ezek a kérdések amúgy is másodlagossá sorvadnak. Ami pedig még fontosabb: addigra a film már a szatirikus metafora sínpályáján halad, vagyis a téma fontosabb, mint a hétköznapi hihetőség – és itt teljesedik ki a horror, ugyanis a valóságtól elemelt sztorit éppen a létező legnyersebb és legvilágibb brutalitás (némi abszurditással fűszerezve) rántja vissza a véres-mocskos talajra.
Olyan szép összeharmonizálása ez a drámai, a szatirikus és a horrorelemeknek, hogy mind a tíz ujját megnyalja utána az ember. Ha akkor még van gusztusa nyalakodni.