Carl Franklin Egy
rossz lépése (One False Move, 1992) a gyönyörködtető egyszerűség
zsánerfilmes mintapéldája, ugyanakkor azt is szépen érzékelteti, hogy ezt az
egyszerűséget milyen baromi nehéz lehet elérni; azaz megtartani a történetmesélés, a
feszültségkeltés és a karakterrajz nyerseségét, sima eleganciáját, nemet
mondani a látványos beállítások, hivalkodó vizuális és dramaturgiai fogások
csábítására, a lehető leghétköznapibbá, legéletszerűbbé és így leginkább átélhetővé
tenni egy erőszakkal, egóval, hazugsággal, árulással kibélelt bűndrámát. Az már
szinte csak bónusz, hogy Bill Paxton egész pályafutása talán legszimpatikusabb
szerepét hozza benne.
A film brutális gyilkosságokkal kezdődik, melyeket három bűnöző követ el – Ray (az akkor még ismeretlen Billy Bob Thornton, aki egyben az egyik forgatókönyvíró is), Pluto (Michael Beach) és a gyönyörű, de álnok Fantasia (Cynda Williams), aki elvezeti őket ismerőseihez, hogy kokaint és pénzt raboljanak tőlük. Ezzel a zsákmánnyal indulnak Houstonba, nyomukban két Los Angeles-i nyomozóval, útközben érintve Star Cityt, ahol vár rájuk a joviális helyi rendőrfőnök, Hurricane Dixon (Bill Paxton). És csak vár és vár, miközben a gyilkosok egymás közt forrongó bizalmatlansággal, véres nyomot hagyva maguk után, a sors elszabadult, gonosz kezeként tartanak felé.
Thornton és Epperson (akik később együtt írták a Sam
Raimi-féle Rossz álmokat is) forgatókönyve az a fajta, amit angolul nemes
egyszerűséggel „economical”-nek neveznek: lényegre törő, céltudatos, nincs
egyetlen elvesztegetett pillanata, mondata, beállítása sem. A cselekményt
minden esetben a visszafogott kifinomultsággal realizált hús-vér karakterek hajtják
előre, döntéseik, félelmeik, kételyeik, túlkapásaik spontán módon következnek
személyiségükből. Franklin rendezése alázattal és szakértelemmel fekszik alá
ennek az alkotói szándéknak, minden képe pontos, átgondolt, motivált, legyen
szó két karakter bűntudattal, megbánással, fájdalommal terhelt dialógusáról
vagy egy éjszakai rendőri ellenőrzés vérfagyasztó és kíméletlen hirtelenséggel
robbanó konfliktusáról.
Thornton bénító önbizalomhiányból táplálkozó agresszorának, Beach rémisztően csendes pszichopatájának és Williams felkavaró kiismerhetetlenségének véd- és dacszövetséges, törékeny triója klausztrofób hotelszoba- és kocsibelsőkben izzad és forrong, miközben Hurricane az amerikai kisvárosi lét szebbik, jószomszédi oldalán vezetgeti körbe a nagymenő városi nyomozókat. A kisszámú, ráadásul mindig nagyon rövid, de annál intenzívebb fizikai konfrontációk (a finálé, a hős és a gyilkosok másfél órán át építgetett, elkerülhetetlen találkozása alig fél percet tesz ki, kettőt pislogsz, és nem marad más, csak hullák, csend és szomorúság) közti időt kitöltő verbális csörtékben minden létező etnikumi, szociális és demográfiai konfliktus felmerül és többé-kevésbé ki is mondódik, de rendre feloldás nélkül marad. Az Egy rossz lépés nem prédikál, nem tanít, nem figyelmeztet, csak észrevesz és megállapít. Látod? Ez is el van baszva. Menjünk csak tovább, van még látnivaló.
A kisvárosi bájgúnár-zsarut, Hurricane-t és az elveszett,
gyilkos femme-fatale-t, Fantasiát sajátos párhuzamok kötik össze. Előbbi
idillikus, de bénítóan sivár körülmények között él, szeretne kitörni és vagány
nagyvárosi kopóvá evolválódni, a Los Angeles-i detektívek azonban jobb esetben
is csak elnéző mosollyal fogadják a kedves bugris ambícióit. Utóbbi valahol,
valamikor jobb ember lehetett, és láthatóan nem is tetszik neki, amivé vált, de
attól még gondolkodás nélkül húzza a ravaszt és dagonyázik a mocsokban. Mindkettejük
elveszettségében, eltévelyedésében és reménykedésében van valami szomorú, majd a
látszólag feddhetetlen Hurricane bűnös múltjának lelepleződésekor megáll a
levegő, minden újraértékelődik, Paxton pedig a maga „egyszerű kisember”-vénájával
úgy kijátssza a szart is a szituációból, hogy meg kell a szívnek szakadni.
Amilyen brutális bűnthrillernek indul az Egy rossz lépés, olyannyira lenyűgöző karakterdarabbá válik a végére – továbbra sem feledve a brutalitást és a feszültséget, de bölcsen, melankolikusan rendezve el bűntudatot, jellemhibát, összeegyeztethetetlen ellentéteket, életet, halált. Szögegyenes, kíméletlen zsánerfilm ritkán ilyen csendes és hatásos.