James Ellroy Szigorúan bizalmas című regényének
adaptációja az amerikai álom plasztikus leírásával kezdődik:
gyönyörű vidék, jó föld, munka mindenkinek, minden csinos
házban egy boldog család. A narrátor persze gyorsan elröhögi
magát, és lecsapja saját magas labdáját: ez csak a látszat, egy termék, amellyel a
szerencsétlen tömegeket etetik. De nem is feltétlenül a
leleplezés a fontos, hanem a leleplező, a narrátor személye: Sid
Hudgens, egy szenzációhajhász szennylap elvtelen kiadója, aki a
szerencsétleneken, a nincsteleneken, az elesetteken taposva, őket
még mélyebbre taszítva próbál kihasítani magának egy szeletet
az amerikai álomból – mert bár az amerikai álom a reklámozott
formájában tényleg hazugság, attól még az amerikai álom a maga módján
nagyon is létezik. Csak az igazi mottója nem a „dolgozz keményen,
és bármit elérhetsz”, hanem a „tiporj el másokat, hogy elvehesd, ami az övék”.
Erről szól az idén 81. évét betöltő rendezőlegenda, Martin Scorsese életművének egy jelentős része is: Amerika sötét oldaláról, a nagy ígéretek, a szép szólamok mögötti mocskos igazságról, és ebbe a képbe nemcsak nagy formátumú maffiaeposzai illenek bele, hanem az olyan kisebb filmjei is, mint a New York, New York, A komédia királya vagy a Lidérces órák – avagy a család, a szórakoztatóipar, a tisztes munka, a derék kisemberi létezés sem az, aminek láttatni akarják.
Vegyünk még egy idézetet egy másik James Ellroy-műből (Dark Blue): Ezt a várost (de mondhatjuk: országot, civilizációt) golyókkal építették.
Amit a XIX. századi
„igazi amerikaiak”, a pionírok, a rangerek az indiánokkal
csinálták, arra ma azt mondjuk, etnikai tisztogatás, mi több,
népirtás. Akkor úgy hívták: manifest destiny – az amerikai
telepesek hite a Gondviselés nekik szánt végzetéről, az
észak-amerikai kontinensre való kiterjeszkedésről, a vadnyugat
saját képükre formálásáról. Messze nem mindenki vallotta ezt
az imperialista-kolonialista nézetet (például Lincoln sem), akik
viszont igen, azoknak nem csupán lehetőséget jelentett, hanem
lényegében egyfajta isteni kötelességet is. Hitték, hogy az
amerikai nép és intézményrendszer kiválóságát
(felsőbbrendűségét) terjeszteni kell, aki pedig ennek útjába
áll, nyilván az isteni akarat ellen cselekszik, tehát eltiporható,
mi több, eltiprandó.
Ebből az önjelölt kiválóságból (felsőbbrendűségből) egyenesen következik még valami: a földek, javak, vagyonok azokat illetik meg, akik a manifest destiny érdekében munkálkodnak – nem is feltétlenül jutalomként, amiért szent kötelességüknek tesznek eleget, hanem azért, mert náluk bölcsebben senki sem képes hasznosítani ezeket a civilizációs erőforrásokat.
Itt érkezünk meg William Hale-hez, a Kansasból kormányzatilag Oklahomába telepített oszázsok rezervátumának önjelölt „Királyához”, az indián nép állítólagos jó barátjához – aki ocsmány gyilkosságok hosszú évekig (durván 1918-tól 1931-ig) tartó sorozatával igyekezett elérni, hogy a földjükön olajat találó és abból meggazdagodó oszázsok vagyona „visszaszálljon” barátaira és rokonaira – tehát a fehérekre. „Vissza”, mert a manifest destiny hitvallása szerint az a pénz eleve, jog szerint, megkérdőjelezhetetlenül az övék. Robert De Niro alakításában Hale maga a közmondásos báránybőrbe bújt farkas, aki szép szavakkal, nyájassággal, mesterien elbábozott szeretettel és gondoskodással atyáskodik az oszázsok fölött, miközben bérgyilkosai addig öldösik halomra őket (sokszor öngyilkosságnak vagy alattomos betegségnek álcázva tettüket), míg végül már a szövetségi kormány számára is kezd kínossá válni a hullahegy - még ha rézbőrűekből áll is. De Niro sosem alakított ennyire viszolyogtató karaktert, Capone-ja, Jimmy Conwaye, Max Cadyje mind ministránsfiúk voltak a túlzás nélkül ördögi, alattomos féreg Hale-hez, a megtestesült zsarnoksághoz képest.
Hale egy ponton
elmagyarázza unokaöccsének, a Leonardo DiCaprio alakította Ernest
Burkhartnak, hogy az oszázsok ideje lejárt, nincs már itt
keresnivalójuk: számára nem emberek, nem érző, értelmes lények,
hanem egy letűnt korszak véletlenül-szerencsétlenül hátramaradt
relikviái, akiknek a sors egy furcsa fintora odaorozta a fehéreket
megillető vagyont. „Eltávolításuk” tehát nem több egy
fejlődő civilizáció kóros és már egyébként is üszkösödő kinövésének kegyes amputálásánál.
Manfiest destinynél. Íme Amerika, a lehetőségek hazája:
lehetőség a földrablásra, a kisemmizésre, a tömeggyilkosságra,
a népirtásra és (talán a lényeg) mindennek az ideológiai
igazolására.
A történet középpontjában azonban nem a bűnténysorozat és a nyomozás áll, mint David Brann eredeti nonfiction-könyvében - Scorsese, ahogy Az ír esetében, ahol az elmúlást, a megbánást, az egyedül meghalást domborította ki, most is egészen máshová helyezi a hangsúlyt, mint az alapanyag -, hanem Burkhart és egy oszázs nő, Mollie (Lily Gladstone) szerelme és házassága. Bár a férfi fenntartások nélkül vesz tevékeny részt nagybátyja összeesküvésében, még attól sem riad vissza, hogy felesége közvetlen családtagjainak halálában segédkezzen, az asszonyt szívből szereti. Scorsese és Eric Roth forgatókönyvíró korán definiálják a karaktert: két dolog számít neki, a nők és a pénz. Ebből ebben a helyzetben súlyos morális dilemmának kellene következnie, de Burkhart együgyűsége és jellemtelensége nem engedélyezi az efféle belső konfliktusok felszínre törését, még kevésbé heroikus feloldását. DiCaprio kezdetben a több tucatnyi indián megölése után helyszínre érkező szövetségi ügynök szerepét játszotta volna, de miután áthelyezték a hangsúlyt a nyomozásról az oszázsok tragédiájára, a szerelmi szál keserűségére és úgy általában a történet nyomasztó lélektanára, eredeti szerepét Jesse Plemons kapta.
DiCaprióval ennél
jobb dolog nem is történhetett volna karrierjének ezen a pontján.
Sosem látott alázattal kelti életre a nem okos, nem bátor, még
csak nem is különösebben (vagy legalábbis megszokottan) vonzó
figurát, és hosszú ideje most először néz ki annyinak,
amennyi valójában (tehát majdnem 50 évesnek). A forgatókönyv
fókuszpontjának eltolódása azt is jelenti, hogy egy potenciális
„fehér megváltó”-sztoriból annak ellentéte, konkrétan tagadása
lett. A 3 és fél órás Megfojtott virágok jó két óráig
„csak” izgalmasan és érdekesen hömpölyög, aztán egy
kulcsjelenetben minden eltörik, onnantól pedig nincs kegyelem. Az
atrocitások elviselhetetlen szintre hágnak, a zsarnokság
iszonyatos kegyetlensége valósággal üvölt a csodálatos
alakítást nyújtó Lily Gladstone minden egyes fájdalmas
tekintetéből és gyötrelmes arckifejezéséből, mégis hiába
várja a néző, mint ahogy az amerikai filmekben arra rászoktatták,
hogy előlépjen a hős és felkiáltson, „elég volt”. Bár
DiCaprio filmográfiájából eddig sem hiányoztak az ellentmondásos
karakterek, mindegyik saját sorsának kovácsa, úgymond „hős”
volt, legalább a saját fejében – ezúttal azonban a realitás
útját állja a hollywoodi toposzoknak, DiCaprio pedig manírok
nélkül, bátran ölel keblére minden csúf kisszerűséget.
Scorsesetől (és jól ismert tettestársaitól, Rodrigo Prieto operatőrtől, Thelma Schoonmaker vágótól és Robbie Robertson komponistától) nem meglepő, hogy a Megfojtott virágok végig spontánnak érződik, sodró lendületű marad és jelentősen rövidebbnek tűnik, mint amilyen valójában, az viszont igen, hogy milyen mélységes empátiával viszonyul a történet áldozataihoz. Az a Scorsese, aki jellemzően egyfajta száraz és/vagy szatirikus távolságtartással operál (még az életműre kevésbé jellemző darabokban is, mint Az ártatlanság kora), és a látottak megítélését a nézőre bízza (ezért is értik olykor félre például a Wall Street farkasát), most nagyon határozottan (de a legkevésbé sem szájbarágósan) jelöli ki a morális súlypontokat, és példátlanul erős, a végére már egészen torokszorító érzelmi szálra fűzi fel a cselekményt. A zárójelenetben pedig megáll a nézőtéren a levegő, ahogy összefésüli a történelmet, a mozit, a jelent és az olcsó, hatásvadász szórakoztatást, majd rezzenéstelen tekintettel egyenesen a szemünkbe néz. Értjük, hogyan működik a világ? Értjük Amerikát? A civilizációt? Azt, hogy milyen árat fizet(t)ünk érte? És ha igen, mihez kezdünk ezzel a tudással?
Scorsese magának is feltette ezeket a kérdéseket, és ez a film, ez a korszakos mestermű, illetve bizonyos értelemben az egész életmű a válasza rájuk. Íme, hölgyeim és uraim: az USA igazi arcának kérlelhetetlen krónikása.