Sokat elárul egy ország lelkivilágáról és mentális egészségéről, hogy a populáris kultúrában hogyan ábrázolják történelme vitatottabb, vérzivatarosabb vagy akár csak ilyen-olyan szempontból jelentősebb fejezeteit. Mondjon bárki bármit az amerikaiakról (és tény, hogy sok mindent lehet), ők például hajlamosak szembenézni múltjuk – vagy akár jelenük – problémásabb aspektusaival, még akkor is, ha ezt a szembenézést általában mégiscsak egyfajta hőstörténetbe csomagolják (és amikor amerikai történelmi múzeumokban jártam, nem volt olyan, a szabadságot mint nagy amerikai erényt dicsőítő mondat, amit ne követett volna azonnal egy vaskos „de” a rabszolgatartásról és az intézményesített rasszizmusról szóló passzusokkal). Csak idén két olyan nagy formátumú film érkezett az államokból, amely illúziók nélkül tekint vissza a huszadik század egy-egy jelentős és messzire mutató eseménysorozatára (Megfojtott virágok és Oppenheimer), de manapság már egy holdra szállásról szóló személyes drámába is beleviszik a látványos és dicsőséges történelmi pillanat hátterében meghúzódó társadalmi igazságtalanságok témáját. Igyekeznek, na.
Ezzel együtt az
amerikaiak a kanyar túlvégének a látóhatárán sincsenek
Japánhoz és a Takeshi Kitanóhoz képest.
Az idén 76 éves
Kitano hazája történelmének – noha egykor erősen vitatott,
mára kétségkívül – egyik legnépszerűbb figuráját, Oda
Nobunagát, az első nagy újraegyesítőt, valamint utódját,
Toyotomi Hideyoshit, a második nagy újraegyesítőt vette elő új
filmjéhez (meg még tucatnyi egyéb kisebb-nagyobb fontosságú
hadurat, szamurájt és nindzsát – feltűnik Hattori Hanzo is).
Lényegében nekik (illetve a harmadik nagy újraegyesítőnek,
Tokugawa Ieyasunak) köszönhető, hogy az Ónin-háborút követő
belviszályok, egymással hadakozó szamuráj hadurak és klánok
zavaros és vériszamos egy-másfél évszázada (az úgynevezett
hadakozó fejedelemségek kora) végre lezárult, és a XVII. század
elején kezdetét vehette a békés Edo-korszak. Szóval kis
túlzással afféle történelmi hősökről van szó.
Ehhez képest Kitano komiszan élvezkedő kisgyerekként tapicskol minden rossz tulajdonságukban: a némileg hirtelen haragúként és arrogánsként fennmaradt Nobunaga nála toporzékoló, szadista pszichopata, a paraszti sorból felkapaszkodott Hideyoshi (maga Kitano alakításában) pedig, szője bármilyen ravaszul a háttérbeli szálakat, alkalmanként szinte komikusan együgyű, mintha tanácsadói nélkül a vécét se találná meg. Hogy ez az ábrázolásmód mennyire tiszteletlen, urambocsá, szentségtörő, azt majd a japán társadalom eldönti, de nem olyan nehéz meglátni a racionalitást Kitano gondolkodásában: bármit állítsanak is a történelmi feljegyzések, mekkora a realitása annak, hogy egy évszázados háborúskodásoktól tépázott országban felnőtt, totális hatalomra törő, áskálódó és potenciálisan áruló vazallusokkal körülvett hadúr egészséges lelkivilágú ember? Na ugye. Józan paraszti ész.
Úgyhogy Kitano
meglehetős cinizmussal, olykor kifejezetten vaskos humorral béleli
ki az amúgy infarktus-komoly, sorsfordító és vérmocskos
eseménysorozatot elmesélő, saját könyvéből készült, bő
kétórás szamurájeposzt. A Kubi rengeteg szálat és
karaktert mozgat, az első húsz percben kifejezetten könnyű
elveszni a japán nevek és arcok áradatában, és a nagy csatákat
(totálisan anti-hollywoodi módon) csak afféle gyors, egy-egy
perces illusztrációkként, zanzásítva-kivonatolva prezentálja –
de már a minden téren pazar kiállításból is egyértelmű, hogy
ez nem pénzhiányra, hanem tudatos alkotói döntésre vezethető
vissza. A fókusz a karakterek említett gyarlóságain,
áskálódásain, helyezkedésein és szerelmi ügyein van, hogy
véletlenül se legyenek kétségei senkinek: a hatalmasok nagy
általánosságban ugyanolyan pitiáner, szánalmas, agresszív
seggfejek, mint bármelyik útszéli rablógyilkos. A különbség
csak annyi, hogy sokkal több ember életét tudják elbaszni.
Apropó, szerelmi
ügyek – akár fel is merülhet a kérdés, hogy mi keresnivalójuk
van hangsúlyos női szereplőknek a harcos szamurájok jellemzően
férfiközpontú háborúiban. Nos, semmi. A szerelmi ügyek a
férfiak, a szamurájok, a hadurak között zajlanak. Ahogy az a
valóságban is történt. A popkultúra – akár nyugaton, akár
japánban – sosem volt kifejezetten fogékony arra a tényre, hogy
a szamurájok közösségében, mint sok más harcos kultúra
esetében (ld. a spártaiakat), a homoszexualitás elfogadottnak,
magától értetődőnek számított, sőt, kifejezetten
bátorították. Még saját, wakashudónak nevezett
intézményrendszere is volt, amelyet nagyrészt a buddhistáktól
vettek át (ők nanshokunak hívták), és amelyben a fiatal
növendékek nemcsak mentori, hanem szexuális kapcsolatot is
létesítettek idősebb mesterükkel. Így aztán a történetnek
ebből az aspektusából Kitano sem csinál ügyet, a szamurájok
közötti szerelmi viszonyok a lehető legtermészetesebben jelennek
meg, mondhatni, a szereplők úgy dugnak, ahogyan lélegeznek –
leginkább Nobunaga és az ellene fellázadó Mitsuhide vannak
exponálva ebből a szempontból, és ezek a szálak természetesen
szerves részei a történetvezetésnek, a karakterépítésnek, a
szereplők viszonyának, komoly kihatással vannak a konfliktusok
mindenkori alakulására.
A konfliktusok márpedig alakulnak, méghozzá gyorsan, a néző néha csak kapkodja a fejét, ahogy a szereplők meg egyre nagyobb számban veszítik el a sajátjukat. Semmiképpen nem szeretnék túlozni, mégis azt kell mondanom, hogy ennyi lefejezést még életemben nem láttam egyetlen filmben sem, pedig azért láttam már egy s mást – a fejek repülnek, bicsaklanak, zuhannak, pörögnek, gurulnak, a még (épphogy) élők összeszedik, nézegetik, egymásra pakolják, székekre teszik, felhalmozzák, válogatják őket, valaki vicc nélkül szóljon a Guiness Rekordok Könyvének. A horrorfilmes vagy éppen középkoros vérengzésekhez hozzáedződött néző eleinte csak tudomásul veszi a látottakat (legfeljebb elégedetten nyugtázza, hogy Kitano nem finomkodik), egy idő után elborzad, aztán végül már nevet. Mert mint sok másban, ebben is van egyfajta abszurditás – a háború, a kegyetlenség, az emberi élet olcsóságának abszurditása.
A szamurájfilmek
hagyományainak szórakoztató lábbal tiprása nem áll meg a
történelmi alakok kiforgatásánál, a homoszexualitás spontán
ábrázolásánál és a fekete humor meglepő helyeken való
alkalmazásánál, van még legalább egy aspektusa: a csetlő-botló,
koszos, civakodó, kapzsi parasztok, akik komikus mellékzöngeként
kísérik végig a cselekményt, mint Kurosawa Rejtett erődjében
(vagy a Star Warsban, ahol Lucas róluk mintázta a két droidot), és
akik akár érdemtelenül is megváltást és jutalmat nyernek.
Kitano ezt a szálat is megfürdeti vérben, becstelenségben és
árulásban, illetve a végén még egy nem várt fordulatban is, és
paradox módon pont ez lesz a film talán egyetlen hangsúlyosabb
eleme, amely a sztori előrehaladtával egyre komorabbá és
humortalanabbá válik – még akkor is, amikor kivételesen épp
nevetünk a szerencsétlen paraszton, akit bedarál a háború, a
társai pedig hülyére vesznek.
Ezen a szálon bontakozik ki ugyanis a háborúk tépázta, feudális japán kisemberi realitása: vagy műveled a földedet egy szürke és kilátástalan életet élve, amíg egy éppen arrafelé elhaladó hadsereg felégeti az otthonodat és lemészárol az egész családoddal együtt, vagy hagyod, hogy magával ragadjon az erőszak, és hagymázas hadúri álmokat kergetve beállsz katonának, hogy szánalmasan röhejes lelkesedéssel vedd ki a részedet az öldöklésből.
A Kubi
furcsa, nehezen behatárolható darabja a szamurájfilmek amúgy is
diverz zsánerének. Viccesebb, abszurdabb, drámaibb, véresebb,
tragikusabb, merészebb, formabontóbb, cinikusabb és okosabb, mint
gondolnád. És a végén van egy olyan furcsa érzésed, hogy
igazságot láttál – hogy a feudális japán valósága talán
közelebb állt ehhez, mint Kurosawa vagy Kobayashi egyébként sok
esetben (még) jobb filmjeihez. Túl esetlen, mocskos és gyarló az
emberábrázolása, hogy ne így legyen.
A filmet a Sitges Film Festivalon láttuk.