Az ember úgy érzi, a Deadpoolról már csak azért is illene
pozitív hangvételű kritikát írnia, mert egyáltalán létezik. Évekig lobbiztak az
elkészüléséért (a rohamot a főszereplő, Ryan Reynolds vezette), aztán hosszas huzavonába
telt, mire letisztázódott, hogy R-es besorolást kap, vagyis kellemesen
véres-cicis-szitkozódós lesz, és mire kezdetét vette a jópofa reklámkampány, a
rengeteg várakozás és reménykedés után máris magáénak érezte a filmet a fél
geektársadalom. Hogy is mondják? Innen szép veszíteni.
Na jó, nem rossz film a Deadpool, de döbbenetes, mekkora ziccereket hagy ki, ráadásul nem csak olykor-olykor, hanem folyamatosan, az első pillanatától az utolsóig, és nem csak egy-egy poén kapcsán, hanem teljes koncepciójában is. De inkább kezdjük a jóval.
Egy ilyen látható lelkesedéssel, rajongással, szeretettel készült filmre eleve nehéz haragudni: Reynolds mindenét beleadja a szájmenős zsoldos szerepébe, és ahogy ő egy pillanatra sem képes befogni a pofáját, ugyanúgy nem áll le a film sem – még ha a cselekmény épp meg is torpan, a poénok akkor is úgy záporoznak, mintha géppuskából lőnék őket, és néha szinte idő sincs felfogni a csattanót, mert addigra már elhangzott a következő. A Zombieland írói gyerekes örömmel hajigálják egymás után a popkulturális utalásokat, a szuperhősfilmeknek osztott fricskákat, az önironikus megjegyzéseket, derekasan viccet csinálnak mindenből, ami a határok közé (ezekről később) belefér.
Kellemes meglepetés az X-Men két tagjának szerepeltetése is, bár, ahogy sejteni lehetett, az amúgy szörnyen rajzfilmes CGI-Kolosszus és Negasonic Teenage Warhead (Brianna Hildebrand annyira jó, és annyira jól működik a sajnos ritka kettősük Reynoldsszal, hogy ha az alkotóknak van egy kis eszük, a folytatásban megteszik őt állandó sidekicknek) dramaturgiai szerepe nulla. Kizárólag azért lépnek színre, hogy a főhős köszörülhesse érdes nyelvét a mutánscsapaton, a mögöttük álló stúdión és az X-Men franchise elkúrt (Deadpool első megjelenése) és kusza (idősík buherálása) megoldásain. Ez szinte bármilyen más filmnél problémát jelentene, a Deadpoolban azonban egyedül ezt a vonalat viszik el a lehető legviccesebb, legszatirikusabb, legöntudatosabb végletekig, vagyis: ahogyan kell.
És itt kezdődnek a problémák, merthogy a film minden más téren meglepően langyos. A poénáradat eleve váltakozó színvonalú, célzatú és érettségű – sokat elárul az egyenetlenségéről, hogy gyakran harsant fel nevetés a moziteremben, de szinte soha nem röhögött egyszerre mindenki. Ott egy Adam Sandler-komédiába illő altesti poén, azon a közönség egyik része nem tud derülni, itt egy képregényes utalás, azt a közönség egy másik része nem érti, amott egy obligát, gyerekes trágárság, arra egy sor ember csak unottan legyint, emitt egy negyedik falat (akár duplán) áttörő csattanó, az egyeseknek túl direkt, és akkor még ott vannak azok, amelyek egész egyszerűen csak laposak és nem működnek, tartozzanak bármelyik kategóriába.
Mindezek mögött egy abszolút primitív, ősostoba, középszar-szintet is alig megkaparó bosszúsztori illetve egy enpluszegyedik dögunalmas, standard szuperhős-eredet áll, amelynek ráadásul még a struktúrája is pocsék, köszönhetően az álmos rutinnal elszórt, az egyetlen (!) jó akciójelenetet is szétforgácsoló flashbackeknek. Vagyis az egész torkaszakadtából üvölt, könyörög a főhősnek, hogy figurázza ki – de sajnos hiába. Pedig a film összes ilyen hibája megbocsátható, sőt, kifejezett erény lenne, ha Deadpool ugyanolyan gonoszul, szókimondón élcelődne rajtuk, ahogy más szuperhősfilmek hülyeségein. Mivel azonban az írók és/vagy a stúdiófejesek ragaszkodtak némi drámához és romantikához (előbbi reménytelen, utóbbi a remek Morena Baccarinnak és meglepően jól megírt, sajnos azonban kevés lehetőséghez jutó karakterének hála majdnem működik), muszáj a filmnek valamennyire komolyan vennie magát.
És végül ez akadályozza meg abban, hogy olyan legyen, amilyennek ígérték, hirdették, és amilyennek reméltük, vagyis tényleg teljesen őrült, gátlástalan, elszállt, önironikus és szabad szájú. Ezért marad meg a zömében gyerekes, sértegetésekre épülő poénkodások szintjén, és csúszik le arról, hogy tényleg egy üdítően intelligens és ravasz metafilm legyen. Emlékeztek, ahogy A galaxis őrzőiben minden heroikus, szentimentális momentumra azonnal jött egy poén, amely pont erre a heroizmusra és szentimentalizmusra sújtott le? Az ilyesminek itt nem extrának, hanem kiindulási alapnak kellene lennie, de amikor egyáltalán megvan – mint a szörnyen semmilyen, Jai Courtney-pótlék főgonosz sorsának eldőlésekor –, általában akkor is túl együgyű és szájbarágós.
A szomorú igazság az, hogy bár el lehet röhögcsélni és szórakozni a Deadpoolon, de messze nem olyan okos és frappáns, mint amilyennek látható önteltséggel gondolja magát, és legalább annyira lefekszik a szuperhős- és blockbusteres konvencióknak, mint amennyire gúnyt űz belőlük. Bizonyos szempontból kiábrándító, hogy egy elvileg hardcore hozzáállásból és R-es besorolásból csak ilyen bátortalan, biztonságos végeredményre futotta. „Figyelj, szexeljünk vadul, kőkeményen, eszementen, magunkból kikelve – de csakis misszionárius pózban.”
PS: A szinkron meglepő módon nem olyan rossz (Nagy Ervin egész ügyesen megcsinálta – bocs – Deadpoolt), viszont nem is túl jó, és az eredeti szöveg ismerete híján is le merem fogadni, hogy tucatnyi utalás, szóvicc és hasonló veszett ki belőle – ezt csak miheztartás végett a fentiekhez.