Nincs az a mennyisége a Shaw Brothers vad kungfufilmjeinek és John Woo golyóbalettes heroic bloodshedjeinek, ami felkészít a Hong Kong Godfather fináléjának őrületére. Az inkább színészként ismert, karrierje során sok rohadék karaktert megformáló Lung Wei Wang rendezése (Jian dong xiao xiong, 1985) történetileg egy generikus ’80-as évekbeli triádfilm, amelyben az árulás, a lojalitás, a testvériség témái melodrámai körítéssel szolgálnak ürügyül a brutális összecsapásokhoz.
Ahhoz képest, hogy cselekményvezetési és érzelmi szempontból a film milyen szemforgatóan primitív eszközökkel dolgozik, a mai napig meglepően hatásos, ez pedig azoknak az esztelenül energikus akcióknak köszönhető, amelyek még a korszak hasonló hongkongi művei közül is alaposan kiemelik. Pedig azok szinte semmi másról nem szóltak, mint az esztelenül energikus akciókról.
A sztori három „testvér” körül bonyolódik. Egy felesége halála után új életet kezdő, lányát nevelő egykori gengszter, egy Han nevű triádvezér egyik legnagyobb bizalmasa és egy velük szövetkező rendőr. Miután Hant (Shih Kien, a jóságos keresztapa, vagyis kb. a becsületes politikus nevű oximoron triádfilmes megfelelője) egyik embere elárulja egy hatalomra törő, külső ellenségnek, Wei, Lung és Wen kíméletlen bosszút fogadnak. Tessék. Nem egy komplikált forgatókönyv.
Ugyan egy rövid géppuskás mészárlás már a nyitójelenetben megadja az alaphangot, a film meglehetős ráéréssel bontja ki egyszerű cselekményét, mely csurig van egydimenziós figurákkal, a lojalitás és a testvériség felszínes, klisés ábrázolásával és kilométerekről látható fordulatokkal, nem is beszélve az árulóról, aki annyira hiteles a hűséges triádkatona szerepében, hogy a főhősnek egyetlen rávetett pillantás után ki kellene ontania a belét.
A dolgok félúton kezdenek eldurvulni. A Han háza elleni támadás lendülete és brutalitása az addig középszerű film minőségét keményen felrugdossa pár fokkal, és azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy leszarja a tabukat, onnantól kezdve nő, kutya, gyerek, mindenki késélre hányható – és késélre is lesz hányva.
A Hong Kong Godfather egy évvel A szebb holnap és nem sokkal azelőtt készült, hogy a Shaw Brothers kihátrált a mozis forgalmazásból – ez volt az egyik hattyúdaluk, illetve egy utolsó próbálkozásuk arra, hogy felvegyék a versenyt a változó időkkel és az egyre erősebb konkurenciával, köztük a Golden Harvesttel.
Bele is adtak mindent: nemcsak szexből van több mint az SB-filmekben általában, de az erőszakot is már-már abszurd mértékig fokozzák – úgy fröcsög a vér, mintha a stáb minden tagját a vörös cseppek száma után fizették volna, és itt még nyoma sincs Woo költészetének: a harcok csak simán mocskosak és kegyetlenek.
Korábban is akadnak ugyan impresszív akciók, de a Chang Cheh 1970-es Vengeance-ének végjátékára is bőven rálicitáló, 10 perces vágóhídfinálé az, amiért a Hong Kong Godfather igazán emlékezetes, és amiért simán rá lehet aggatni a proto-heroic bloodshed címkét.
A három főhős, akiknek addigra már csak a bosszú és a becsület maradt, besétálnak a kisebb magánhadserege által védett ellenségükhöz, csak úgy, simán, a főbejáraton, no problem, bro, és szétszabdalnak mindenkit. Az említett nyitójelenettől eltekintve a filmben szinte egyáltalán nem jut szerep lőfegyvereknek, a húst hatalmas tőrök, bárdok, kések roncsolják, tépik, szabdalják, meg úgy egyáltalán bármi és minden más, aminek éle és hegye van.
Szóval képzeld el A szebb holnap 2. végén rendezett mészárlást, csak pisztolyok helyett pengékkel. Az egész jelenet egy őrületes kés- és vérhurrikán, a küzdelem eszement tempójára és lucskos erőszakorgiájára nincsenek szavak. A kamera vad, a koreográfia nyers és kíméletlen, a szereplőket tökig, a falakat plafonig vér borítja, berendezési tárgyak és emberek törnek és szakadnak, a három főhős az isten haragja, az elszabadult természeti erő és a testet öltött vérbosszú.
Ez az a fajta film, ami után a függönyhúzó is tökig véresen megy haza. Már ha életben marad egyáltalán.