A nyitányban egy sötét alak éppen sírokat ás ki az éj leple
alatt, amikor felháborodott helyiek rárontanak. Pedig ha tudnák,
hogy a közönséges, vasárnap délutáni hullarablásnál (ugyan,
hát ki nem találta már magát baljós atmoszférájú temetőben,
ásóval a kezében?) sokkal csúnyább dolgok készülnek, és
bizonyos tisztes – vagy épp nem annyira tisztes – halottak
jelentősen durvább atrocitásokat fognak elszenvedni annál, hogy
kicibálják őket nyugvóhelyükről, valószínűleg inkább
hazamennének pulóvert kötni.
Az alaphangot aztán az adja meg, hogy a menekülő hullarablót (látszólag) elgázolja egy taxis. Miután az üldöző helyiek hirtelen tényleg a pulóverkötögetés mellett döntenek, a sértetlen sírásó közli a taxissal, hogy ő valójában fekete mágus, és szánja-bánja, de sajnos a puszta találkozásuk azt jelenti, hogy a taxis életére innentől kezdve rettenetes balszerencsék sorozata fog rátelepedni. Hősünk erre csak int, ugyan már, és szépen hazamegy a csinos feleségéhez, hagyják őt békén a babonás hülyeségekkel, nyilván nem lesz semmi baj. Pedig lesz.
A legendás Show Brothers Studio az 1980-as évek elejére már bőven
lejtmenetben volt, jó egy évtizede vívtak vesztes harcot a piacuk
jelentős hányadát nem kis részt Bruce Lee segítségével
elszipkázó Golden Harvest ellen (melynek alapítói egyébként épp
a Show Brothers soraiból kerültek ki). A megküzdési stratégia
része volt többek között az is, hogy a 70-es évek közepétől
ráálltak a horrorra: a Black Magictől (1975) kezdve egymást
követték a talizmánokkal, ómenekkel, varázslöttyökkel, gonosz
és jóságos mágusok harcával és persze több vödörnyi vérrel
felturbózott okkult finomságok. Ennek a Shaw Brothers-féle
hongkongi horrorkorszaknak az egyik csúcspontja – a Boxer’s
Omen mellett – az 1983-as Seeding of a Ghost Yeung Kuen
rendezésében (az ő nevéhez fűződik a kategória egy másik
szépsége, az egy évvel korábbi Hell Has No Boundary is).
Van ennek egy rendkívül egyszerű, mondhatni primitív mennyiségi oka: bár nagy általánosságban nem segít egy műfajon, ha korábban bevált elemeket ismételget és fokoz a végtelenségig (l. a slashert a 80-as években), ezeken az átkos-megszállásos-szellemes-vérlucskos, nem utolsósorban pedig mindig legalább egy kicsit over-the-top és (jó értelemben) röhejes Shaw Brothers-horrorokon egyértelműen segít a „még több” elve. Vagyis még több vér, még több gusztustalanság, még több rothadó hulla, még több felöklendezett féreg, még több aljas átok, még több halálba vezető szex, még több gonosz mágia, még több nekrofília, még több… maradjunk annyiban, hogy a film címe nem metafora.
Pedig egy darabig mindennek nem sok jelét látni. Ha nem lenne a
nyitány, az ember az első 30-40 percben azt hihetné, egy nem túl
elegánsan felvezetett, olykor már-már szoftpornóba hajló
szerelmi háromszöget lát, amely egy ponton átcsúszik rape and
revenge bűnthrillerbe, amikor is a gejl romantikázás és a
(felszarvazott felé) rosszindulattal vegyülő megcsalás (minden,
de tényleg minden karakter irtózatos nagy seggfej) átadja a helyét
a mérsékelten jó koreográfiával, viszont kétségkívül
energikus vizualitással megvalósított bunyóknak. De aztán jön
az a jelenet, amely kábé minden ilyen filmnek a sajátja: a
főszereplő felkeresi a fekete mágust, hogy segítsen borzalmas
bosszút állni neki azokon, akik tönkretették az életét. Itt a
cselekmény veszettül meglódul, és a játékidő második fele már
egy önfeledt, gátlástalan tobzódás szívet melengetően
viszolyogtató haldoklás-, halál- és pokolraszállás-jelenetekben.
A cronenbergi testhorrortól a Carpenter/The Thing-féle amorf förmedvényeken át van itt minden, de persze ez a minden mélyen, nagyon mélyen a kínai feketemágia-babonákba és az azoknak megfelelő, korábbi Shaw Brothers-filmekbe ágyazódik, tematikailag és stilisztikailag is. A változatos, gyomorforgató átkokkal és kreatív, szinte már eposzi mágusharcokkal felpörgő sztori olyan intenzív és tébolyult fináléra fut ki – mind ötleteiben, mind vizuális kivitelezésében –, amilyenre a korszakból csak Sam Raimi Evil Deadjét lehet hasonló (persze mégiscsak minőségibb) példának mondani.
De ha már iderángattam nyugati előképeket, nem tudom nem megemlíteni, hogy, noha sehol sem találtam rá nemhogy megerősítést, de még csak utalást sem, nem lepődnék meg, ha az alkotókhoz eljutottak voltak az 1950-es évek klasszikus EC-horrorképregényei – a Seeding of a Ghost ugyanis annyira azok jellemző karakterrajzára, cselekményvezetésére, gonosz csavarjaira és vidám elégedettséggel prezentált ocsmányságaira rímel, hogy eredetileg akár egy Tales from the Crypt-sztori is lehetett volna. És ezt dicséretként mondom.