Legalább egy teljességgel objektív, abszolút tényszerű megállapítást mindenképpen lehet, sőt érdemes tenni a Romulusszal, Fede Alvarez Alien-filmjével kapcsolatban már a legelején. Jelesül: míg a sorozat korábbi darabjai mind törekedtek valami alapvető újszerűségre (akár dramaturgiai, akár stilisztikai vagy univerzumépítési szempontból), mind igyekeztek a saját útjukat járni, és markánsan megkülönböztetni magukat az elődöktől, addig a Romulus nemhogy kísérletet se nagyon tesz ilyesmire, de konkrétan az ellenkezőjét csinálja, vagyis kifejezetten, látványosan, szégyentelenül a korábbi részekből férceli össze magát – igen, még a Feltámadásból is, és igen, még a Prometheus-vonal is képviselteti magát (nem hiányzott). A fércdarabok a kifinomultabb hangulati/sztorielemektől a néző nosztalgiaérzetét óriásdildóval izgató direkt utalásokig/sorokig terjednek, és még ezen a szinten is túl van a négy éve elhunyt Ian Holm CGI-nekromanciája, mely nem „csak” morálisan problémás, és nemcsak teljesen felesleges és értelmetlen, de ráadásul még simán szarul is néz ki, úgy lóg ki egy vizuálisan amúgy minden téren impozáns filmből, mint újszülött xenomorf az emberi torzóból.
Meggondolva persze ez is lehet egyfajta „újítás”: a korábbi részek best of gyűjteménnyé kannibalizálása. Ez mind nagyon nem szép dolog.
De. DE!
Bár senkitől sem vitatnám el a jogot, hogy sárba tiporja a Romulust az Ébredő Erő/Jurassic World-féle nosztalgiakurválkodásért, az említett fércelések itt (leszámítva Ian Holmot, aki elég korán felbukkan) csak a vége felé kezdenek besűrűsödni és terhessé válni, és Abramsszel meg Trevorrow-val ellentétben Alvarez addigra már tisztességgel felépítette a sztoriját, a karaktereit, úgy is mondhatnám, megdolgozott azért, hogy párás tekintettel a múltba pillantgathasson.
A Weyland-Yutani telepen játszódó első húsz-harminc perc – nem akarok túlozni, de – szinte kisebb narratív csoda a mai Hollywoodban. Az hagyján, hogy bepillantást enged ennek a világnak egy olyan szegletébe, amelyről eddig alig lehetett tényleges fogalmunk (lásd az Aliens rendezői változatának pár kurta jelenetét), de ez még csak nem is direkt univerzumépítésnek érződik, inkább szerves része a főszereplők háttere/érzelmi világa kibontásának. Rain (Cailee Spaeny) és a kiselejtezett android, Andy (David Jonsson, a film aduásza) kettőse szívszakító: a rideg kolónián, kegyetlen körülmények között, vállalati rabszolgaként felnőtt fiatal lánynak egy sérült-hibás szintetikus ember az egyetlen támasza, mi több, az egyetlen, akihez érzelmileg kapcsolódni képes a mindennapok sivárságában. Mire egy kis csapattal elindulnak egy sodródó WY-űrállomásra, hogy elmeneküljenek a kapitalista pokolbugyorból, és eljussanak egy másik bolygóra a szebb élet reményében, minden szimpátiánk és féltő tekintetünk az övék.
Ilyen szép karakteralapozást az Aliens óta nem végeztek ebben a franchise-ban.
És ezekre az alapokra aztán egy rakás szuper ötlet és set piece épül. A Romulus fantasztikusan néz ki az ős-Alient idéző szűk és sötét, csak alig, de okosan megvilágított, klausztrofób, koszos-melós terekkel, az archaikus számítógépekkel és műszerekkel, a nagyrészt praktikusan megoldott lényeffektekkel, a brutalista, nyomasztó környezettel – legyen az akár egy kolóniakülső, akár egy űrállomásbelső. Elhangzik egy látszólag mellékes, valójában esztétikailag-eszmeileg is nagyon fontos mondat a filmben: a kolóniák az összeomlás határára sodródtak, mert az emberi szervezet nem alkalmas arra, hogy fennmaradjon ennyire idegen, ellenséges közegekben. Avagy (már elnézést a cross-franchise parafrázisért): az űr sötét, és tele van iszonyattal. Ennek az iszonyatnak csak az egyik, bár kétségkívül a végső formája a xenomorf, és hiába épít az ember ormótlan, gigászi, minden szépérzékre fittyet hányó, tisztán haszonelvű monstrumokat, gépeket, fegyvereket – az iszonyat ellen minden technológiánk és zsenialitásunk kevés. A gonosz, de legalábbis közönyös univerzum gondolata, fenyegetése ezzel az egész filmet belengi.
Nagy igyekezetében, hogy egyszerre teremtsen érdekes és feszült szituációkat, hogy folyamatosan fokozza a parát és emelje a tétet, Alverez időnként lábon lövi magát kisebb-nagyobb kaliberű logikafegyverekkel (kezdve azzal, hogy a WY ezercsillióbillió dolláros projektjére csak egy csapat suhanc figyel fel), de olyan tempót diktál, méghozzá olyan vizualitással és olyan szerethető karakterekkel (megvannak persze a kötelező xenomorfcsali-figurák is), hogy ezeken viszonylag könnyen túl lehet lendülni. És akkor még ott van az utolsó negyed óra.
Anélkül, hogy különösebben konkrét lennék: belepiszkálni H.R. Giger klasszikus lázálmába, megvariálni, kicsavarni, továbbgondolni nem feltétlenül hálás feladat, a rajongói mag hajlamos büntetni érte, ahogy azt már Jean-Pierre Jeunet is megtapasztalhatta (hozzáteszem: az talán tényleg nem volt egy szerencsés design). A Romulusnak viszont sikerül jó lapot húznia erre a 19-re, mi több: a kép, amelyen az először bukkan fel egy félsötét folyosón, alighanem belém égett egy kicsit, ami manapság nem valami gyakori a műfajban. Zsigeri szinten kényelmetlen, nehezen körülírhatóan bizarr, egyszerűen beleszül egy rossz érzést az emberbe. Hogyugyanis: Nem. Ez nem oké. Valami nincs rendben a világgal.
És hát. Nem valami ilyesmi a célja a horrornak?
(PS: Akinek tetszett a Romulus, és/vagy szeretne visszakapni valamit az első Alien vibe-jából, annak játékból az Alien: Isolationt, képregényből pedig az Aliens: Dead Orbitot ajánlom.)