A 60-as évekre az amerikai filmipar megszabadult a Hays-kód kreatív tályogától. Ennek eredményeként Russ Meyer csöcsökkel, Herschell Gordon Lewis és David F. Friedman vérrel és belekkel fröcskölte tele a filmvásznakat, a mainstream amerikai moziba pedig, ha nem is 100%-osan, de szép lassan beszivárgott az explicit tartalom. A filmek nyersebbek, extrémebbek és kreatívabbak lettek. Ezen kor egyik legnagyobb és talán legbefolyásosabb alakja volt Roger Corman, akinek a nevéhez nemcsak megannyi mára már kultikus remekmű köthető, hanem kismillió “A” listás sztárnak mondható színész és rendező is neki köszönheti a karrierjét.
1967-ben Corman rendkívül egyszerű feltételeket szabott Peter Bogdanovich-nak: olyan filmet forgat, amilyet akar, viszont fel kell használnia pár jelenetet az 1963-as Terror című filmjéből, és két napra foglalkoztatnia kell Boris Karloffot. Karloff, aki ekkor a 80. évét taposta, szörnyű fizikai állapotban volt, egy kazal betegség kínozta, és mivel kb. 6 éves kora óta napestig tolta a talpas szofit, már csak egy tüdeje maradt. Volt viszont egy szerződése Cormannel, mely szerint egy filmhez még két napra rendelkezésre kell állnia. Karloff végül beleszeretett a forgatókönyvbe, és a 25 napos forgatásból 5 napot töltött a stábbal. Ráadásul még pénzt sem kért az extra három napért.
Karloff egy Byron Orlok (Murnau 1922-es Nosferatuja után) nevű, visszavonulóban lévő horrorfilmes színészt alakít (!), akit utolsó filmjének promóciójával zaklatnak a producerek. Szerveznek egy bemutatót egy autósmoziban, ahol neki is meg kell jelennie, és bár nem nagyon van kedve a dologhoz, végül beadja a derekát. A film másik cselekményszálában megismerhetünk egy tipikus amerikai családot: apa, anya, fiuk és annak felesége. Tökéletesen átlagosan működnek, hétvégéjüket együtt töltik, imádkoznak vacsora előtt, a fiú együtt jár vadászni és konzervdobozra lövöldözni az apjával. Egyszóval élik a kor tipikus, fegyverbuzik által megálmodott mintaéletét a békés amerikai kertvárosban.
Egészen addig, amíg Bobby úgy nem dönt, hogy inkább kiirtja a családját, és véletlenszerűen emberekre kezd lövöldözni az utcán. Első tesztként hatalmas silók tetejére mászik fel, és az országúton haladó autósokat veszi célba. Utána menekülés közben bemegy egy autósmoziba, pont abba, ahol Orlok promotálja új filmjét. (A Bobbyt alakító Tom O’Kelly szerepére Corman eredetileg egy teljesen ismeretlen ifjú színészecskét, egy bizonyos Jack Nicholsont szeretett volna (aki amúgy játszott az 1963-as Terrorban, amelyből az ő játékát is tartalmazó jelenet bekerült a filmbe), de ezt a tervet végül végül maga Bogdanovich fúrta meg)
A Targets a korszak egyik leghidegebb és legzsigeribb alkotása, nyoma sincs benne mély érzelmeknek, nem untatja a nézőt a cselekmény kibontásával, és egy másodpercet sem tölt azzal, hogy megmagyarázza, mi miért történik. A gyilkosnak lényegében nincs motivációja, tetteit látszólag mégsem csupán egy pillanatnyi megingás, hanem célzott felkészülés előzi meg. És pont ettől olyan kíméletlen az egész. Az említett kulcsfontosságú jelenetsor, melyben Bobby felmászik egy siló tetejére, és nekiáll kilőni az embereket a sztrádán közlekedő autókból, a filmtörténelem egyik legmegrázóbb pár perce.
Minden más rendező az áldozatok szemszögéből mutatná be egy orvlövész mészárlását, itt azonban a gyilkos leül a siló tetején, kinyit egy Pepsit, harap egy-kettőt a vélhetően a felesége által készített szendvicsből, majd felveszi lőállását. Innentől kezdve minden egyes gyilkosságot az ő szemszögéből, mintegy kukkolóként látunk. Nem halljuk az áldozatok sikolyát, nem látjuk a műszerfalra fröccsenő vért, nem hallunk semmi mást, csak a fegyver dörrenését, az elkövető szuszogását és az őt körülvevő néma csendet.
Bogdanovich elmondása szerint ezt többek közt Charles Whitman 1966-os vérengzése inspirálta: Whitman megölte saját anyját és feleségét, majd felmászott a Texas Egyetem egyik tornyára, és válogatás nélkül tüzet nyitott az egyetem hallgatóira.
A film fő motívuma a múlt és a jelen kapcsolata: a régit (Karloff) leváltja a új, az elmúlás felemészti a letűnt kor sztárjait, ezt pedig a létező legnyilvánvalóbb módon vágja az ember pofájába a forgatókönyv. Ugyanis Sammy Michaels szerepében maga Peter Bogdanovich jegyzi meg Orloknak, hogy már megcsináltak minden jó filmet a világon. Egy csodálatosan önreflexív jelenetben Michaels és Orlok együtt nézik kissé elázva a tévében Howard Hawks 1931-es Criminal Code című filmjét, és Michaels szerepében Bogdanovich azt fejtegeti, hogy Orlok milyen nagyszerű volt benne. Abban a filmben, amelyben a fent említett szerepet maga Karloff játszotta - a régi idők sztárja abból a korból, amikor még minden jobb volt.
Bár a premier sokat csúszott, mert a producerek a Martin Luther King és a Robert F. Kennedy elleni merényletek miatt érthető okokból eltolták, az 1969-ben elhunyt Boris Karloff még szerencsére megélhette - és Karloff egyszerűen remek utolsó igazi szerepében.
A Targets nyíltan és őszintén állít emléket a filmművészet dicső korszakának úgy, hogy közben nyitott az akkori évtized lehetőségeire és trendjeire, és ki is használja azokat. Karloff a múlt, Tom O’OKelly pedig a jelen és a jövő: talán sosem készült még egy film, amelyben a 30-as és 40-as évek filmes világa ilyen tökéletesen elegyedik a 60-as években elszabaduló exploitation stílusjegyeivel. Kötelező darab mindenkinek, aki egy kicsit is mélyebben szeretne elmerülni a filmtörténetben.