Onslaught - Popesztétikás mészárszék műkedvelőknek

Van, hogy csak úgy spontán beindulnak az önvédelmi reflexek. Például megnézel egy filmet, amit a kritikusok és a nézők egyöntetűen hulladéknak vagy legfeljebb gyenge közepesnek minősítettek; pedig ilyet már egy ideje eleve nem nagyon teszel, benőtt a fejed lágya, családos embör lettél, sűrű az élet, miegymás, a bloggerkedéssel egybekötött pionír filmnézés – elsők közt megtekinteni és okoskodni – hőskorszakát rég magad mögött hagytad, kétszer is meggondolod, hogy értékes szabadidődből kétes minőségű dolgokra áldozz; naszóval, mégis (szinte kivételesen) megnézel egy ilyen filmet, és – tetszik. És akkor úgy érzed, neked kell megmagyaráznod azoknak, hogy tévednek, ez igenis fasza cucc, vagy legalábbis meg kell védened a saját nézőpontodat, ízlésedet azokkal szemben.

De mint mondtam, ennek az embörnek már benőtt a feje lágya (vagy legalábbis most éppen megint úgy gondolja, életében nem először), úgyhogy nem tesz ilyesmit, legfeljebb elvicceskedi a dolgot azzal, hogy majd ha egyszer igazán felnő, és nagy lesz, megérti, miért utálja ezt a filmet mindenki. Addig is inkább arra fókuszál, hogy mit lehet szeretni benne.

Egy film, mely 2026-ban előveszi a „náci tudós az amerikai kormánnyal együttműködve szuperkatonákat kotyvaszt a lombikban” toposzt, erre rögtön ráereszt pár parodisztikusan skiccelt karaktert (Rebecca Hall, Michael Biehn és Dan Stevens – ő különösen vékony jégen táncol a camp tengerén – mind ebben az összevérzett cipőben járnak), aztán megdobja az egészet egy háborús traumától szenvedő, konfliktusos családi helyzetben vergődő hősnővel (Adria Arjona), a 70-es évek dühös autoritásellenességével, a 80-as évek dögös, agyonstilizált képi világával és brutál szintipoppal, hát szóval az kábé a nulladik perctől elég erősen deklarálja, hogy mi a célja (és mi nem). És azt el is éri. És megbassza; gépkarabéllyal, puskával, húsvágó bárddal, láncfűrésszel, tűzzel-vassal-acéllal, ami csak a keze ügyébe akad.

Adam Wingardot simán leírtam. Lassan a múlt ködébe vész a The Guest diadalmenete, azóta meg csak blamálja magát az érthetetlen hülyeségeivel, a godzillás szarjait már csak az ő méltósága érdekében sem szívesen emlegetem fel (nagyon kellett a pénz?). De lehet, hogy mégis kár volt leírni.

Az Onslaughtban a 70-es évekbeli exploitationt tenyésztette össze a 80-as évek műfajfilmjeinek audiovizuális esztétikájával, megőrizve elődei esetlenségeit, egyenetlenségeit, mérsékelt intelligenciájukat és nullához konvergáló meglepetésfaktorukat, valamint szabadelvűségüket és szeleburdi vérmocskosságukat. A papírvékony sztori, melyben három szuperkatona gyilkológép rászabadul egy lakókocsiparkra (magyarázhatnám, hogy miért, de igazából: csak úgy) nagyjából a Tökéletes katonával (vagy a Terminátorral, szigorúan az elsővel) és a Halloweennel alkot meglepően kielégítő, akcióhorroros közös halmazt.

Egy kicsit sokáig tart ugyan, amíg a két szál (a szuperkatonás és a lakókocsiparkos) összeér, pontosabban egymásnak megy fejszével és láncfűrésszel, de addig sem kell unatkozni (az egyik szál felvezetése önmagában is eseménydús, a másiké meg hozza azt a minimális érzelmi és karakteralapot, ami még egy ponyva pastiche-be is kell), utána meg tényleg a legvégéig karácsony van a zsáner rajongóinak. Hogy azt már ne is mondjam, hogy egyetlen tetszőleges, kékes-vöröses-sárgás, ködgépes beállításában, éjszakai káosz- és halálábrázolásában több spiritusz és magabiztos craftsmanship van, mint manapság a hollywoodi élvonal jelentős részében.

De mielőtt túlhangsúlyoznám, hogy ez „csak” (mennyire gyűlölöm ezt a szót műfaji filmekről szóló diskurzusokban...) egy szaftos zsánerfinomság, térjünk ki egy szóra a szolgálat után magukra hagyott veteránok problémájára és a szándékosan civilek ellen bevetett szuperkatonák témájára. Mert utóbbiban vastagon ott van Aimé Césaire imperial boomerang (birodalmi/koloniális bumeráng) elmélete, mely kimondja, hogy a nagyhatalmak külföldi arcoskodásai óhatatlanul visszaütnek belföldön is – akár szó szerint. És ez a kettő, mármint a veteránok sorsa és a a belföldi elbaszódás (valamint a már említett, hardcore autoritásellenesség, mert valójában senki, de senki nem áll a kisember oldalán) nagyon szépen összeér a filmben, amikor az amerikai álom útszélen hagyott nyomorultjainak életébe berobban a birodalmi ambíciók részvétlen militáns lázálma („defense private contractor projects with minimal oversight”, csókolom).

Ráadásul jelenleg két aktív konfliktus is van a világban, egyik sem túl messze tőlünk, az egyik konkrét fizikai, a másik életmódbeli-kultúrköri közelségben, ahol a civilek megtörése, elűzése, irtása a katonai/agresszor stratégia szerves része. És azon még maga Wingard is meglepődött, hogy a film félelmetes külsejű, maszkos szuperkatonáinak látványa mennyire rímel az ICE ügynökeire.

Félreértés ne essék: az Onslaught nem üzenetfilm. Nem attól jó, hogy benne vannak ezek az „apróságok”. De ahogy a 70-es, 80-as évekbeli elődjei se nagyon tudtak nem reagálni az akkori zeitgeistra, úgy ez sem tud. A művészet már csak ilyen. És igen, az Onslaught kurvára művészet, és ezért nem kérek bocsánatot, és ha ezzel együtt mindenki más utálja is, hát ez van. Elteszem magamnak, néha előveszem, nézegetem, és örülök, hogy még ma is vannak ilyen nem túlgondolt, nem erőlködő, őszinte zsánerfilmek gyönyörű vérspriccelésekkel.