Új Marvel Extra #1
Már maga a cím akkora nosztalgiával vágja kupán az embert (legalábbis az én korosztályomat mindenképpen, elvégre nagyjából ezeken a képregényeken nőttünk fel), hogy nincs az az Isten, hogy ne zsákoljon be egy példányt a Kinping új szuperhősös antológiájából – elvégre 13 éve vehettük utoljára kezünkbe az akkor még füzetformátumú (ó, a hőskorszak…) képregényt. Az Új Marvel Extra emellett azért is olyan üdítő, mert az itthon kapható szuperhősképregények többségével ellentétben nem akar trendi, komoly és világmegváltó lenni – a kiadó összeválogatott négy könnyed, kellemes, vicces történetet, amik írói (Stan Lee, Peter David, Joe Kelly, Dan Slott) azt az egyetlen célt tűzték ki maguk elé, hogy mosolyt csaljanak az olvasó arcára, és elszórakoztassák őket néhány hosszú perc erejéig.
A kötetet az Amazing Spider-Man 47. száma, és annak tréfás átirata, a Deadpool 11. része foglalja keretbe. Mindkettő, de főleg előbbi, unikumnak számít itthon: Stan Lee klasszikus történeteivel ritkán találkozik a magyar olvasó, mivel nyilvánvalóan túlságosan kockázatos vállalkozásnak számítana egy ilyen poros (jelen esetben 1967-es) comic kiadása. Lee azonban nem hiába vált legendává: még ha egyes megoldásait és fordulatait meg is rágta az idő fogsora, a stílusáért a mai sztárírók egy jó része is odaadná a fél karját. Akik még nem ismerik a mester munkásságát, azok meg fognak lepődni rajta, hogy dialógusai és poénjai mennyire frissnek hatnak ennyi idő után is. A Deadpoolban (ha valaki még nem ismerné a szájmenős zsoldost, fogja magát, és olvasson utána – itt bőven nincs elég hely rá, hogy korrektül elmagyarázzam, miért az utóbbi kb. 30 év egyetlen ikonikussá vált karaktere a mainstream szuperhősök világából) Joe Kelly ezt a sztorit állítja a feje tetejére: főhőse véletlenül visszautazik a múltba, és akaratlanul is belekeveredik Pókember és Kraven csetepatéjába. Minimum kétpanelenkénti gyilkos beszólásokkal és popkulturális utalásokkal megtűzdelt, teljesen komolyan vehetetlen, és épp ezért abszolút szimpatikus agymenés, ami gyönyörűen forgatja ki az eredeti comic cselekményét.
A közös Pókember-Fáklya történet Dan Slott egy 2005-ös minisorozatának utolsó része, de mielőtt bárki hőbörögni kezdene, tökéletesen érthető és élvezhető önmagában is. És különben is, ez a kötet szíve: a két főhős szokásosan lendületes és vicces csipkelődései és rosszfiúverései után a jópofa kaland egy kellemes, meghitt jelenetben csúcsosodik ki, amiben a Fantasztikus Négyes tagjai kvázi családjukba fogadják Pókembert. Nem sok író van a szuperhősbizniszben, akinél egy ilyen bensőséges esemény ne válna giccsessé, de Dan Slott tud úgy finoman és visszafogottan a szívhez szólni, hogy közben végig megőrzi a humorérzékét is. A „Peter Parker egy túszejtés során elmutogatja Fáklyának, hogy ő a Pókember” jelenet meg már szinte önmagában megéri a kötet árát. És a legjava még mindig hátravan: a Hulk egy frenetikus karácsonyi sztori, amiben az itt éppen szürke, és intelligens behemót a télapónak öltözött, depressziós Rinóval csap össze, csak hogy aztán kénytelenek legyenek eljátszani az ott kóválygó gyerekeknek a Mikulást és a Krampuszt (ez a képkocka önmagában hasfalszaggató). Az egész egy nagy vicc, és annak a lehető legjobb – de hát ennél kevesebbet nem is várunk Peter Davidtől. Maga a kötet példás kivitelezésű: bár a Kingpintől megszokottan, sajnos kisebb a szabványméretnél, de ez egyrészt megmutatkozik az árban is, másrészt bőven kárpótol érte a tömérdek karakterleírás és háttérinformáció, és szerencsére a fordítás is gördülékeny lett, a poénok ugyanúgy hatnak magyarul is, mint angolul. Folytatást, de ízibe! 
Vampirella: Vérszomj
Herótom van már tőle, hogy bármerre nézek, vámpírokat látok – könyvek, filmek, sorozatok, a tetves vérszívókat egyszerűen nem lehet kikerülni. És mégis, képregényformában nem zavar, mert a horror eleve fájdalmasan alulprezentált nálunk (legalábbis amíg jövőre meg nem jelenik nálunk is a Walking Dead). Így a Kingpin döntése, hogy meglovagolja a Twilight által kavart hullámokat, nem csak érthető, de talán még szimpatikus is. És ugyan Vampirella karakterének aligha van érdemi lecsapódása itthon, a hölgy kellően lengén öltözik, modellalkatú, jókora mellei vannak, és szívesen tép szét vámpírokat és egyéb rémségeket a két puszta kezével – mi másra vágyhatna egy geek? James Robinson és Joe Jusko kétrészes comicja 1997-ben jelent meg, és függetlenül attól, hogy élvezetes történet, némileg furcsa választás a magyar piacra. A sztori a főhősnő halála után játszódik, méghozzá a pokolban, aminek része Vampirella szülőföldje, Drakulon is. Anyja, Lilith lassan elveszti erejét, minek következtében vagy ő hal meg, vagy Drakukon, amin uralkodik – a nő inkább utóbbit ítéli pusztulásra, ezt pedig Vampirella, és rejtélyes módon felbukkanó szerelme, Adam Van Helsing nem hagyhatja annyiban. Az egyetlen gond ezzel a kiadvánnyal az, hogy a cselekmény és a karakterek mögött akkora háttértörténet húzódik meg, aminek dialógusokban való zanzásított meg-megidézése önmagában nem semlegesíti az azt nem ismerő olvasó zavarát – jó lett volna egy-két olyan ismertető oldal, amihez a marveles kötetekben már hozzászoktunk. Ha ettől eltekintünk (és egy kis utána olvasás a hiányzó információknak senkinek nem kerül pár percénél többe), a Vérszomj gond nélkül szállítja, amire vállalkozik: ugyan egyszerű, mint egy faék, de dögös, véres, iszonyú hangulatos (a pokol-Drakulon halott, kiszáradt, vörös látképe lélegzetelállító, Joe Jusko festményei valósággal életre kelnek), és megvan benne a témához szükséges epikus erő is. A halottak csontjaiból emelt templom hátborzongató, amikor pedig Van Helsing egymagában, vigyorogva, harcra készen áll szemben a pokol seregével, akkor nincs geek, aki ne vigyorogna ugyanolyan szélesen, mint ő. 