A ’40-es évek Amerikájában aranyéletük volt a krimirajongóknak. A polcokon Hammett, Chandler, Cain, Woolrich, Hughes és társai hardboiled könyvei sorakoztak, a mozivásznakon férfiak öltek hosszú árnyékok közt gyönyörű nők kegyeiért, akik aztán a vesztüket okozták, a képregények lapjai pedig olyan explicit brutalitással vitték el az alvilági közeget az arra fogékony olvasóknak, amire egyik másik médium sem volt képes. A comicok világában az 1942-ben elstartolt Crime Does Not Pay bombasikerű pionír volt, aminek utólagos hírnevéhez az is hozzájárult, hogy egyik alapítója pár évvel a magazin elkerülhetetlen bedőlése után egy vasalóval agyonverte a szeretőjét. Az évtizedeken át hozzáférhetetlen sorozat első, tökéletes korlenyomatként értékelhető gyűjteményes kötetét a Dark Horse stílszerűen egy ezt a gyilkosságot ábrázoló borítóval dobta piacra. Krimi képregények egy véres kezű írótól: Halál! Gyilkosság! Szex! Vér! Sokk! Úristen!
Az amerikai piacon még csak pár éve kezdtek elterjedni a korábban napilapokban közzétett stripek reprintjei mellett eredeti történeteket tartalmazó (még mindig főleg komikus) képregény magazinok is, amikor Bob Wood és Charles Biro 1941-ben megbízást kaptak Lev Gleason kiadótól, hogy indítsanak új sikercímeket, amiknek bevételéből ők maguk is részesednek majd (szemben a jellemző – és nem túl magas – fix munkadíjakkal). A Crime Does Not Pay 1942-ben kezdte meg pályafutását a 22. számmal (a sorozat az akkoriban megszűnt Silver Streak Comics számozását vette át), és gyorsan az eladási listák élvonalába küzdte magát. Az átlagos becslések szerint 3-4 millió is elkelt belőle részenként, és fénykorában maga mögé utasította az 1938-tól kezdve (Action Comics) elstartolt Superman és Batman képregényeket is.
Sikerének titka arcátlanul egyszerű volt: írói-rajzolói nem fogták vissza magukat, sőt, direkt, szégyentelenül törekedtek a napilapokból kölcsönzött bűnök lehető legnyersebb, legvéresebb ábrázolására, azaz minden sztori tele volt kegyetlen, amorális bűnözőkkel, brutális gyilkosságokkal és tűzharcokkal, ráadásul Wood és Biro (avagy a való világ) nem kímélt gyerekeket és nőket sem. Ez az egyértelmű, olvasómágnes szenzációhajhászat már a borítókban megnyilvánult: az egyik leghírhedtebb példa a 24. szám, aminek fedelén egy férfi egy sütő gázlángjára szorítja egy tehetetlen nő fejét.
Természetesen a képregényeket akkoriban semmiféle cenzúra nem vizsgálta felül, az alkotók minden túlzás nélkül azt csináltak, amit akartak, így sokkal szabadabban ábrázolhatták az erőszakot, és érinthették a szexualitás témáját is (olvasóik korától függetlenül), mint filmbeli kollégáik, akiket a Hayes-kódex kötött gúzsba. Mindez az igaz történetek ígéretébe csomagolva ellenállhatatlannak bizonyult, és az alkotók valóban nem beszéltek a levegőbe. A Crime Does Not Pay legtöbb történetét egyenesen az újságok szalagcímeiből vették (olyan hírhedt „hősiek” is voltak, mint Machine Gun Kelly, Baby Face Nelson és Lucky Luciano), és ahol tudtak, törekedtek az abszolút hitelességre az események ábrázolásában.
A ’40-es évek második felében kezdtek csak a szülők felébredni, és észrevenni, hogy gyerekeik csupa erőszakos és kegyetlen történeteket olvasnak. A társadalmi nyomás eleinte nem hatotta meg a kiadót, ami amúgy is ravasz módon játszott a tényekkel: maga a cím is látszólag arra utalt, hogy bűnözni rossz és nem kifizetődő, de naivitás lenne egy pillanatig is azt képzelni, hogy ennek hátterében bármiféle morális megfontolás vagy üzenetközlés állt. Elég csak ránézni egy tetszőleges borítóra, ahol a „crime” szó annak jó harmadát elfoglalja, míg a „does not pay” csak úgy mellékesen, apróbetűsen van jelen. És igaz, hogy a történetek végén a bűnözők mindig megbűnhődtek, de sokszor ez is csak egy extra lehetőség volt az alkotók számára, hogy egy újabb golyózáporban összecsukló testet ábrázolhassanak.
A Dark Horse kötetben szereplő első sztori központi figurája Franz Creffield, aki az 1900-as évek elején egy nőkből álló keresztény kultuszt alapított, és „megátkozta” San Francisco városát egy nappal az 1906-os földrengés előtt. Végül egy bűvkörébe került 17 éves lány feldühödött bátyja végzett vele, akit viszont cserébe az ő „megmentett” húga gyilkolt meg. Vallási témájával ez, néhány különösen horrorisztikus történettel együtt, kissé kilóg a sorból (az összes többi hagyományosabb bűnügyi sztori, amikben piti csalóktól és rablóktól feleséggyilkos átlagembereken és biztosítási pénzre hajtó gyújtogatókon át őrültekig és gengszterfőnökökig mindenki szerepel, aki a törvény másik oldalán működik), stílusa, hangvétele viszont abszolút jellemző a sorozat egészére, és így azonnal helyreteszi az olvasói elvárásokat.
Mivel a Crime Does Not Pay visszafogottság nélkül ábrázolt valódi bűneseteket, ez pedig bőven elég volt a sikerhez, arra már kevesebb gondot fordítottak az írók-rajzolók, hogy a történeteiknek íve, struktúrája legyen, feszültségteremtésről és karakterrajzról nem is beszélve. A pároldalas sztorik színvonala mind írói, mind rajzolói szempontból meglehetősen ingadozó, de általában véve olyan benyomást tesznek, mintha az alkotók csak egy-egy újságcikket kívántak volna velük illusztrálni, és ezt teljesen ad hoc módon, a cikk első elolvasásával párhuzamosan, rohamtempóban tették. A cselekmény így egyrészt rendkívüli gyorsasággal halad, sok – akár több egymást követő – panel közt órák, napok, hetek és kilométerek fogynak el, másrészt viszont csigalassúsággal, mert egyetlen ilyen panelbe is irtózatos mennyiségű dialógust és narrációt zsúfolnak bele, amik jellemzően azt öntik feleslegesen szavakba, amit a képen amúgy is látunk. A kohézió, az átgondolt dramaturgia rettenetesen hiányzik ezekből a képregényekből, még ahhoz képest is, hogy akkoriban az egész művészeti ág gyerekcipőben járt.
Ezt a bárdolatlanságot viszont sokszor sikerül ellensúlyoznia a részben pont abból fakadó tárgyilagosságnak, ami a várhatóan szenzációhajhász narráció ellenére is áthatja a sorozatot (az alkotók egyébként meg is személyesítik a bűnt egy háttérben felbukkanó, a szereplők számára láthatatlan, de őket bíztató, befolyásoló, gonosz vigyorú, banális „Mr. Crime” figurán keresztül, aki a későbbi EC Comics horrorok „házigazdáinak” – pl. a kriptaőr – előfutára volt). A Crime Does Not Pay-ben egy bölcsőjében alvó csecsemő bunkóval való agyoncsapása (!), egy ártatlan, fiatal nő közvetlen közelről való fejbelövése vagy egy anya megfojtása és felgyújtása (természetesen a fia által), szerkezet és hangvétel szempontjából nem kirívóbb esemény, mint egy szereplő autózása A pontból B pontba. „Shit happens”, közlik az oldalak teljes közönnyel, pedig, mert tudjuk, hogy mindezek valóban megtörténtek, némelyik kegyetlen, apatikus tett még ma is sokkolóan hat. Hát még annak idején…
Nem csoda, hogy a sorozatot vitték, mint a cukrot, hogy képregényesek egész nemzedékét ihlette meg (többek közt Harvey Kurtzmant, Stan Lee-t és a kötet bevezetőjét írt Brian Azzarellót), és hogy rövid időn belül hasonló bűnügyi comicok egész hullámát indította el. Egyes becslések szerint 1948-ra minden hetedik képregény krimi volt a boltok polcain. De mire az ’50-es években az EC Comics is beszállt az üzletbe notórius sci-fi, horror és krimi címeivel (Tales from the Crypt, The Vault of Horror, The Haunt of Fear, Crime SuspenStories, Shock SuspenStories, Weird Science, Weird Fantasy stb), az ipar már komoly tűz alá került a felháborodott társadalmi, szülői csoportok, és főleg, Dr. Fredric Wertham cikkei felől. Wertham hírhedt 1954-es könyve (Seduction of the Innocent), és egy akkoriban indított kongresszusi vizsgálat végül szigorú öncenzúrára kényszerítette a kiadókat (az alternatíva rosszabb lett volna), és ez a végét jelentette az olyan erőszakra épülő, szenzációhajhász sorozatoknak, mint a Crime Does Not Pay.
Az alkotók ugyan próbálták fenntartani a magazint, csökkentették a brutalitást, és nagyobb hangsúlyt fektettek a bűnhődésre, mint magára a bűnre (még a „crime” és a „does not pay” kifejezések nagyságának említett arányát is változtatták, az utolsó számra szinte teljesen felcserélték), de semmi nem segített. Az eladások megrogytak, a sorozat 1955 júliusában – korábban említett társaihoz hasonlóan – bedobta a törülközőt. De ekkor még hátravolt egy morbid epilógus. A főírók, Bob Wood és Charles Biro ugyan alaposan megszedték magukat másfél évtized alatt, ám mindkettőjüknek szokása volt gyorsan seggére verni a pénznek. Birónak sikerült talpra állnia, és grafikusi munkát talált az NBC-nél, Wood viszont lecsúszott, filléres megbízásokból vegetált, vedelt, és 1958-ban egy üres piásüvegekkel teli hotelszobában egy vasalóval agyonverte a szeretőjét, amiért az heteken át „bosszantotta” őt, így érdemelve ki a „gyilkos képregényes” becenevet. A Crime Does Not Pay magazinnak ez a sajátos, véres nekrológja akkor ért frappáns véget, amikor mindössze háromévnyi börtönbüntetésének letöltése után holtan találták – alvilági alakok gyilkolták meg, állítólag felhalmozott adósságai miatt.