Ezennel új cikksorozatba kezdünk, amiben a vászon legendás, gigantikus szörnyeit, város- és emberpusztító hadjárataikat vesszük sorra. Lesz itt gorilláktól dinoszauruszokon át hangyákig minden, ami geekszemnek ingere.
Kong! Kong! Kong! 1933-ban egy hatalmas gorilla tombolt a mozivásznakon, először egy Isten háta mögötti szigeten, majd az Empire State Building tetején, és fejeket leharapva, embereket eltaposva, dinoszauruszokat elpusztítva, fél New York-ot romba döntve beüvöltötte magát a filmtörténelembe. És ezt az életnagyságnál nagyobb filmet életnagyságnál nagyobb emberek készítették. A rendezői székben Ernest B. Shoedsack (The Most Dangerous Game) és a kalandfilmbe illő életviteléről híres Merian C. Cooper ült, utóbbi filmgyáros, háborús hős és felfedező volt egy személyben.
Aki hallott már vakmerő vállalkozásokkal és ismeretlenbe tett expedíciókkal teli (egyébként megfilmesítésért kiáltó) életéről, annak nyilvánvaló, hogy a King Kong-béli fanatikus, céljaitól eltántoríthatatlan és rettenthetetlen Carl Denham a rendező mozgóképes alteregója. Arra, hogy miért ő maga kezeli a kamerát, az egyik jelenetben azt válaszolja, hogy mióta egy operatőre elfutott egy rohamozó orrszarvú elől, ahelyett, hogy filmezte volna (az ostoba!), inkább saját kezűleg fényképez
Az ő irányításával utazik egy forgatócsoport egy fiatal színésznő, Ann társaságában egy szigetre, ahol civilizált ember még nem járt előttük. Céljuk, hogy megérkezve elkészítsék minden idők legnagyszerűbb filmjét – ám a sziget bennszülött lakói elrabolják a lányt, hogy áldozatként adják rettegett Istenüknek, Kongnak. Ezzel olyan kalandok sora veszi kezdetét, amelyekhez foghatóról a ’30-as évek moziközönsége még csak nem is álmodhatott.
És igen: akkoriban a „sokkoló”, a „minden idők legnagyobb kalandja”, az „ilyet még nem láttál” és az ezekhez hasonló szlogeneket, reklámszövegeket nem lehetett elintézni egy ignoráns legyintéssel, mint az álomgyár szenzációhajhász marketinggépezetének koholmányait. A hangosfilmkorszak elején jártunk, műfajok, szabályok, módszerek, eszközök, motívumok, klisék voltak születőben – és legendák. A néző bármikor szembesülhetett egy vadonatúj csodával a mozivásznon.
Például egy tomboló óriásgorillával, ami az Empire State Building tetején állva kaszál le az égről rátámadó repülőgépeket. A szörnyek azelőtt jobbára emberméretűek voltak, az egyetlen szignifikáns kivételt Sir Arthur Conan Doyle Az elveszett világ című regényének első, 1925-ös adaptációjának stop-motion dinoszauruszai jelentették – az átütő erejű trükköket Willis O’Brian készítette, és ugyanő felelt az 1931-es, Merian C. Cooper dirigálása alatt forgott Creation effektusaiért. Ebben egy csapat tengeri utazó egy szigeten igyekszik lefutni az azt benépesítő prehisztorikus állatok étlapjáról – de a forgatást sosem fejezték be. Cooper maga javasolta az RKO stúdiónál a leállítását, mert úgy ítélte meg, hogy trükkök ide vagy oda, a film baziunalmasnak néz ki (Michael Bay, remélem, jegyzetelsz).
O’Brian munkája viszont lenyűgözte Coopert, és vitte őt magával új filmjébe – okosan elzárkózva annak lehetőségétől, hogy Kongot egy majomruhába bújt színésszel keltsék életre (szóval a ’76-os remake készítői a jelek szerint szerényebb intelligenciával, és ha már itt tatunk szerényebb sokmindennel bírtak). A King Kong lett a filmtörténet első óriásszörnyes filmje, ami a stop-motion technika mérföldkövévé vált, és generációk trükkfilmeseit inspirálta (köztük a legendás Ray Harryhousaent, aki az 1953-as The Beast from 20,000 Fathoms után paradox módon ismertebb név lett a szakmában, mint a példaképévé vált O’Brian).
A „tipikus” óriásszörnyes filmek elterjedéséhez még szükség volt jó 20 évre, az atomkor eljövetelére és az azzal járó hidegháborús paranoiára, úgyhogy nem csoda, hogy az ezek pionírjaként számon tartott King Kong egészen más stílusú. A horrort a kalandtörténet archetípusai és jellegzetes szituációi veszik körül: nem tudósok nézegetnek térképeket, állukat simogatva, hanem kemény, fegyveres-macsós férfiak indulnak a gyönyörű, ártatlan nő megmentésére egzotikus, járatlan tájakon, szörnyek armadáján keresztül, és minden helyzetben elszántan néznek szembe a halállal (majd sikoltva zuhannak bele). És persze jut hely a románcnak is – kell, hogy jusson, ahogy azt az expozícióban Denham önreflektív módon meg is jegyzi.
A szörnyűségek földjére érkezést sokat sejtető dialógusok és pillantások, mendemondák elhintése vezeti fel, majd amikor a hajó átúszik a Koponya-szigetet körülvevő sűrű, dramaturgiai vízválasztóul is szolgáló ködön, elkezdődik a rémisztő kalandok sora, amit Max Steiner addig csak az opening creditsben hallott zenéje kísér egészen végig. Ez a score a maga nemében épp olyan jelentős hivatkozási alap, mint O’Brian trükkjei – a King Kong volt az első nagy film, ami tematikus, drámai filmzenét használt, ráadásul úgy, hogy a hangeffektusokat is hozzáigazították, hogy elviselhetőbbé, befogadhatóbbá tegyék azt az addig példátlan audiovizuális kakofóniát, ami a cselekmény második harmadától kedve rohanja le a nézőt.
Mert Ann elrablása után nincs megállás, az addig kellemes tempó őrült vágtába kezd: akció akciót követ, hatalmas szörnyek verekednek életre-halálra, emberek lövöldöznek, menekülnek, és halnak, a KALAND egy pillanatnyi szünetet nem tart. Jellemző, hogy mikor Kong egy fél percre leteszi valahová a kezében hurcolt Annt, azonnal rátámad a nőre valami prehisztorikus fenevad, amit agyon kell verni – szerencsétlen óriásgorillának a seggét sincs ideje megvakarni.
A King Kong az a bizonyos „valóságnál nagyobb” film, amiben van valami megmagyarázhatatlan időtállóság, valami monumentalitás, amibe csaknem 8 évtized elteltével is beletörik az idő vasfoga. Felejthetetlen, ahogy a zabolátlan horrort (leharapott fej, halálba hajított nő, eltaposott bennszülött) kombinálja a tradicionális kalanddal („It’s the thrill of a lifetime!”), és ahogy agresszivitásába és intenzitásába a szépség és a szörnyeteg következetesen végigvitt analógiája csempész egy csepp líraiságot és tragikumot. Annak ellenére, hogy a remake-ekkel ellentétben Kong itt még alig több egyszerű, gyilkoló szörnyetegnél, pusztán minimális emberi vonásokkal.
De ezeknek a vonásoknak köszönhető az a sokat idézett, bizarr szexuális töltésű jelenet, amiben Kong kéjes vigyorral vakarja le a ruhákat a kezében vergődő Annről (Fay Wray gyönyörű, és végig nagyszerűen sikoltozik). Ezt és az előbb említett pillanatokat a film későbbi bemutatóiból persze kivágták, mert 1934-től a stúdiók kénytelenek voltak komolyan venni az egyébként évekkel korábban érvénybe lépett Hayes-kódexet, ami szigorúan tiltotta az efféle felháborító erkölcstelenségeket – de az ősbemutató idején Kongtól még sikerült távol tartani az ollókat.
A „legnagyobb” film szinte túlságosan is lehengerlő kalandjainak sora stílszerűen az Empire State Buldingnek, a világ legmagasabb épületének a tetején ér zenitjére, majd a mélyben, egy legendás kódával zárul, ami a Casablanca híres végszavaival vetekszik.