„Is that a nigger on a horse?”
Persze, Fred Williamson már akkor cowboykalapban lődözte a lovagló fekete fejvadász koncepcióját a bamba értetlenkedés és a primitív vérszomj kombinációjával díjazó fehéreket, amikor Jamie Foxx még olvasni tanult, úgyhogy a főleg spagettiwestern és blaxploitation elemekből összegyúrt Django elszabadul valószínűleg indukálni fogja ugyanazokat az eredetiséggel kapcsolatos unalmas vitákat, amik Tarantino műveit 20 éve körítik. Pedig hiba volna megpróbálni az eredetiség felől megfogni a filmet, inkább bedobok helyette egy másik szót: rabszolgatartás. És az alapján, ahogy ezt a témát az amerikai film fenegyereke kezeli, megkockáztatom, hogy a Django elszabadul pályafutásának legérettebb, legkomplexebb filmje, ha nem is feltétlenül a legjobb. (Corbucci Djangójához egyébként semmi köze, bár Franco Nero azért beköszön.)
Ironikus, hogy majdnem egy időben mutatták be ezt és Spielberg Lincolnját. Utóbbi a tipikus amerikai film a rabszolgatartásról, amiben egy fehér ember kiáll az egyenlőség eszméje mellett, kockáztat, utat mutat, forradalmasít, és a stáblista alatt a feketék meghatódva rebeghetik: köszönjük, fehér ember (a fehérek pedig elsüppedhetnek a kényelmes önigazolásban, hogy végül mégiscsak helyesen cselekedtek).
Tarantino hozzáállása az efféle szentimentalizmushoz nem meglepő módon egy „fuck that shit”. A Becstelen brigantyk szellemi-tematikus ikertestvérében az elnyomott kezébe adja a fegyvert, hogy maga szolgáltasson vérmocskos igazságot, belekényszerítve a nézőt az ő szemszögébe, az ő haragjába, az ő elégtételébe. És igen, az explicit erőszak is ennek a szándéknak az eszköze, bőven túl az öncélúságon.
A feketék elleni atrocitások fájdalmas realizmussal jelennek meg (Tarantino kínosan jól, Oscarra gyúrt drámákhoz nem mérhetően mutatja be, milyen kegyetlen körülmények közt éltek a rabszolgák a XIX. századi délen – nap, mint nap), míg a főhős áldozatai abszurd vérgejzírektől díszítve buknak alá, a brutalitás legkevésbé sem ambivalens, hanem nagyon is örömteli katarzisát nyújtva.
Sőt, Tarantino odáig megy, hogy Djangót a mitikus germán hőssel, Szigfriddel állítja párhuzamba, míg az ellenoldalt inkompetens idióták gyülekezeteként ábrázolja (a KKK-s jelenet Jonah Hillel, a számtalan cameo egyikével). De az egyértelmű jó-rossz felállásba beleszivárog a fehér bűntudat, és a fekete tehetetlenség is – Tarantinónak megvan a véleménye a rabszolgákról, akik száma sokszorosa az uraikénak, mégsem lázadnak.
Ezt a képet tovább árnyalja a film második felében a történetbe belépő ültetvényes, Candie, és főnégere, Stephen nehezen érthető és magyarázható, visszataszító úr-szolga viszonya. Előbbit Leonardo DiCaprio alakítja, végre kilépve az utóbbi években ráragadt „szenvedő hős” szerepből, szemmel láthatóan felszabadulva, és élvezve, hogy egy igazi tetű ganét játszhat (az már Tarantino érdeme, hogy a néző mindössze két mondat, és egyetlen mosoly után is utálja, mint a szart). A ravasz féreg Stephent, az egész extrém végletekig elvitt Tamás bátyát pedig Samuel L. Jackson hozza, szintén üdítően elfeledkezve arról, hogy tipikusan ő a fekete coolság, a „badass nigga”.
Hozzájuk képest a német fejvadász, Dr. King Schultz, és a szárnyai alá vett, általa felszabadított rabszolga, Django kettőse halovány. Django az egyszerű, feleségét mentő, bosszúálló, faarcú exploitation hős, Jamie Foxx csak alkalmanként enged fortyogó haragot kiülni az arcára. Schultzként Christoph Waltz echte ugyanazt a karaktert hozza, ugyanolyan cinikus vonzerővel, amit a Becstelen Brigantykban, annyi különbséggel, hogy ezúttal a „jó” oldalon áll. Persze, briliáns, de egy idő után már nem lep meg – leszámítva a végét, ahol egyszerre ördögi és őszintén sajnálkozó gesztussal szabadítja el a csodálatos vérfürdőt.
A Djangónak több olyan tulajdonsága is van, ami alapján nem lenne szabad működnie. Csaknem szétesik két különálló filmre, túl harsány, túl öntörvényű, túl hosszú, és nem tesz jót neki a kettévágott finálé sem. Azt meg már senki nem bogozza ki, hogy a németül beszélő rabszolgalány Waltz miatt került a filmbe, vagy mindketten a germán mítosszal való párhuzam miatt kerültek a filmbe, vagy pont a sztori minden egyéb német aspektusa került Waltz miatt a filmbe – de ez valahol pont Tarantinónak azt a tulajdonságát demonstrálja, hogy mindenféle, látszólag kaotikus elemekből képes összegyúrni egy nagy, gyönyörű egészet.
Most épp egy véres-komikus spagettiwestern/blaxploitation hibridet, egy XXI. századi gazdag fehér férfi rabszolgatartás iránti dühének egyszerre elgondolkodtató és veszettül szórakoztató kivetülését.