Én lepődtem meg rajta a legjobban, amikor annak idején ültem a moziban, és élveztem A Kobra árnyékát. Főleg, hogy az év legnagyobb vackára számítottam, mivel ugye a film a minden szempontból tolerálhatatlan Transformers sikerének farvizén úszott be – ráadásul, vállalva annak veszélyét, hogy egy magamfajta képregénygeektől ez afféle szubkultúra-sznobizmusként csapódik le, képtelen vagyok akár egy picit is komolyan venni egy olyan filmet, ami a Hasbro-logóval indít. De Stephen Sommers tudott valamit, amit Michael Bay nem, és a megalománia izzadságszagát félig-meddig blokkolta egy kis iróniával és könnyedséggel. Ezzel együtt is gyanús volt ez nekem, úgyhogy tavaly újranéztem, abból kiindulva, hogy első megtekintéskor túl megengedő voltam, vagy egyszerűen olyan alacsonyan volt a léc, hogy kúszva sem lehetett leverni – majd most a helyére kerülnek a dolgok, gondoltam. Ehhez képest ennek a rohadéknak volt bőr a pofáján, hogy másodszor is elszórakoztasson. És ehhez kaptam most meg még Bruce Willist és Dwayne Johnsont is, szóval minden megvolt ahhoz, hogy vigyorogva nézzem az amúgy vártaknak megfelelően ostoba filmet. Mégis, kishíján aludtam helyette.
Jon M. Chu rendező filmográfiáját eleddig olyan címek díszítették, amiket én itt leírni sem merek (Az Isten szerelmére, mégis mit csinálsz? NE keress utána, hidd el, jobban jársz.), az írókat, a trehány forgatókönyvükkel, ostoba dialógusaikkal és erőltetett poénkodásaikkal meg felhozni is felesleges egy ilyen film kapcsán (Hasbro-logó, bazzeg!), úgyis az a reakció, hogy senki nem ezek miatt ül be rá. De az még egy G.I. Joe-tól is elvárható lenne, hogy legyen valami minimális struktúrája, lendülete, valamiféle narratív gerince, ami összefogja a nagy, színes-hangos-zajos-3D-s akciókat. Mondjon bárki bármit az első részről, de annak cselekményében, bár hasonlóan ostoba, mint ez, volt kohézió. A Megtorlás olyan, mintha egy tévésorozat évadnak a megacutja lenne, vagy egy másfél órás főcím előtti „ez történt eddig” bevezetés.
A „történet” szerint a Kobra beférkőzik a Fehér Házba, és új világuralmi terveit azzal kezdi, hogy kiirtja a címszereplőket, amely tisztogatást csak hárman ússzák meg – a tökös jócsaj, a nagydarab keménycsávó, meg még valaki, akinek mostanra sem a filmbeli, sem az igazi nevére, sem az arcára nem emlékszem. A trió aztán kér egy kis segítséget az „ős-Joe”-tól, és az addigi buliból kimaradt Kígyószemmel együtt mennek, hogy szétrúgják a rosszak seggét. Ezt az egyébként botegyszerű sztorit aztán összevissza kuszálják a minden előzmény és következmény nélkül jövő-menő karakterek, a félbehagyott cselekményszálak, az esetlegesnek ható jelenetsorrendek, a felesleges töltelékszekvenciák és az értelmetlen fordulatok.
Itt egy Bruce Willis, aki csak azért került a filmbe, hogy legyen benne egy Bruce Willis, ott egy megkezdett szerelmi szál, ami sehová nem fut ki, de akkor meg minek van, amott egy semmiből előhúzott megváltás (Viharárny), amit mindenki elfogad bemondásra, és közben nem tudják sem az alkotók, sem a nézők, hogy mennyire kéne ezt az egész katyvaszt komolyan venni. Jonathan Pryce jókedvűen elbohóckodik az elnöki imposztor szerepében, és már épp ölelném hálásan a keblemre a campet, a hollywoodi megaprodukció vállalt B-filmes jellegét (mint az első részben), amikor elkezd a nyakamba ömleni a többi szereplő hótkomolynak szánt drámai háttértörténete a kemény gyerekkorról meg a kellő szülői büszkeség hiányáról, és akkor még sehol nem vagyunk a nyállal tartósított zárójelenetektől. Ami az akciókat illeti, igen, The Rock kezében még mindig baromi jól áll a fegyver (minél nagyobb, annál jobban), Willis még mindig tudja hozni az „ugye, milyen jó rosszfiúkat ölni” félmosolyát (jobban, mint a Die Hard 5-ben), és a hegyoldalban levágott ninjaharc tényleg impresszív, de nagyjából ez minden, mert a többi túl konvencionális, bármilyen lövöldözős-robbantgatós filmben helyet kaphatna. Hol van egy olyan jelenet, mint az első rész párizsi hajszája vagy a „víz alatti Star Wars”-finálé? A Megtorlás nem elég over the top ahhoz, hogy más legyen, mint bármelyik tucatakciófilm, és nem elég laza ahhoz, hogy érezzük, nem kell komolyan venni.