Aki színészkarrierjét gyerekként kezdi, majd kedves kis szőröstalpú hobbithősként ér el a csúcsára, az egész hátralévő életében számíthat rá, hogy bennragad a családi filmek skatulyájában. Elijah Wood ennek veszélyét viszonylag korán felismerte, és már 2005-ben egyrészt vadbarom futballhuligánként, másrészt hátborzongató mosolyú, beteg gyilkosként söprögette magáról a nézői beidegződéseket – és ezzel még mindig nem kompenzált túl. A Maniacban megint sorozatgyilkost játszik, de ezúttal nem mellékszerepben. Az egész film az övé, a téma minden kényelmetlenségével és mocskával, az összes gore-ral, skalpolással, és miután megnézed, rájössz, hogy ha valahol, akkor Wood A gyűrűk urában volt félrecastingolva – mert a csávó egy kegyetlen, beteg kis rohadék.
Wood tökéletes alkati ellentéte Joe Spinellnek, aki ugyanezt a karaktert William Lustig 1980-as eredetijében hozta. Nem nagydarab, túlsúlyos, barázdált arcú, hanem kicsi, szerencsétlen, babaképű, az a fajta, akit a „légynek se tudna ártani” szavakkal írnak körbe. Legalábbis amíg a szemébe nem néznek. A kevés alkalommal, amikor Wood arca látható (a filmet szinte teljes egészében az ő szemein keresztül veszi a kamera), a férfifaló anyja emlékei által gyötört emberi roncs és az önmagát kontrollálni képtelen, gúvadt szemű, női skalpokat gyűjtő őrült kombinációjának ijesztően kifejező vonásai ülnek rajta. (A Maniac a szökőévenkénti egy feldolgozás, ami nem marad el az elődtől, sőt, bizonyos aspektusaiban, mint pl. az itt sokkal természetesebbnek ható szerelmi szál, még felül is múlja.)
A részben Alaxandre Aja által írt remake cselekménye szinte jelenetről jelenetre követi az eredetit, és ugyanolyan groteszk módon forgatja ki a slasher zsánerét (áldozatok helyet ezúttal az arccal felruházott gyilkost követjük), ugyanakkor az említett karakterformálás mellett is megenged magának néhány jelentős hangulati, hatáskeltési derivációt. Lustignál az elmebeteg Frank Zito csak egy természetes őslakosa volt a kívül-belül mocskos-büdös, New York nevű fertőnek, Franck Khalfoun újrájában viszont eleinte úgy tűnik, kilóg a csillogó-villogó, tiszta, modern metropolisból: amikor teljesen összezavarva, riadtan, szánalomra méltón oda nem valóan, de félelmetesen egyértelmű módon gyilkosság felé sodródva fekszik egy nő ágyában, olyan, mint egy rák a társadalom szövetében, amit ki kell vágni. De csak addig, amíg egy-két következő jelenetben nyílt, vakítóvá kivilágított téren üldözi áldozatát, akinek segítségkérő és halálsikolyaira senki nem figyel, még kevésbé reagál. A metropolis tisztasága, fényessége hazugság, Frank pedig nagyon is otthon van benne.
A Maniac, elődjéhez hasonlóan, nem hasít pszichológiai mélységekbe, Frank gyermekkori traumája inkább csak ürügy, mintsem komolyan kijátszott dramaturgiai/karakteranalizáló elem, viszont Aja és Khalfoun bátran magukhoz is ölelik az exploitation-gyökereket. Majdnem az egész filmet Frank szemein keresztül látjuk (csak a vége felé, pl. az utolsó két gyilkosságnál léphetünk ki a fejéből, mintha a főszereplő testen kívüli állapotba kerülne az ölés pillanatában), és túl azon, hogy a nehézkes POV-szekvenciákat hosszútávon is természetességgel hozó rendezésért kalapemelés jár, ez ráadásul egy igen aljas és hatékony módszer a néző komfortérzetének teljes megsemmisítésére. Mert egy horrorfilmet nézel, ezért akarod, elvárod, hogy valami történjen. De mivel egy sorozatgyilkos szemszögét erőltetik rád, az, hogy „valami történik” egy nő brutális meggyilkolását jelenti: vagyis ott vagy te, néző, késsel a kezedben. És ölni akarsz.