A horrorfilmes sorozatoknak megvan a maguk debil, vagy olykor szórakoztató „fejlődési” életciklusa. A vérkomoly első részt követi a humoros második, azt a gagyi harmadik, majd jön a foshegy negyedik és így tovább. A hosszúra nyúló szériákba néha be-beférkőzik egy-két nézhető darab, de nagy általánosságban minden frencsájzméretűre bővülő történetfolyamra igaz, hogy már a második résznél abba kellett volna hagyni. Amerikában azonban nem szokás levágni a fejőstehenet, még akkor sem, ha már gebe, zöldet szarik, és savanyú a teje. Pénz beszél, kutyaszar táncol. Ezzel semmi újat nem mondtam. A sötétség serege (Army of Darkness), ami a Gonosz halott nem is igazán harmadik része, viszont pont azt a szabályt erősíti. Tudjátok ami, a kivételre vonatkozik.
„Hail to the king, baby!”
Raimi és kis csapata ott veszi fel a fonalat, ahol a második részben letette. Nem kívánok belemenni a film cselekményének ismertetésébe, mert teljesen felesleges. Sokkal érdekesebb az a metamorfózis, amelyen a film ikonikus főszereplője, és ezzel az egész sorozat átesett. Kezdetben adott volt a gyámoltalan, nyomokban némi határozottságot tartalmazó Ash, aki A sötétség seregében már időutazó macsóként szórja fűszermaglövő gép módjára a laza beszólásokat. És ez rohadt jól áll neki! Nem csak azért, mert Bruce Campbell a világ egyik legvagányabb csókája, hanem azért is, mert Sam Raimi és a tesója által összedobott forgatókönyv tökéletesen fuzionál vele és a rendezéssel. A röhejes dumák, a szándékos álhősiességet reprezentáló shotok olyan jól keverednek a látvánnyal és a középkori környezettel, hogy hiába tudjuk, hogy alapvetően iszonyat gagyi, amit látunk, mégis imádjuk. Mert érződik, hogy nem volt a stábban egyetlen ember sem, aki komolyan gondolta volna a filmnek akár egyetlen pillanatát is.
A keletkező katyvasz legfontosabb alkotóeleme a film központi figurája. A sötétség serege a trilógia talán azon része, amihez leginkább illik Bruce Campbell harsány, erősen eltúlzott alakítása. Az egész film egy olyan one man show, ami után még a nagy Rudy Ray Moore is elismerősen csettintene. Elég csak arra gondolnunk, hogy a filmben Ash árcsenemije önmaga gonosz énje, akit egyszerűen kivetett magából, majd feldarabolt, hogy aztán tésztaképűen visszatérve terrorizálja a békés feudalista őslakosokat. A cselekmény jól láthatóan egyetlen szereplő köré épül, a keletkező hézagokat pedig csendben, ugyanakkor esztétikusan tölti ki a film többi karaktere. Nem is nagyon működhetne a dolog másképp, mert a feszes forgatókönyv és a rövid játékidő nem ad lehetőséget mellék-, vagy egyéb erőltetett szerelmi szálak kibontására. Hozzáteszem, hogy nincs is rá szükség.
A sorozat második és harmadik része között eltelt jó 5 év alatt jelentős fejlődésen ment át a filmipar, amiből itt szerencsére semmilyen referenciát nem kapunk. Rendszeresen kacsintgat vissza ránk az első Gonosz halott (boszorkány átalakulása, a vizes gödör démonja, etc.), hogy az előző részekhez képest mérsékeltebb erőszakhullám finoman görgesse tovább a már megszokott és megkövetelt gore faktort. Ami működött az első két részben, és megfelelt már Ray Harryhausennek is (R.I.P.), az Raimit és a nézőt ezúttal is tökéletesen kielégítette. Spriccelő vér, stop-motionnel mozgatott csontvázak, gumiszörnyek, vetített háttér és mechanikus bábok. Minek variálni azt, ami egyszer vagy többször már bevált?
A rendezés vérprofi, akárcsak a vágások és a kamerakezelés. A filmet látván az ember elgondolkodik, hogy aki képes volt egy olyan sorozatot megalkotni, mint a Gonosz halott, hogy adhatta a nevét a Pókember 3-hoz. A sötétség serege egy gyors tempójú, a '60-as évek peplum filmjeit idéző középkori kaland, amely gazdagon merít a '70-es, '80-as évek horrorfilmjeiből, meghintve némi Three Stooges humorral. A kapott végeredmény pedig, Gonosz halott ide vagy oda, önmagában is képes megállni a helyét. Még a mai napig is.