Noha nem horror, legfeljebb csak nagyon áttételesen az, az Europa Reportban van az év legfélelmetesebb jelenete: egy, a Jupiter holdja felé tartó űrhajón javításokat végző asztronauta elszakad a száguldó járműtől, és tehetetlenül nézi, ahogy az egyre kisebbé zsugorodik a látóhatáron, benne társaival, akik nem tudnak segíteni neki, miközben nincs körülötte semmi, csak hideg, feketéség, űr és halál. Totális kilátástalanság, totális egyedüllét, totális terror: a felkavaróan, fülsértően csendes pillanatok az ismeretlentől és a magányos haláltól való, zsigereket tépő rettegést a maga nyers, cizellálatlan formájában testálják a nézőre.
Sebastian Cordero sci-fije formailag a valami érthetetlen oknál fogva még mindig gombamód szaporodó found footage filmek sorába tartozik, műfajilag pedig a katasztrófafilm és a horror elemeit is vegyíti (a hasonló zsánerben, szintén találtfilmes koncepcióval próbálkozó, két évvel ezelőtti Apollo 18 silány minősége nem tett szívességet a nézői elvárásoknak, de nyugi: a kettő nem is különbözhetne jobban). A sztori egyszerű: egy hatfős, nemzetközi legénységű űrhajós expedíció a Jupiter egyik holdja, az Európa felé indul, abban a reményben, hogy a Naprendszeren belül a földönkívüli élet nyomaira bukkan. A felfedezők viszonylag hamar elveszítik a kommunikációt az anyabolygójukkal, egyiküket pedig egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően elnyeli az űr. Az expedíció megmaradt tagjai folytatják az utat, de immár magukra vannak utalva.
Az Europa Report generikus katasztrófafilm-dramaturgiát alkalmaz, amely során a szereplők különböző kutatási és technikai problémák, váratlan krízishelyzetek következtében eleinte lassan, majd egyre gyorsabb ütemben fogyatkoznak. A közeg azonban a horror felé taszigálja a filmet, és a tíz kicsi indiános felállás lassan inkább rímel egy absztrakt slasherre, mint egy katasztrófafilmre. Csakhogy itt nincs szörny, nincs gyilkos (a film nem követi el azt a hibát, amint Danny Boyle Napfénye), legalábbis semmiképpen nem a szavak szó szerinti értelmében: a mumus maga a világegyetem, amit az ember felfedezni, megérteni akar, és ami ennek elkéri az árát.
Elhagyva a teremtés bölcsőjét, az expedíció tagjai olyan messzire merészkednek, mint előttük még soha senki. Fejjel előre az ismeretlenbe, a sötétségbe, a kiszámíthatatlanságba, a rettenetbe, ahol vagy az életcélt, természetet, álmot beteljesítő felfedezés vár, vagy a halál, ahogy az olvadó viasz elengedi a szárnyat összetartó tollakat – vagy mindkettő. Az Europa Report a tudásszomj e két aspektusát helyezi mérlegre, és nagyszerűen demonstrálja az expedíció pezsgő izgalmát, ámulatát, az emberi szellem tántoríthatatlanságát és elkötelezettségét az ismeretlen feltérképezésében éppúgy, mint az univerzum erejével való végső szembenézés félelmét és esélytelenségét. Legyőzhetjük a gravitációt, építhetünk űrhajókat, áthághatunk korábban elképzelhetetlennek tartott távolságokat, de akkor is csak porszemek vagyunk, aprók és jelentéktelenek. A film felfedező mentalitásából következően nem is az a lényeg, hogy ki éli túl az expedíciót (ha ugyan bárki), hanem, hogy tudományos szempontból lesz-e értelme, hogy amit megtudtak, az hasznára válik-e az emberiségnek.
A found footage jelleg (az Europa projekt kiötlőinek interjúinzertjeivel együtt) az egészet tárgyilagossá, realisztikussá teszi, a sci-fi elemeket nagyjából nélkülöző, komolyan vett technológia elhatárolja a sztorit a lehetséges hülyeségektől, és ezúttal még az adott történetmesélési forma tipikus buktatóit is gyerekjáték elkerülni, hiszen egy ilyen expedíción nyilván MINDEN be van kamerázva (Cordero pedig a lehetőségekhez képest nagyszerűen teremt feszültséget). Ugyan a film mindettől némileg száraz lesz, karakterei pedig sosem kerülnek közel a nézőhöz, de a felfedezés ideájának univerzalitása fontosabb szempont volt, mint az egyéni dráma. (Nagyjából, mint a 2001 esetében, amihez az Europa Reportot, ha nem is minőségi szempontból, de) viszonylag sokat hasonlítják, noha annak galaktikus-evolúciós léptékeit meg sem próbálja utolérni). Viszont így megkímél a film a patetikus nagyjelenetektől is – még az önfeláldozások is metodikusak, szenvtelenek, tudományos tényszerűség vezérli őket, nem érzelem.
De az emocionális visszafogottság ellenére az Europa Reportban vastagon ott van az EMBER, az ő nyughatatlan, kíváncsi, folyton előre, többre, magasabbra törő természetével, ahogy a halál torkában állva is megveti a lábát, és még a legvégső pillanatban is tanulni akar. Márpedig a jó sci-fi mindig az emberről szól.