Keményfiúk, kéziágyúk, izomhegyek, dzsungelkommandó, földönkívüli, gerinckitépés. A cicivillantáson innen a Predatorban minden, de úgy kurváraténylegminden megvolt, amiről a VHS-korszakban egy pelyhedző állú ifjonc álmodhatott – meg még az is, amiről nem. John McTiernan akcióklasszikusa zseniális jelenetek sorából áll össze egy zseniális egésszé. Schwarzenegger és Weathers CIA-szkandere. A kiszállás a helikopterből. AZ A hang, a filmtörténet talán legmegszokhatatlanabb monszterhangja – és a zene. A különítmény esőerdőirtó össztüze (nem sok ennél maszkulinabb, egyszerűbb, lényegretörőbb, masszívabb „fuck you” létezik a filmtörténetben). És ezek még csak kiragadott pillanatok. A Predator sokunk fejlődésére/hanyatlására hatással volt annak idején, jól meg is mondjuk, miért.
Borbíró Andris: Mint sok kortársam, a gyerekkoromban én is igen egyhangú mozgóképes diétán éltem (amit persze egyáltalán nem bántam!), tekintve, hogy az engem érdeklő filmek szűk csoportjához fértem csak hozzá. A választék a következő volt: bádszpenszer-terenszhill, dzsekicsen, valamint “am. akc. filmek”. Ez utóbbiak közül is külön csíptük a családban a Schwarzenegger-filmeket, talán mert az osztrák sógor kicsit “hazánk fia” volt Hollywoodban. Kőkemény volt, magabiztos és tökös, akár kommandózott, akár embereket terminált, akár barbárként keselyűt gyilkolt a fogaival. A Predator poszterén azonban, amit a közeli téka falán bámultam minden alkalommal, mikor elmentünk kazettát kölcsönözni (kis bilétákat kellett begyűjteni az üres tokok alól, ha nem fityegett ott, azt jelentette, hogy ki van kölcsönözve a film), elképzelhetetlent láttam: Svarci félt. Valamilyen elmosódott, pszichedelikus dzsungel-részlet látszott körülötte, hatalmas stukker volt a kezében, elszántan és ölni készen állt, de láttam rajta (én legalábbis úgy láttam), hogy fél. És más ember vagy lényeg nem volt a poszteren. Predator. Ragadozó. Milyen ragadozó? Ki vadászik kire? És egyáltalán, ki képes megijeszteni Svarcit?... A képzeletem nekiállt a semmit színezni. A szüleim: “Biztosan nem gyereknek való film!”. A haverok persze megnézhették, és mesélték a kattogó hangot, a megnyúzott vadakat, a karmokkal övezett szájat… Maradt a poszter bámulása egy elbaszott lépcsőkanyarban a tékában.
Mire végre meg tudtam nézni, én már rég rettegtem a láthatatlan Ragadozótól.
Elmeboy: Egen, ez akkoriban egy megtévesztő film volt. Olyannyira a hőskorszakban sikerült látnom, hogy az nem hogy VHS volt, de egyenesen falusi mozgóképszínház, ahová a pénztáros Béla bácsi a korhatárt nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva már csak azért is beengedett zsenge tízévesen, mert egyáltalán fizetővendég voltam. Schwarzenegger-filmekről akkor már a legtöbben hallottunk, az alsóbb osztályokban a menőség egyik legfőbb mércéje az volt, ki hányat látott, így a megtekintést szavatoló jegy kifizetése után jogosnak vélt büszkeséggel foglaltam el a keménytámlás moziszéket, előre vigyorogva, hogy miféle gépfegyveres akciókról fogok majd beszámolni padtársaimnak az uzsonnaszünetben. Ó, én hülye.
A Ragadozó ugyanis mindenkit átbaszott, hiszen bár tökre úgy startol, mint a korszellemnek abszolút megfelelő Schwarzi-film, a fele környékén váratlanul eszement túlélőhorrorba csap át. Lehet, hogy ezt manapság, az internet és az előre kiszivárgott plotline-ok korában nehéz elképzelni, de mikor anno egy standard kommandós film hirtelen pánikolós, jól kitalált földönkívüli agresszorral megspékelt menekülésre váltott, az nagyon szokatlan és hatásos volt. A Ragadozót a fősodor azóta összemosta, mi több, összeeresztette Giger, Scott, Cameron, vagy azóta akárki Idegenjével, ami szerintem nem igazán állja meg a helyét: a csáprágós rasztafári sosem volt akkora ász, mint a banánfejű űrdémon. Mindazonáltal az eredeti Ragadozónál meglepőbb és kompromisszummentesebb akciófilm mindmáig is alig készült, McTiernannek meg ezúton is a jó édes anyukáját, hogy a legjobb Die Hardok meg ilyesmik rendezése helyett lesitteltette magát. Szükségünk lenne rá.
Forgács W. András: Oké, vázolom: napfelkelte, két helikopter érkezik ki tudja hová. A katonák kiszállnak, majd csak annyit látsz, hogy valaki egy hatalmas zsákot rúg ki az egyikből. És alighogy kiszáll a helikopterből, már gyújtja a szivart. Ennyi. Tudsz mindent a karakterről. Két izzadó, izmos kar egymásba fonódik - minden egyes kockából csak úgy ömlik a tesztoszteron. Shane Black, mielőtt még félistenné vált volna. A Predatorban számomra keveredik az ötévesként csodálkozva a tévére meredő kisgyerek-énem a magát rendkívül műveltnek tartó, lelkiismeretlen fanboyéval. Kérdezzék meg példának okáért Báron Györgyöt - nem sorolná a filmklasszikusok közé, pedig az. Az ütődött "kopp-kopp" vicctől "nagypapin" át - ez A Lövöldözős Film, így ahogy írom, nagy betűkkel. Nincsen benne semmi túlbonyolítva, sem a karakterek, sem a sztori - és éppen ettől lesz annyira sokrétű. Nem kell nagyon messzire menni ahhoz, hogy belelássuk a Vietnám-traumát (dzsungel, láthatatlan ellenség, mindenki egyenként hullik el, a cél már nem a győzelem, csak az, hogy hazamehessünk), a férfibarátság fontosságát (Mac és Blain kapcsolatát, ha ma jönne ki a film, a slasherek már szanaszét írták volna), no meg azt, hogy akkor is Svarci a legtökösebb vadász, ha történetesen nincs nála egy kisebb mammutfenyő-méretű gépkarabély. Ezen a filmen akkor sem fog az idő, ha a CGI-t nem számítjuk, mert ilyen többet nem lesz. A férfifilm férfiaktól kisfiúknak. Ínyenceknek: mutass még egy filmet, amely ennyire csodálatosan tud műfajt váltani félúton. Megjegyzés filmeseknek: csak az első tíz percet nézzétek meg. Így kell öt karaktert bemutatni egy snittben.
Nemes András: Olvasva Andris sorait, úgy tűnik, én némiképp szerencsésebb helyzetben voltam. Az erőszakot, és/vagy trágárságot tartalmazó filmek megtekintésének korhatárhoz kötését szorgalmazó vitákat hallgatva mindig eszembe jut a jelenet, ahogy anyám, munkából hazaérve benyit a nagyszobába, ahol én a Predatort nézem őszinte ámulattal, totális transzban. A képernyőn éppen a méltán legendássá vált visszhangzó-punci poén kerül elővezetésre, anyám megkérdezi: -Mi ez a hülyeség? - majd, mikor csak valami érthetetlen választ motyogok, leül mellém, és együtt nézzük tovább a filmet. Később, ha jól emlékszem, ő kiment, mert unta, a lényegen azonban ez mit sem változtat: eszünkbe sem jutott, hogy egy film megtekintése bármilyen negatív hatást lenne képes kifejteni ártatlan, gyermeki lelkemben. Anyám nyilván úgy gondolta, ha rossz lenne nekem, nem nézném. Meg sem próbált eltiltani tőle, mert tudta, hogy ha akarom, valamilyen módon úgy is hozzájutok. Ebben a korszakban ezek a filmek szüleinknek is ugyanolyan eseményszámba mentek, mint nekünk, gyerekeknek, így némiképp jobban megértették kíváncsiságunkat, vagy egyszerűen nem hitték, hogy a filmekben ábrázolt brutalitás károkat okozhat, mivel senki (pszichológusok, gyermekvédő szervezetek) nem fenyegette őket ezzel. Félreértés ne essék, pornót azért nem nézettek velem, sőt, az Óment titokban néztem, mert éreztem, hogy az talán sok lenne nekik, a Predator kazetta is valami haveromé lehetett, de egy pillanatra sem estek kétségbe, mikor látták, hogy ilyesmi érdekel. Anyám úgy gondolta, hülyeség, ezt közölte is velem, és ennyivel lezártnak tekintette az ügyet.
Én azonban imádtam. Le voltam nyűgözve. A VHS-korszak sajátossága volt, hogy a filmekről már jóval hozzáférhetőségük előtt szájhagyomány útján terjedő legendák keringtek. Valaki mindig volt, aki már látta. A nagy stúdiók persze ma is próbálkoznak ilyesmivel, de mostanra nem hisszük egyetlen szavukat sem, annyiszor ejtettek már pofára minket, illetve mégiscsak más az, ha a legjobb haverodtól hallod, mekkora királyság egy film, mint ha valamelyik filmes oldalon olvasod ugyanezt. A Predator volt a nagybetűs DURVA film, mészárlással, kommandósokkal, gyilkos földönkívülivel, és egyetlen kocka megtekintése nélkül tudtam, hogy ez az, ami kell nekem. A VHS-korszak másik sajátossága volt, hogy a filmek általában be is váltották ígéreteiket (nem, nem csak azért, mert jó volt nekünk bármi, ami amerikai). Minden a helyén volt, sőt, még jobb is, mint reméltem: az arcok, a fegyverek, a vér, a kiomló belek, a félelmetes idegen. És a zene. Állandóan az zakatolt a fejemben, ahogy a lakótelep betontömbjeinek tövében kornyadozó bokrok fedezékéből lőttem halomra osztálytársaimat a műanyag UZI géppisztolyommal, amit azért szerettem különösen, mert a markolatába el lehetett dugni a szüleimtől csórt barna szofikat.
Maradandó élmény, na.
Dr. Sick Fuck: Fölényes értelmiségi műkritikánk friss tárgya filmtörténeti szempontból a neorealista-egzisztencialista iskola támadhatatlan diadala: a végletekig kiélezett dramaturgiai kontextusban vagy a gecire izmos Arnold sarabolja fel az űrből érkezett szörnyeteget, vagy a még hasonlóbb adottságokkal rendelkező kozmikus monszter pocsékozza meg a Kaliforniai Mamutfenyőt. That is the question. Can you dig it?
Baszomnagy stukkerek, state of the art CGI (a predator kamuflázs-ruhája a mai napig vállalható, ami nem kis szó 25 év után), pazar maszkok és fizikai trükkök, szupermacsó dumák (You're bleeding, man. You're hit. - I ain't got time to bleed.), irdatlan méretű kések és más változatos gyilkok, kifogástalanul működő, félreérthetetlen motivációval feltöltekezett karakterek; kéremszépen, erről szólt az 1980-as évek feledhetetlenül bájos akciófilm-esztétikája.
Senki ne nyígjon amiatt, hogy mennyire buta ez a film. Mert esze, hát az nincs sok, de ki a faszom kérné számon ezen a mozin a ragyogó intellektust, amikor maradéktalanul kiszolgálja a moziba járó ember legalantasabb vágyait is (megkötözött nő included). A Predator egy kétszáz százalékra teljesített vállalás, műfaji remekmű. Mutasson valaki bármi hasonlót az idei nyár felhozatalából. És ezt a mai szemmel nézve nevetséges 15 millióból hozták össze, mert akkoriban még így mentek a dolgok.