Beszélgessünk egy kicsit az időről. Nyugalom, nem lesz szükség a speciális vagy az általános relativitáselmélet mélyebb ismeretére, nem a tudományos szempontból "idő"-nek nevezett jelenségről fogunk értekezni. Arról az időről van szó, amit mi mindannyian megélünk. Nem tudom a Kedves Olvasók hogy vannak vele, de ahogy öregszem úgy változik az időhöz való hozzáállásom is: amikor még tinédzser voltam, és mit sem tudtam arról hogy X, Y vagy Z generációhoz tartozom, kétféle idő létezett. Az egyik a "matekórának" is nevezhető jelenség, vagyis hogy az idő nemhogy konstans, de konkrétan áll és nagyokat sóhajtozva nézi a körmeit - a másik pedig az a három másodperc, amíg elmegyünk hat helyre, és nagyon sok mindent iszunk, jól érezzük magunkat, majd pedig arra ébredünk, hogy Adyligetnél jár az éjszakai busz. Borzasztóan igazságtalan klisével élve, jó társaságban repül az idő. Ez azonban csak az első része a gondolatmenetnek.
Shaun of the Dead, 2003. Adott két meglehetősen tehetséges író-komikus figura, Simon Pegg és Nick Frost, akik afféle Underground hírnévre tettek szert egy rövid életű, ám annál sokkal nagyobb hatású sitcom (Spaced) révén. (Zárójel: a sorozatot mindenképpen ajánlom, ha még a Kedves Olvasó nem találkozott vele. Mondhatnám hogy az anti-Jóbarátok, ha ez jelentene bármit egy kevésbé jól sikerült Channel 4 promónál. Kötelező. Elvégre ez a Geekblog). Adott emellé a sorozatot rendező fáradhatatlan, ultratehetséges és másodéves mongol-altajisztika-szakosnak kinéző Edgar Wright, a fent említett páros állandó ivócimborája-kollaborátora. A Shaun of the Dead elkészül, és természetesen azonnal hatalmas siker: a zombilegendáriumot szó szerint a rögvalóságba helyező, mégis könnyed, nagyszerűen szerkesztett és elképesztően vicces film hatalmasat tarol, ha nem is a mozipénztárakban (szőrszálhasogatóknak: igen, igen, nem volt bukás, sőt) de az addigra már háromnapos szagot eresztett hollywoodi gigászok dzsakuzzijaiban is.
Mi szokott ilyenkor menetrendszerűen történni? - adódik a kérdés. A Hagyományos Iskola azt mondaná, hogy tíz évvel a Shaun of the Dead bemutatása után a Gonosz Sárkány (ti. Hollywood) fogja és szépen elmajszolja hőseinket amúgy tízórai gyanánt - hogy aztán vállalhatatlannál vállalhatatlanabb baromságokat csináljanak, ellenben jó pénzért. Emellé a Comic Conon csak-csak előforduljanak, hiszen ott még emlékeznek rá, mekkora ászok is voltak valójában, dedikálva az ezredik eléjük tett krikettütőt, és feszes mosollyal fogadják a "You've got red on you" jellegű, összekacsintósnak szánt, bár kínosan előadott poénokat hajnalban, valami kocsmában. Növesztenek maguknak sörhasat és egy kisebb, de annál hangosabb "eladtátok a mjűvészeteteket a máninak" jellegű csapatot, akik szomorkás szemmel nézik majd a Shaun of the Deadet DVD-ről, miközben egymást böködik, hogy nézd, mikor még jók voltak. Természetesen a másik út az lehet, hogy látványosan elutasítják az Álomgyár (sic!) expliciten szexuális felajánlkozásait - ezzel kivívva a hardkór rajongótábor még mélyebb szeretetét - csinálnak néhány dolgot, amely pénz vagy egyéb hiányában már nem üt akkorát - csak nevezze meg a Kedves Olvasó Orson Welles második filmjét az Aranypolgár után - ettől persze mindenkinek rossz lesz a közérzete, marad tehát a múltból élés, ameddig kitart. De lehet hogy nem tart ki tíz évet, és mire hőseink negyvenesek lesznek, már tíz éve birtokolják a "has been" címkét.
Véleményem szerint a Hagyományos Iskolának fogalma sincs arról, hogy mi folyik a világban. A Hagyományos Iskola ugyanis nem ismer mást a bukáson kívül. Vagy egzisztenciálisan buksz vagy anyagilag vagy mindkettő - állítja. És elismerem, a Vaskabátok (de ostoba ez a magyar cím is) nem vállalt sokkal többet a Cornetto-trilógia első darabjánál. Nekem még mindig tetszik, jó kis zsánerparódia, megfelelő mennyiségű akcióval, humorral meg drámával. A közvélemény nagyobb része még elég jól fogadta a Mission: Impossible III-on innen készült produkciót. Aztán három hősünk persze különböző mélységig, de elmerült Hollywood rengetegében is - egyébként ide a rozsdás bökőt, hogy az összes művész per függetlenfilmes is odaadná a bal karját egy kis korrumpálódásért. És ezzel nincs semmi baj, csak ne "hazudgáljatok", hogy a klasszikust idézzem. Szóval, Pegg csinált néhány blockbustert színészként, aztán ott volt a Paul is, ami szintén remek, Wright megcsinálta a Scott Pilgrimet - ami ahhoz képest, hogy "stúdiófilm", nem is rossz - hogy aztán tíz évvel a Nagy Belépő után megcsinálják a The World's Endet - a sokak által várva várt Cornetto-záródarabot.
Óhatatlanul is felmerül a kérdés, mégis mi szükség volt az előző négy bekezdésre? Nos, a lényeg a kontextus. Olyasmit fogok mondani, amivel tudom, hogy sokan nem értenek egyet - de az a célom hogy a cikk végére bebizonyítsam, hogy nincs igazuk. A feltételezésem a következő: a The World's End méltó lezárása a Wright-Frost-Pegg trilógiának. Mire alapozom ezt? - merülhet fel a kérdés. A történet leginkább a Shaunra rímel: adott Gary King, ez a mára közel negyvenéves tinédzser, aki legjobb iskolai barátait elhívja szülővárosukba, hogy végigvigyék a kocsmatúrát, amit tizenhárom évvel korábban nem sikerült. Miközben idegenként járnak-kelnek otthonukban - hiszen jó ideje nem jártak ott - és kissé feszengenek is egymás, de főleg Gary társaságában - rádöbbennek, hogy bizony űrlények veszik őket körül, és nem a szó átvitt értelmében.
Említettem, hogy a történet leginkább a Shaun of the Deadre rímel, de arról szó sincs, hogy visszatérnénk a gyökerekhez, hacsak nem az egyik főtéma - felnőtté válás versus nem megölni a bennünk élő kisgyereket - tekintetében. Pegg - a Shaun of the Dead vagy a Vaskabátok (brr) főszerepeitől ellentétben - nem az ún. Straight Man, vagyis a Normális Ember megtestesítője, aki a nézőt képviseli a körülötte zajló őrület közepén. Ez a feladat most a kórusé, azon belül is Nick Frosté, aki a munkájának élő komoly felnőtt, felelősségteljes ember dizájnos öltönyben, szemüveggel és ásványvízzel a szokásos pint helyett. A kórus pedig szintén a legjobbakból áll: Martin Freeman ezúttal komoly méretű szerepben, mint ingatlanügynök, Eddie Marsan, az elnyomott srácból lett elnyomott autókereskedő-családapa és Paddy Considine, Pegg karakterének jobbik fele aki Garyvel ellentétben felnőtt. És persze itt van minden ismerős, Mark Heaptől Darren Boydon át Billy Nighyig.
A sztori annyiban hasonlít a Shaun of the Deadre, hogy a nagy sztori - vagyis az élien invázió - emeli globális szintre a karakterek problémáját és konfliktusait. A Shaun of the Dead sokkal inkább klasszikus paródia, ami a zombihorrorok műfaji elemeivel játszik, valódi hús-vér embereket rak bele a zsánerbe, hogy aztán azok valódi emberekként reagáljanak, ez adja a film lényegét. A The World's End azonban nem ilyen: itt a kórus és Gary közti feszültség, a Gary és a világ közti ellentét a vezérfonal, a kékvérű élienek csupán a ráadás. Óvatosan kell az ilyennel bánni, mert könnyen Another Earth válhat a történetből, amiben a sci-fi vonal csupán háttér. Az idegenek motivációja pedig meglehetősen sajátos és - ha az Igen Tisztelt Nyugati Világ hozzáállását tekintjük az általunk "fejletlennek" gondolt országok esetében - sajnálatosan ismerős.
Most pedig jön az indoklás, hogy honnan is veszem a bátorságot ahhoz, hogy méltónak merjem nevezni a filmet a Cornettó-trilógia végére. Itt kanyarodnék vissza a cikk elejére - ha még emlékeznek - az időre: amíg a Shaun of the Dead zombijai a konformizmus, a beszürkülés képviselői, addig itt az idegenek, ha lehet ilyet mondani, sokkal alattomosabban lépnek fel: "civilizálni" akarják az emberiséget. Nincs örök gyerekkor - bár sokan azt kívánják, hogy legyen - ez mégsem jelenti automatikusan azt, hogy mostantól minden nap öltönyben kell bejárnunk irodaházakba dolgozni. Nem a világ vége ha egy kicsit megtanulunk továbblépni. És az sem baj, ha menet közben kicsit módosítunk az álmainkon, mert lehet, hogy annak idején gondoltuk rosszul. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, a gyerekkori-fiatalkori álmok a helyesek, hiszen akkor még ártatlanok voltunk, ergó tiszták - sajnos nem mindig ez a helyzet. Ez egy sokkal érettebb, felnőttebb film - nem beszélve arról, mennyivel több pénzt tudtak belerakni. És ez nem feltétlenül rossz. Ha visszavágyunk a Shaun of the Dead látszólagos egyszerűségébe - pedig már az is komoly film volt - még mindig újra elővehetjük. De érdemes mellé megnézni a The World's Endet, hogy mennyit fejlődtek gyermekeink, és büszkén mondhatom, hogy sokat: Edgar Wright - noha a sűrűn vágott közelik már-már kezdenek klisészámba menni - jobban vezet színészt, jobban komponál jelenetet, Pegg tényleg nagyon jól játszik, de ami a legszívetmelengetőbb, az Nick Frost érettségije: belőle is rendes, drámai színész lett akire bármikor rá lehet bízni bármit. A kedves óriás aki a film lelke és - ha lehet ilyet mondani - morális iránytűje, az ő drámája teljesen egyenrangú Garyével. És ez a fajta kiegyensúlyozottság az, ami az év egyik legjobb filmjévé emeli a The World's End-et.
Utószó: a nosztalgia a vénemberek heroinja. Ha azt várja a Kedves Olvasó hogy Pegg és Frost örökké túlkoros fanboyokként fognak viselkedni, sajnos téved. Az idő ugyanis telik, változtat, formál, akkor is, ha nem akarjuk. Az, hogy hogyan viseljük ezt, az tesz minket egyedivé. Nem lehet azt kérni senkitől, hogy minden olyan legyen, mint amikor fiatalok voltunk, csak önmagunkat áltatjuk ezzel. Nem lesz olyan - pont azért mert egyrészt elmúlt, másrészt ha nem múlt volna el, nem lenne megismételhetetlen, és ezáltal szívünknek kedves. Úgyhogy én örülök a The World's Endnek, és kíváncsi vagyok, mit fognak még csinálni.