Kezdjük a nyilvánvaló tényekkel, melyeket valószínűleg teljesen felesleges ideírnom, mégis szükségesnek érzem, csak hogy áramoljon bennem némi pozitív energia is: Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger kétségkívül élő Legendák, kikezdhetetlen Ikonok. Fénykorukban készített munkáik tündöklő szimbólumokká emelték őket, megjelenésükkel, személyiségükkel egész generációk filmes élményanyagát határozták meg, az alakjuk köré épült kultusz pedig máig példa nélkül áll, követőik hiába próbáltak számtalanszor a nyomukba lépni. Korunkban már sajnos elképzelhetetlen, hogy egy filmsztár valóban emberfeletti képességűnek tűnjön a vásznon, hogy úgy érezzük, hozzá képest egyszerű halandók vagyunk csupán, ők azonban hihetetlen fizikai adottságaiknak, és az ezekhez társuló összetéveszthetetlen karizmának köszönhetően könnyedén képesek voltak elhitetni velünk, hogy bármire (szó szerint: BÁRMIRE) képesek. Varázsoltak, csodát tettek, miközben láthatóan baromi jól szórakoztak. Pontosan ezért érzek mérhetetlen felháborodást és keserű szomorúságot a Szupercella láttán. "Miért?" kérdezem kétségbeesve, és a "Pénzért" válasz ez esetben nem tűnik kielégítő magyarázatnak.
Történetünk szerint adva van a briliáns elmével megáldott, egy biztonsági cég alkalmazásában álló szakember, Ray Breslin (Stallone), aki abban leli örömét, hogy szándékosan, a hatóságokkal együttműködve előbb lecsukatja, majd virtuóz módon kiszabadítja saját magát, figyelmeztetvén ezzel a fegyintézeteket a rendszerükben fellelhető esetleges hiányosságokra. Mikor egy titokzatos megrendelő egy minden eddiginél hiper-biztonságosabb, extra-szuperebben őrzött börtön tesztelésére szólítja fel, Ray vállalja a kihívást, de a terv borul, hősünket erőszakkal, elkábítva szállítják a helyszínre, ahol hamar kiderül, hogy kizárólag magára, illetve személye irányában látszólag minden ok nélküli, de rendkívül kitartó érdeklődést mutató rabtársára, Emil Rottmayerre (Schwarzenegger) számíthat. Így aztán ketten, ma is acélos vállaikat egymásnak vetve kénytelenek szembeszállni gyűlöletes, feneketlenül gonosz, lelketlen fogva tartóikkal, agresszív rabtársaikkal, és egy olyan brutálisan buta, összegányolt forgatókönyvvel, amilyet az írástudatlan szerzőket előszeretettel alkalmazó Hollywoodban is ritkán találni.
Minden, Stallone iránt érzett őszinte tiszteletem ellenére, fogaimat csikorgatva meg kell kérdeznem: ugyan kinek jutott eszébe ráosztani a szikrázóan éles eszű, zseniális, eredetileg jogász(!) végzettségű lángelme karakterét? Miből gondolták, hogy ez jó lesz így? Látták a First Blood végén a monológot? Vagy a Coplandet? Stallone egyébként kiváló, senki mással össze nem téveszthető alkata egyszerűen leveti magáról a figurát, egy másodpercre sem képes elhitetni velünk, hogy amit csinál, azt önszántából teszi. A karakter MacGyverként barkácsolgat (a hiper-biztonságos börtön közepén), folyamatosan elemzi helyzetét, megfigyeléseket gyűjt, terveket sző, de a tökéletesen félrecsúszott casting minden megmozdulását fájdalmasan hitelteleníti. Schwarzenegger lényegesen jobban járt szerepével, még akkor is, ha az tulajdonképpen komikusnak szánt, de csak kínos fészkelődésre késztető benyögésekből (az "úgy ütsz, mint egy vegetáriánus" magasan a film legsikerültebb poénja), és random izmozásokból áll. A humorforrások cizelláltságáról még talán annyit, hogy egy hosszú, a történet szempontjából kiemelt fontosságú jelenetben azon kellene fetrengenünk a röhögéstől, hogy az osztrák tölgy németül beszél. Fizikai fájdalmakat okoz végignézni, ahogy a két kultikon a készítők karmai között vergődve, önnön nagyságáról végleg megfeledkezve csinál hülyét magából, és a nézőből egyaránt. Mert egyszerűen nem igaz az, hogy bármi történhet a vásznon, párosukat akkor is jó nézni. Nem jó. Többet érdemelnének.
Teljes tévedés a filmnek már az alapfelvetése is, és az amúgy sem rózsás helyzet innen még bőven képes tovább romlani. A szereplők közötti párbeszédek ámulatra méltóan ostobák, nincs kezdetük, végük, mintha csak véletlenül bekapcsolódnánk beszélgetésekbe, amiket aztán érdektelenül otthagyunk. Közhelyek, klisék és konkrétan értelmetlen, a kontextusban elhelyezhetetlen mondatok záporoznak, ráadásul a film néhol szánni valóan illusztratív: miután a Sam Neill által fásult közönnyel alakított orvost a főhős a hippokratészi esküre hivatkozva győzi meg, hogy álljon az oldalára, megtekinthetjük, ahogy a vívódó férfi hosszasan, gondterhelt arccal tanulmányozza a szóban forgó iratot. Nem egy eseményt a készítők lusták voltak leforgatni, így azt szerencsétlen színészek kénytelenek szóban megosztani velünk, mintha egy általános iskolai felolvasóversenyen lennénk. Apropó, színészek: a mozi azért nem egy Expendables, de az alkotók láthatóan érezték, hogy valamivel fel kell dobniuk azt a keveset, amit nyújtanak, így lépten-nyomon valamikor nagy nevű, egyébként jobb sorsra érdemes, nem éppen karrierjük csúcsán lévő, de a középszert megbízhatóan szállító arcokba ütközünk (Jim Caviezel, Vincent D'Onofrio, Vinnie Jones), valamint itt téblábol valamiért 50 Cent is, aki káprázatos elméjű programozózsenit alakít (mondtam már, hogy valami nagy baj volt a castingosoknál?).
Az egyébként korántsem tehetségtelen Mikael Håfström ötlettelen rendezésének köszönhetően a film olyan, mint egy nagyobb (de nem túl nagy) költségvetésű tévésorozat pilot epizódja, a díszletek végtelenül sterilek és unalmasak, a csúcstechnikával készült szuper börtön bénábban fest, mint a Fortress fegyintézete.
Végezetül pedig a legnagyobb, lényegében megbocsájthatatlan, érthetetlen hiányosság: alig-alig látunk akciójelenetet. A két nagyágyú bunyója másodpercek alatt lezajlik, koreográfiája pedig az, hogy állnak egymással szemben, és arcon verdesik a másikat, ezután következik egy hasonlóan érdekfeszítő étkezdei tömegverekedés, majd a fináléig semmi, ahol ugyan van néhány robbanás, kis lövöldözés, sőt, Schwarzenegger még egy gépágyút is megkaparint, de addigra már minek. A börtön-tematika persze eleve behatárolja a lehetőségeket, autós üldözés például nehezen kivitelezhető a falakon belül, de egyes forgatókönyvírók éppen ezért szoktak az olyan elcsépelt, amatőr fogásokhoz nyúlni, mint a feszültségépítés, a karakterábrázolás, vagy a főszereplők közötti konfliktusok kibontása. Itt semmi ilyesmit nem találunk, a dráma kimerül az olyan elcsépelt, arcpirítóan ostoba jelenetekben, mint a "megsebesültem, hagyjatok itt - nem hagyunk, állj fel és küzdj" problematika hosszas boncolgatása. A lezárás az addig történtekhez méltóan sekélyes, a film felénél pedig található egy olyan, a börtön földrajzi elhelyezkedésével kapcsolatos "csavar", ami akkor is kinyírná a mozi komolyan vehetőségét, ha minden más összetevője hibátlanul passzolna.
A kijáratnál összefutottam egy ismerősömmel, aki felháborodásomra a sztoikus "Mit vártál?" kérdéssel reagált. Nos, nem sokat. Egyszerűen csak szórakozni akartam. Olyan nagy kérés ez?