"Remember, the enemy’s gate is down."
A gyerekek jelentik a jövőt. Ezt az egyszerű bölcsességet sosem értelmezték olyan drasztikusan, mint ebben az 1985-ös, elismerések és díjak armadáját begyűjtött, klasszikus sci-fiben. Itt ugyanis egyetlen kisfiún áll vagy bukik az egész emberiség sorsa. De a faj megmentéséért vívott háború legnagyobb csatái nem az űrben zajlanak, hanem az elmékben, szívekben és lelkekben, és nem lőfegyverekkel, hanem szavakkal, ideákkal, manipulációkkal és minden fontos erkölcsi mérce két lábbal tiprásával. Mint a legjobb sci-fik általában, a Végjáték is valami más a sci-fi köntös alatt. Kortalan történet az Emberről, a moralitásról, a nem egyszerűen elvesztett, hanem egyenesen elpusztított ártatlanságról, és arról, hogy milyen messzire szabad, lehet, és kell elmenni extrém körülmények között.
A jövőben az emberiség már túl van két pusztító háborún, amit egy kollektív tudattal rendelkező idegen fajjal, a hangyokkal vívott. A Föld ugyan győztesen került ki a konfliktusokból, de a vezetők nem áltatják magukat: csak idő kérdése, hogy a valószínűleg máris úton lévő harmadik inváziós sereg megérkezzen (az utazás a két faj otthona közt évtizedekbe telik), és ha a védő csapatokat nem egy olyan stratégiai lángelme irányítja majd, mint aki a második háborút annak idején megnyerte, az az emberi faj végét jelentheti. A Nemzetközi Flotta egy űrállomáson berendezett csataiskolát üzemeltet, amiben gondosan kiválasztott, 6-10 éves briliáns gyerekeket képeznek ki a messiásszerepre. A legígéretesebb közülük Andrew „Ender” Wiggin, akit tanárai ezért kegyetlenül manipulálnak, és lelki-fizikai tűrőképességének határain túl taszítanak – mert ha mindezt túléli, ő lehet majd az emberiség megmentője. Ha meg nem, úgyis vége mindennek.
A könyv sarkalatos pontja, hogy gyerekekről szól, és mind tudjuk, hogy nincs kegyetlenebb lény egy gyereknél, akinek vágyait, impulzusait koránál fogva még nem szabályozzák a társadalmi normák. Adj egy ilyen gyereknek bőven átlagon felüli, már-már félelmetes intelligenciát, és a leghatékonyabb katonai kiképzést, ami csak létezik a világon, majd tégy vele valamit, ami nem tetszik neki, és a pokol azonnal elszabadul. Az „iskolában” a jövő stratégiai zsenijeit csapatokba osztják, és súlytalanság állapotában szerveznek köztük taktikai csatákat. Ender a legfiatalabb és egyben a legbriliánsabb – már ez is elég, hogy kivívja társai irigységét és ellenszenvét, de amikor ráadásul hamar csapatvezető lesz, és szokatlan gondolkodásmódjának köszönhetően sorra nyeri még a legnevetségesebb és legnyilvánvalóbb módon megbundázott ütközeteket is, ellenfeleibe az irigység mellé befészkelődik a megalázottság érzése is. És a zseniális és veszélyes gyerekek negatív érzelmeinek forrongása és kitörése riasztóbb, mint bármilyen horror rémalakjainak őrjöngése.
Nincs még egy sci-fi (és fantasy) író, aki úgy értené az emberi természetet, mint Orson Scott Card. A Végjáték szereplőin keresztül bemutatja a legjobbat, és a legrosszabbat, amire a homo sapiens képes: szeret, tisztesség, nemesség, becsület, gyűlölet, aljasság, gonoszság, apátia. Mert Card történeteinek fő erőssége mindig a karakterek pszichológiájában, dilemmáiban és döntéseiben rejlik, olyannyira, hogy a nagy kérdés sokszor nem az, hogy a főhős meg tud-e tenni valamit, hanem, hogy morálisan van-e joga megtennie (az erkölcs, a felelősség és a túlélőösztön kaotikus és katartikus ütközése egyébként a könyv második folytatásában, a Fajirtásban éri majd el csúcspontját). És Cardnak nem szokása könnyű megoldásokkal feloldani ezekeket a konfliktusokat – sőt, még magát a kérdést sem rágja szájba, nemhogy a választ. A Végjáték egyik kényelmetlen dilemmája „a cél szentesíti az eszközt” elve köré épül. Mert mondhatjuk, hogy a cél nem szentesíti az eszközt – de minden relatív, és mi van, ha az eszköz „csak” egy kisfiú gyermekkorának, ártatlanságának, csaknem emberségének elpusztítása, a cél pedig nem kevesebb, mint az egész emberi faj megmentése? Mit ér a morális értékekhez való ragaszkodás, ha így ezek az értékek is elpusztulnak velünk együtt?
Card ezeket a kérdéseket kevésbé globális szinten is felteszi: Ender életét többször is veszélyeztetik az idősebb fiúk, és csak egészen extrém brutalitást használva képes felülkerekedni rajtuk. Az író ráadásul fel is menti hősét (emiatt a sok elismerés mellé bőven kapott hideget is), hiszen ezeket az eseményeket az életét, kiképzését irányító felnőttek idézik elő manipulációikkal, és maga Ender látványosan viszolyog attól, amit meg kell tennie az önvédelme érdekében. A tanárok és tisztek egyes fejezetek előtti beszélgetései engednek (nem egyszer keserű, a cinizmus határán egyensúlyozó) bepillantást a felnőttek nézőpontjába, és egyben árnyalják a képet: Ender számára a kiképzés során nem a hangyok, hanem ezek a felnőttek válnak az ellenségeivé, de ők nem vérben forgó szemű gonosztevők, hanem felelősségteljes, elkötelezett katonák, akik az egész emberiség érdekeit kénytelenek szem előtt tartani. A Végjátékban mindenki teszi, amit tennie kell, még úgy is, hogy tisztában van a szörnyű következményekkel. Hősök és szörnyetegek egyszerre.
És a következmények egyre súlyosabbak. Ender arra kényszerül, hogy feladja családját (bár eleve csak nővéréhez, Valantine-hoz fűzik szoros kötelékek), eltávolodjon társaitól, hogy megtagadja magától a barátságot, hogy feláldozza gyermekkorát, hogy gyilkoljon, és végül, hogy egy olyan rettenetes bűnt kövessen el, amit ember őelőtte soha. A finálé még úgy is brutális gyomorszájon vágásként hat, hogy a mai olvasók számára már könnyen kikövetkeztethető – ettől Ender tettének súlya, borzalma nem csökken. És miután Card főhőse ártatlanságának utolsó foszlányát is széjjeltépte, még mindig nem végzett. Ahogy a rettegett és gyűlölt ellenségről kiderül az igazság, ahogy ez a szörnyű rémálom hirtelen arcot és humanitást kap, amikor már túl késő, az az ember, a tolerancia és az értelem tragédiája.
A magyarul most, a klasszikus fordítás felhasználásával újra megjelent Végjáték a szerző azonos című 1977-es novellájának, szövegét, stílusát tekintve egyszerű és lényegre törő, könnyű nyelvezetű, így rendkívül olvasmányos kibővítése (az említett taktikai csatákat Card elképesztő intenzitással írja meg). Később a könyv egész regényfolyammá nőtt, egyik mellékszereplője, Ender legbriliánsabb katonája, Bean, külön sorozatot kapott (első rész, az Ender árnyéka a Végjáték történetét meséli el újra az ő szemszögéből), plusz születtek belőle képregények, és most már a filmadaptáció is a nyakunkon van (kedd este jön róla a kritika.)
Ugyan a Szovjetunió, mint potenciális ellenségkép (mindenki tudja, hogy a hangyok fenyegetésének elhárítása után az e célból egyesült emberiség ismét háborúzó frakciókra bomlik majd) pár éven belül elavult, viszont ettől eltekintve Card jövőképe abszolút autentikus. Előrevetítette az internetet és jelentőségét (Ender hozzá hasonlóan zseni testvérei a háló névtelensége mögé bújva, komoly társadalmi-politikai esszéket írva szereznek befolyást), az Óriás itala nevű, a gyerekek gondolkodásmódját és képességeit felmérő fantasy játékkal a virtuális valóság területére tévedt, a távolságtól független, azonnali üzenetváltást lehetővé tevő berendezéssel (ansible) pedig a kvantummechanika világába köszönt be. A könyv persze nem ezek miatt kortalan. A sci-fi valóban csak köntös, a sztorit különösebb erőlködés nélkül le lehetne rángatni a jelen realitásába is, üzenete, veleje sértetlen maradna. De a galaktikus színtér, a lehető legextrémebb körülmények felnagyítják, jelentősebbé teszik közlendőjét. Ami mi is? Az a legjobb benne, hogy mindenki eldöntheti maga. Card senkit nem vesz hülyére azzal, hogy könnyű válaszokat osztogat nehéz kérdésekre. Azokat találd csak meg te, ha tudod.