GeexKomix 73.

bateternal01.jpgBatman: Eternal #1

Történet: Scott Snyder, James Tynion IV
Rajz: Jason Fabok
DC Comics

A DC-nek már hónapok óta az Eternal miatt nedves a bugyija. Nagyjából az eddigi évi marketingtevékenységüknek úgy a 80%-a erre az új Batman-címre ment el, amit részben a denevér jelenlegi atyaúristene, Scott Snyder jegyez. Végül is érthető, hogy ha amúgy szinte minden más részlegük régóta egy nagy batár szerencsétlenség, akkor legalább a sötét lovag rókájáról lenyúznak annyi bőrt, amennyit csak tudnak. Főleg, hogy idén van a karakter születésének 75. évfordulója. Az Eternal egy heti sorozat, amin több író és rajzoló fog dolgozni egy teljes éven át – a projektet vezető Snyder szerint 60 számra kell számítani, a történet pedig be-be fog kapcsolódni a fő Batman-szériába. Az óriási hype és Snyder személye miatt az Eternal menthetetlenül hatalmas sikerre van ítélve, legalábbis pénzügyi szempontból – hogy mennyire jó a képregény, az már más kérdés. Nos, nem rossz, bár már az expozíció kiváltott belőlem némi rosszalló homlokráncolást: egész Gotham lángokban áll, Batman félmeztelenül, mellkasába vágott denevérjellel, maszk nélkül, véresen lóg a denevérreflektoron, mint valami kereszten, és tehetetlenül hallgatja egy képen kívül gonosztevő győzelmi monologizálását. Lehet, hogy 20 éve még összepisáltam volna magam egy ilyen in medias res-től, sőt, lehet, hogy 10 éve is. De ma ennél egy kicsit érettebb, intelligensebb prológust várnék valakitől, akit Scott Snydernek hívnak. A folytatás ellenben ígéretes: az új karakter, Jason Bard nyomozó (aki valójában egy archívumból előkotort régi karakter) éppen befut Gothambe (ez kicsit Gordon Első évbeli megérkezésére emlékeztet), miközben Gordon és Batman egy lendületes akciójelenetben csap össze az ezúttal is remekül írt Professor Pyggel. Aztán ugyanúgy kisiklik az egész sztori, mint ahogy a hajsza végén az a metrószerelvény is: Synder és Tynion túl erőltetetten, túl gyorsan lökdösik előre a cselekményt, bűzlik az egész az „érjünk már oda ahhoz a plot pointhoz” kínlódástól. Az is látszik rajta (dialógusokon és jelenetstruktúrákon), hogy Snyder csak felvázolta a sztorit, de ténylegesen Tynion írta meg. Szóval nem az igazi, és Jason Fabok rajzai is vegyesek. A pyges akciójelenet (a Court of Owlsból kölcsönzött Bat-páncél tagadhatatlanul cool felbukkanásával) remek, de a csúcspontot, az említett metrókisiklást ábrázoló kétoldalas spread kifejezetten statikus, unalmas – ügyetlen. Na, de, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Egy közepes nyitány után még semmiképpen nem írok le egy snyderes Batman-szériát. (Rusznyák Csaba)

bateternal01int.jpg


Aama Vol. 1 – The Smell of Warm Dust

Történet és rajz: Frederik Peeters
Self Made Hero

ATSoWD_000A.jpgRitka alkalom, hogy egy amerikai kiadó jóvoltából egy évvel azután már olvashatunk angolul egy frankofón bande dessinée-t, hogy megnyerte az angouleme-i képregényes nagydíjat. A svájci származású Peeters persze megérdemli ezt a különleges bánásmódot, hiszen az önálló Pachyderme és a négy kötetes Lupus sorozatával már szinte rendszeres és elmaradhatatlan vendége a neves francia képregényes díjátadónak. Ezúttal egy science-fiction magnum opusba vágott bele, ami szöges ellentéte a mainstream sci-fi címeknek (például az ugyancsak ebben a GeexKomixban közelebbről szemügyre vett Star Slammers-nek is), hiszen nincsenek benne látványos űrcsaták, macsó hősök és szupergonosz, világokat rabigába hajtó birodalmak, ellenben van szupertechnológia fojtogatásában vergődő, hanyatló jövő, egy elveszett ember belső utazása, komplex és mély karakterek, tudományos expedíció egy még az emberi civilizáció által érintetlen bolygóra és egy grandiózus biológiai kísérlet, mely valami teljesen újnak és ismeretlennek adhat életet. A narratíva is meglehetősen nagyszabású, hiszen a történetet a két végéről kezdi, miközben a jelenben is zajlanak az események: Verloc Nim egy kráter mélyén tér magához amnéziásan, majd egy Churchill nevű, majomszabású android, valamint a saját, kézzel írt naplója segítségével próbálja összerakni az eseményeket, amik ide vezettek. A feledést adó kábítószerekbe menekülő Verlocot testvére, Conrad karolja fel, amikor magával viszi egy távoli bolygóra, ahol egy gazdasági válság miatt magára hagyott tudományos kísérlet résztvevőit akarják felkutatni. A kísérletet szponzoráló cég információkat akar, és az Aama nevű titokzatos anyagot, amely egyfajta őslevesként képes új életet teremteni és újraírhatja a biotechnológia tudományát. Peeters valami egészen fantasztikusan képes atmoszférát teremteni, mind a távoli jövő városainak felvillantásával, mind az idegen és kihaltnak tűnő planéta természeti képződményeivel, ráadásul a karakterábrázolás is az erőssége: a meglelt expedíció tudósai és az újonnan érkezettek között szövődő viszonyok rengeteg lehetséges fordulatnak ágyaznak meg. Mert ez bizony még csak a kezdet, egy 88 oldalas remekbe szabott expozíció, egy olyan sorozat nyitókötete, ami rengeteg meglepetést rejteget. (Nagy Krisztián)

ATSoWD_010-horz.jpg

Star Slammers #1

Történet és rajz: Walter Simonson
IDW Publishing

Star Slammers - Re-mastered! 001-000.jpgSosem sikerült megszeretnem a Marvel-univerzum kozmikus részlegét pedig istenuccse megpróbáltam (Csaba a tanúm rá, ő mindent megtett a szent cél érdekében), éppen ezért is félelemmel vegyes tisztelettel várom a The Guardians of the Galaxy bedokkolását a magyar mozikba (a beharangozó képregényeknek is adtam egy esélyt, de szörnyű haloványak voltak). Még nem teljesen sikerült rájönnöm az averzióm okára, de gondoltam ez abban keresendő, hogy sokkal jobban bejönnek a földhözragadtabb, street level hősök. Egészen addig, amíg bele nem olvastam a Star Slammers első számába: mintha visszautaztam volna az időben egészen a nyolcvanas évekig, a brit Starblazer (még véletlenül sem a Starblazers manga/anime sorozatról van szó) diadalmas korszakába. A rajzstílus, a faék egyszerűségű, de azonnal tökönragadó történet, a mindenféle felesleges blikkfang nélküli, szórakoztató narratíva: pont amire szükségem volt. Mindez persze nem véletlen, hiszen Simonson egy 1983-ban pont a Marvel által kiadott saját graphic noveljét és az azt a kilencvenes években követő minisorozatot fazonírozza újra (ahogy erre az alcím is utal: Remastered!) az IDW égisze alatt, ezúttal nyolc füzetbe szétosztva a cselekményt és megspékelve néhány kifejezetten ehhez a kiadáshoz készített jelenettel. A felütés rém egyszerű, de nagyon hatásos: egy névtelen és marginális planéta fővárosa éppen idegen ostrom alatt áll, az egyik katona monológjából pedig megtudjuk, hogy az utolsó esélyüket a sokszoros túlerő ellen a sebtiben felbérelt űrzsoldosok jelentik, akik éppen útban vannak a bolygó felé. És akik a komplett támadó sereget pusztító infernóban elemésztő, látványos tűzijáték kíséretében meg is érkeznek: mind a hárman. Véget vetnek az épphogy kitört háborúnak, lelepleznek egy árulót, keresztülhúzzák a tisztviselők ármány terveit, felmarkolják az összes hadizsákmányt és már ott sincsenek. Mindezt a képregény első tíz oldalán. A kézzel beírt szövegdobozok, a hangulat, a színek a klasszikus európai  sci-fi képregényeket (Metabárók, Incal, a Métal Hurlant történetei) idézik meg: ehhez képest a Marvel legtöbb űrtörténete mintha mesterkélt, szögmérővel és rajongói igényeknek megfelelni vágyó patikamérleggel összeszerkesztett sztori lenne. Persze nyilván ez az én egyéni szociális problémám, de azt gondolom, hogy a planétányi űrmartalóc kalandjai, akik egy próféciákban megjövendölt invázió ellen halmoznak fel egész fajokat felszerelni képes mennyiségű fegyvert, talán bizony még mást is érdekelhet. (Nagy Krisztián)

Star Slammers - Re-mastered! 001-011-horz.jpg
The Superior Spider-Man #30

Történet: Dan Slott, Christos Gage
Rajz: Giuseppe Camuncoli
Marvel Comics

supersp30.jpgMár hónapok óta nem titok, hogy Peter Parker visszatér halottaiból, és újra átveszi Pókember szerepét Doctor Octopustól (aki semmit nem ért ebből a mondatból, az hol volt az utóbbi bő egy évben, és ott miért nem olvasott Pókembert – vagy legalább GeexKomixot?), és azt is előre tudtuk, hogy mindez a nagy „manó sztoriban”, a Goblin Nationben fog bekövetkezni. Úgyhogy a meglepetés erejének nem igazán sikerült kilódítania a székemből, viszont annak, ahogyan Dan Slott (és társírója, Christos Gage) megoldotta ezt a comebacket, annál inkább. Komolyan. A csávó egyszerűen nem tud hibázni. Annyi szállal játszott az utóbbi hónapokban, annyi potenciális lebukási, felsülési lehetőséget lebegtetett be Octopus karaktere számára, hogy már vártuk, mikor dől össze a kártyavár, ami egy évvel ezelőtt még masszív betonépítménynek tűnt. Aztán nem egyszerűen összedől, hanem a jó/rossz doktor maga rombolja le, méghozzá azért, hogy alkosson. A 30. számban a goblinhadsereg féktelen randalírozásba kezd New Yorkban, az utcák égnek, a hangulat szinte apokaliptikus, a Bosszú Angyalai pedig megragadtak a tünetkezelés szintjén – a káosznak csak Pókember tud véget vetni, ez az ő személyes küzdelme. Csakhogy… melyik Pókember? Otto/Peter elméjében a két férfi a puszta egzisztenciáért vív harcot egymással, amíg az egykori szupergonosz döntő lépésre nem szánja el magát. Slott mesteri kézzel fonja össze a jó (igen, jó) doktor közelmúltbeli életének minden szálát és jellemzőjét, kifuttatva az egészet arra a pontra, ahol már nem is a világ egyik (?) legnépszerűbb, ikonikus szuperhősének visszatérése az igazán fontos, hanem egyik nemezisének a megváltástörténete, ami olyan erőteljes, olyan szép, olyan lenyűgöző, hogy szemed-szád eláll tőle. A Goblin Nationből egy rész még hátra van, de ha a fináléban Slott erre a számra még rá akar licitálni, akkor nagyon sok gatyát kell felkötnie magának. Sőt, ami azt illeti, a megszűnés előtt álló The Superior Spider-Mannek (nemsokára újraindul helyette az Amazing) EZ a füzet az igazi fináléja. (Rusznyák Csaba)

supersp30int.jpg

Ultimate Spider-Man #200

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Dave Marquez és mások
Marvel Comics

ultisp200.jpgAz Ultimate világbeli Pókember már három éve halott, és az „igazival” ellentétben nem tér vissza (aztán lehet, hogy még vissza kell majd nyelnem ezeket a szavakat - ld. az utolsó sort). A széria jubileumi, 200. számát viszont az író, Brian Michael Bendis egy megemlékezésre használta – ez egy csendes, kedves, szomorú, nosztalgikus képregény, amiben May néni a házába invitálja Peter egykori barátait, és persze az ő nyomdokaiba lépett új Pókembert, Miles Moralest, Peter halálának évfordulója alkalmából. Nincs kivel harcolni, nincs kit megmenti, Miles, Mary Jane, Gwen, Jégember, Fáklya és a többiek csak leülnek, esznek, beszélgetnek és emlékeznek – és elképzelik, hogy milyen lenne az életük, ha Peter még mindig köztük lenne, elképzelik, milyen emberré, milyen férfivé, milyen hőssé válhatott volna, ha megadatik neki, hogy felnőjön. Vékony jég az ilyesmi, könnyen átszakad az író alatt, de Bendis szerencsére sosem volt az a történetmesélő, aki negédességgel, giccsel, túlzott érzelgősséggel támadta le az olvasót (nem mintha nem tudna hibázni, dehogynem tud, bizonyította már elégszer – de a giccs, na, az pont nem jellemző rá). Így aztán ez a Peter Parker-megemlékezés is szépre sikerült. Van benne egy kis humor, egy kis romantika, egy kis dráma, és a francba is, tényleg úgy érezzük a végére, hogy hiányzik nekünk ez a karakter (annak ellenére, hogy Miles olyannyira bevált utódnak, mint azt három éve valószínűleg még a legoptimistábbak sem gondolták volna). A társaság összegyűlésétől a meg nem jelenő, de kárpótlásként marha sok kaját küldő Vasemberen, a ház előtt megálló, majd bátortalanul továbbhajtó J. J. Jamesonon és a kétoldalas „mi lett volna ha” spreadeken át a néma utolsó panelekig minden a helyén van. Na, jó… majdnem minden. Az az utolsó cliffhanger igazából botrányosan felesleges és zavaró – azt meg csak remélni tudom, hogy nem azt jelenti, amire gondolok… (Rusznyák Csaba)

ultisp200int.jpg

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!