Bob Hoskins arca, ahogy elviszi őt az autó. Az alvilági birodalom, ahogy az egyén totális apokalipszisének pillanatában összeomlik. Francis Monkman lüktető szaxofonos-szintetizátoros zenéje, ahogy egykedvű energikussággal játszik a döbbenetet, hitetlenkedést, dühöt, kiútkeresést, kétségbeesést és végül kényszerű megnyugvást, elfogadást viharos mimikaszimfóniába foglaló színészi mesterkurzus alá. Urambocsá’, minden tisztelettel, és hasonló közhelyek, de Eddie Bartlett költőien kifejező lépcsőn tántorgásától Tony Montana gránátvetős harsánykodásáig a gengszterfilmek összes legendás lelépése segget csókolhat a Hosszú nagypéntek (The Long Good Friday, 1980) és Bob Hoskins géniuszának.
Harold Shand mindenhová úgy lép be, mintha az övé lenne a hely. És az övé is. 10 éve uralkodik a londoni alvilágon külső és belháborúk, ellenlábasok, trónfosztási kísérletek nélkül. Mindenki boldog, mindenki vastag, még a rendőrség is kussban van, mert Shand szépen, tisztán, rendben tartja a szervezett bűnözést. Ráadásul most készül legitimálni az üzletét egy jó zsíros, az évtized végére potenciálisan milliárdokat érő megállapodásnak köszönhetően, amit az amerikai maffiával köt.
A jenkik képviselői épp nála vendégeskednek Londonban, hogy megbizonyosodjanak majdani befektetésük jövedelmezőségéről, amikor olyan brutális, összehangolt támadás indul ellene, hogy két kulcsemberét (köztük a legjobb barátját) még azelőtt kinyírják, hogy egyáltalán megneszelné, valami nem stimmel. Shand és csatlósai azonnal és keményen a feje tetejére állítják az alvilágot, hogy kiderítsék, ki rendelkezik ekkora tökökkel és erőforrásokkal, de senki nem tud semmit – ellenségeik arctalanok, névtelenek, viszont ijesztően hatékonyak. Shand királysága hirtelen annyira tűnik csak masszívnak, mint egy kártyavár tornádó idején.
A Kis cézártól a Breaking Badig, a klasszikus gengsztertörténet az antihős felemelkedésének és bukásának törvényszerűen változatlan görbéjét rajzolja fel, de a Hosszú nagypéntek (The Long Good Friday, 1980) egy hatalma abszolút csúcsán lévő alvilági vezért prezentál (ennek legszebb képi kifejezése a vágóhidas jelenet), aki személy szerint már rég nem torkolattűzzel intézi az üzletet, hanem pezsgővel, politikával, zsebre vágott tisztviselőkkel, makulátlan öltönyben. A meg nem mutatott, de ezer filmből ismerős múlt azonban tisztán, láthatóan ott vibrál Hoskins briliáns játékéban. (Valahányszor megnézem a Hosszú nagypénteket, mindig eszembe jut, hogy mennyivel jobb Al Capone lett volna belőle, mint az egyébként remek Robert De Niróból – nem sokon múlt, hogy ő kapja meg a szerepet.)
Shandot csak a civilizáció megvásárolható kellékei ruházzák fel kifinomultsággal, tartása és járása kihívás, tekintete vadság, összeszorított fogsora agresszió, a szavakat ünnepi beszédében is olyan hangsúllyal és gesztikulációval köpdösi, mintha egy rivális bandát készülne lekaszálni. Sokkal könnyebb elképzelni, ahogy vérben úszva, hullákon taposva tör a csúcsra, mint ténylegesen látni, ahogy egy jachton szónokol London jövőjéről.
Nyilvánvaló, hogy volt néhány „Say hello to my little friend” pillanat az életében.
Hoskins minden porcikájával játszik, az egész lénye egyetlen merő, feszült ideg, amiről ordít, hogy bármelyik pillanatban elpattanhat, öltönye majd szétszakad rajta, ahogy próbálja megfékezni a brutális erő elszabadulását. Mint papírfal az elszabadult expresszvonat útjában. Amikor Shand rájön, hogy mi történik körülötte, egyetlen perc alatt lemállik róla a társadalmi konvenciók minden bullshit-rétege, bőrt, húst, inat szakít az első keze ügyébe kerülő tárggyal, és mire pár másodperccel később visszanyeri önuralmát, már megfürdött egy ember vérében.
Barrie Keeffe drámaíró forgatókönyve egyszerre lélegzetelállítóan feszes, brutális thriller és döbbenetesen autentikus karaktertanulmány, John Mackenzie rendezése pedig energikus és tűpontos. Hoskins mellett ki kell térni Helen Mirrenre, aki hozzá méltó erővel kelti életre Shand feleségét, a hideg, mégis érzékeny, okos, és a holtponton veszélyes brutalitással és vöröset látással átesett férjét egyedüliként kontrollálni képes Victoriát. Nyúlfarknyi, de annál fontosabb szerepben felbukkan a fiatal Pierce Brosnan is – a Hosszú nagypéntek volt élete első filmje.
Bár Shand birodalma rajta kívül álló okok miatt kezd összeomlani, pontosabban, diribdarabokra robbanni, végül bukását – akárcsak a többi filmes gengszter – mégis saját magának köszönheti. Nem hajlandó alkudni, feledni és továbblépni, hiába figyelmeztetik többen is, hogy ellensége legyőzhetetlen, büszkesége, arroganciája és vérmérséklete túl magas, a simulékony beszédek, pohárköszöntők, kézfogások és megvásárlások begyakorolt rendjét ismét felváltja a kardot ragadás reflexe. A hozzá hasonlóak örök dilemmája, amit sosem képesek felismerni: a „velem senki sem baszakodhat” attitűd nélkül ugyan nem juthatnak csúcsra, a lecsillapodása nélkül azonban nem maradhatnak ott.
A Hosszú nagypéntek tökéletes film, a brit gengsztermozik abszolút legjobbika, mesteri zárójelenettel.