gengszter

A keresztapa: Corleone birodalma - Hagyd a pisztolyt! Hozd a társast!

A negyvenes évek gengszterkorszaka az asztalodon, avagy Eric Lang remek társasjátéka maffiacsaládok háborújába invitál.

Peaky Blinders: 5. évad - A fasiszták már a spájzban vannak

Egy sorozat, amelynek még mindig csak két dolgot lehet felróni: hogy rövidek az évadok, és hogy sokat kell várni a következőre...

Mafia III: Bosszúhadjárat a repülő autók és a felszívódott nap városában

A Mafia 3-ban a hatvanas évek Amerikája találkozik a nyitott világgal, a rohadt jó zenékkel és a pusztító programhibákkal.

Live By Night trailer - A szesztilalom királyai

Ben Affleck negyedik rendezése a viharos '20-as és '30-as évek vérgőzös-puskaporos gengszterkrónikája.

Ázsiazabálás Udinében

A Geekz Európa legnagyobb ázsiai tematikájú filmfesztiválján járt. Dráma! Horror! Történelem! Harcművészek! Gengszterek!

Szebb holnap – A hongkongi akciófilm ősklasszikusa

Chow Yun-Fat, napszemüveg, nagykabát, mindkét kézben egy-egy pisztoly, körben hullarakás. John Woo golyóbalettje nem ejt foglyokat.

Fekete mise - Johnny Depp most úgy ripacskodik, ahogy kell

A legendás James „Whitey” Bulger is megkapta a maga gengsztermoziját.

Jövőre forog Scorsese és De Niro új maffiafilmje

Egy hírhedt bérgyilkos élete a Nagymenők és a Casino gárdájától (+ Pacino).

Tom Hardy és Tom Hardy - Egy Legenda

Tom Hardy, gengszterek, hatvanas évek; a Szigorúan bizalmas írójának új rendezése a londoni alvilág királyairól, a Kray ikrekről.

Mafia III - Az év eddigi leghangulatosabb játéktrailere

'60-as évek, Vietnam, New Orleans, mocsárvidék, bosszú, maffia. Úgy néz ki, nagyot fog szólni.

Prime Cut – Isten hozott Kansasban, a húsfetisiszta, bizarr gengszterparadicsomban

Ideje, hogy Lee Marvin fogja az öklét, a géppuskáját és a macsóságát, és durván rendet vágjon az őrületben.

Elmore Leonard: Gengszterek földjén – Menő rendőrbíró, pszichopata bankrabló, plusz a helyi végzet asszonya

Tarantino kedvenc írója a '30-as években is tudja szállítani a tőle megszokott stílust és hangulatot. Hibátlan gengszterponyva.

Legend trailer - Tom Hardy és Tom Hardy, London urai

A '60-as évek legrettegettebb angliai gengsztereinek igaz története a Szigorúan bizalmas írójától.

Hosszú nagypéntek - "A" brit gengsztermozi

Bob Hoskins színészi mesterkurzusa minden idők egyik legjobb gengszterfilmjében.

Breaking Bad

Walter White mindig is Heisenberg volt. Szépen fel volt öltözve nyárspolgárnak, játszotta a szerepét, amit a társadalom megkívánt tőle, alkalmazkodott, elvegyült. Mert Heisenberg hideg, számító – és óvatos. Nem utolsósorban pedig, briliáns. Megvolt a helye a világban a feleségével, a fiával és az éppen születendő lányával, a tanári állásával és a mellékkeresetével. Nem volt tökéletes felállás, persze, messze nem. De biztonságos volt, és ő beleszokott. Felesleges lett volna kockáztatni. Olyan jól játszotta a szerepét, hogy még autómosós főnökének megalázó bánásmódját is elviselte. Már el is felejtette, hogy Walter White csak egy álca, amit gyerekkorától viselt, amit ráhúzott a szülői nevelés és a társadalmi konvenció. Heisenberg nyilván többet akart volna, de nem volt rá oka, hogy veszélyeztesse mindazt, amit addig elért. Aztán jött a rák. (Spoilerek jönnek.)

A második évad tizedik epizódjának (Over) zárójelenete volt Heisenberg ébredése. A szupermarketben észrevesz egy suhanc vevőt, akinek a kosara tele van metamfetamin főzéséhez szükséges cuccokkal. Reakciója még bűnözőként is illedelmes, betanított nyárspolgárhoz méltó: figyelmezteti az illetőt, hogy rossz anyagokat vett, és különben sem kellene mindent egy helyen vásárolnia, mert az gyanút kelt. A suhanc megijed, lelép, Walter White pedig beáll a sorba a pénztárnál, és csak mered maga elé. Az arckifejezése, a tekintete megváltozik. Akkor jön rá, hogy szinte elfelejtette, ki is ő valójában, hogy instant drogfőzdés tanácsadása röhejes és képtelen, hogy évtizedek óta álarcot hord, amit most már ideje levetnie. És utánamegy a suhancnak. All hail Heisenberg.

Évek óta mondogatják, hogy az igazán jó, érdekes és eredeti amerikai drámák már nem a szélesvásznakon, hanem a tévéképernyőkön játszódnak le, elsősorban a kábelcsatornáknak köszönhetően. Az úttörő az HBO volt, főleg a Maffiózókkal, de az olyan címekkel, mint a 24 vagy a Lost, az országos csatornák is kivették a részüket a tévé nívójának növeléséből. Egy sorozat a puszta szerkezetéből adódóan olyan lehetőségeket aknázhat ki (mint a hosszú távú, aprólékos karakterdráma, ha már Walter White-nál tartunk), amilyenekre egy mozi- vagy akár tévéfilm eredendően nem képes. Mégis, a Breaking Bad az első darabja a 2000-es évekkel beköszöntött szériaparadicsomnak, ami ezeket a lehetőségeket mindenki mást megszégyenítő tökéletességgel, hibátlanul, végig következetesen és precízen aknázta ki.

Ez nem a többi nagynevű széria becsmérlése: ami a formátum előnye, az egyben a hátránya is. 5-7 éven át hozni egy stabil minőséget, több szezon után is megadni a nézőnek mindazt, amit már megszokott, és lehetőleg hozzátenni valami újat, pokoli nehéz. Még a jobb sorozatok is hajlamosak kifáradni, ismételni magukat, vagy akár mélyrepülésbe kezdeni, és méltatlanul zárni egy hosszú pályafutást (Dexter-rajongók?). Hogy mást ne mondjak, A drótnak és a Shieldnek is megvoltak a maga kisebb hullámvölgyei, egyenetlenségei, pedig ezek nem kispályás címek. A Breaking Bad viszont, noha az első évaddal Vince Gilligan még láthatóan kereste a megfelelő hangot (az arra jellemző fekete humor később szinte teljesen kikopott a sorozatból), mindig egyenletes volt, üresjáratok, képtelen fordulatok és öncélú divatmegoldások nélkül vitte végig a koncepcióját.

Walter White útjának, gengszterpályájának íve klasszikus – felemelkedés, siker, bukás (már amennyire, de erre még visszatérünk) –, de egy markáns XXI. századi csavarral. A kis cézár, a sebhelyesarcú és társaik jellemzően vagy bevándorlók voltak, akik megelégelték, hogy szarban dagonyáznak az ígéret földjén, vagy háborús veteránok, akiket trauma és a normál életbe való visszailleszkedés képtelensége gyötört. A Breaking Badben azonban a közellenség nem kívülről jön, hanem Amerika melegágyából, a kerti törpék, mosolyogva integető szomszédok és úszómedencés házak világából. A közellenség egy közülünk.

Ez Gilligan legnagyobb bravúrja: rávett minket, hogy összeszorított fogakkal szurkoljunk egy rosszfiúnak. Igaz, kezdetben mi magunk sem voltunk hajlandóak elfogadni, hogy rosszfiú: Walt áldozatszerepe az első évadban olyan lesújtó volt, hogy eszünkbe sem jutott megkérdőjelezni a döntéseit. Anyagi biztonságot akart teremteni a családjának, nívós iskoláztatást a gyerekeinek, hátra akart hagyni valamit, ami több egy szép emléknél, valamit, ami számít abban a kegyetlen és mocskos materiális életben, aminek szabályai mindnyájunkra rá vannak kényszerítve. Egy férfi, aki a halál torkában mindent megtesz a szeretteiért – ki ne érzett volna együtt vele?

Csakhogy ez már egy új szituáció volt, és az álca, Walter White nem volt elég hozzá – ezért előlépett Heisenberg. Aki kételkedne benne, hogy a kémiatanár volt az álca, és nem a kalapos kopasz, az nézzen meg csak egyetlen tetszőleges jelenetet a sok közül, amiben a főhős az aljasságait leleplező feleségét, Skylert, vagy a helyzetük miatt egyre frusztráltabb társát, Jesse-t igyekszik nyugtatgatni. A felszín: csupa nyájas, barátságos, tanárattitűdös racionalitás. Ami mögötte van: jéghideg, számító manipuláció. Heisenberg a Mr. White-alteregó társadalmi státuszát, közösségi megbecsülését használta, hogy érvényesítse az érdekeit – a hanghordozása, a gesztusai csöpögtek a jószándékú, okító türelemtől, minden rezdülése azt sugallta, a te érdekedben cselekszem, érted vagyok. Briliáns hazugság. Sokkal hatásosabb, kifinomultabb (és pusztítóbb) módszer, mint a fegyverrel, fenyegetéssel motiválás.

De Heisenberg ébredésével eltűnt a maszk visszafogottsága, alázatossága, szerénysége is. Heisenberg érvényesíti az akaratát otthon, az üzletben, mindenhol, ésszel, erővel, fortéllyal, kerül, amibe kerül. Heisenberg nem alkuszik meg, nem hátrál meg, Heisenberggel senki nem baszakodhat. Mint a gengsztertörténetekben általában, ő is saját arroganciája, kapzsisága, büszkesége miatt bukik el. Mert nincs olyan, hogy „elég”, ennek a szónak ebben a világban nincs értelme. A főhős egy darabig hitegethet mindenkit, még saját magát is, hogy az egészet a családja érdekében csinálja, és ez eleinte talán így is volt – bár valószínűleg már akkor is csak részben. Heisenberg végre okot, pontosabban, ürügyet talált a kitörésre, a családját használta fel, hogy az lehessen, aki mélyen belül mindig is lenni akart.

A fináléban végre elismeri. Belenéz Skyler szemébe, aki letört, fáradt, illúzióit vesztett, halálosan unja a süket dumát, és azt mondja neki: „I did it for me.” Ötévnyi manipulatív bullshitet, a röhejesség határát súroló racionalitást, profin felépített, masszív érvrendszert söpör el egyetlen halk, rövid mondat. Azért tette, mert jó volt, mert élvezte, mert végre érezte, hogy kurvára ÉL. Milyen szerencse, hogy ott volt neki egy feleség és két gyerek, akikkel ezt igazolni tudta. És mégsem ez az a pillanat, amikor végleg elhagyjuk, és meggyűlöljük őt, nem – épp ellenkezőleg. Mert mi mindezt eddig is tudtuk, az újdonság nem az, amit mond, az újdonság a tény maga, hogy kimondja. Itt kezdődik Heisenberg megváltása.

Azzal, hogy beismeri, saját magáért főzött metamfetamint, és vált a helyi alvilág kulcsfigurájává, illetve azzal, hogy nem próbálja többé meggyőzni igazáról a feleségét, nem akarja elfogadtatni magát a fiával, és nem számít neki, hogy sosem fogják tudni, a közel 10 millió dollár, ami hamarosan az ölükbe pottyan, tőle származik, levetkőzi arroganciáját és büszkeségét. Később, amikor, és erre nincs jobb kifejezés, Isten haragjaként csap le Hank gyilkosaira, pénze ellopóira és Jesse elrablóira, levetkőzi a kapzsiságát is. Hogy saját briliáns tervének előre nem látható mellékhatása okozza a vesztét, egyrészt afféle költői igazság, másrészt a sorozat egészének méltó tematikai eleme (az egész Breaking Bad a tökéletes tervek kisiklásáról szól), de a legfontosabb az, hogy Heisenberg hősként távozik.

Végig azt hazudta, hogy a családja érdekében lépett a bűn útjára, ezért gázolt át hullákon, életeken, mindenen, ami az útjába került. A végén eljut oda, hogy hazugságából igazság lesz. Ekkor már nem érdeklik többé a milliódolláros hordók, már tényleg csak az számít neki, hogy biztonságban tudja a családját, hogy a lehetőségét is kiirtsa minden veszélynek, ami a jövőben az ő tevékenysége miatt érhetné őket. Nem érdekli, hogy senki nem fogja szeretni és hősnek tartani érte, ez már végre nem póz, nem számítás, nem manipuláció. Ez egy férfi keresztes háborúja, hogy jóvátegye a hibáit akár az élete árán is. Már az Ozymandias című epizódban is erről szólt az a jelenet, amiben a főhős a filmtörténet valószínűleg legkatartikusabb telefonbeszélgetésével mossa tisztára a feleségét a rendőrség előtt.

Gilligan fináléja attól olyan zseniális, hogy nincs benne semmi meglepő. Nem parádézik semmiféle gimmickkel, nem ránt elő a seggéből egy „na, hitted volna?” fordulatot, nem parasztot jött vakítani – csak szépen lezárja a sztorit, úgy, ahogy azt le kell zárni, logikusan, katartikusan, természetesen, a karakterek ívét tartva szem előtt. Ezt hívják érett történetmesélésnek. És a legszebb az egészben? Heisenberg győz. Nem azzal, hogy eltakarítja a mocskot, ami mindig ott ólálkodna a szerettei környékén, és nem is azzal, hogy megmenti Jesse-t. Hanem azzal, hogy eléri a célját, ami már nem csak ürügy, hanem őszinte, önzetlen, emberi és szívből jövő: a családja meg fogja kapni a pénzt, a jövőjük biztosítva van.

Győzelme messze nem minden áldozat nélküli, de attól még győzelem, ráadásul morálisan az. A Breaking Bad nem bukástörténet, hanem megváltástörténet. Mert Walter White mindig Heisenberg volt, mindig kis cézár és sebhelyesarcú volt, de a végén, amikor igazán számított, túllépett rajta, hogy az legyen.

Sushi Girl (2012)

Ha már Tarantinót is másolják, akkor komoly baj van! ...mondhatnám joggal, de az az igazság, hogy ez a gyanú a Sushi Girlnél nem okozott különösebben problémát számomra. A nem észre nem vehetően a Kutyaszorítóbanra emlékeztető, kis költségvetésű mozi ugyanis nagyon ügyesen, nagyon profin és baromi szórakoztatóan ismétli meg, illetve inkább csak idézi meg a szintén nem kizárólag eredeti ötletekből készült 92-es kultfilm alapszituját, és mindezt egy elsőfilmes rendező jóvoltából. Ken Saxton ráadásul igazán gyilkos névsort állított csatasorba a bemutatkozáshoz. Mivel egy geekblogon vagyunk, a leghatásosabb, ha úgy szemléltetem, hogy a Sushi Girlben együtt szerepel Machete, Luke Skywalker, Kyle Reese, Kampókéz és az utcai harcos, Terry Tsurugi, vagyis a gyengébbek kedvéért Danny Trejo, Mark Hamill, Michael Biehn, Tonny Todd és a személyes favorit, Sonny Chiba! 

Sajnos már most le kell lomboznom a kedvet, hiszen ez azért túl szép, hogy így, ebben a formában igaz legyen. A kissé levitézlett kult-arcokból álló, ám még mindig impozáns galeriből ugyanis Trejo, Chiba, Biehn, illetve az előbbiekben nem említett Jeff Fahey csak cameóznak, szerepük szó szerint pár mondatra és pillanatra korlátozódik csak, de aggodalomra semmi ok, így is marad nekünk még két óriásit alakító legenda, a horrorikon Tony Todd, illetve a film showját teljes mértékben zsebre vágó Mark Hamill jedi lovag, akiről később még szólni fogok. De előbb lássuk a brummogót.

"Tonight we dine yakuza style."

Néhány hét-, de inkább sokpróbás gazember gyülekezik egy üres kínai étteremben, hogy a Duke (Todd) által megszervezett partin egyik társuk, a börtönből frissen szabadult Fisht (Noah Hathaway) köszöntsék. A baljós hangulatú találka egyik kelléke egy meztelen sushi-lány (Cortney Palm), aki mint tányér vesz részt az eseményen, és akinek előre meghagyták, hogy ne mozogjon, ne beszéljen, ne mutasson érzelmeket, bármi történjék is a bulin. Aztán megjön Fish, és ünneplés helyett szembesítés következik. A banda ugyanis hat éve egy balul sikerült gyémántrablásban vett részt, és bár Fisht elkapták, és bevarrták hat évre, az eredetileg rábízott gyémántok nem kerültek elő, ezért most mindenki tudni szeretné, hogy hol vannak. Mivel Fish nem akar, vagy nem tud mit mondani, brutális vallatás veszi kezdetét, a társaság két legbetegebb tagja, a motoros Max (Andy Mackenzie) és a pszichopata Crow (Hamill) közreműködésével, egy tojásfőző órával meghatározott ideig tartó turnusokban. De miután a módszer nem hoz eredményt, a rosszéletűek egymásra kezdenek gyanakodni. A Sushi-lány pedig nem mozdul, csak hallgat némán, mintha tudna valamit.

Kétségtelen, hogy Tarantino szellemét ott látjuk lebegni a film felett, és a neo-exploitation jellemző stílusjegyei is megjelennek benne, azért a készítők odafigyeltek, hogy a Sushi Girl lehetőleg önálló jogú filmként működjön, mindenféle erőltetett és öncélú pop-kulturális kikacsintás és idézet nélkül, és inkább jellegében idézze a régi korok olcsó filmjeit, mintsem direktben utalgasson rájuk, vagy hogy átlátszó hatásvadász eszközökkel próbálja meg imitálni azokat. Pont ezért is jó, hogy a fenti nevek többsége csak röviden cameózik (és a plakáton szerepelve ügyesen kiszolgálják a marketingcélokat, ami mellesleg az igazi exploitation egyik ismérve), és maga a cselekmény leginkább csak pár szereplőre, és két nagyobb névre koncentrálódik, akik magasabb rendű színészi kvalitásaikkal is hozzá tudnak járulni az egyszerű, de közel sem buta mozihoz.

Mert kétség nem férhet hozzá, a Sushi Girl igazi mojo-ja a színészi alakításokban rejlik. A vérfagyasztó orgánumú Tony Toddra hozzáértő kasztingosok szabták rá a végig higgadtan és titokzatosan viselkedő, megjelenésében is tekintélyt parancsoló főnök szerepét, alakítása is nagyon színvonalas, de a pszichopata Crow-t megformáló Mark Hamill az, aki miatt leginkább emlékezetes marad a film. Hamill-t ugye nem lehetett látni sok filmben, főleg a szinkronhangja miatt tudott rajongott kedvenc maradni, de elnézve itteni játékát, igazán remélem, hogy lesz még egy színész korszaka is neki. (A Star Wars akárhányba ha bekerül, éles kontraszt lehet majd a két Luke Égjáró között.) Crow bizarr figurájában az elmebetegség, a perverzitás és a morbid humor találkozik a homoszexuális manírokkal, amitől kifejezetten groteszk, és persze emlékezetes (plusz a maga módján nagyon szórakoztató) karakter lesz, Hamill pedig ügyesen lavírozik a Jokeres ripacskodás, és a valóban ijesztően bizarr pszichopata között. 

Első filmként és a költségvetés ellenére több szempontból is profi kiállású munka a Sushi Lány. Stílusos, szépen fényképezett darab, a forgatókönyv az egyszerűsége dacára is kellően fordulatos, szórakoztató, és nem utolsósorban, jól kezeli a feszültséget. A film a flashbackeket és néhány rövid jelenetet leszámítva egyetlen térben játszódik, így lényegében egy kamaradarab jellegét adja, ami során ez a szűk, bezárt közeg és a sötét és kiszámíthatatlan alakok közötti robbanékony viszony igazán nyomasztó, baljós légkört teremt. De okosan bánik a vérrel és az erőszakkal is, itt-ott kicsit belekóstol a torture pornba, próbál sokkolni, de mielőtt még túl sok lenne, visszavált a pszichológiai bűnthrillerbe, így még az öncélúság vádját is könnyen lesöpörheti.

A Sushi Girl a felvonultatott nevek ellenére sem kapott valami nagy hírverést, de valójában nem is miattuk érdemes megnézni, hanem azért, mert 98 percében egy kellemesen pozitív élményt, és egy meggyőző bizonyítékot kapunk, miszerint kicsiben is lehet nagyot alkotni, és hogy ezt a neoexploitation dolgot is lehet okosan, figyelmet érdemlően művelni. A Sushi Girl egy b-filmes gyöngyszem és egy ígéretes rendezői bemutatkozás.

Magas Sierra

A ’40-es évek elejére a szesztilalom puskaporos-vériszamos időszaka már csak egy rossz emlék volt Amerika számára, és egy elillant aranykor a bevételi forrásának egy kényelmetlenül nagy részétől megfosztott szervezett alvilág számára. Ebből következően a ’30-as évek sorozatban gyártott gengszterfilmjeinek is bealkonyult, és lassan emelkedőben volt a tengerentúli mozi egy új meghatározó stílusa: a komplikáltabb, szürkébb morális rendszert prezentáló film noir. Raoul Walsh 1941-es Magas Sierrája (High Sierra) egyfajta átmenet a kettő között, ahogy nyolc évvel későbbi műfajzárlata, a lidérces atmoszférájú mestermű, a Megszállottság (White Heat) is. De míg az már mindenféle illúziók nélkül, a főszereplő pszichózisaira koncentrálva mesél az Amerikát fertőző emberi mételyről, addig a Magas Sierra még egészen nosztalgikusan, szépen, melankolikusan búcsúztatja a nagy nemzet egyik meghatározó figuráját: a klasszikus gengsztert.

Walsh már két évvel korábbi remekében, A viharos húszas években (The Roaring Twenties) is sokkal nagyobb szimpátiával viszonyult a csúcsra törő, Tommy Gunnal aprító tövényenkívülihez, mint kortársai. Az ő főszereplője nem afféle arrogáns, agresszív veszett kutya volt, mint Rico A kis cézárban vagy Tony Camonte A sebhelyesarcúban, hanem egy átlagember, aki az első világháborús rókalyukakból egy álláslehetőségek és remény nélküli Amerikába tér vissza, ahol kénytelen beszállni a szeszcsempészetbe, ha nem akarja, hogy éhen haljon. Eddie Bartlett a történelem viharában vergődő szerencsétlen volt: ha háború tört ki, ment harcolni a tengerentúlra, ha a szesztilalomban volt a nagy üzlet, belevágott, ha az üzlet összeomlott, csóró taxisofőr lett, és kevés olyan kifejező és katartikus zárójelenet van a filmtörténetben, mint amiben Eddie haldokolva bukdácsol egy lépcsősoron, először felfelé, majd lefelé, szimbolizálva saját, és úgy általában, a korszak gengszterének egész életpályáját.

Fékezhetetlen

John Hillcoat második amerikai filmje egy szórakoztató kudarc: látjuk, ahogy folyton próbálkozik, erőlködik, izzad, hogy a családi drámát, az akciódús gengsztertörténetet és a szesztilalom alatti vidéki Amerika grandiózus tablóját összegyúrja egy nagy, látványos, brutális, katartikus eposszá, és látjuk, ahogy lépten-nyomon elbukik. De közben élvezzük ezt az erőlködést, a képeket, az alakításokat, a nyersességet, a korszak megidézését, a karaktereket, a tűzharcokat. És nincs szívem azt mondani, hogy jobb lett volna, ha Hillcoat és írója, Nick Cave kisebb ambíciókkal áll neki a Bondurant-fivérek igaz történetének vászonra adaptálásához – elvégre inkább akarjunk nagyot, és bukjunk el, mint hogy eleve beérjük az átlagossal.

Outrage: Beyond trailer

Még több üvöltözés és gyilkolászás Kitanotól az Outrage folytatásában. 

The Gangster Squad trailer

Lesz konkurenciája a Lawlessnek, és ahogy elnézem, nem is akármilyen. Oké, Ruben Fleischer - Zombieland ide vagy oda - azért nem egy John Hillcoat, viszont Ryan Gosling egy picit jobb főszereplőjelölt egy fasza, tökös gengszterfilmhez, mint Shia LaBeouf.

Kedvenc kezdőjeleneteink: Milano Calibro 9

Ezt az új sorozatunkat legjobb nem elaprózni, úgyhogy rögtön azzal a kezdőjelenettel startolok, amit cakumpakk a leghatásosabbnak tartok: Fernando DiLeo 1973-as, jéghideg Milano Calibro 9-e úgy indít, mint egy tornádó, és később sem áll le. Gaston Moschin és Mario Adorf egyaránt karrierjük legemlékezetesebb alakítását nyújtják az olasz gengszterfilmek ebben az egyik legjobbikában, amelyet Luis Enrique Bacalov fantasztikus zenéje fest alá.

A Better Tomorrow

Ha Hollywood-ban remake-t készítenek, már meg se rántja a vállát az ember. Elöntötték a mozikat a felújítások, újraértelmezések és folytatások, de úgy látszik, üzletileg a legtöbb sikeres, ami nem is meglepő, hiszen a nem filmfanatikus moziba járók arrafelé csak angol nyelvű filmekre ülnek be. Az utóbbi időben a Távol-Keleten is, elsősorban Japánban igyekeznek újraforgatni a régmúlt legendás kasszasikereit, ám rögvest hozzá is lehet tenni, hogy azért még nem gyártják futószalagon az egyébként igencsak felemás minőségű, sokszor feleslegesnek tűnő felújításokat. Hogy az üzleti sikeren kívül miért éri meg még remake-t készíteni, az már egy másik, igencsak nehéz kérdés. Főleg egy olyan adaptáció esetében, mint John Woo legendás akciója, az A Better Tomorrow.

Először is le kell szögezni, hogy a 80-as évek közepétől néhány éven keresztül valami egészen különleges időszak zajlott a hongkongi film történetében. Talán soha sem lesz még egyszer jelen egyszerre ennyi zseniális filmes egy ilyen kis helyen. Ennek a korszaknak az elején került a mozikba John Woo A Better Tomorrow-ja (ami egyébként szintén egy remake volt), ami nemcsak a filmvásznon teremtett divatot, hanem a való életben is (Mark kabátja keresett ruhadarab lett akkoriban), ráadásul szupersztárt faragott az addig a mozivásznon szinte csak csetlő-botló Chow Yun-Fat-ból, aki a már akkor is öreg motorosnak számító Ti Lung és a popikon, Leslie Cheung társaságában új fogalmat adott a „menőség” szónak.

Mit lehet hozzáadni egy ilyen filmhez egy felújításban? A sztorit megváltoztatni nagyon nem lehet, ráadásul az „átértelmezések” nagy eséllyel bukások lesznek, amire talán legjobb példa a Tégla, amire máig haragszom, mert akik látták, nem hajlandóak megnézni a 2000-es évek szerintem legjobb hongkongi filmjét. Hiába ajánlom nekik, az a válasz, hogy mi jó lehet abban, ha a Tégla is rossz volt (hozzáteszem, nem láttam azt a változatot, így nem tudom, hogy tényleg rossz-e). Ha már Martin Scorcese remekműve szóba jött, 2009-ben Korea is készített remake-t az Infernal Affairs-ből Sorry for the City címmel és ott igyekeztek a koreai jellegzetességekkel megfűszerezni a történetet, azaz a legváratlanabb helyeken rukkoltak elő humorbombonokkal és brutális bunyókkal. A dolog hellyel-közzel működött is, azonban az A Better Tomorrow stábja nem tudott ilyesmivel előrukkolni. A sztoriban apró változtatásokat hajtottak csak végre, nincs humor, a brutalitás pedig sehol sincs az I Saw Devil, vagy éppen a Man from Nowhere jeleneteihez képest.

Ha a sztorin nem érdemes változtatni, akkor marad a látvány fokozása. Ez Korea esetében bizakodásra adhat okot, a gyönyörű képi világgal rendelkező mozijaik alapján könnyen túl tudnak tenni bármin, nem is beszélve arról, hogy a közelmúltbeli legnagyobb sikereik szinte kivétel nélkül igencsak véres, kőkemény thrillerek voltak, tehát nem okozhat nekik bonyodalmat egy heroic bloodshed leforgatása sem. Robbanásokban, nagy fegyverekben nincs hiány ebben a filmben sem, de az akciójelenetek kidolgozottsága és főleg a tempója meg sem közelíti Woo eredetijének felejthetetlen kompozícióit. Néhány jelenet szinte egy az egyben került bele a felújításba, de igazából csak ócska másolatként hatnak.

A látvány fokozása mellett még egy összetevőn lehet javítani, mégpedig a színészeken, ha megfelelő karizmájú, lenyűgöző egyéniségű alakokat sikerül kiválasztani a szerepekre, sokat tudnak dobni az összképen. Csakhogy, ezúttal Chow Yun-Fat-et, Ti Lung-ot, Leslie Cheung-ot és Waise Lee-t kellene felülmúlni. Ilyesmire a milliók által rajongott hollywoodi sztárok közül sem képes senki, nemhogy a faarcú Lee Byung-hun-t első számú sztárként felvonultató koreai mozi. Pedig rutinos aktorok kapták a szerepeket, köztük a Musa-ban is látott Joo Jin-moo, de be kell látni, egyikük sem egy olyan karizmatikus valaki, mint a ’86-os változat legendái.

Szóval a 2010-es Better Tomorrow csak egy szokásos mostani koreai akcióthriller lett, ami egyetlen pillanatra sem ér fel John Woo változatához. Az első 40 perc heveny ásítási rohamokat okoz, szinte nem történik semmi, a két testvér közötti kapcsolat abszolút nem átérezhető, ezáltal a fő drámai rész sem jön át, az akciójelenetek pedig nem hozzák azt a lenyűgöző látványt és menőséget, amik eredetileg az egész sztori savát-borsát adták. Ráadásul az egész el van nyújtva, mint a rétestészta, rengeteg a lassú, időrabló jelenet, egyszóval a film úgy, ahogy van, unalmas. Ennél nagyobb hibát pedig egy akciófilm esetében nem lehet elkövetni, úgyhogy én mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy ha látta a ’86-os változatot, hagyja ki ezt, ha pedig nem látta, akkor azt szerezze be ez helyett.

Pusher - Elátkozott város

Szar az élet – főleg, ha kisstílű drogdílerként tengeted napjaid a lepukkant Koppenhágában, a ’90-es évek közepén, és egy felszínes nyájassága alatt kegyetlen szerb gengszternek tartozol egyre több és több pénzzel. Nicolas Winding Refn dokumentarista stílusú Pusher trilógiájának első darabja egy mocsokban, kilátástalanságban, bűnben, drogban és erőszakban dagonyázó, visszataszító miliő fájdalmasan hiteles, kisrealista látleletét nyújtja. Lényegét a szlogenje tökéletesen kifejezi: Nincs esélyed. Ragadd meg.

A sztori középpontjában Frank (Kim Bondia), a kispályás díler áll, aki otromba és lúzer barátjával, Tonnyval (Mads Mikkelsen) járja a város utcáit, bonyolítja piti üzelmeit, és próbál közben tökösnek és elegánsnak tűnni. Amikor egy nagy drogüzletnek köszönhetően lehetősége nyílik rá, hogy rendezze tartozását a táplálékláncon eggyel felette álló Milo felé (Zlatko Buric), azonnal él vele. Ám a drogot magától Milótól szerzi, és amikor a rendőrség lekapcsolja, kénytelen az egészet, mint bizonyítékot, a város tavába szórni. Így aztán adóssága a többszörösére növekszik, Milo türelme fogy, a határidő közeleg, a Frank nyakát szorító hurok pedig egyre kényelmetlenebb.

Refn egészen banális élethelyzetekből bontja ki a főszereplő későbbi pokoljárásában kicsúcsosodó cselekményt. Mintha csak Tarantino két évvel korábbi Ponyvaregényének tahóverzióját látnánk az első jelenetekben. Frank és Tonny felajzott tinikként, harsány röhögések közepette beszélnek csajokról, szexről, perverzióba hajló aktusokról („miután ráélveztem az arcára, megkért, hogy pisáljam tisztára”), vagy éppen a mozi és a videókölcsönzés közti különbségekről. De röviddel ezután Refn (szerencsére) teljesen más pályára állítja a filmet, mint az amerikai fenegyerek tenné. A kötél fokozatosan kezd szorulni Frank nyaka körül, a sajátos tahóhumorért felelős, jenki rappereket majmoló Tonny karaktere (kopasz fején hátul a „respect” szó áll tetoválva – de a műmájer jobban passzolna) félúton el is tűnik az útból (visszatér viszont a folytatásban, ami teljes egészében rá koncentrál majd), a kétségbeesés és kilátástalanság egyre inkább rátelepszik a filmre. Frank félelmetes intenzitással megjelenített filmvégi versenyfutása az idővel egy lefejezett kakas rohangálásra hasonlít, és nagyjából ugyanannyira eredményes. Mert bár végül sikerül összeszednie a pénzt, saját természetének köszönhetően azonnal el is veszti.

Frank nem egy könnyen szerethető figura, sőt, ahogy az ember elnézi életvitelét, és értéktelenségét bármilyen szituációban, hamar hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy megérett a pusztulásra. Az elsőre nyilvánvaló okokon kívül prostituált barátnőjét, Vicet, is semmibe veszi, kicsit sem hajlandó kötődni hozzá, mondván, az ő nője nem lesz egy kurva. Csak akkor fordul hozzá, csak akkor lesz képes valamiféle elkötelezettséget mutatni irányába, amikor minden lángokban áll körülötte, és az egyetlen esélye az életben maradásra, ha Vic-kel elszökik a városból. De mikor gondjai megoldódnak, egy csuklóból odakent fél mondattal hajtja el a kapcsolatuk beéréséért áhítozó nőt. Akárha egy darab rongyot dobna arrébb. Mégis, Refn képes elérni, hogy szimpatizáljunk főhősével, mert ahogy lassan, de biztosan eltemetik a hullámok, azt senki nem kívánja az ellenségének sem. És nem mintha a film tele lenne nála szerethetőbb figurákkal, sőt. A nyájasan mosolygó, magát Frank barátjának valló Milo nem rest őt megalázni és megkínozni, ha a pénzéről van szó, és verőlegénye, Radovan is hiába tűnik barátságos és érző léleknek – egyik nap még bizalmába avat, és megosztja veled élete álmát, amit korábban senki mással, a következő nap viszont már szó nélkül kivágná a térdkalácsaidat, amiért nem fizettél időben.

És ez teszi a Pusherben ábrázolt miliőt olyan mocskossá és elviselhetetlenné,  hogy a néző tízpercenként felállna a film elől, és elmenne fürdeni. Még inkább ez, mint a lepusztult függők serege, a folyton levegőben lógó erőszak vagy a piti gengszterek reménytelen, aranyért való szarban gázolása. Hogy a pénzen kívül semminek nincs értéke, az emberi kapcsolatok, ha nem eleve látszólagosak, bármikor fillérekért beáldozhatók, a szerelmek és a barátságok csak addig tartanak, amíg a mélységesen önző érdekek úgy kívánják, vagy még pontosabban, megengedik. És ebben a világban az sosem tart sokáig.

Itáliát látni és meghalni - az olasz poliziesco-filmek, 2. rész

A cikk első része itt olvasható.

Sötét Észak

Mivel meglehetősen szűkös terjedelemben több mint háromszáz filmről illene megemlékeznem (az írás először a Filmvilágban jelent meg - W. F.), kénytelen leszek némileg rövidre zárni a dolgot: a műfaj három legnépszerűbb rendezőjének munkásságán keresztül igyekszem majd, Cattani felügyelő módjára összefogni a poliziottesco-polip csápjait.

Fernando Di Leo (1932–2003) rendezőasszisztensként és társ-forgatókönyvíróként kezdte a pályafutását (Pár dollárral többért, Ringo visszatér, mindkettő 1965-ben készült). Később már önállóan ontotta a szkripteket, többek közt Lucio Fulci 1966-os A mészárlás ideje (Tempo di massacro) című westernjét is ő írta. Mikor a hetvenes évek elején a cowboyopera-műfaj kifulladni látszott, átlovagolt városi területre.

Első komolyabb sikere rendezőként A mészárlás fiai (I ragazzi del massacro) című 1969-es oknyomozó mozi volt, amely a tinédzser bűnelkövetők motivációit kutatta. Ezzel a filmjével már-már a poliziottesco területére téved, és rövid idő múltán elkészíti remekművét, a Milano Calibro 9-et (1971), amely műfaji mérföldkőnek bizonyul.

„Ha a forgatókönyved legelső jelenetétől nem áll fel a farkad, dobd ki a francba az egészet!” – hörögte óriási szivarjai árnyékából Sam Fuller, és nem beszélt mellé, hiszen például a Meztelen csók (1964) eleje minden idők egyik legerősebb indítása. A másik legvadabb meg a Milano Calibro 9-é! Az első, uszkve 3 perc: pénzes csomag érkezik Milánóba, nagy adag kábszerért ez a fizetség; átmegy pár rosszarcú kezén, mire elér a címzett Roccóhoz (Mario Adorf), aki a legrosszabb arcú. Háromszázezer dollárnak kellene lennie a csomagolópapírban, ám az lóvé helyett üres fecnikkel van kitömve. Az amúgy sem a higgadtságáról híres Rocco metodikusan halad visszafelé, aki csak hozzáért a pénzhez, most megfizet: az egyiknek szétveri a fejét, a másiknak az arcát szabdalja széjjel borotvával, a banda egyetlen nőtagját véresre veri, majd lezárásképpen enyveskezűnek vélt beosztottjait összekötözve egy barlang mélyére vonszolja, ahol egy adag dinamit segítségével mindhármukat cafatokra robbantja.

Nem árt, ha egy gengszterfilm efféle lendületet mondhat magáénak.

A film igazi főhőse Ugo Piazza (Gastone Moschin), a már-már természetellenesen higgadt gengszter, akinek kiismerhetetlensége Rocco idegeire megy, és egy idő után már Piazzát sejti a pénz lenyúlása mögött. Di Leo műfaji viszonylatban elképesztő összetettségű figurákat alkot, akik egy jéghideg, materialista univerzumban keresik, csak és kizárólag a saját szerencséjüket – így amikor tucatnyi fordulat után bekövetkezik a döbbenetes finálé, a motivációk lelepleződése okán a film pusztító katarzissal zárul.

Di Leo két következő filmjét, a Gonosz parancsot (La mala ordina, 1972) és A főnököt (Il boss, 1973) a Milano Calibro 9-cel szeretik tematikai csokorba kötni, bár sem karaktereiknek, sem történetüknek nincs semmi köze egymáshoz. Csupán a miliő ugyanaz: az iparváros Milánó hideg, illúzióktól és romantikától teljesen mentes alvilága, amelyben a számítás az egyetlen, létjogosultságra érdemes hozzáállás. A Mala ordina antihősei egy fehér és egy színes bőrű, állandóan öltönyt viselő amerikai bérgyilkos (Di Leo a síron túlról is csókoltatja Tarantinót), akik new yorki főnökük megbízásából igyekeznek eltenni láb alól az olajoshajú, ám egyébként meglepően jólelkű stricit, Luca Canarit (Mario Adorf). Canarinak semmi köze annak a heroinszállítmánynak az eltűnéséhez, amelynek eltulajdonításával megvádolják, mindössze arról van szó, hogy a helyi maffiafőnök (Adolfo Celi) őt szemelte ki áldozati báránynak.

Canari élete teljesen összeomlik, Milánó összes gyilkosa ott lohol a nyomában a vérdíjra pályázva, az amerikaiakról már nem is beszélve. Csakhogy Canari mindenkit meglep, széttörhetetlen diónak bizonyul, még azután is, hogy feleségét és kisfiát a fejvadászok halálra gázolják (elképesztő jelenet, mikor Luca a gyilkosok furgonjának szélvédőjébe kapaszkodva kapkod a merénylők torka után, a kocsi robog vagy százzal, de ez a strici már nem ember, hanem vérszomjas vadállat: befejeli [!] az üveget, csak hogy szétszedhesse a mocskokat) .

Hasonlóan „visszafogott” az Il boss kezdése: Henry Silva egy pornómozi vetítőjéből páncélököllel lövi szét a nézőteret megtöltő maffiafőnököket. Di Leo tudja, mi kell a népnek – bár a poliziottesco egyik realistájaként tartjuk számon, az exploitationista hozzáállás, mint követendő rendezői koncepció, ott van minden munkájában.

Szintén Di Leo írta a műfaj egyik legérdekesebb, mert hangulatában egyedülálló darabját: Emberként élj, zsaruként halj (Uomini si nasce, poliziotti si muore, 1974). A film rendezője, Ruggero Deodato, aki majd 1980-ban írja bele magát örökre a filmtörténetbe a zseniális Cannibal Holocausttal, itt sem fékezi magát különösebben. A poliziottescókat a kritika állandóan reakciós, szélsőjobbos hozzáállással vádolta, hiszen a rendőrhősök általában az alsó néposztály vad elemei ellen léptek fel erőszakosan. Deodato és Di Leo jelen esetben mintha gúnyt akarna űzni az ítészek sznobizmusából, és védhetetlen, igazi pszichopata hősöket produkál. A film két főszereplője (Ray Lovelock és Marc Porel), a fiatal rendőrpáros hol megkínozza, hol agyonlövi a gyanúsítottakat, magasról tesz a legalapvetőbb emberi értékekre, és úgy általában vérbeli szadistaként viselkedik. Ami a legkellemetlenebb, hogy a film műfaji profizmusa nem biztosít a néző számára distanciát – képtelenség eldönteni, hogy az alkotók ezt az egészet komolyan gondolják-e vagy sem. És épp ez benne a nagyszerű. Persze, ne feledjük, a zsáner sikere mögött ott sötétlik az ólomévek Itáliájának minden szorongása, gyűlölete és paranoiája.

Di Leo későbbi poliziottescói már nem ütik meg a Milánó-trilógia színvonalát, de kivétel nélkül szórakoztató filmek, például az Őrült város (Citta sconvolta, 1976), amelyben Luc Merenda, a műfaj egyik legfoglalkoztatottabb színésze nyújt döbbenetes alakítást. A fiát egy milliárdos (James Mason) gyerekével egyetemben elrabolják, és példa statuálása végett a szegény srácot agyonlövik az emberrablók. A félőrült Merenda nemcsak a gyilkosoknak jut a nyomára, de az őket pénzelő gyáriparosok bandáját is elintézi (utóbbiak Mason üzleti konkurenciája): kevés kielégítőbb fináléja van a filmtörténelemnek annál, mint mikor a géppisztollyal felfegyverkezett Merenda felkoncol egy tárgyalóteremnyi átkozott szupergazdagot.

Mély Dél

Umberto Lenzi neve sajnálatos módon, főleg a nyolcvanas évekbeli szánalmas horrorfilmjeinek köszönhetően a rendezői szerencsétlenkedés szinonimája lett, pedig a hetvenes poliziottescói nemhogy felveszik a versenyt a többivel, de rajongói körökben egyenesen a legnépszerűbbek. Nem nehéz rájönni miért: senki nem rendezett gyorsabb, akciódúsabb rendőrmozikat.

Lenzi színészrepertoárjának két sztárja a kubai születésű Tomás Milián és a Franco Nero-hasonmás Maurizio Merli, akik éppen a Lenzi-filmek segítségével kapartak ki maguknak saját sarkot az olasz b-filmes panteonban. Milian már a hatvanas évek derekától Itália ismertebb színészei közé tartozott, de csillaga csak a poliziottescók sikerével jutott a csúcsra, Merli pedig azután lett széles körben népszerű, hogy eljátszotta Marino Girolami fantasztikus Roma Violentájának (1975) a főszerepét. A folytatást, az Itália fegyverbent (Italia a mano armata, 1976) szintén Girolami jegyzi és annak főszerepét, a kiirthatatlan Comissario Bettit újra csak Merli alakítja. Ekkortól hol Betti, hol Tanzi néven játssza majd tucatnyi poliziottescókban alapvetően ugyanazt a figurát, és nincs ez másként Lenzi tökéletes akciófilmjében, a műfaj formai csúcspontjaként tisztelt Napoli violentában sem (1976).

A fékezhetetlen Bettit felettesei a mélydélre helyezik át, Nápolyba, innen már nincs lejjebb. A pályaudvaron rögtön betöri egy autótolvaj fejét a kocsi motorházának tetejével – a hatékonyság a lényeg. A tett láttán a Betti érkezésére kivonuló helyi don arcáról nem olvad le a mosoly. „Inspettore, üdvözlöm Nápolyban! De azért csak vigyázzon magára!” Viszont Betti szótárából hiányzik az önfegyelem, olyan, mint egy pitbull, darázsfészekkel a seggében, Dirty Harry szégyenkezve állna félre az útjából: a Napoli violenta egyetlen, másfél órás rohanás, üldözés, verekedés, lövöldözés és gyilkolásorgia, amelynek végén a város életben maradt gengszterei, bűneiket meggyónva térnek a javulás útjára. És mindez Franco Micalizzi leírhatatlanul cool zenéjével aláfestve.

Lenzi összes poliziottescója az intenzitása miatt olyan szimpatikus. Van bennük ugyan némi szociálkritikai hajlam, de isten ments, hogy utóbbi megakassza a lendületet. Nincs ez másként az Itália fegyverben esetén sem, ahol Merli a nagy vetélytárssal, Miliánnal néz farkasszemet. Utóbbi egy pszichopata, púpos rablóvezért alakít (a figura visszatér az 1978-as Il banda del gobbóban), akinek hendikepje természetesen nem akadályozza meg Merlit abban, hogy autósüldözés közben a fél várost lerombolja miatta.

Milián egész karrierjének csúcspontja az 1974-es Milánó gyűlöli, de a rendőrség képtelen tüzelni (Milano odia: la polizia non puo sparare). Figuráját, a gátlástalan Giulio Sacchit egyaránt fűti a felsőbb osztályok iránt érzett gyűlölete és határtalan kapzsisága. Lenzi hagyja, hogy Milian, aki amúgy sem a visszafogottságáról volt híres, a végletekig kiélvezze az ambivalens, hol szimpatikusan elesett, hol undorító kegyetlenségekben élvezkedő emberrabló szerepét. Henry Silva a végén persze jól lelövi.

Enzo G. Castellari a rendőrfilmes hullámot elsőként meglovagoló rendezők egyike: klasszikusa, A rendőrség letartóztatja, a törvény felmenti (La polizia incrimina, la legge assolve, 1973) joggal tartozik még ma is a rajongók kedvencei közé. A film hőse, Belli felügyelő (Franco Nero túlspilázott játéka láttán még talán Milián is azt mondja: „mamma mia!”) szembeszáll az Egyesült Államokból kábítószert importáló maffiával. A sztori igazából nem több mint a Francia kapcsolat remake-je, persze olaszosan felturbózva, közbülső asztali díszként a műfaj egyik legkáprázatosabb autós üldözésével. A De Angelis testvérek zenéje garantáltan beleragad a néző hallójárataiba.

Castellari a film sikerének hatására az elkövetkező években három, színvonalas, különböző horderejű problematikával felfűtött poliziottescót rendezett. A lázadó polgár (Cittadino si ribella, 1974), bár alapvetésében sokban hasonlít a Bosszúvágy-filmekre, azoknál jóval intelligensebb és kidolgozottabb, főhőse, Antonelli mérnök (Franco Nero) pedig távol áll Bronson végső soron fasiszta figurájától. Castellari tisztában van a valósággal, Antonelli egy rakás szerencsétlenség, a rendező nem aggat a személyére álromantikát.

A nagy bűnbandában (Il grande racket, 1976) ismét csak a végsőkig feszített húr pattan el, a maszkulin düh a katalizátor. Az olasz kisváros életét egy Rómából kiszorított bűnözői csoport teszi pokollá, akik védelmi pénzt próbálnak kizsarolni mindenkitől, aki él és mozog. Palmieri felügyelő (Fabio Testi), miután a törvényes utak járhatatlannak bizonyulnak, helyi átlagemberekből rögtönzött, elkeseredett kommandójával száll szembe a kegyetlen gengszterekkel. Bár Castellari krimijei közül ez a leggyengébb – nyikorog a szerkezete, túl hosszú az expozíció, a szabadságharcosok csapata csak több mint egy óra lefolytával áll össze –, az akciójelenetek kiválóak, egyértelművé téve, hogy már John Woo színrelépése előtt is voltak Peckinpah-nak tehetséges követői.

A drog útja (La via della droga, 1977) főszerepében újra Fabio Testit láthatjuk viszont. Ennek a filmnek már gyorsabb a folyása, bár a felépítmény itt is inog. A finálé azonban mindenért kárpótol: a vakondmélyen beépített (persze ekkorra már lebukott) rendőrnek a teljes római alvilág a nyomába ered. Egymaga szerette volna a kartellt lebuktatni, miután a törvényes út járhatatlannak bizonyult, és most issza a levét. A végső összecsapás előtt azonban csatoljuk le realista elvárásaink béklyóját: a főgonosz és Testi csinos kis sétarepülőgépek kormányai mögé pattanva vív élethalálharcot a római légtérben. Roberto Rossellini csókoltatja a résztvevőket.

A cikk először a Filmvilágban jelent meg.

Shinjuku Incident

Ki gondolta volna, hogy majd látunk valaha olyan filmet, amiben Jackie Chan nem képes elbánni néhány kötekedő suhanccal, viszont parancsra embert öl? Ki hitte volna, hogy láthatjuk majd egyszer, amint a burleszk-kungfu császára éppen egy prostival kefél? Ki gondolta, hogy Jackie egyszer majd egy keserű emberi drámával elkevert véres gengszterfilmben fog grimaszok és akrobatikus mutatványok nélkül, komolyan színészkedni? Szerintem senki, maximum csak reméltük. Hát íme!

Jackie Chan sem lesz már fiatalabb és ezt ő is tudja. Az utóbbi időben többször is hangot adott azon vágyainak, miszerint a visszavonulása előtt még szeretne komolyabb, tartalmasabb filmeket is forgatni, lehetőleg nagyobb hollywoodi nevekkel, vagyis kicsit kilépni a könnyed harcművészeti akciófilmek humoros főhősének már alaposan bepállott karakteréből. A Derek Yee rendezővel forgatott Shinjuku Incident talán az első komoly lépés lehet a cél felé vezető úton. A film kicsit lassan született meg, a rendező ugyanis annyira ragaszkodott Jackie-hez (akivel egyébként régi barátok), hogy hajlandó volt éveket várni az elfoglalt sztárra.

A 90-es évek elején Steelhead a kínai traktorszerelő szerelme, Xiu Xiu (Xu Jinglei) után indul Japánba. Papírok nélkül, illegális bevándorlóként érkezik meg Tokióba, ahol Jie (Daniel Wu) nevű cimborája és a többi kínai bevándorló segítségével próbál megélni úgy-ahogy tud, lehetőleg minél becsületesebben, de előbb-utóbb rákényszerül, hogy piti balhékban is részt vegyen. Teljesen lesújtja, miután megtudja, hogy Xiu Xiu azóta az egyik jakuza csoport főnökének, Eguchi-nak (Masaya Kato, korábban egyébként Ken Watanabe volt a szerepre szánva) a felesége lett. Amikor Steelhead megmenti Eguchi életét, a hálás oyabun felfogadja őt testőrének, és a szolgáltatásokért cserébe pénzt és saját területet ad neki. Steelhead azonban nem igazán tud mit kezdeni a hatalommal, ő nem akar többet, mint legálisan élni és dolgozni Japánban, de a barátai viszont másképpen gondolkodnak. A kábítószer megjelenésével együtt megindul a belső bomlás, ráadásul az Eguchi-val kötött szövetség is igencsak csípi a többi jakuzaklán szemét.

A film valóban inkább a dráma felé húz, ezért szélsebes tempóra ne is számítsunk, ugyanakkor mint gengszterfilm sem vall kudarcot. A Shinjuku Incident a sztorit tekintve akár a kínai Sebhelyesarcú is lehetne, és eleinte látszólag ugyanazt a klasszikus felemelkedés sablont is követi, de Tony Montana-val szemben Steelhead egy erkölcsös, állandóan a morális kételyeivel küzdő figura, aki igazából a légynek sem tud, illetve nem is akar ártani. Nem a hatalomvágy és nem is a pénz hajtja, mindössze biztonságos életre vágyik saját maga és a barátai számára. A bűnözésre is csak a csalódottság, a kilátástalanság és a többi ázsiai banda zaklatásai miatt adta a fejét. Társai eleinte tisztelik, és kiállnak mellette, de a pénz és a hatalom nagy úr, és ezzel a szelíd magatartással nem lehet túlélni Shinjuku-ban. A második félidőben már természetesen jobban felpörögnek az események, több lesz az akció is, és ezzel együtt már gyakrabban folyik a vér is, a jakuzák ugyanis nem igazán válogatnak se időben, se helyszínben, sem pedig fegyverben, ha leszámolásról van szó. Persze a legnagyobb és abszolúte nem hősies „bloodshed” a végére jut, ahol sajnos a jakuzák félelmetes ostroma kicsit kaotikusra sikerült, és a sötét helyszín is sokszor inkább csak sejttet, mint mutat. Mindenesetre valószínűleg ez Jackie legvéresebb mozija, bár szerintem egy kicsit még több is belefért volna, de hát ugye ez mégiscsak elsősorban egy dráma!

És ha már dráma! Jackie alakításáról nehéz nyilatkozni, mivel az általa megformált karakter eleve egy szolid, mérsékelt temperamentumú egyszerű kis figura, amihez azért különösebb erőfeszítéssel járó színészi játék nem igényeltetett. Valljuk be Jackie-t gyakorlatilag sokszor még a sokadrangú mellékszereplők is lejátsszák a vászonról, illetve a képernyőről, de azért a képességeihez mérten, nagyon is tisztességesen oldotta meg a feladatot. (Bevallom nekem azért eleinte nehéz volt megemészteni ezt az olykor teljesen kiszolgáltatott, elveszettnek tűnő karaktert, mert hát a berögződés ugye bennünk van, és ugye az ember automatikusan várja azt a falra felfutós, hátraszaltós rúgást, azt a kabátot a fejre húzós trükköt, meg hogy egy fejtetőre mért ütés után bizarr grimasszal a képén megrázza az öklét fájdalmában.) A Jie-t alakító Daniel Wu játéka viszont mindenképpen említésre méltó, és neki is volt a legnehezebb dolga, mivel az ő karaktere az, aki a film során a legnagyobb átalakuláson megy keresztül, a barátságos, megnyerő fiatalemberből előbb egy megtört és csalódott férfi, majd egy pszichopata junkie válik. (A másik legenda Yasuaki Kurata sajnos ezúttal is csak epizodikus szerepet kapott, mint kíméletlen jakuzafőnök.)

A film technikailag nem különösebben figyelemreméltó, a sztori viszont valójában csak a szokásos gyermekbetegségekkel küzd, vagyis itt-ott ráfért volna még némi utómunka, kicsit több fordulat bele, talán némi támpont sem ártott volna, hogy mennyi idő is telt el közben, valamint néhány karakter kaphatott volna valamivel több funkciót is (a várt romantika pl. nem bontakozott ki, így Jackie újdonsült barátnője ha nem is felesleges, de mindenesetre üresen hagyott karakter lett), de összességében azért kerek minden.
 
A film valójában attól jó, hogy nem kapatja el magát egyik irányba se. A drámai rész sosem megy át túl szentimentálisba, a tempó sem lesz túl cammogós, de eszetlen akciófilmmé sem aljasodik le. A határon mozog valahol, és sajnos pont azt érzem, hogy emiatt fog sokaknál bukni a film. Személy szerint én magam is többet áldoztam volna az akció oltárán, de Jackie Chan saját elmondása szerint nem csak a komikust akarta szögre akasztani egy időre, hanem az akcióhőst is. A Shinjuku Incident viszont így is pont olyan amilyennek vártam: egy kemény gengszterdráma jakuzákkal, ázsiai bandákkal, véres leszámolásokkal és egy a sötétebb oldalát is megmutató Jackie Chan-nel. Nem hibátlan, de igencsak meggyőző bemutatkozás a részéről.

(Az Ázsia szerte áprilisban debütált film végül Kínában mégiscsak tiltólistára került.)

Mafia 2 - az első gameplay videó

Public Enemies - a 2. trailer

Jobb mint az előző?

Public Enemies - előzetes

Az év egyik legtökösebb filmjének ígérkező Public Enemies-hez megérkezett az első tréler. Aki nem tudná, Michael Mann projectjéről van szó, Johnny Depp a hírhedt bankrablót, a 30-as években aktív John Dillingert alakítja, Christian Bale pedig az őt üldöző FBI ügynököt.

Futballmaffia

Senkit ne tévesszen meg a cím, ez nem egy a magyar klubcsapatok zavaros pénzügyleteit leleplezni szándékozó tényfeltáró riport, hanem egy újabb kultgyanús film Angliából, és egy újabb szerencsétlenül fordított cím. Merthogy a Futballmaffia (ami egyébként a keresztségben a kevésbé félrevezető Rise of the footsoldier nevet kapta) esetében a futball és a maffia között nem hogy nincs közvetlen kapcsolat, de ha pontosak akarunk lenni, akkor igazából se futballról, sem pedig maffiáról nincs benne szó. A fiatal brit rendező Julian Gilbey egy kegyetlenül őszinte és megrázó filmet készített a brit alvilág egyik legendás alakjáról, illetve annak pályafutásának három évtizedéről, és mindezt olyan fokú realitásra törekedve, hogy a film nagyon jó eséllyel pályázhat a „mindenidők legbrutálisabb gengszterfilmje” címre is. A Futballmaffia egy a bűn és az erőszak számtalan formáját felvonultató alvilági tárlatvezetés.

Carlton Leach alakját a film reklámszövegével lehet a legjobban összefoglalni: Futballhuligán. Kidobóember. Gengszter. Legenda.
A 70-es években még a West Ham United harciasabb vérmérsékletű szurkolóit magába foglaló ICF (Inter City Firm – nevüket onnan vették, hogy a szurkolóknak indított különvonatok helyett Intercity-vel utaztak idegenbe) sorait erősítő Leach mindennapjait akkoriban főleg a balhék, a rivális szurkolókkal való véres hétvégi összecsapások tették ki. Majd miután a rendőrség bekeményített és komoly börtönbüntetéseket helyezett kilátásba a rendbontásokért, a futballhuligánok jelentős része arra kényszerült, hogy máshol vezesse le felesleges energiáit, ezért aztán sokan elszegődtek kidobóembernek diszkókba, bárokba. Carlton Leach is ezt az utat választotta, de hamarosan magába szippantotta az éjszaka, a nők, a partik és a kábítószerek bűvkörébe került, majd a 80-as évek végére, a 90-es évek elejére az egyszerű ajtónállóból már nagystílű gengszterré lett. Bűnöző cimboráival együtt veszélyes társaságot alkottak, de az angol alvilág is olyan, mint a többi, nem bízhatsz senkiben sem, és ha úgy alakul, akkor nem kizárt, hogy a legjobb barátod fog majd hátba szúrni.

A Futballmaffia két jól elkülöníthető részre osztható. A film első kétharmada Carlton Leach felemelkedését mutatja be nekünk, hogyan válik a szurkolói szubkultúra egyik arctalan hőséből az éjszakai élet császára, mindössze 2 szűk évtized leforgása alatt. Leach, mint valami essexi Tony Montana lépdel felfele a ranglétrán, ám a forrófejű, a drogok és a szteroidok hatására a családjával is egyre erőszakosabban viselkedő férfi idővel már valamivel mérsékeltebbé, óvatosabbá válik, míg barátai ezzel szemben egyre mélyebbre ássák magukat az alvilágban, kapzsiságuk, kiszámíthatatlan viselkedésük és határtalan agresszivitásuk miatt később meg is ütik a bokájukat. A harmadik harmad már rájuk koncentrál, egészen pontosan a haláluk körülményeire, vagyis a kriminalisztikában a rettendoni hármasgyilkosság néven elhíresült eset hátterére. 1995. december 7-én Essex egy elhagyott részén egy Range Rover-ben három férfi holttestére bukkant néhány helyi gazda. A férfiak mind Leach barátai, belső körének tagjai voltak. Leach legjobb barátját Tony Tucker-t, a kegyetlenségéről hírhedt Pat Tate-et, és a kissé ostoba Craig Rolfe-ot kegyetlenül kivégezték. A gyilkosságért letartóztattak ugyan két férfit (akik a mai napig ártatlannak vallják magukat), de az eset még máig nem tisztázódott. A film ezért három lehetőséget is számba vesz, és ezeket próbálja meg dramatizálni, de ugyanakkor egyik verzió mellett sem teszi le a voksot, a nézőre bízza a döntést. Carlton ekkor már a háttérben marad, többnyire csak a filmet végigkísérő narrációja kommentálja az eseményeket.

 
A nálunk még kevésbé ismert szereplőgárda kiválóan teljesít, a Carlton-t alakító Ricci Harnett (28 nappal később) igazi alázattal kezelte a szerepét, hitelesen hozza a pillanatok alatt állattá válni képes szurkoló, gengszter és férj szerepét. Harnett amúgy a szerepért képes volt rövid idő alatt jelentős izomzatot felpakolni magára, hiszen az igazi Carlton Leach konkrétan testépítő alkattal bír. A Tony Tucker-t alakító Terry Stone (alias Terry Turbo) kissé lökött, majd idővel egyre indulatosabb figurája talán még nála is meggyőzőbb, de az igazán lenyűgöző teljesítményt egyértelműen a némileg már ismertebb Craig Fairbrass nyújtja az ultrabrutális Pat Tate megformálásával, amint könyörületet nem ismerő agresszív gépezetként hozza a frászt mindenkire, nem utolsó sorban a nézőkre is. A filmben ezenkívül remekel még az angol független filmek elmaradhatatlan mellékszereplője Frank Harper is.

A reményteljes rendező/író Gilbey tökéletes pontosságra törekedett, mondhatni igyekezett mindent az utolsó részletig a lehető legautentikusabban visszaadni, és ebben természetesen nagy segítséget nyújtott az igazi Carlton Leach is, aki cameozik is egyet a filmben (ő az ICF egyik tagja). Azonkívül alaposan odafigyeltek arra is, hogy semmi anakronisztikus dolog ne legyen észrevehető a filmben, a ruhák, a frizurák, a korszakhoz illő zene, a tégla nagyságú mobiltelefonok, a háttérben parkoló autók is mind passzoltak az adott időszakhoz, de még a városképről is eltűntették az akkor még nem létező épületeket, parabola antennákat. Elképesztő, de még a rettendoni hármas, lövések által szétroncsolt arcainak minél pontosabb imitálására is nagyon nagy figyelmet fordítottak (tanúsíthatom, láttam az eredeti képeket). És ha már itt tartunk, mint említettem, a film valami szokatlanul véres és brutális. Bár gondolhatnánk, hogy ezek csak hatásvadász, túlzó elemek, de maga a film, és a valós háttér azonban alaposan rácáfol erre. A realitás itt új értelmet nyert, a folyamatos káromkodás, a tomboló erőszak és ezek véres végeredményeinek premierplán bemutatása a való (al)világ tükre, bizonyítván, hogy ilyenek is tudunk lenni. A Futballmaffia kíméletlen film, ami alaposan megosztotta a kritikusokat is, sokan elítélték a brutalitása, erős nyelvezete miatt, de a nézőket nem lehet átverni. A valóság kegyetlenebb tud lenni, mint a filmek, és bár a Futballmaffia valóban nem ajánlható mindenkinek, a felháborodás helyett inkább tanulni kellene belőle.

A DVD

A Futballmaffia a Cinetel jóvoltából kétlemezes verzióban is hozzáférhető, méghozzá bőséges extratartalommal, mindegyik alatt magyar felirattal. Az első ránézésre inkább egy horrorfilmet ígérő borító a címfordításhoz hasonlatos baklövés, bár tény, hogy egy horrorfilmeket megszégyenítő vérontással van dolgunk. A szolidan animált menü pedig hangulatos, de teljesen hétköznapi.

Hang

5.1-es DD magyar és angol hang közül választhatunk, mindkettő gyönyörűen és erőteljesen szól, a zenés részeknél szinte egy diszkóban érezhetjük magunkat. A szinkront viszont csak lustáknak, illetve mazochistáknak ajánlom, Stohl András hangja gyakorlatilag kiheréli a Carlton Leach erős cockney akcentusban beszélő nehézfiú karakterét, de amúgy is, ha már egy realista filmről van szó, akkor csakis az eredeti hanggal lesz igazán hiteles a dolog. Ez utóbbi esetben viszont készüljünk fel egy nem túl választékos káromkodásorgiára és a „cunt” szó másodpercenkénti felhangzására.

Kép

A filmben a különféle korszakok megidézése miatt többféle kameratípust használtak, így bizonyos jelenetekben természetesen jelentősen megváltozik a minőség, de a film legnagyobb része digitálisan lett rögzítve, így a természetesen 16:9-es transzfer több mint megfelelő, bár a kép élei azért nem fognak véresre vagdosni minket, de ez valószínűleg direkt.

Extrák

Az filmet tartalmazó lemezen a film előzetese, és további Cinetel kiadványok bemutatója.

Így készült: Ez a 78 perces werkfilm végre egy igazán érdekes és információdús extra. A történetről, a karakterekről, a színészekről, a stábról, a forgatás technikai hátteréről, a trükkökről, egyszóval mindenről kapunk bőséges információt. A rendező és a filmet társíróként jegyző testvére, valamint a színészek egytől-egyig kimondottan szimpatikusak, és igazán kötetlen módon beszélnek, és még a kötelező egymásnak való hajbókolás is olyan, hogy mindig jut mellé egy kis odaszúrás a másiknak. A kisfilmből egyértelműen megállapítható továbbá, hogy Terry Turbo nem teljesen normális, ő maga is bevallja, hogy a szerepe néhol már átvette az irányítást a személyisége felett. A werkfilm legemlékezetesebb jelenete kétség kívül az, amikor a jelenet szerint Ricci Hartnett-nek be kell törnie egy parkoló autó szélvédőjét, ám a vicces kedvű rendező az Ennyi! után rákiált, hogy „Ricci, mégis mi a francot csinálsz? Nem mondtuk, hogy azt a kocsit szét kell törnöd!” Érdemes megnézi a hirtelen lefagyott színész arckifejezését, priceless.

Bakik a forgatáson: Közel húszpercnyi, klasszikus baki válogatás, ahol láthatjuk, hogy az elszúrt jelenetek többségéért nem meglepő módon ismét Terry „Turbo” Stone a felelős.

Szereplőválogatás: Ez az extrák legkevésbé érdekes része. Kb. 20 percnyi sűrített káromkodás, méghozzá a legszalonképtelenebb formából, gondolom a fordító pironkodott is rajta eleget. A felvételeken ugyanis a főbb szereplők jó hosszúra nyújtott, improvizált sértegetései, veszekedései, provokálásai láthatóak, méghozzá olyan élethűen, hogy az ember szinte már azt lesi, hogy mikor esik egymásnak a két színész, és veri véresre egymást úgy, ahogy azt a filmben is láthatjuk. Érdekességnek jó, de a dolog nagyon hamar unalmassá válik.

Törölt és kibővített jelenetek: A 30 percnyi válogatásban nem véltem felfedezni olyat, aminek a hiánya fájó lenne a végleges vágásból.

Interjú Carlton Leach-el: Az igazi Carlton Leach 22 percen át beszél a filmről, a forgatásról, egykori életéről, és néhai barátairól. Ezekből többek között megtudjuk, hogy a film létrejötte valójában Terry Stone-nak köszönhető, hogy Carlton ma is szívesen emlékszik vissza a huligán időkre, és ami a legfontosabb, hogy kihangsúlyozza, a filmben történtek nincsenek felnagyítva, ami történt, az így történt. Az igazi Carlton higgadt és bizalomkeltő férfiember, akin néhol még az elérzékenyülés jeleit is felfedezheti az avatott szem, valljuk be, nem éppen ilyennek gondolnánk a film alapján ezt az igazi nehézfiút.

Összegzés:

Kőkemény gengsztermozi az európai kultfilmek szülőhazájából, a filmhez méltó, igényes kiadásban, kedvező áron. A film maga minden bizonnyal a hazai közönséget is megosztja majd, de talán ez így is van jól. Lehet, hogy nem teljesen hibátlan, de mint az a filmből is kiderül, a világ sem az.

DVD kiadás:

Kiadó: Cinetel
Megjelenés: 2008. Szeptember 10.
Bolti ár: 2990 Ft

Értékelés:

Film: 5/5
Kép: 4/5
Hang: 4/5
Extrák: 4/5
Külcsín: 3/5

Para

Egyszer csak megjelenik egy csíkos pulcsis fazon a nézőtér és a vászon között. Kalap és pengékbe végződő kesztyű helyett udvarias, ám kissé redundáns monológjával vegzálja a sajtóvetítésre gyűlt ítészeket. Fazekas Péter rendező olthatatlan vágyat érez, hogy közkinccsé tegye a tényt: filmje szórakoztató. Rémisztő is, de főleg szórakoztató. Halász Juditnak cuki a cameoja, Kamarás Iván karakterétől ledobjuk majd az ékszíjat, olyan szokatlan és eredeti és szórakoztató – mert ez egy szórakoztató film –, aztán valami „keverésről” magyaráz alig palástolt pironkodással: a hang miatt ne legyenek írásos fenntartásaink, még bütykölni kell a cuccot, ez nem a végleges vörzsön. Mindezek után telibespoilerkedi a Parát: „riadalomra semmi ok, a végén hepiend lesz!” Gyanús védőbeszédét követően egy újabb ómen tűnik fel, a forgalmazó közli, hogy a HD az jó és szép, mindjárt meglátjuk, és a múltkor is csak a vetítő elé épp akkor költözött pókcsalád miatt tűnt nem annyira jónak és szépnek a HD, mint amennyire jó és szép. Most komolyan, ezek után merhetek én rosszat írni?

Halász Judit szerepét nem lövöm le, aki odáig bírja a filmet (nem, nem rekeszizommal), az megérdemli ezt a meglepetést, Kamarás Iván viszont már az első percekben feltűnik, és mivel sósavba mártogatott biciklilánccal technikai okok miatt nem volt alkalmam senkit, többek között Fazekas és Kamarás urakat csapkodni, itt tenném szóvá, hogy a rózsaszín felsős, szenvtelenül szadista mindenes-testőr karakter NEM VICCES. Nem ám. Kollégája (az időmilliomosok nyugodtan keressék ki a színész nevét) már valamivel hihetőbbre sikeredett, de esetében is messziről ordibál az az aránytévesztés, ami az egész Parát jellemzi.

Engedtessék meg nekem a finnyáskodás, "if the milk turns out to be sour, I ain't the kinda pussy to drink it." A gyilkosságot érzelmileg körömpucolással kompatibilisnek tartó antagonista ma, 2008-ban csak értő ábrázolással, pontos színészi alakítással LEHET VICCES, az echte hungarische túlragozás és affekció azonban pont az ellenkező hatást váltja ki: az egész kurvára NEM VICCES, sőt, irritáló. Ugyanígy idegesítő, amikor Csuja Imre ötször kesereg abbéli lúzersége felett fenn a Mennybe’, hogy a nyelvét lenyelve halt meg, ugyanígy idegesítő, amikor a spiritualista ingázás szánalmasságát – és egyben vicces, azaz szórakoztató voltát – hatszázhatvanhatodik alkalommal lóbálják elém, és amikor tizenhét snitten keresztül csámcsog a film a pontatlanul kilyukasztott – azaz vicces – sapka látványán.

A Guy Ritchie-t majmoló Testvérbosszúban hogy lehetett elég kettő?

Ha már Guy Ritchie! A forgatókönyv írója, Csurgó Csaba minden bizonnyal nagy rajongója az angol fenegyereknek, ha totálból nézzük, a teszkógazdaságos fatalizmusba csomagolt sztorit elegáns lendülettel kergeti a végkifejletig, de közelről azért kínosan látszanak azok a napérlelte ruhaszárító csipeszek, amik a szálakat hivatottak összetartani.

A déltáji telesoppingokból rendelhető transzcendenciára roppant fogékony család facér tagja, a biztonsági őr Lajos (Csuja Imre) a gyanúsan tehetős Mr. Faragó (Szervét Tibor játssza, ja, és az ő keze alá dolgoznak Kamarásék is)  egyik szobrát és kutyácskáját kilapítja egy éjjeli jardoláskor. (Csuja Imre ölében úgy ficánkol a mopszocska, hogy két méterről rádől…) Öt misi volt a szobor. Mr. Faragó szombatig ad türelmi időt. Lajos állát egyre hevesebben nyaldossa a szar, de mit ad Isten, pont azt az eldugott mosdót kamerázták be a film elején, ektoplazmatikus metajelenléteket rögzítendő ami pont most egy ötven misis emberrablás értékmegőrzőjeként funkcionál. Ötven misiből kivonva az öt misit nemnegatív számot kapunk (természetesen, vicces, szórakoztató fejszámolást követően erre a következtetésre jutnak hőseink is), és ez makacs motivációként görgeti tovább a cselekményt.

Mindeközben – mert romantika nélkül nincs szórakozás – önjelölt médium nővére (Bánsági Ildikó) által felcukkolt okkult erők terelgetik Lajos karjaiba az özvegy Évit. A szeduktív hangú Für Anikó kimért, kedves játékához tartozik a második szitu, amikor Vilos Kollégával intuitív egyetértésben nevettünk fel. Kérdések elébe menvén: ez volt az utolsó ilyen megnyilvánulásunk. Mármint a továbbiakban külön se sikerült ennek a fajta őszinte örömnek hangot adni.

„Ez a film csak szórakoztatni akar!” Oké, mostantól nem lamentálok az ósdi koncepción (gyorsan sok pénz kell a szegény embernek, aki rivális rosszfiúk között keresi az egérutat), az esős-leharcolt kismagyar miliőben narancssárga heringként ficánkoló product placementen (Ford Focus), az indokolatlanul szanaszéjjel vágott jeleneteken, az operatőr alkalomadtán belógó térdén, vagy a félkész film sajtóvetítésre küldésének szükségtelenségén, de az rendíthetetlen tény, hogy szerintem nem tutibiztos, hogy Csurgó és Fazekas teljes mértékben tudja, hol kezdődik, ad absurdum hol fejeződik be egy (amúgy nyomasztó aprólékossággal mindenki által ismert) poén.

A kép szép volt (asszem HD), és mindenképpen kiemelendő az a bátorság, ahogy az áporodott komikumba pászított, hasonló szavatosságú gengszter hangnemet hangsúlyozta a direktor. Bármennyire is kiforratlanok és feleslegesek voltak ezek próbálkozások, egyszerűen jól állt Bánsági Ildikó combjában a bicska.


 

Száműzöttek

Négy gengszter („Négy geeeeeng-szteeer!”, a Four Brothers dallamára) áll egy ház előtt, gondterhelt arccal, eltökélten szívva hatalmas szivarjukat, habár nem úgy tűnik, mintha bármelyikük is élvezné. Az ablakban egy aggódó nő őket figyeli, rózsafüzért morzsol és a hamarosan hazaérkező férjéért aggódik. A férjéért, akit négy barátjának meg kellene ölnie.

Blaze, a csapat talán legdominánsabb tagja (az isteni Anthony Wong játssza) áll ki leginkább a küldetés végrehajtása mellett, nem mintha nem bírná Wongot, ötük közül a kiiktatandó személyt, de tudja jól: nincs választásuk, ha a szívükre hallgatnak, ellehetetlenítik saját helyzetüket, a gengszter-lét alapvetése ellen lázadnának. Végül mégis leereszti a fegyvert, és mielőtt nekiállnának kieszelni valamit – ha nem is kibúvót ebből a helyzetből, de legalábbis elegendő pénzt szerezni a megélhetésre kvázi-halott társuk családjának –, elköltenek egy meghitt vacsorát, viccelődve, sztorizgatva és nevetgélve…

A történet voltaképpen az ősöreg hongkongi „egymás ellen forduló barátok” toposzt használja fel, csak éppen To fordítva fűzte be a tekercset a vetítőgépbe, már a lelki síkon történteket tekintve. A furcsa, egyszerre békés és feszült kezdőjelenet után, mely előrevetíti a Száműzöttek sajátos ritmusát és nihilista ízét is, egymásra nyitnak tüzet ezek a cimborák, akik sok mindenen keresztülmentek együtt és annyira közel kerültek egymáshoz, amennyire csak egy ilyen szakmában lehet. A hangos, őszinte nevetés és az önfeledt, gyermekes civódás, ami talán a Golyó a fejbe című klasszikusban van a leglátványosabban elsütve a film eleje felé, itt a legvégére marad, amikor már majdnem mindennek vége: a jó barátok betuszkolódnak a szűk fényképezőautomatába, kiabálnak és grimaszolnak, hosszú idő óta először felszabadultan, mert végre igazán megtalálták egymást – és végre tudják, hogy mit kell tenniük.

Johnny To utálja magát alárendelni a műfaji elvárásoknak, munkáit nézve legalábbis gyakran kerülget ez az érzés. Az Adásunkat megszakítjukból például kivette a feszített túszdráma elemeit és számomra már bosszantó módon összecsapta az akciójeleneteket – egyszerűen nem érdekelte a történet ezen aspektusa. A Triangle-vel kapcsolatban szintén felemás a véleményem, de hát ott az alapötlet is meredek volt, három ilyen erős karakterű rendező (Ringo Lam, Tsui Hark, Johnny To) hogyan is férhetne meg egy csárdában? Ez a háromlábú szék így billegett is rendesen…

A Száműzöttekben azonban végre tökéletesen muzsikál a To által használt expresszionista, metafórikus, valóságtól elrugaszkodott hangszerelés, mely könnyedén és bátran hozza a legszebb heroic bloodshed filmeket idéző vérengzéseket, a Sabut vagy akár Jarmuscht idéző nihilista, abszurd, a konvencionálissal szembemenő jeleneteket (fej vagy írás játékok, az aranyszállítmány megszerzése és így tovább). Olyan érzésünk van, mintha nem is egyetlen konkrét eseményszálat tapogatnánk végig, hanem konkrétan kiszemelt, emlékezetes, sőt helyenként óvatosan, komikusan stilizált jeleneteket láthatnánk, melyek csak azért állnak össze egy történetté, mert a törvényen kívüli világ szigorú törvényei – és persze a véletlen – sorba fűzik őket a nulladik pillanattól az utolsóig.

Fontos tétel: bár a Kiszámíthatatlan végig jelenlevő, összeszorított szájjal, kifürkészhetetlen arccal várakozó tényező a filmben, a Száműzöttek semmiképpen sem a lépésenként eldurvuló Coen-krimik komor tanulságával szeretne szolgálni, miszerint a véletlen mindig a szerencsétlen helyzetben lévő hőseink ellen dolgozik, és ha csak lehet, rossz irányba tereli az eseményeket. De To nem próbál a sorsszerűség és elkerülhetetlenség veszélyes vizeire evezni: itt a mázlik (minden egyes túlélt tűzharc mázli, itt ezt most pontosan érezzük: a sötétben dörrenő lövések, melyek ki tudja, honnan és hová tartanak, a káosz, az esetlegesség és a Halál, mely minden pillanat hátán ott rejtőzködhet, régen volt már ilyen közel, karnyújtásnyira a nézőtől) és a balszerencsés fordulatok egyaránt valószínűségek, melyek vagy megtörténnek, vagy nem, és ezt hőseink is érzik. Ennek megfelelően sem döntéseik és azok következménye, sem a végkifejlet nem elkerülhetetlen, csupán igen valószínű – ami jelen esetben be is következett. Ettől olyan elemi a dráma, szívbemarkoló a nevetés és borzongató a vagányság, a morális kódexük szerinti erkölcsösség, egyenesség és tartás (hogy egyik kedvenc filmemből idézzek: „Nekünk csak a büszkeség maradt” - a nyertes csokit kap vagy sört).

A helyes út a megannyi járható közül nem egyértelmű elsőre: a gengszterek tanácstalansága, a főnök felügyelete nélkül hirtelen rájuk zúduló szabadság nyomasztó érzete testközelbe hozza a figurákat és problémáikat. „Hova menjünk?”, kérdi tizedszer valamelyikük a volánnál, és a néző, csakúgy, mint Blaze, tizedszer sem tud válaszolni. De hőseink nem balfaszok és pláne nem töketlenek: ha már egyszer eldöntötték, mit kell tenniük – akár szívükre, akár egy feldobott érmére hallgatva –, habozás és félelem nélkül megteszik. Hiszen a legtöbb, amit elveszthetnek, az életük, és mit számít az? A halálra úgyis készen kell állni, csendes beletörődéssel. És ha már egyszer fegyvert rántanak a főszereplők, véget ér a beleélést elősegítő életszerűség: halálpontosan céloznak, villámgyorsan lőnek és hihetetlen szerencséjük van a találatok elkerülését illetően is.

Ha nem próbálták volna már oly sokan és oly sikertelenül utánozni a ’90-es évek legendás hongkongi akciófilmjeit, talán nem is értékelném annyira To teljesítményét, így azonban könnycseppeket dörzsölök el szemem sarkában. A lövések nyomán fakadó gyönyörű vérpermet-felhők, a lassítások ellenére is pörgősre vágott tűzharcok, a jól eltalált, pont a kellő pillanatban felcsendülő zenék mind egy régi korszak ragyogó csillagait idézik. A film végi leszámolás jelenetét pedig, még ha kis túlzással csak egy jól megtanult lecke felmondása is, tanítani kéne minden filmiskolában mint eminens tanuló munkáját.

KIADVÁNY, EXTRÁK

First thing first: van magyar (DD 5.1, Surround) és kínai/kantoni (DD 5.1) hang is! (Ennek itthon örülni kell...) A képarány 2.35 : 1, azaz buzerálatlan (ez is jó, de ennek csak a nagytévések fognak örülni).

Az extrák szűkös választékából a werkfilm az egyetlen igazán figyelemre méltó. Ez a műfaj igen kevés kőbe vésett szabállyal rendelkezik: unalmasan aprólékos fejtegetéstől és információáradattól kezdve trailer-szerűre vágott, filmjelenetekkel teli, a stáb öntömjénezésével megszakított darabokkal egyaránt találkozhatunk. Jelen esetben a készítőknek sikerült mindkét szélsőség hibáit elkerülni, sem a színészek nem magyarázzák túl karaktereiket, se a rendező a bizonyítványát. A werkfilm kellemesen rövid: nincs negyed óra ( ez szerintem kifejezetten jó, utálok unatkozni az extrákon), így nemcsak könnyedén végignézhető és kellően sűrű, de – hála az ügyes kezű vágónak –látványos és pörgős is. (Hiába, mégiscsak hongkongi filmről van szó!)

A legérdekesebb mindenképpen Johnnie To szokatlan rendezési-írási módszere volt számomra – furcsa, hogy a helyszínen, menet közben, „on-the-fly” megszülető történet végül koherens egésszé állt össze (de hát a filmtörténet produkál néha ilyen csodákat, lásd az Eraserhead-et a hatalmas forgatási szünetével vagy a Casablancát az utolsó pillanatban eldöntött végkifejlettel). Az embernek erős az érzése, hogy To tizenkilencre (na jó, tizennyolcra) húzott lapot, azaz rutinos emberekre, de mégiscsak színészekre bízott egy csomó olyan döntést, amit alapjában véve neki kellett volna meghoznia. Mázlija volt, az eredmény hiteles lett, a sztárokból álló csapat pedig remek hangulattal hálálta meg a hosszú pórázt.

A trailerről mint extráról nem emlékeznék meg külön (engedtessék már meg a tisztelt vásárlónak, hogy az ízlésesen megcsinált menüt és a film előzetesét alapnak, minimum elvárásnak tekinthesse!), ha nem lenne olyan pokolian dögös zenéje. De így is csak két mondatot kap.

A fényképalbum pedig még annyit sem (mert sosem értettem, mire jó - bár ha hatalmas plazmatévém lenne, talán érteném...)

Száműzöttek / Fong juk (Hongkong, 2006)

Rendezte: Johnny To. Írta: Kam-Yuen Szeto és Tin-Shing Yip. Zene: Dave Klotz. Szereplők: Anthony Wong, Francis Ng, Simon Yam, Nick Cheung, Lam Suet és mások.
 
Dvd kiadás
Kiadó: Budapest Film
Megjelenés: 2008. április
Bolti ár: 1990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/5
Kép: 4/5
Hang: 4/5
Extrák: 3/5

Filmkritika: GYILKOS ÍGÉRETEK (Eastern Promises, angol-kanadai-amerikai, 2007) ****

A kritika apropóján felfrissítettem David Cronenberg harmadik évezredbeli filmjeit. Most épp az így fogant élmények álmosítóan kényelmes, langymeleg fürdőjében ücsörgök. Nyomasztó távolban mindentől, ami gondolatiságában kompromittálhatna, vagy perverzióival felforgathatná tudatlan nyugalmam. Mivel a kanadai direktor esetében a miért nem kérdés (A légy 1988-as bemutatásáig és attól számítva nem volt komoly kereskedelmi sikerű filmje) azon tűnődve, hogy munkássága vajon hogyan tudott ilyen készségesen feloldódni a fősodor kommercialista áramlataiban? Hogyan képes még a látványosan szemérmetlen, frivol jelenetek ellenére is attitűdjeiben ilyen illedelmes sztorik lassan egész sorával előhozakodni? És miközben az új keletű, enervált impressziók gyorsan illanó habjait kenegetem magamra, a felismerés lassan és alattomosan, a lefolyóból felaraszoló parazitaként közeledik altesti nyílásaimhoz.

Heuréka…  

Erőlködő álszerénységgel teszem közkinccsé a tényt: Cronenberg 1999-ben lerakta az író szerszámokat, és azóta mindig másra hagyja a filmkészítés eme roppant fontosságú munkafázisát. Ez a döntés már önmagában is öntörvényű életművétől elidegenült alkotásoknak ágyaz meg, a rajongók bosszankodó sajnálatát pedig tovább tetézi, hogy a szent feladat sorra noname rookie-kra hárul. A tárgyalt mű forgatókönyvét jegyző Stephen Knight a Gyönyörű mocsokságokkal ugyan fel tud mutatni valami számottevőt, ám ilyetén rutinja pont annyira elég, hogy a gengszter zsánerével jelzésértékű obszcenitással és leleménnyel elenyelgő Gyilkos ígéretek épp csak nyúlfarknyival lógjon ki a rendező késői, decens munkái közül.

(Az olvasói kontrák elébe menvén: nehogy azt merészelje hinni bárki ember fia is, hogy a profetikus Videodrome és a – Mátrix árnyékában is hasonló mérvű, korszakos üzenettel súlyosbított – eXistenZ közé mokányan ékelődő irodalmi feldolgozások – Holtsávtól Karambolig (1983-től 1996-ig) terjedő – vonulata nem igényelt ihletet és dolgos adaptációs-írói jelenlétet. Ne ám! J. G. Ballard genitális nyalánkságokat és egyéb test- és gépnedveket vadul habzsoló művéről (Crash) sem volt irodalomköri diákmunka leszűrni a feles explicitásokat (a film ismeretében a bátrabbak próbálják meg elképzelni, milyen lehetett a forrásmű…), aki pedig William S. Burroughs kakofonikus szóömlenyéből, a Meztelen ebédből olvasott akár egy sort is – a mondat túl jóindulatú kifejezés –, az sejtheti, milyen kínteli erőlködés lehetett ebből az izéből azt a bizonyos, megrendítő erejű, koherens két órát kiizzadni.)

A paranoid skizofrénia szemfényvesztő, de legalább annyira elcsépelt narratív lehetőségeivel házaló Pók, és az életműnek – a szintén import scripttel megvert Pillangó úrfi örökébe lépve – új mélypontot szolgáló, hasonlóképpen hatásvadász és méltatlan nyelvezetű Erőszakos múlt után a Maestro valamivel szerényebb filmmel rukkolt elő, mely egyben az imént leltárba vettek által megkezdett, új tematikai rendhez szinte szolgai módon idomul. 

Mostanában ugyanis Cronenberget már nem érdekli annyira a szellem és a test, a tudat és az ösztön közti hazárd, lealjasító átjárhatóság (az abjekció), a nemiség, vagy a virtualitás neuralgikus határhelyzeteinek infekt problematikája, figyelmét inkább az egyén közösségen belüli öndefiníciós próbálkozásainak szenteli. Nehéz szívvel írom le: mások tollából származó, egzotikus családi drámákat forgat. Külön szerencse, hogy a Gyilkos ígéretek esetében a (groteszk funkcionalitású) családmodellt a londoni orosz maffia szolgáltatja. A Vory V Zakone ködös Albionba települt részlege.

Keresztapa szerepében a koros Semyon (Armin Mueller-Stahl) tetszeleg, kinek kicsapongó, erőszakos fiát, Kirillt (Vincent Cassell) a família mindenes sofőrje, a mérhetően eszesebb, mindeközben valószerűtlen erkölcsi tartású Nyikolaj (Viggo Mortensen) pátyolgatja, vigyázza – szinte testvéri törődéssel. A bizarr megnyilvánulásai mögött mindvégig racionálisan érdekorientált érzelmi-hierarchiai háromszöget a közeli szülészeten dolgozó Anna (Naomi Watts) bolygatja meg, amikor egy jobblétre szülőágyon szenderült, orosz nemzetiségű kiskorú naplója alapján próbálja a csecsemő családját felkutatni.

Hogy „bolygatná”? Noha Nyikolaj és Anna képlékeny, ellentmondásos viszonya valóban nem hanyagolható mellékszál, a Gyilkos ígéretek kimért sodrását egy 12-egy-tucat leszámolás lomha ok-okozati lavinája adja. Anna karaktere inkább csak naiv morális ellenpólusként szolgál Nyikolaj és a triumvirátus pillanatnyi megítéléséhez – egy olyan darabban, mely tagadhatatlan maffiafilmes vonatkozásai mellett vérbeli neo-noir.

Cronenberg hangért és képért felelős, elhagyhatatlan kollégái (zeneszerző: Howard Shore, operatőr: Peter Suschitzky, díszlettervező: Denise Cronenberg) tónusában, hangulatában is a negyvenes évektől roppant népszerűségnek örvendő, komor stílust elevenítik meg. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a megjelenítés általuk kreált, tipikusan Cronenbergi minősége alapból fogékony ennek a korabeli, pesszimista formának a megidézésére. A kriminalisztikai közeg is adott, mi több, Tatjana (ő a Christinre keresztelt újszülött tragikus sorsú anyja) személyében még egy posztumusz femme fatale is a megfeleltető szándék segítségére siet.

Amitől azonban igazán noir rekonstrukciónak tekinthető a Gyilkos ígéretek, az a gangből empatikus hajlamaival gyanúsan kilógó Nyikolaj. Attribútumként bírja a noir (anti)hősének kétes motivációs alapzatát; magányos, megszállott, nihilista, látszólag irányvesztett testőr, akinek megadatik a kilépés, egy új, tisztább, boldogabb élet megkezdésének lehetősége. A Viggo Mortensen pazar alakításával megelevenedő figura (Aragorn a forgatás előtt állítólag hetekig fülelt Moszkva és Szentpétervár utcáin, hogy is kell kelet-szláv módra morzsolni az angolt) mégsem tud lemondani a notórius bűnökbe, korrupcióba pálló miliőről. Talán a Nyikolajt tetőtől talpig befedő, identifikációs erejű tetoválás sereglet (bár ez a Vory V Zakone-ra való életben is jellemző ikonográfia a Gyilkos ígéretekben inkább csak tárgyilagosan narratív feladatokat lát el), talán a megszerezhető hatalom, talán csak a valami tradicionálishoz, megszokotthoz tartozás közösség-illúziója nem engedi… vagy egyszerűen csak élvezi az erkölcsi kompromisszumok, a felelősség és a veszély folytonos megélését. Ki-ki döntse el maga. Ennyit a misztériumokról.

Mindegy, no, a film látványosan nem vágyik többre, minthogy hűvösen süveglóbáló műfaj- és stílustanulmányként biztosítson másfél órát az igényes, ugyanakkor konzervatív szórakozásra vágyóknak. A fapados emigráció és a szervezett bűnözés humánerőforrásainak megkerülhetetlen összefonódását Tatjana kérdőjeles létjogosultsággal felolvasott naplóbejegyzései ugyan melodramatikus hangulattal lihegik túl, a brutálisan esetlen akcentus és az erős rendezés azért legutóbbi letéteményeinél mindenképpen emlékezetesebbé teszik a Gyilkos ígéreteket. A szikár, ötletszerény történet Cronenbergesen kattant jelenete (Nyikolaj késes támadóival egyszál faszban mérkőzik meg) pedig talán felidéz valamit a szikét ragadó Mantle fivérek, vagy teszem azt a James Woods mindenre éhes gyomrának kitüntetett képsoraiban csintalankodó, briliáns őrületből.

Talán, de inkább alig.

Filmkritika: AMERIKAI GENGSZTER (American Gangster, USA, 2007) ****

Általában nem sok jót jelent, ha a nagytudású recenzens, vagy maga a mezei néző – jobb híján – a „tisztességes” és a „korrekt” szavakat húzza elő a közhelyszótárából, amikor reflektálni kell az adott filmre. Ez ugyanis annyit tesz, hogy az illető dolgozat tökéletesen középszerű, az ilyesmire pedig csak akkor érdemes az időt vesztegetni, ha nagyon sok van belőle (mármint az időből), vagy ha az adott rendező illetve színész elvakult rajongói vagyunk. Az Amerikai gengszter tulajdonképpen ebbe a kategóriába esne, ha nem lenne benne jópár olyan momentum, amely feledtetné a konstans déja vu érzését.

A történet ugyebár egyidős a gengszterfilmekével, a „rise and fall” tipikus haranggörbéjéről van szó: jön egy kívülálló senki, akiből valaki lesz, majd a csúcsról zuhanórepülésben jut a pokolba. Nem is muszáj, hogy feltétlenül az alvilágban munkálkodjon az illető, lehet éppen mondjuk egy médiamágnás is (lásd: Aranypolgár), ebben az esetben persze inkább egy sebhelyes arcú kubai sztorija a kézenfekvő párhuzam. Az „amerikai gengszter” alias Frank Lucas is kábé ugyanannyira számít idegen testnek az olaszok uralta maffiabizniszben, mint Montana Miamiben. A feketék ugyanis nem igen jutottak el odáig – legalábbis a történet idején, a hatvanas-hetvenes években –, hogy a szicíliai kollégákéhoz hasonló szervezettségű hálózatot építsenek ki. A főszereplő Lucas-nak ez sikerül, és ez a morbid emancipációs szubtextus önmagában is érdekes, hát még ha tudjuk, hogy többé-kevésbé az élet írta a szkriptet.

Korrigálnék is rögtön: ez a „csavar” attól működik igazán, hogy éppen Denzel Washington játssza Lucas-t, és éppen úgy, ahogy. A jó Denzel ugyanis nem egy fekete színész a sok közül: ő a Hazafias Néger, a becsület, a tisztesség és az erkölcs jelképe. Van stílusa és hozza magával a drogkirály szerepébe is. Elegáns, választékos és családcentrikus – kivéve amikor a nyílt utcán lövi fejbe a tejelni vonakodó riválist, vagy amikor a koktélparty-n egy zongorafedővel simítja el a nézeteltéréseket. Ridley Scott húzása aljas, de működik. Felhasználja Washington imázsát arra, hogy se a romantikus gengszter, se a pszichopata vadállat skatulyájába ne tudjuk beleerőltetni a figurát, ergo se utálni, se azonosulni vele ne lehessen igazán. Helyette kapunk egy furcsa, zavarba ejtően ellentmondásos személyiséget.

A másik oldalon Richie Roberts, a Lucas után nyomozó, betegesen kötelességtudó rendőr sokkal kiszámíthatóbb karakter, amit viszont Russel Crowe játéka ellensúlyoz: végre nem matekzseni vagy bankár, hanem egy alkatához illő tohonya figura. A rendező, illetve az írók, a két főszereplő ellentétét némileg erőltetett képi eszközökkel próbálják sulykolni, de ezt leszámítva nincs a filmben a Heat teatralitásából, vagy a Tégla fatalista hangulatából. Scott inkább mintha valami Drót-féle (kis)realizmusra törekedne (ez persze elsősorban Crowe szálára igaz), amit a meggyőzően szállított hetvenes évek fíling, a barkók, a ruhák vagy a harlemi utcaképek is szavatolnak. (A pozitívumok közé sorolhatnám a zenét is, ha pofátlan és ostoba módon nem használták volna fel a Jackie Brownnal összenőtt Across 110th Streetet.) Egyértelműek a politikai áthallások is – a heroin ugyebár a Vietnámban elesett katonák koporsójában érkezik meg Amerikába –, és a „bűnözőnél rosszabb a bűnöző rendőr” végkicsengése is világos. És ebben az a szép, hogy nem lehet belekötni: így történt minden a valóságban is.

Elég erős tehát az alapanyag ahhoz, hogy biztosak legyünk benne: többet is ki lehetett volna hozni belőle. Ráadásul még a 157 perc is kevés ahhoz, hogy bizonyos mellékszálak ne tűnjenek összecsapottnak – a Lucas rokonaiból álló County Boys akár egy külön filmet is kaphatna – de ez még így is az utóbbi pár év legmeggyőzőbb gengsztermozija, amely egyszerre hommage-a a műfajnak, krónikája egy korszaknak és portréja egy nagystílű bűnözőzseninek. Középszerűnél több, instant klasszikusnál kevesebb.