Az embereket a világon mindenhol két csoportba lehet osztani: azokra, akik két csoportra osztják az embereket, és akik nem van, aki már látott Godzilla-filmet, és van, aki még nem. Utóbbiba tartoznak azok, akik csak a Roland Emmerich-féle Godzillát látták. Ők nyilván meg vannak győződve arról, hogy ismerik a japán popkultúra legmenőbb nemzeti kincsét, pedig nem. Emmerich Godzillája nem Godzilla volt, hanem egy gonosz óriásdinoszaurusz, amely behelyettesíthető lehetett volna bármilyen más szörnyeteggel. És ráadásul még külsőleg sem hasonlított a kultikus eredetire. A ’98-as verzió ezektől a jelentéktelen apróságoktól eltekintve is félelmetesen bugyuta produkció volt, telezsúfolva a legrosszabb hollywoodi sablonokkal és klisékkel – bőven megérett tehát az idő egy alapos rebootra.
Az új Godzilla ehhez képest nem indul túl biztatóan. Az első jelenetben tudósok egy gigantikus csontvázra és valamilyen rejtélyes élő organizmusra bukkannak egy Fülöp-szigeteki hegy gyomrában (baljós előjelek!), majd egy japán atomerőműben tör ki a káosz a sorozatos földrengések (?) nyomán, az objektumban dolgozó amerikai nukleáris fizikus (Bryan Cranston) pedig elveszíti a balesetben a feleségét (drámai pillanatok!). Ugrunk tizenöt évet,emberünk még mindig nem tudta feldolgozni a tragédiát, meg van róla győződve, hogy a hatóságok titkolják az incidens valódi okait, ezért felnőtt fia társaságában behatol a katasztrófa lezárt helyszínére, kiderítendő az igazságot. Még csak húsz perc telt el, de már az összes elhasznált panel felvonult a múltban élő megszállott tudóstól (akinek persze senki nem hisz), a világ megmentésére kijelölt tengerészgyalogosig, akit odahaza aggódó feleség és egy kisfiú vár.
Ha Gareth Edwards rendező és az írók azt akarták jelezni ezzel a felvezetéssel, hogy képesek lennének akár egy „hagyományos” nyári blockbustert is levezényelni, akkor tökéletes munkát végeztek. Szó sincs arról, hogy a folytatásban a Godzilla átváltana egy egzisztencialista némafilmbe, amit látunk, az nagyon is Hollywood-kompatibilis, a nézőket sikerül mégis újra és újra átverniük. Az első trükk, hogy nem az lesz a főhős, aki az elején főhős-jelöltnek tűnik, a második meglepetés, hogy az igazi főhős sem igazi főhős. Ott van ugyan mindig a pusztítás közelében, de csak megfigyelő szerep jut neki, mintha a nézők avatárja lenne csupán. A világmegmentő cowboy-hősökhöz kondicionált közönség szemében ez a megoldás nyilván durva dramaturgiai hibának minősül, a Toho Stúdió Godzilla-filmjeiben viszont ez az alapfelállás – a japánoknál a szörny az abszolút főszereplő, mellette a hangyaként rohangáló humanoidok csak statiszták lehetnek.
A másik lényeges differencia a nyugati és a keleti mozivilág szörnyei közt, hogy amíg a hollywoodi monszterek az ősi gonosz erők és / vagy a kegyetlen természet arctalan megtestesülései, addig a japán kaijuk saját személyiséggel bíró kvázi-istenségek, akik nem feltétlenül tekintik ellenségüknek az embereket. Gareth Edwards Godzillája ebből a szempontból is maximálisan hű az eredetihez, nem csak a külseje és a mozgása hasonlít a gumijelmezes rokonéhoz, hanem a viselkedése is. Mostanra talán már az sem számít túl nagy SPOILERnek, hogy ezúttal nem is ő a főgonosz, sőt a saját filmjében hosszú ideig háttérbe szorul két másik, nálánál jóval kevésbé megnyerő külsejű szörny mögött. A végső nagy összecsapás, amelyben a felhőkarcoló méretű lények egymásnak feszülnek, a Hollywoodon szocializálódott nézők számára megint csak bizarr vagy akár röhejes látvány is lehet, a szörnypankráció azonban része a műfaj legnemesebb hagyományainak, amely nélkül nem Godzilla-film a Godzilla-film.
Annyira bátor azért nem volt Gareth Edwards és stábja, hogy leforgassanak egy komplett grindhouse mozit, Toho logóval, jelmezes szörnyekkel és makettvárosokkal, vagyis az új Godzillának is be kell illeszkednie a legfrissebb blockbuster-trendekbe. Edwards azt a kompromisszumost megoldást választotta, hogy visszanyúlt a spielbergi hagyományokhoz, ami jelen esetben két dolgot jelent. Egy: késleltetni kell a címszereplő színrelépését, hogy minél nagyobbat szóljon, amikor végre először tölti be az IMAX vásznát (lásd még: Cápa). Kettő: a szörnyek tombolását nem a lehető legelőnyösebb szögből kell közvetíteni, hanem az emberek perspektívájából, földközelből (lásd még: Világok harca, Cloverfield), hogy minél átélhetőbbnek és valóságosabbnak tűnjenek az amúgy mesébe illő történések. Nyugodtan kijelenthető: ezt a technikát Edwards tökélyre fejlesztette, olyannyira, hogy egyes megoldásai (mint amikor elájul a szereplő, akinek a szemén keresztül követtük a csatát, és így lemaradunk a legizgalmasabb részről) gyakorlatilag mozgóképes trollkodásnak minősülnek.
Ezen a ponton illik megjegyezni, hogy a stáblistán szereplő nagy nevek (Bryan Cranston, Sally Hawkins, Juliette Binoche, David Strathairn) is ugyanúgy a megtévesztő hadművelet részei, színészi kvalitásaikhoz méltó feladatot ugyanis nem kapnak, jelenlétüket így nem sok minden indokolja.Az egyetlen, aki nem lóg ki a képből, az Aaron Taylor-Johnson. Elvileg ő a főszereplő, a gyakorlatban viszont passzívan sodródik az egyik szituációból a másikba, erre a feladatra pedig limitált színészi képességei és a karizma teljes hiánya tökéletesen alkalmassá teszik.
Edwards nyilván nem tehette meg, hogy az emberi drámát (középpontban a traumatikus apa-fiú viszonnyal, és a családi újraegyesülés kötelező jelenetével) teljesen kiiktassa a filmből, ezért kapunk egy kvázi-hőst kvázi-motivációval és a végén egy kvázi-katarzist.
Ha működik a Godzilla, márpedig működik, akkor nem a beleerőltetett karakterdráma miatt, hanem annak ellenére. Vagy még konkrétabban: az emberi főszereplők botladozása az előtérben annyira szerencsére nem kínos, hogy képes legyen megzavarni azt a műélvezetet, amit (SPOILER?) az egymást püfölő óriásszörnyek látványa jelent. Ez a mutatvány egyébként a Peter Jackson-féle King Kongnak, a Cloverfieldnek és Tűzgyűrűnek sem sikerült, úgyhogy az új Godzilla jelen pillanatban magányosan ücsörög a kortárs nyugati szörnymozik trónján.
