baski sándor összes cikke

2018. november 29.
2018. szeptember 27.
2018. július 5.
2018. május 15.
2018. április 26.
2018. január 11.
2017. augusztus 24.
2017. július 28.
2017. július 18.
2017. április 19.
2016. november 18.
2016. november 3.
2016. június 4.
2015. december 22.
2015. november 19.
2015. november 12.
2015. szeptember 22.
2015. június 21.
2015. május 7.
2015. március 24.
2015. február 5.
2014. november 20.
2014. október 23.
2014. augusztus 8.
2014. augusztus 2.
2014. július 21.
2014. június 27.
2014. június 23.
2014. május 13.
2014. február 24.

A felfedező

james_smythe_a_felfedezo.jpgEnnek a könyvnek hat szereplője van, és mind a hat jól meg is hal, beleértve magát a narrátort is.

Upsz. Bocs a spoilerért. :(((

Valójában persze nem lőttem le semmi poént, James Smythe ugyanis ezzel a mondattal indítja regényét:

„Amikor felfogtam, hogy sohasem fogok hazajutni – amikor egyedül én maradtam a legénységből, a többieket a sztáziságyukba dugtam, mint merev, vákuumcsomagolású akciófigurákat –, az első dolgom volt összeírni mindenkit, akit sohasem látok többé, hogy dagonyázhassak a tudatban, hogy pancsolhassak a hiányukban, ameddig csak tudok.”

A főszereplő-narrátor, Cormac Easton ettől még akár életben is maradhatna valamilyen csoda folytán, de az 50. oldal tájékén bekapcsolja az űrhajó önmegsemmisítő funkcióját, onnantól pedig végképp nincs visszaút. A második rész elején aztán hősünk, mintha mi sem történt volna, felébred az űrhajón. A többiek ott fekszenek a sztáziságyaikban, de nem halottak, csak alszanak. És ott fekszik Cormac Easton is. A másik, vagyis a mi Cormacünk, aki már átélte az űrhajó pusztulását, az első sokkból magához térve rádöbben, hogy valamiképpen visszaugrott az időben az utazás kezdetéhez, ahhoz a pillanathoz, amikor az Ishiguro legénysége felébred a sztázisból. Határozottan nem szellem alakban van jelen, hanem a maga fizikai valójában; testén ott vannak az utazás közben szerzett sérüléseinek mementói. De nem akarja (meri) felfedni magát, inkább elbújik és – szó szerint – a színfalak mögül nézi végig azt, amit az események résztvevőjeként egyszer már átélt.

A felfedező kapcsán indokoltan lehetne emlegetni a Gravitációt (lásd: kozmikus magány), a Holdat (lásd: az identitás alapjainak megkérdőjelezése) vagy a Solarist (lásd: küzdelem a feldolgozatlan traumákkal), elsőként még is egy sorozatot kell idecitálni. A témáját illetően a Lost csak áttételesen kapcsolódik James Smythe regényéhez, abban viszont nagyon is hasonlítanak egymásra – az időutazós szálon kívül –, hogy mindkettőben a történetmesélés trükkjei jelentik a legnagyobb attrakciót. J.J. Abrams sorozatának az volt a legravaszabb húzása, hogy az expozícióit (vagyis az alaphelyzet és a szereplők bemutatását) a flashbackek és később a flashforwardok segítségével a végtelenségig nyújtotta.Egy idő után persze nyilvánvalóvá vált, hogy az epizód végi csavarok és a WTF-pillanatok merőben l’art pour l’art jellegűek, és az íróknak fogalmuk sincs, hova akarnak kilyukadni. Az információk kreatív adagolása Smythe-nek is nagyon megy, rá viszont nem lehet azt mondani, hogy öncélúan, hatásvadász módon zsonglőrködik a dramaturgiával és a karakterekkel.

Kezdjük ott, hogy A felfedező, az 50. oldalon bekövetkező mindfuck-fordulat ellenére sem egy túlbonyolított, követhetetlen regény. Az önálló novellának is beillő első részben Smythe szimplán csak elmesélteti a főhőssel az expedíció történetét. Az újságíró-asztronauta először felsorolja, hogy ki hogyan halt meg, aztán precízen, naplószerűen rögzíti a tényeket, az üzemanyag fogyását, az elkerülhetetlen vég közeledését. Közben a szerencsétlenül járt utastársakról, és az otthon hagyott feleségéről is bevillan neki egy-egy kép, de ezek a figurák itt még megmaradnak sablonos mellékalakoknak, és Cormac karaktere se mélyül el különösebben.

A második felvonásban aztán a papírmasé figurák elkezdenek szép lassan megtelni élettel, ahogy a halálból visszatért (?) és az űrhajó falaiban bujkáló Cormac még jobban elmerül a saját emlékeiben, és felidézi az expedíció kezdeteit, a felkészülés hónapjait is. (Ezen a ponton kapunk némi, többnyire találó társadalom- és médiakritikát is.) Kívülről természetesen máshogy – szó szerint más perspektívából – látja az egyszer már átélt eseményeket. Ennek van egy praktikus folyománya: fokozatosan összeáll benne a kép és kiderül, hogy miért haláloztak el utastársai. De nem csak a többieket, hanem 1. Cormacet, vagyis saját magát is figyeli, ami nem csak a helyzet abszurditása miatt letaglózó élmény, de azért is, mert újra és újra szembesülni kénytelen azzal, hogy emlékei mennyire nincsenek összhangban azzal, ahogy kívülről látja a történéseket. Csak most, utólag érti meg, hogy mi volt a motivációja, miért tartotta annyira fontosnak az expedíciót, hogy lemondjon érte mindenről, beleértve az egyetlen, valódi emberi kapcsolatát.

A felfedező tehát, nem meglepő módon, egy belső utazásról szól, mint minden olyan jó sci-fi, amelyben nem a technika, hanem az ember a főszereplő. Cormac olyan helyzetbe kerül, hogy nem tud nem szembenézni saját félelmeivel és szorongásaival, az önanalizáláson, az emlékekben való vájkáláson kívül pedig másra nincs is lehetősége. A felfedező így aztán legalább annyira lélektani (mono)dráma, mint sci-fi, miközben, Smythe könnyed stílusának és dramaturgiai érzékének köszönhetően, izgalmasabb, mint egy akcióthriller.

2013. november 22.

Jo Nesbø: Csótányok

csótányok.jpgAz ORFK gyilkossági osztályának vezetőjét egy barátságtalan januári napon berendelik a Külügyminisztériumba, ahol már vár rá a rendőrfőkapitány és Szijjártó Péter külügyi államtitkár. Utóbbi ismerteti vele röviden a tényállást: az ország thaiföldi nagykövetét késsel a hátában találták meg egy bangkoki motelben, ahol éppen egy prostituáltra várt. A sajtó egyelőre nem tud semmit az esetről, és jó lenne, ha egy ideig ez még így is maradna. Az ügy ugyanis különösen kényes: a nagykövet a FIDESZ egykori második embere, a miniszterelnök régi bizalmasa, akit annak idején azért „száműztek” Bangkokba, hogy rejtve maradjanak az elkövetett disznóságai. Szijjártó attól tart, hogy a kormányfőbe vetett bizalom komolyan sérülne, ha kiderülne, hogy közeli barátját, akit személyesen helyezett egy külügyi posztra, kurvázáson kapták, ráadásul még jól meg is gyilkolták. A rendőrségi vezetőket ezért arra „kéri”, hogy küldjenek egy olyan nyomozót Bangkokba, aki képes kellő diszkrécióval eljárni. *

Így festene nagyjából a Csótányok alaphelyzete, ha nem a norvég, hanem a magyar belpolitikába lenne beleágyazva. Talán ennyiből is átérezhető, milyen hálátlan feladat vár Harry Hole nyomozóra, aki egyébként sikeres ausztráliai kiküldetésével (lásd: Denevérember) hívta fel magára a fejesek figyelmét. Hole idővel persze rájön, hogy inkább az alkoholhoz fűződő gyengéd érzelmei miatt esett rá a választás, felettesei ugyanis azt remélték, annyira kiüti magát Bangkokban (is), hogy a nyomozásra már nem maradt energiája. Természetesen elszámítják magukat, hősünk éppen absztinens korszakát tölti – nála ez azt jelenti, hogy tömény helyet csak sört iszik –, és a legkevésbé sem érdekli (vö.: leszarja) mit várnak el tőle az öltönyösök.

Maga az a körülmény, hogy az egyik, ha nem a legnépszerűbb skandináv író külföldön veti be a nyomozóját, egyáltalán nem szokatlan. Hole a sorozat eddigi 10 része alatt megfordult már Ausztráliában, Brazíliában, Horvátországban és Kongóban is. Arról sajnos nem tudok nyilatkozni, a többi kiküldetés hogyan sikerült, a thaiföldi viszont felemásra. Bangkokkal kapcsolatban annyi népszerű sztereotípia létezik, hogy még annak is nehéz kikerülnie őket, aki az átlagnál behatóbban ismeri a helyi viszonyokat. Nesbø valószínűleg nem tartozik ezek közé – az életrajzában legalábbis nem említenek huzamosabb thaiföldi tartózkodást –, úgyhogy nem is lép túl a közhelyeken. Prostitúció, pedofília, szerencsejáték, kakasviadal, közlekedési káosz – sorra kerül fokozatosan minden. Szó sincs arról, hogy Thaiföld ne lenne érdekes és izgalmas kulissza, de főszereplővé nem lép elő egyszer sem. A munkája során Hole ráadásul szinte kizárólag Bangkokban élő norvégokkal – a meggyilkolt nagykövet családjával, a nagykövetség munkatársaival, üzletemberekkel, és a rendőrség norvég származású nyomozónőjével – kerül kapcsolatba, így a helyiekkel sincs sok alkalma összemelegedni.

Nálunk ugyan csak tavaly jelent meg, de a Csótányok  a Hole-széria második felvonásaként még 1998-ban íródott. Harry itt még a harmincas évei elején-közepén jár, szenvedélyesebb, tapasztalatlanabb és jóval naivabb is, mint későbbi énje. A kontraszt főleg akkor feltűnő, ha valaki – hozzám hasonlóan – a legutolsó kötetek egyikéből ismerte őt meg. A sorozat sikerének egyik titka talán épp abban rejlik, hogy a főhős nem készen pattant ki a kreátora agyából, hanem folyamatosan változik, az átélt események, traumák nyomot hagynak benne. A Csótányokból viszont az is kiderül, hogy maga Nesbø is sokat fejlődött az évek során. Krimiként ez a regénye is kiválóan működik, a főbb karakterek is kellően kidolgozottak, de stílusát és narrációs eszközeit illetően messze elmarad – például – a Kísértettől. Már csak ezért is bölcs döntés volt a kiadótól, hogy előbb a sorozat kiforrottabb részeit jelentették meg. Akit ugyanis sikerült rajongóvá tenni, az utólag könnyedén megbocsátja a Csótányok tökéletlenségét, aki viszont itt kóstol bele először a Hole-univerzumba, annak talán fel sem tűnnek a regény gyermekbetegségei.

Animus Kiadó, 2012. 416 oldal.


*
Utólag, a szöveg feltöltését követően fedeztem fel egy rutin google-keresésnek köszönhetően, hogy a sztori magyarításának ötlete másnak is eszébe jutott. Ilyen az, amikor két zseniális elme találkozik. 

2013. november 1.

GEEXKOMIX KÜLÖNKIADÁS: EPICLINE, ÁGOSTON MEG A MADARAK

A GeexKomix mai különkiadásában az EpicLine második száma mellett két tavalyi magyar megjelenésről ejtünk pár karaktert. Apropó nincs, de összekötő kapcsot azért sikerült találni:  a nosztalgiát, amely visszavezet bennünket a megboldogult Kretén magazin fénykorába.

EpicLine Magazin #2

Szerzők: Tálosi András, Molnár Gábor
36 oldal, 690 Ft.

epicline2.jpgMegjelent a második száma annak a magazinnak, amely címe alapján akár a tökéletes epilálás trükkjeiről is szólhatna, de helyette inkább folytatásos képregényeket közöl, kizárólag magyar szerzőktől. A Tálosi András (Spuri) vezette alkotógárda halad tovább rendületlenül a megkezdett úton, a rendelkezésre áll 36 oldalon ezúttal is két történettel támadnak. Az első számban elindult Fekete holló rajzolóváltás miatt csak legközelebb folytatódik, helyére egy új, kizárólag az EpicLine számára íródott és rajzolódott történet került. A Szekerce és szemerce hihetetlen kalandjai, az első részből ítélve, fiatalabb korosztályt céloz meg, ezért akár szerkesztői baklövésnek is lehetne tekinteni, hogy ezúttal két komolytalanabb képregény került egymás mellé. A váltott rajzolókkal készült Busók második felvonása azonban egy szerencsés stílus- és hangnemváltásnak köszönhetően komorabbra fordult (a kawaii kisbusókból emberszabású szörmókok lettek), így mégiscsak megvan a szükséges ellenpont. 

Visszatérve a Szekerce és szemercére: Molnár Gábor képregénye vérprofi munka – egy nem túl bonyolult, de izgalmas történetet mesél el, tökéletesen adekvát stílusban (finom humor, kellemesen szellős panelek, vidám színek), és pont ott és úgy ér véget, ahogy kell. A magazin remek borítóját is Molnár Gábor készítette, bennem azonnal a régi Mozaik képregények emlékét idézte fel. Gyerekként imádtam azokat a történeteket, és alig vártam, hogy megkapjam az újabb adagomat. Ideális esetben az EpicLine-ra is hasonló, jóleső nosztalgiával fognak majd visszaemlékezni a „mai gyerekek”.


A cortex cerebri affér, avagy mentális kataklizma két színben, feketében és fehérben (Mesék a bonyolult királynői lélek önmeghasonlásának stációiról. Vagy nem is.)

Történet és rajz: Dudás Győző, Zách Attila, Hauck Ferenc
Kiadó: Nero Blanco Comix
80 oldal. 1200 Ft.

cortex_cerebi_affer_borito.jpgHa már a nosztalgiánál tartunk: képregény-eszmélési szempontból sokunk számára – a kötelező Pókember, X-Men vagy Batman mellett – a méltán hírhedt Kretén magazin is kulcsfontosságú szerepet töltött be. Itt demonstrálódott először, hogy humorizálni képregényes formátumban is kiválóan lehet, és nem csak a háromkockás stripek formájában. A Kreténben ismerhettük meg többek közt a Három Madár Műhely munkásságát is, akik Népmesécske rovatocska címen fárasztották lefelé az olvasókat. A meglepő módon három tagból (Zách Antal, Dudás Győző, Hauck Ferenc) álló alkotógárda ’93-tól nyolc éven át aktívan publikált, a Zsaru magazintól a CKM-en át az Élet és Tudományig mindenhol feltűntek. A Nero Blanco Comix jóvoltából megjelent gyűjtemény egyféle best of-nak tekinthető, de az említett Kreténes mesék, illetve a Fülesben és a Rúna Magazinban publikált képregények mellett jó pár kiadatlan munkájuk is helyet kapott a válogatásban.    

A Három Madár Műhely produkcióinak első és legfontosabb jellemzője: nem lehet őket semmi mással összekeverni. Stílusuk és humoruk azonnal felismerhető, ami egyfelől természetesen dicséret. A karikatúrába hajló, sajátosan groteszk rajzok teljesen szinkronban vannak a népmesék és fantasy-k toposzait kifordító, önreflektív történetek abszurd és cinikus humorával. A probléma mindössze annyi, hogy ugyanazt a formulát és ugyanazt a csattanót használják szinte minden képregényükben, így aki egyet olvasott, az olvasta az összeset. A műélvezetet ráadásul távolról sem könnyíti meg, hogy a rajzok nem csak fekete-fehérek, de helyenként a térbeli dimenziójuk is hiányzik, a sok figurát szerepeltető paneleknél így sokszor hosszú másodpercekig kell tanulmányozni a kompozíciót, hogy kiderüljön ki, melyik síkban helyezkedik el, vagy egyáltalán, hol kezdődik az egyik alak, és hol ér véget a másik.

A cortex cerebri… az abszurd humor kedvelőinek ezzel együtt is nyugodtan ajánlható, de fogyasztása – töménységére és agyzsibbasztó hatására tekintettel – csak kis adagokban javallott.

Ágoston, a nukleáris baromfi ezer élete

Történet és rajz: Vass Róbert
Kiadó: Nero Blanco Comix
26 oldal. 500 Ft.

ágoston1.jpgÁgoston, a nukleáris baromfi is a Kretén oldalain tűnt fel, majd egy évtizede. A sugárzóan tehetséges szárnyas karrierjét 2010-ben már összefoglalta maga a főhős – az azonos című füzetben Ágoston kommentálta saját kalandjait egy sztárinterjú keretében, az olvasó pedig betekinthetett a kulisszák mögé. Vass Róbert, Ágoston megteremtője a folytatásban is keretes szerkezetet választott: a rövid történeteket ezúttal Baranyai Lajos interdimenzionális nyomozó személye köti össze, aki hősünkről úgy akar minél tökéletesebb profilt felállítani, hogy viselkedését több lehetséges párhuzamos univerzumban is megfigyeli. Ez a megoldás elsőre szimpla narrációs trükknek tűnik – annak egyébként felettébb frappáns –, de a három sztoriból kettő rímel erre az alapötletre. Az első egy olyan alternatív valóságban játszódik, ahol szegény Ágostont – természetesen csak időlegesen – ellenfele sikeresen igába hajtotta, a másodikban pedig kedvenc baromfink egyik elvakult rajongója próbálja klónozni a hőst egy elhullott tollból. A leghosszabb, harmadik történetben az űrbe rándulunk ki, ahol is Ágoston egy szerelmi bánattól hajtott, Galactus-szerű lénnyel találkozik.

Az Ágoston, a nukleáris baromfi ezer életét, a témából adódóan, nem lehet komolyan venni, de szerencsére erre a szerző nem is tart igényt. Ez a füzet épp olyan szellemes, humoros és átgondolt, mint a korábbi kiadvány, úgyhogy nem lehet okunk panaszra.  Az utolsó oldalon Ágoston megígéri, hogy visszatér – reméljük, tartja a szavát.

2013. október 31.

Håkan Nesser: A gonosz arcai

gonosz arcai.jpgJanek Mitter, a Bunge Gimnázium történelem-filozófia szakos tanára egy nem annyira szép napon úgy ébred fel, hogy még a saját neve sem jut eszébe. Kábán az előző este benyakalt 6-7 üveg bortól, kivonszolja magát a fürdőszobához. Felesége a vízzel teli kádban fekszik – fejjel lefelé. Minden jel arra mutat, hogy a nőt az amnéziás férj ölte meg, aki a rendőrség kiérkezése előtt még gondosan kimosta a szennyes ruhákat és kitakarította a lakást.

A svéd Håkan Nesser regénye klasszikus krimiként nyit, majd az első harmadban átvált tárgyalótermi drámába, hogy aztán újabb fordulat következzen be. (Az elmegyógyintézetbe zárt Mitternek szép lassan kezdenek visszatérni az emlékei, amikor – utóbbi fejleménytől nyilván nem függetlenül – meggyilkolják.) A gonosz arcait illetően nem csak a pontos (al)műfajt nehéz meghatározni, de azt is nehéz eldönteni, mennyire illeszthető be a „skandináv krimik” mai vonulatába. Skandinávnak persze skandináv – bár nem derül ki, melyik országban játszódik – és megfelel a krimi összes kritériumának is, de még jóval a mostani „új hullám” előtt, 1993-ban íródott.  Nincs olyan erős hangulata, mint mondjuk Nesbø regényeinek, és a politikai-társadalmi kérdések sem izgatják a szerzőt, viszont a legfontosabb hozzávaló, a markáns nyomozófigura megvan benne. Nesser így írja le a főfelügyelőt: „Arcát telerajzolták a kék színű, repedt hajszálerek, s legalább annyira kifejező képet vágott, mint egy megkövült véreb. (…) Van Veeteren mozdulatlan ajkakkal beszélt, szeme mozgatása nélkül olvasott, és csukott szájjal ásított… sokkal inkább emlékeztetett múmiára, mint hús-vér emberre.”

Van Veeterenről ezen kívül megtudjuk még, hogy nemrég elvált a feleségétől (az asszony mostanában megint hívogatja, valószínűleg vissza akarja könyörögni magát), felnőtt fia börtönbüntetését tölti, ő maga meg hajlamos a rossz időjárás kiváltotta depresszióra – és persze zseniális megérzései vannak. Mogorvaságának és cinikus humorának köszönhetően még úgy is szórakoztató figurának tekinthető, hogy a magánéletéről Nesser csak egy-két mondatban emlékezik meg. (Tekintve, hogy ebben a regényben tűnt fel először, nem kizárt, hogy a sorozat további köteteiben árnyalódik némiképp a személyisége.) Leghíresebb kollégájától, Harry Hole-tól nem csak az életkorát tekintve különbözik – már túl van az ötvenen –, de abban is, hogy igazi csapatjátékos. Négy beosztottjával közösen nyomoz, ami egyrészt örvendetes, mert ez a felállás mindenképpen hitelesebbnek tűnik a „magányos rendőr” tetszetős, de életszerűtlen mítoszánál. Másfelől viszont a kollégákat még annyira sem ismerjük meg, mint őt, nem többek egy-két vonással megrajzolt papírmasé figuráknál.

Ami a bűntény megoldását illeti, Nesser ravasz módon be is avatja a nézőt a nagy titkokba, meg nem is. Egy-egy fejezet erejéig betekinthetünk az igazi gyilkos fejébe, de anélkül, hogy tudnánk, kiről is van szó. Eközben követhetjük a nyomozást is, csakhogy a fontosabb információkat – mondjuk azt, hogy kire gyanakszik éppen Van Veeteren – visszatartja a szerző. Más kérdés, hogy ennek ellenére is kikövetkeztethető – nekem legalábbis sikerült – hogy ki lehet a gyilkos. A regény élvezeti értékéből ez nem sokat von le, mert szerencsére nem csak krimiként, hanem lélektani drámaként is működik a történet. Ez utóbbi kijelentés talán nem hangzik annyira biztatóan, de A gonosz arcai az éjsötét téma ellenére is kellemes és könnyed olvasmány, hála Nesser frappáns dialógjainak és egyszerre minimalista és szarkasztikus stílusának.

Animus Kiadó, 2012.

2013. október 23.

Dan Wells: Szörnyeteg úr

szörnyeteg úr.jpgAz előző rész tartalmából: Dan Wells debütáló regényében (Nem vagyok sorozatgyilkos) egy fiatal szociopatával ismertette meg a közönséget. A kamasz John Wayne Cleaver nem csak nevében rokon egy hírhedt sorozatgyilkossal, de ő maga is erős késztetést érez az ölésre. Mivel tudatában van annak, hova vezetne, ha kiélné hajlamait, mindent megtesz, hogy kordában tartsa őket. Hús-vér lények helyett hullákkal foglalatoskodik – anyja halottasházat üzemeltet és megengedi csemetéjének is, hogy besegítsen a balzsamozásba – és kidolgozott egy külön kódot is, amelyet megpróbál betartani. Az időközben trilógiává érett sorozat első részében alkalma nyílt konfrontálódni egy „másik” sorozatgyilkossal, akiről aztán kiderült, hogy valójában nem ember, hanem alakváltásra képes démon.

Ha már a Nem vagyok sorozatgyilkos recenzióját az obligát Dexter-párhuzam felemlegetésével kezdtem, hasonló szellemben folytatnám most is. Mint ismeretes, kedvenc tévés sorozatgyilkosunk kalandjai rút véget értek, az alkotók konkrétan megerőszakolták a főhőst. A széria végére az empátiára képtelen Dexterből mélyérzésű, önfeláldozásra is képes tragikus hős lett, aki már gyilkolni sem hajlandó.

Dan Wells a Szörnyeteg úrban nem esik abba a hibába, hogy főhősét mindenáron közelebb akarná hozni az olvasóhoz. Erre igazából nem is lenne szükség, hiszen a folytatás is egyes szám első személyben íródott, így mindvégig abban a kiváltságban lehet részünk, hogy egy potenciális sorozatgyilkos szemszögéből követhetjük a történéseket. Hősünk, John ugyanolyan zavart személyiség, mint az első részben volt, sőt a késztetései még erősödtek is. Feszültség-levezetésként kiéli a piromániáját, és már-már arra vetemedik, hogy egy macskára és/vagy nővére ellenszenves barátjára is kezet emeljen, amikor feltűnik egy új ellenfél Claytonban.

Annak, hogy egy apró kisvárosban rövid idő alatt két sorozatgyilkos is tiszteletét tegye, elég kicsi az esélye, de Wells becsületére legyen mondva, sikerül egy olyan dramaturgiai fordulatot bevetnie, ami hitelesíti ezt a statisztikai anomáliát. Az új bestia színre lépése ráadásul teljesen váratlanul történik (engem legalábbis sikerült meglepnie), ami pedig ezután következik, az bőven rálicitál az első részben olvasottakra, mind az izgalmak, mind a bemutatott borzalmak tekintetében. Már az előzményben is sikerült John belső vívódásait dramatizálni, itt viszont ennek az identitásbéli konfliktusnak a kibontásához Wells egy még tökéletesebb ellenfelet talált, aki sok tekintetben tükörképe a főhősnek.

A Szörnyeteg úr minden szempontból konzekvens, a téteket kellő mértékben és tempóban fokozó folytatás, amelyet sikerült ismét csak belőni a Young Adult műfaj és a kategóriákon túlmutató igényes ponyva határvidékére. Remélhetőleg a trilógia befejező részével is találkozhatunk hamarosan.

Fumax, 2013.

2013. augusztus 26.

Jo Nesbø: Kísértet

kísértet.JPGHarry Hole (Hari Hule), az oslói rendőrség egykori nyomozója, három év után hazatér önkéntes hongkongi száműzetéséből. Nyomós oka van rá: élete szerelmének fia, a 18 éves Oleg Fauke rács mögött ül. A vád: emberölés. A fiú egy drogtanyán hidegvérrel agyonlőtte legjobb barátját, Gusto Hanssent.  Bűnösségéről nem csak a lőpornyomok vagy a szemtanúk beszámolói tanúskodnak, de maga Oleg is beismerő vallomást tett. Harry mégis megpróbálja rávenni egykori főnökét, hogy nyissa újra az ügyet, majd amikor – érthető módon – visszautasítják a kérését, maga kezd nyomozni.

A skandináv krimi egyik legismertebb alakjának, a futballistaként induló, majd rockzenészként is sikeres Jo Nesbø-nek (ejtsd: Ju Neszbő) ez már a 9. magyarul megjelent kötete a Harry Hole-szériában. Ennyi szöveg alapján már egy komplett disszertációt is össze lehetne dobni, kielemezve a Nesbø-univerzum minden egyes apró mozzanatát, de erre most nem fog sor kerülni. Elsősorban azért nem, mert a Kísérteten kívül más Nesbø-kötethez még nem volt szerencsém. Talán nem a legbölcsebb húzás egy sorozatot az aktuálisan utolsó felvonással kezdeni – a 10. rész, a Police a nyár elején jelent meg Norvégiában –, de így legalább kiderült, hogy a műélvezethez mennyire van szükség az előzmények ismeretére.

A Kísértet-kísérlet eredménye: a cselekmény tökéletesen érthető és átélhető akkor is, ha most először találkozik az egyszeri olvasó Harry Hole figurájával, illetve életének visszatérő szereplőivel. Ártani viszont semmiképp sem árthat, ha már ismerjük Harry előéletét, a karakternek mélységet ugyanis pont a múltban átélt események adnak. A Kísértetből megtudjuk, mert Nesbø beengedi az olvasót hőse fejébe, hogy Harry régebben keményen alkoholizált, az Oleg anyjával, Rakellel folytatott viszonya pedig lelkileg jelentősen leamortizálta, de más tudni valamit a visszaemlékezések és az elejtett megjegyzések nyomán, mint a korábbi regények jelenidejében megtapasztalni.

A Kíséret önálló történetként ennek ellenére kiválóan működik, még úgy is, hogy ezúttal nem gyilkosságsorozatot, hanem egyetlen emberölést kell felderítenie a kiégett (ex-)nyomozónak. A több mint 500 oldalas regény azért nem válik egy másodpercre sem unalmassá, mert Nesbø kiszámíthatatlanul váltogatja a cselekményszálakat és a nézőpontokat. Legnagyobb húzása, hogy magát az elhunytat is narrátorrá avatja: Gusto a halála előtti pillanatokban emlékszik vissza életére, arra, hogyan ismerkedett meg Harry fogadott fiával, Oleggel, és hogy mi okozta a végzetét. Nesbø időzítése tökéletes: a párhuzamosan futó, múltbéli és jelenben játszódó szálak éppen a legmegfelelőbb időpontban, az utolsó pár oldalon futnak össze, odáig pedig vörös heringek és álbefejezések gondoskodnak arról, hogy az olvasó ne tudja kitalálni a slusszpoént.

Ami a skandináv krimik kötelező összetevőjét, a társadalomkritikát illeti, a Kísértet is érint néhány forró témát. A történet középpontjában a droghelyzet áll. Hole hazatérve Oslóba, azt látja, hogy a legrosszabb hírű utcák helyén luxusépületek nőttek ki a földből. A mocsok azonban nem tűnt el, csak sikerült szőnyeg alá söpörni, hála az alvilág, a politika és rendőrség közös erőfeszítéseinek. A korrupció gyakorlati működését tehát kiválóan illusztrálja a regény, és ugyan a junkie-k világának bemutatása is több mint meggyőző, Nesbo a realizmust több ponton is feláldozza a dramaturgia oltárán. A Kísértet ezért, minden merészebb ambíciója ellenére, elsősorban krimi. Nem skandináv krimi, hanem „csak” KRIMI. Így, nagybetűvel.

Animus Kiadó, 2013. 544 oldal

2013. július 22.

Philip K. Dick: Az utolsó szimulákrum

az-utolso-szimulakrum.jpgAz utolsó szimulákrumban Dick 25. magyarul megjelent művét köszönthetjük. Akinek volt szerencséje mindhez, talán már elmondhatja magáról, hogy kezdi megismerni a Dick-univerzumot, és lassan összeáll benne a kép. A többiek – beleértve magamat is –, akik csak az életmű töredékével, és a többnyire lebutított filmadaptációkkal találkoztak, egyelőre a sötétben tapogatóznak. Számomra Dick regényei olyanok, mintha óriási, végletekig kidolgozott regényciklusok zanzásított verziói lennének, tele olyan, mintegy mellékesen odavetett zseniális ötletekkel, amelyek önmagukban is megérnének egy regény-, novella-, vagy filmfeldolgozást.   

Az utolsó szimulákrum is épp ilyen. Olvasható disztópiaként, politikai szatíraként, klasszikus összeesküvéses sci-fiként és persze vérbeli Dick-mindfuckként. Vannak benne androidok, neandervölgyi emberek, múltból visszahozott náci háborús bűnösök, telepatikus úton kommunikáló marsi lények, és légy-méretű, élő spamként funkcionáló reklám robotok – és ezek mind csupán mellékszereplők.

A történet végig az USEÁ-ban, az Egyesült Államok és Nyugat-Németország egyesülésével létrejött országban játszódik, ahol a demokrácia egy ideje már megszűnt. Helyette sajátos elnöki rendszer működik: Nicole Thibodeaux , a First Lady képviseli az állandóságot, a nép választ számára der Altét, vagyis férjet, aki egyben az aktuális kormány feje. Tényleges hatalma azonban nincs, az egymást követő der Alték ugyanis mind szimulákrumok, a népet pedig az egyetlen csatornát sugárzó televízió segítségével kondicionálják arra, hogy rajongva imádja a First Ladyt. Mint minden tisztességes disztópiában, a társadalom itt is két részre szakadt: vannak a gék, vagyis a beavatott elit (Geheimnisträger), és a plebs, vagyis a bék (Befehalträger), a parancsvégrehajtók. Utóbbiak több tízezres, önigazgató, szigorúan szabályozott lakótelepeken élnek, míg előbbiek többnyire valamelyik kartellcég vezetőségében dolgoznak. Akinek pedig nem tetszik a rendszer, az egy félillegalitásban tevékenykedő cég segítségével kivándorolhat a kolonizáció alatt álló Marsra.

Az utolsó szimulákrum Dick könnyebben megérthető és feldolgozható regényei közé tartozik, annak ellenére, hogy az időutazás, és ennek köszönhetően a folyamatosan változó jelen témáját is felveti. Egy olyan disztópiát rajzol fel, ami nem rugaszkodik el túl radikálisan sem a ’64-es, sem a 2013-as valóságtól. Tökéletesen modellezi azt az állapotot, amelyben mindent az oligarchák uralnak, beleértve a politikát, a médiát és a gazdaságot, miközben a homályban tartott, a konzumkultúra segítségével elkábított néppel azt tesznek, amit akarnak. PKD-regény révén persze a szatíra és a társadalomkritika csak eszköz arra, hogy eljussunk oda, ahová a Dick-regényekben előbb-utóbb elszokás jutni: a valóság felfesléséhez.

Agave Könyvek, 2013. 208 oldal. Fordította: Pék Zoltán.

2013. június 7.

Jussi Adler-Olsen: Fácángyilkosok

fácángyilkosok.jpgPszichológusok és szociológusok egész hada kereste már a választ arra a kérdésre, hogy vajon az erőszakot bemutató filmek (videojátékok, sorozatok, képregények, ésatöbbi), milyen hatással vannak a fiatalok személyiségére. Jussi Adler-Olsen nem sokat finomkodik, nála a puszta élvezetből ütni és ölni induló diákcsoport tagjai a Mechanikus narancs megtekintésével hangolnak. A Fácángyilkosok persze, a szerző előző regényéhez, a Nyomtalanulhoz hasonlóan, nem éppen a pszichológiai realizmust tűzte zászlajára, némi társadalomkritikát ellenben nyomokban tartalmaz, még ha a műfaj ezúttal is krimi, és annak is a ponyva kategóriás verziója.

A Nyomtalanul azért sikerült letehetetlenül izgalmasra, mert az első laptól az utolsóig hajtotta előre a cselekményt az alapszituációból fakadó urgency: a nyomozók nem csak nyomoztak, de tudtuk nélkül versenyt futottak az idővel. A Fácángyilkosoknak is Carl Mørck, a mogorva dán rendőr a főszereplője, a történetből viszont a thriller elem ezúttal hiányzik. Az elfekvő ügyekkel foglalkozó egyszemélyes Q-ügyosztály látókörébe most egy több évtizeddel korábbi testvérgyilkosság kerül, amelyet újra sem kellene nyitni, hiszen a tettes feladta magát, és most börtönben ül. Bizonyos jelek azonban arra utalnak, hogy nem ő az igazi elkövető, hanem egykori osztálytársai. A bentlakásos elitiskola hat diákja a már említett Mechanikus narancs és a Ha… által inspirálva – és alaposan bedrogozva – hosszú éveken át garázdálkodott az internátus szűkebb és tágabb környezetében, de soha nem buktak le. Ma már mindannyian a dán társadalmi elit megbecsült és dúsgazdag tagjai, kiterjedt politikai és gazdasági kapcsolatokkal. Bűnösségüket bizonyítani szinte lehetetlennek tűnik, a legnagyobb veszélyt rájuk így nem is Mørck nyomozó és kollégái, hanem a banda egyik kiugrott tagjai jelenti, aki inkognitó gyanánt hajléktalanként tengeti az életét.

A krimiszál a karakterek elnagyoltsága ellenére is működik, Adler-Olsen ügyesen görgeti a flashbackekkel bőven megtámogatott cselekményt. A Fácángyilkosoknak meglepő és sajnálatos módon éppen azok a leggyengébb részei, amelyekben a pszichopata gyilkosok helyett Mørck nyomozó ténykedését követhetjük. Már a Nyomtalanul is kilógott némileg a komor „skandináv krimik” közül a comic reliefként használt rendőrségi asszisztensnek, Assadnak köszönhetően, de ott még egyensúlyban volt a humor és a dráma. Az író mégis kevesellhette a komikumot, mert a Fácángyilkosokban egy új női asszisztens formájában megduplázta Assad amúgy is karikaturisztikus figuráját. Nekik köszönhetően a regény helyenként skandináv krimi helyett munkahelyi sitcomra hasonlít. Kár érte.

Animus, 2012. 383 oldal.

2013. május 14.

Neil Gaiman: Amerikai istenek

amerikaiistenek.jpg„Miért nem hiszel Istenben?” Az ateizmusát büszkén vállaló Ricky Gervais-nek szokták nekiszegezni ezt a kérdést (és különféle változatait) a twitteren. A jeles komikus válasza: „Pont azért, amiért te sem hiszel az összes többi istenben.” És tényleg: miért pont abban az istenben hiszünk, amelyikben? Más népek vagy a letűnt korok istenei mennyivel kevésbé érvényes istenek, mint a sajátjaink? És mi történik akkor, ha egy nép, egy közösség országot vagy akár kontinenst vált? Magukkal viszik saját isteneiket, vagy új otthonukban, új isteneket teremtenek maguknak?

A fenti kérdéseken Neil Gaiman is alaposan elmorfondírozhatott, miután 1992-ben maga is hazát cserélt, és Amerikába költözött. A sajátos road movie-ként is olvasható Amerikai isteneket részben ez az élmény inspirálta, na meg az ötlet, amely szerint az istenek épp olyanok, mint a nyelvek: ha nincs, aki higgyen bennük / beszélje őket, megszűnnek. Így aztán az istenek élete sem éppen játék & mese, nap mint nap meg kell küzdeniük  a létben maradásért, hiszen a hálátlan halandók rendre új istenségek felé kacsingatnak; a Média, az Internet, az Autók és a Pénz urait bálványozzák Odin, Anubisz, Loki, Anansi, vagyis a régi iskola képviselői helyett.

Gaiman több mint 600 oldalas műve egy mondatban összefoglalva ennek a két világnak az összecsapásáról szól, amelyben mégis egy halandónak, bizonyos Árnyéknak jut a főszerep. A börtönből a történet elején szabaduló, tagbaszakadt, mégis végtelenül jámbor férfit egy rejtélyes, Szerda néven bemutatkozó idegen béreli fel, hogy testőreként és mindenes segítőjeként dolgozzon. A páros körbeutazza egész Amerikát, hogy – mint menetközben kiderül – felkeressék a régi isteneket, és megpróbálják őket besorozni Szerda seregébe.

Az Amerikai istenek azonban távolról sem annyira együgyű regény, mint amennyire a szinopszisa sugallja. Az előszóban maga a szerző is elismeri, hogy egy „fura, csapongó” könyvet írt, ami lehetne akár hátrány is, de nem az, mert éppen ez a kötetlenség és szabálytalanság biztosít megfelelő kereteket arra, hogy Gaiman milliónyi szellemes ötletét megvalósítsa. És nem mellesleg ennek a csapongó, kaotikus(nak tűnő) történetbonyolításnak köszönhető, hogy a regény fejezetről fejezetre képes meglepni az olvasóját, és újra és újra rácáfolni az elvárásaira.

Az egyszeri olvasó példának okáért joggal feltételezhetné, hogy az istenekben van valami istenszerű. Gaimant viszont nem izgatják a konvenciók, nála a mítoszok és legendák alakjai köztünk élnek, nagyjából úgy, mint mindenki más. Esznek, isznak, basznak, és ha úgy hozza a sors, még meg is halnak. Gaiman a lehető legtermészetesebb módon hozza vissza a halálból Árnyék feleségét is (akihez történetesen orális szex közben, egy száguldó autóban köszöntött be a kaszás), anélkül, hogy tisztázná, Laura hullája kikelt a sírból, mint egy zombi, vagy személyében egy szellemet tisztelhetünk.

A végeredményt illetően mindegy is, mert Gaiman az Amerikai istenekben is éppolyan, a realitás és a fantázia peremvidékén lévő világot teremtett, mint amilyet a Sandmanben vagy a Tükör és füst novelláiban; vagyis egy olyan univerzumot, ami minden olvasó számára ismerős lehet, mégsem vonatkoznak rá a hétköznapi valóság szabályai. Az Amerikai istenek egyik különlegessége mellesleg épp az, hogy akkor is működne, ha kivonnánk belőle a fantasztikumot, vagy legalábbis a minimálisra redukálnánk. Ennek egyik oka az, hogy a felvonuló istenségek – sőt maga a történet alapját képező konfliktus – eleve erősen metaforikus szerepet töltenek be (a „hagyományos”, vérkomoly fantasy kedvelői ezért akár neheztelhetnének is a szerzőre), a másik pedig az, hogy a helyrajzi részletek, a karakterek és a dialógusok annyira precízen ki vannak dolgozva, hogy az egy kisrealista szerzőnek is dicséretére várna. Az eposzi méretű finálénál így aztán sokkal izgalmasabbak – legalábbis számomra – a Lakeside kisvárosában zajló események (Szerda ebben az istenháta mögötti településen helyezi el Árnyékot, amíg neki másfelé akad dolga), ahol hősünknek dermesztően hiteles kulisszák közt, hús-vér emberek körében kell magát normálisnak tettetnie. (Ebből a történetszálból amúgy az is kiderül, hogy ha ráunna a fantasyre, Gaiman akár „skandinávkrimik” írójaként is boldogulna.)

Az Amerikai istenek időtálló zsenialitását az adja, hogy – mint a nagy műveket általában – nem lehet beskatulyázni, vagy egyetlen műfaj címkéjét rásütni. Nem véletlen, hogy annak idején egyszerre kapta meg a legrangosabb sci-fi- (Nebula, Hugo, SFX), horror- (Bram Stoker) és fantasy (Locus) díjakat. De aki mégis szeretné a kötetet a könyvespolc legmegfelelőbb pontján elhelyezni, tegye nyugodtan A Mester és Margarita mellé. Ott pont jó helyen van.

(A könyv 10 éves évfordulójára megjelent egy kibővített kiadás, amely 12 ezer szóval hosszabb, mint az eredeti verzió. Az Agave jóvoltából magyarul is megjelent kötetben található még egy interjú a szerzővel, egy esszé és egy apokrif fejezet, amelyben Árnyék Jézussal találkozik. A fordítás Juhász Viktor munkája.)

Agave Könyvek, 2012. 648 oldal. 

2013. március 11.

Dan Wells: Partials – Részben ember

dwpartials.jpgAz eredetiség fogalmát legalább annyira könnyű definiálni, mint a minőségét – vagyis semennyire. Már abban a kérdésben is nehéz közös platformot találni, hogy fontos érték-e egyáltalán az eredetiség. A vita – ami mifelénk többnyire Tarantino munkássága kapcsán szokott kipattanni – azért tűnik szinte feloldhatatlannak, mert aki egy adott film / regény / képregény kapcsán megbocsáthatatlan bűnnek tekinti a „kölcsönzést”, az egy műfajában, stílusában a személyes ízléséhez közelebb álló másik film / regény / képregény esetében akár jóval elnézőbb álláspontot is képviselhet. A dilemma jelen esetben azért merült fel bennem, mert Dan Wells írót most épp azért készülök megdorgálni, amiért pár hónapja még megdicsértem.

Az amerikai szerző debütáló regényében (Nem vagyok sorozatgyilkos) a Dexter-szériát exploitálta imponáló pimaszsággal, és olyan műfaji csavarok bedobásával, hogy összességében mégsem tűnt olcsó rip off-nak a szöveg. Miután trilógiává fejlesztette a sorozatgyilkos-rajongó szociopata kamasz történetét, műfajt váltott, és kisvárosi horrordráma helyett egy disztopikus sci-fit kotyvasztott össze, ugyancsak könnyen beazonosítható alapanyagokból.

Mint minden tisztességes posztapokalipszis-filmben, a Partials világában is elpusztult az emberiség jó része, olyannyira, hogy Wells alig 40 ezer főben határozta meg az életben maradottak létszámát. A 2076-ban kezdődő történet pár négyzetkilométeren belül játszódik: a túlélők valami rejtélyes oknál fogva nem természeti kincsekben gazdag rurális területeken, hanem a New Yorkhoz tartozó East Meadowban próbálják megőrizni, illetve újjáépíteni a civilizációt. A radikális népességcsökkenés okairól a trilógia kezdetén mindössze annyit tudni, hogy az emberiség vesztét a Részlegesek okozták – olyan szerves lények, akiket egy géntechnológiai vállalat állított elő. A homo sapiensek és az új faj között annak rendje és módja szerint háború robbant ki, melynek során utóbbiak bevetették az RM vírust, amely 11 évvel a történet kezdete előtt az emberiség nagy részét kiirtotta. A pár ezer túlélő ugyan rezisztens a vírusra, de az újszülött gyerekek nem: pár nap után kivétel nélkül mind meghalnak, fajunk napjai így meg vannak számlálva. Az East Meadow-t irányító autoriter Szenátus a Remény törvény bevezetésével igyekszik fenntartani a reményt – ez a rendelkezés azonnali teherbe esésre kötelez minden 17. életévét betöltött lányt, abban bízva, hogy a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb megszületik egy olyan csecsemő, aki immunis a gyilkos kórra. És ha ez nem lenne elég nyomasztó probléma, senki sem tudja, mikor fognak újra támadni az RM bevetése után rejtélyes okokból visszavonult Részlegesek, illetve hol követnek el újabb terrorakciót a Remény törvény ellen tiltakozó lázadó csoport, a Hang tagjai.

Talán ennyiből is kitűnik, hogy Wells semmi új elemmel nem igyekezett színesíteni az amúgy eléggé elkoptatott disztopikus sci-fi műfaját. Ettől persze a Partials még bőven felérhetne a Nem vagyok sorozatgyilkos debütjéhez. Papíron működnie is kellene, de Wells, kezdő író létére, mintha kicsit túlbecsülte volna a saját képességeit. Mint kiderült, remekül tud hiteles és alapvetően realista kisvárosi miliőt teremteni, és azon belül néhány szereplőt mozgatni, de egy komplett disztópiát – a jelek szerint – csak úgy képes felskiccelni, hogy a korábbinál jobban támaszkodik a műfaji panelekre és közhelyekre. Az alaptörténet ugyan egyáltalán nem érdektelen, a kissé vontatott és suta expozíció után izgalmas – bár legkevésbé sem meglepő – irányba kanyarodik a cselekmény, a könyvben bemutatott világ azonban olyannyira kidolgozatlan, hogy nagyon nehéz komolyan venni, és ezen a papírvékony figurák sem segítenek.

Ezen a ponton illik megjegyezni, hogy ha a „komoly” sci-fi kategóriájában Wells műve nem is igazán értékelhető, egy másikból – abból, amibe valójában szánta a szerző – nem különösebben lóg ki. A Partials ugyanis elsősorban egy újabb Young Adult bestseller szeretne lenni, Az éhezők viadala után szabadon. Erre utal a főszereplő, a 16 éves Kira Walker személye is, aki Katniss Everdeenhez hasonlóan szintúgy az Emberiség Leendő Megváltóját alakítja, és nem mellesleg a szerelmi életéből is kapunk egy kis ízelítőt. Wells javára legyen mondva, hogy a romantikát sokkal visszafogottabban és jóval kisebb dózisokban adagolja, így a Partials a fiatal lányokénál szélesebb közönséget tud megcélozni. 

2013. január 30.

Journey to the West

Az egyelőre nem teljesen világos, hogy a Journey to the Westnek csak főszereplője vagy rendezője is a zseniális Stephen Chow (a Playlist blog szerint társrendező, de az IMDb erről nem tud), az előzetes alapján viszont pont olyan lesz a film, mintha A pofonok földjét újraforgatták volna különféle, nagyon gonosz pszichoaktív kábítószerek hatása alatt. A történetről nem sok minden derül ki belőle, a rendező (mármint a másik) személye viszont jót ígér: Chi-kin Kwok előző filmje, a Gallants, egy nagyon kellemes old-school kung-fu komédia volt. (A főszerk. is tanúsíthatja.)

2012. december 12.

Nem vagyok sorozatgyilkos

nem vagyok sorozatgyilkos.jpgHa valaki a fenti címet olvasva esetleg arra fogadott volna magában, hogy már a kritika első sorában megemlítődik a Dexter név… nos, az nyert. Valóban nehéz úgy nyilatkozni egy (látens) sorozatgyilkosról szóló, egyes szám első személyben narrált regényről, hogy ne egyből mindenki kedvenc vérképelemzőjére asszociáljunk. Erről a témáról könyvet írni pedig nyilván még kevésbé lehet anélkül, hogy a szerzőt – akarva vagy akaratlanul – ne befolyásolja a sorozat sikere. Dan Wells tisztában volt vele, hogy mire vállalkozott, sőt talán még bízott is benne, hogy debütáló regényére is jutni fog egy kevés a Dextert övező dicsfényből. Ezen a ponton akár el is kezdhetnénk anyázni az írót, mint undorító opportunistát, aki nem csak, hogy elschmitteli Jeff Lindsay szellemi termékét, de még ifjúsági matinét is farag belőle – a Nem vagyok sorozatgyilkos főszereplője ugyanis egy tinédzserfiú.

A felháborodásra azonban nincs semmi okunk. Egyrészt Lindsay regényei sem számítanak a krimiirodalom klasszikusainak, másrészt Wells-nek sikerült annyit csavarnia a történeten, hogy ne tűnjön a regény szimpla fan fiction-nek. Az alapötlet mindenesetre Lindsay-től és / vagy a sorozatból származik, ahol a felnőtt Dexter vívódásai mellett a kamasz Dexter életéből is kapunk némi ízelítőt. A különbség közte és a 15 éves John Wayne Cleaver közt az, hogy utóbbi – egy apafigura hiányában – kénytelen saját magán diagnosztizálni a sorozatgyilkos hajlamokat, és egyedül alkotni meg azt a kódexet, ami meggátolja, hogy ki is élje ezeket az ösztönöket. John tehát tudja magáról, hogy szociopata, és el is meséli a pszichiáterének, illetve az olvasónak, hogy pontosan mivel is jár ez a kondíció. Wells könyve ebben a tekintetben még hitelesebb is, mint a Dexter, amíg ugyanis utóbbi főhőse sokszor olyan intenzív érzelmekre ragadtatja magát, amire egy valódi szociopata soha nem lenne képes, addig Johnról elhisszük, hogy tényleg nem ismeri az empátiát. A hullákban ellenben nagy rutinnal vájkál, köszönhetően annak, hogy anyja és nagynénje üzemeltetik a helyi halottasházat, akik megengedik neki, hogy besegítsen a balzsamozásba.

A csonka család és kisváros nem túl idilli életét egy valódi sorozatgyilkos bolydítja fel. Johnt természetesen felizgatja a tudat, hogy a rengeteg témába vágó könyv és cikk után végre élőben, testközelből figyelheti meg egy (potenciális) kollégája ténykedését. Mivel maga is szociopataként gondolkodik, neki van a legnagyobb esélye rá, hogy kinyomozza, ki áll a brutális mészárlások mögött. A szerző ezen a ponton bedob egy laza műfaji csavart, amit akár csalódásként is fogadhatnak azok, akik egy sima Dexter-parafrázisra vágytak, de éppen azért hasznos a megoldás, mert kilöki némileg a nagy testvér árnyékából a regényt.

Wells élvezetesen, pergő stílusban ír, és ugyan a történet nincs telezsúfolva nagy fordulatokkal, képes végig lekötni az olvasót. Ha kicsit hosszabban időzne el egy-egy karakteren, vagy még mélyebbre hatolna John pszichéjébe, akár John Ajvide Lindqvist kamaszhorrorjával (Hívj be!) is egy napon lehetne említeni. Ehelyett „csak” az igényes ponyva kategóriájába fér bele.

Fumax, 2012. 240 oldal.

2012. szeptember 17.

Glen Duncan: Az utolsó vérfarkas

glen-duncan-az-utolso-verfarkas-k.jpgNem a legjobb ómen, ha egy vérfarkas-regény címszereplőjét Jacobnak (Jake-nek) hívják. Elképzelhető, hogy a névazonosság az Alkonyat-széria szereplőjével csak a véletlen műve, de nem valószínű. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy Glen Duncan nem a Meyer-könyvek népszerűségét akarta meglovagolni, hogy Az utolsó vérfarkast afféle Twilight spin of-ként adja el. A Jake név használata talán inkább egy finom utalás arra, hogy lehet a természetfeletti antihősökről másképp is írni. Mondjuk: nyúlós-nyálas giccs nélkül.

Az átlagnál tudatosabb néző / olvasó (vö.: geek) már csak olyan, hogy félti kedvenc szörnyeit, képregényhőseit és az egyéb (pop)kulturális értékeket a gonosz Hollywoodtól és/vagy a lektűr íróktól, akik ha pitbullként ráharapnak egy népszerű témára, addig nem eresztik, amíg teljesen  ki nem zsigerelték. A félelem érthető, de nem jogos. Nincs az az elcsépelt, ezerszer feldolgozott mítosz, amit ne lehetne felfrissíteni, új oldalról megközelíteni. Az angol Glen Duncan regénye egy újabb, egészen kiváló illusztrációja ennek a tételnek.

Nem mintha Az utolsó vérfarkas olyan radikálisan meg kívánná reformálni a műfajt. Duncan nem tesz mást, mint hogy komolyan veszi az általa teremtett szörnyet, és megpróbálja ténylegesen elképzelni, milyen lehet évszázados élettapasztalattal létezni, hogy lehet elviselni az ölés havonta visszatérő, elviselhetetlen késztetését. Teszi mindezt elképesztően érzéki stílusban és a közhelyek, illetve az olcsó romantizálás mellőzésével.

Szegény Harls. Nem rajongott az Amerikai psychóért. Kegyetlen szatirikus vagy őrült faszkalap, kérdezte tőlem, amikor kiolvastam. Mindkettő, feleltem. Hamis dichotómia. A vagy-vagy romantikus napjai leáldoztak. Én ne tudnám?

A Guardian kritikusa Bret Easton Ellis-t emlegeti a fülszövegben, és nem minden ok nélkül. Az utolsó vérfarkas valóban olyan, mintha Ellis elhatározta volna, hogy nihilista yuppie helyett ezúttal inkább egy 200 éves (de csak 31-nek tűnő) angol vérfarkast választ főhősül, hogy egyes szám első személyben számoljon be vérben, bélben és különféle szexuális nedvekben gazdag kalandjairól. Igaz, Patrick Batemannel ellentétben, Jake Marlowe-ban nem lapulnak szadista hajlamok, sőt az év nagy részében egy kifejezetten jó modorú, barátságos fickóként viselkedik. Havonta egyszer azonban kitör belőle az állat – szó szerint. Duncan regényének legzseniálisabb pillanatai azok, amikor hőse az Éhségről mesél, arról, hogyan emészti fel és alakítja át személyiségét állati énje. A legtöbb filmben és könyvben a Szörny (legyen szó vérfarkasról, zombiról vagy akár Mr. Hyde-ról) teljesen átveszi a hatalmat az Ember felett, aki nincs is tudatában annak, miket művel az átváltozás közben. Jake nem ilyen, benne állatként is megmarad az emberi öntudat, ezért képes precízen és nagyon meggyőzően kifejteni, hogyan kapcsolódik össze az ölés, az (ember)evés és a (nincs rá szebb szó) kúrás ösztöne.

– A vérfarkasok nem számítanak tudományos körökben elfogadott témának – folytatta –, de tudod, mit mondanának a professzorok, ha mégis az lenne. „A szörnyetegek akkor halnak ki, amikor a kollektív képzeletnek nincs többé szüksége rájuk. Egy efféle faj kipusztulása nem több az aggregált tudatműködésben bekövetkező elmozdulásnál. A múltban az emberben lakozó szörny a sötétben rejtőzött, megtagadva. A modern történelem transzparenciája ezt lehetetlenné teszi: láttuk magunkat a koncentrációs táborokban, a gulágokban, a dzsungelekben, a hadszíntereken, olvastunk magunkról a bűnügyi tényregények lapjain. A technológia felgyújtotta a villanyt, s ezek után nem kerülgethetjük tovább a kását: a szörnyeteg feleslegessé vált. Mindvégig mi voltunk a szörnyetegek.”
– Na igen – mondtam. – Szoktam is mondogatni magamnak, hogy csak egy idejétmúlt ötlet vagyok. De tudod, ha azon kapja magát az ember, hogy darabokra tép egy gyereket, és felfalja a szívét, akkor nehéz nem átérezni… önmaga kézzelfogható valóságosságát.

Duncan gyakorlatilag minden lényeges ponton hű marad a vérfarkas mitológiához, sőt hagyja, hogy a szereplői reflektáljanak ezekre. Mostanság persze kötelező is kikacsingatni az olvasóra / nézőre, de itt ennél többről van szó, mert 200 éves hősünk épp számot vet saját sorsával, a benne élő Szörnnyel, és úgy általában a lét alapvető kérdéseivel. Tekintve, hogy ő fajának utolsó képviselője (lásd a címet), az lenne a furcsa, ha ezt nem tenné meg. És saját élete is a vége felé közeleg, mert az OKNESZ (Okkultfelügyeleti Nemzetközi Szervezet) ügynökei (élükön ősellensége, Grainer) a következő telihold során őt is le akarja vadászni. Úgy dönt, nem fog ellenállni, megunta a létezést, nem csak mint Szörny, de mint ember is. Duncan nyilván ezen a ponton veszti el azokat az olvasókat, akik nem annyira lájkolják, ha egy vérfarkasos történet szereplői időről időre erősen intellektuális diskurzusokat és monológokat folytatnak, és olyan szavakat használnak, mint: narratíva.

–  Így nem lehet befejezni egy háborút, Jake – folytatta Grainer. – Üldögélni és várni…
–  Hogy jöjjön, aminek jönnie kell?
–  Hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Az univerzum nem ezt a nótát fújja.
–  Pedig így ér véget a világ – mondtam.
–  De nem a tied. Egy nemes faj utolsó képviselője vagy. Ennél többel tartozol a narratívának.
–  Nem létezik semmiféle narratíva. Te is tudod.

Pedig Az utolsó vérfarkas egyáltalán nem egy műfaji könyvnek álcázott filozófiai értekezés, sőt még bölcsészdiploma sem kell az élvezetéhez. Duncan pontosan tudja, hogy kell felépíteni egy történetet, mikor kell bedobni az addigi cselekményt teljesen átértelmező szabályos plot point-okat, és ami a legfontosabb: kikerülni a közhelyes megoldásokat – mind a sztori fordulatait, mind a nyelvi eszközöket illetően. (Muszáj Huszár András fordító nevét is megemlíteni, kifogástalan munkát végzett.) Az utolsó vérfarkas nem csak okos, érzéki, de még izgalmas is – nagyon úgy néz ki, hogy egy (poszt)modern horrorklasszikus született.

Agave Könyvek, 2012

2012. június 5.

Drót - A musical

Majdnem pontosan 10 évvel ezelőtt mutatta be az HBO minden idők legjobb sorozatát, a The Wire-t. A Funny or Die nevű viccesoldal ennek örömére elképzelte, hogy hogyan nézne ki a széria musicalváltozata, és ebben a színészek közül többen is segítettek, konkrétan: Michael K. Williams (Omar), Andre Royo (Bubbles), Sonja Sohn (Kima) és Felicia Pearson (Snoop). A(z ál-)trailer élvezetéhez nem árt ismerni a sorozat világát és a szereplőket.

 

 

 

2012. január 21.

Star Wars Uncut - Csillagok háborúja, svédelve

A Vimeo egyik fejlesztője, Casey Pugh még 2009-ben, előre megfontolt szándékból, feldarabolta a Star Wars első felvonását 15 másodperces részletekre, majd megkérte az Internet Népét, hogy válasszanak ki egy-egy jelenetet és forgassák újra, úgy ahogy jónak látják. A projekt sikeresnek bizonyult, 2010-ben még egy Emmyt is kapott „interaktív média-fikció” kategóriában. A rövid részleteket eddig is meg lehetett a hivatalos honlapon nézni, most viszont elkészült a teljes, kétórás film is. Személyes komment: a jópofának tartott svédelt rajongói filmek többnyire azon véreznek el, hogy ami pár percig mulatságos, az másfél órában zsibbasztóan unalmas. Mivelhogy ebben az esetben 15 másodpercenként változnak a szereplők, a kulisszák, vagyis minden, sokkal szórakoztatóbb a végeredmény. A teljes élvezethez azért nyilván nem árt Star Wars-fannak lenni. (Ápdét: Tutuka, a magar Legóisten tájékoztatott minket, hogy a filmben 1:37:57-től magyarok által készített betét látható - WF)

2012. január 20.

Neil Gaiman - Tükör és füst

tükörésfüst.jpgVallomással kezdeném: nem kedvelem különösebben a fantasy műfaját, sem képregényben, sem filmen, sem prózában, sőt meséket is viszonylag ritkán olvasok vagy nézek. Mégis, Neil Gaiman, az előbb citált műfajok kortárs nagymestere, az egyik kedvenc szerzőm. Eddig nem nagyon próbáltam magyarázatot találni erre a paradoxonra, de a Tükör és füst elolvasása után, azt hiszem, egy kicsit okosabb lettem.

A novellás gyűjtemény nem először jelent meg nálunk, 1999-ben már kiadták magyarul. Az Agave döntése, hogy újra a közönség elé tárja a kötetet, egy kicsit sem meglepő, azóta ugyanis komoly rajongótáborra lett a brit zseninek, hála a Sandmannek vagy a sikeres filmes adaptációknak (Csillagpor, Coraline és a titkos ajtó). Hogy szükség volt-e ehhez újrafordíttatni a szövegeket, arról nem tudok nyilatkozni, a kiadvány mindenesetre színvonalasra sikerült, úgy kívül, mint belül.

 A Tükör és füst több szempontból is kiszolgálja a Gaiman-fanokat. A változatos műfajú és témájú szövegek önmagukban is érdekesek, kuriózum értékük sem csekély, merthogy először olyan antológiákban, magazinokban jelentek meg, amelyekről a magyar olvasó soha nem hallott, hallhatott. De ami még izgalmasabbá teszi őket, az Gaiman majd’ 40 oldalas bevezetője, amelyben külön-külön mindegyik novellát vagy verset kommentálja, elmeséli honnan jött az ötlet és milyen körülmények közt készültek el. Tanulságos olvasmány ez azoknak, akik úgy képzelik el az alkotás folyamatát, hogy a múzsa által homlokon csókolt művész az írói eksztázis hevében papírra veti agyszüleményeit, spontán és minden külső kényszertől mentesen. Gaiman ehhez képest, a kommentárok szerint, a legtöbb novelláját szerkesztői felkérésre írta meg, igazolva a tételt, mely szerint az alkotói munkát leghatékonyabban a határidő tudja ösztönözni. Kiderül továbbá az is, hogy a mára összetéveszthetetlenül eredeti stílussal bíró Gaiman egy-egy szöveg megírásakor sokszor tudatosan próbálta másolni kedvencei stílusát. Szó sincs természetesen ihlethiányról vagy pálgiumról; ez inkább csak stílusgyakorlat, hommage, irodalmi játszadozás. Van, hogy egy 17. századi történész stílusát imitálja (Baglyoknak lánya), Lovecraft előtt tiszteleg (Shoggoth ófőzdei banyaszomorító; Megint csak világvége), Raymond Carver novellát ír (Egér), és van, amikor már a cím is egyértelművé teszi, hogy mi a cél (Egy élet, Moorcock korai stílusában).

A legjobb szövegek azonban nem ezek, hanem azok, ahol a stílusok helyett a témákat, motívumokat tükrözteti. Ebből a szempontból is találó a kötet címe – szinte mindegyik novella egy klasszikus történet átköltése, újragondolása, egy szokatlan nézőpontból történő felvillantása. Mint a könyvet záró, zseniális Hó, üveg, alma, ahol a jól ismert Hófehérke-mesét az ezúttal nem is annyira gonosz mostoha elbeszélésében ismerhetjük meg; a Mr. Fox („az angol Kékszakáll) történetét elmesélő verses A fehér úton vagy a Beowulf és a Baywatch (!) motívumait ötvöző Baywolf: ordas világ. Ugyanilyen könnyedén és élvezetesen játszadozik el a műfajokkal is, akad utópikus sci-fi (Változások), krimi-fantasy (A gyilkosság misztériuma), örkényien groteszk szatíra (Nagykeráron beszámítjuk, Babavilág) vagy épp farkasemberes horror (Megint csak világvége). Személyes kedvencem mégis inkább egy besorolhatatlan novella, Az aranyhalas medence és más történetek, amelyben Gaiman (az író) Los Angelesbe utazik, hogy egyik műve megfilmesítéséről tárgyaljon hollywoodi fejesekkel, akikről persze kiderül, hogy szürreálisan ostobák.

És végül, visszatérve a költői kérdésre, mi szerint miért fogyasztható Gaiman munkássága azok számára is, akik nem kedvelik a fantasy-t vagy a meséket, íme a válasz: a határátlépés könnyedsége. Gaiman soha nem önmagukba zárt világokkal dolgozik, a hétköznapi „valóság” és a fantázia világa nála soha nem válik ketté, bármikor át lehet csúszni az egyikből a másikba, ahogy azt a könyv első novellája, a Lovagkor is remekül illusztrálja. Gaiman nem fantasy-t ír, hanem egy alternatív valóságról mesél, amely sokszor csak egyetlen apróságban tér el a mi világunktól, és ebben nincs nála nagyobb mester.

Részlet a könyvből: itt.

2012. január 18.

I Am Bruce Lee - előzetes

Mi újat lehet még elmesélni a kung fu legnagyobb istenéről több életrajzi film és még több könyv megjelenése után? (Lábjegyzet: én speciel, apám otthoni könyvtárának hála, 8-9 évesen már két könyvet is elolvastam róla [ezt és ezt], anélkül hogy akkor még egyetlen filmet is láttam volna tőle.) Pete McCormack új dokumentumfilmje, a jelek szerint, abban próbál meg különbözni az eddigiektől, hogy minél több híres rajongót szólaltat meg, "szakmabelieket" (Manny Pacquiao, Gina Carano) és színészeket (Mickey Rourke, Ed O'Neill) egyaránt. Az előzetes alapján profi munkáról van szó (a rendező korábban Muhammad Aliról készített díjnyertes doksit), újat nyilván nem fog mondani, de szerezhet pár újabb rajongót a Mesternek.

2012. január 11.

Haywire - az első 5 perc

Steven Soderbergh Haywire-éből (A bűn hálójában) felkerült az első öt perc a netre. A film főszereplője Gina Carano kick-box, Muay Thai és MMA-harcos, aki értelemszerűen nem a színészi képességei miatt kapta meg a szerepet. A filmben egy elitkatonát alakít, akit küldetése közben elárultak, ezért bosszút akar állni. Igen, ennyire mély a sztori. De érdekel ez valakit, ha közben hitelesen és látványosan ropognak a csontok, törnek a gerincek? Soderbergh, állítása szerint, mellőzte a Bourne-filmekre jellemző gyors vágásokat. "A néző szeretné is látni, hogy mi történik a vásznon; ez a szerkesztési stílus egy nagy becsapás. Nézőként engem zavar, ha nem tudom átlátni, hogy mi történik a jelenetben, mert túl gyors a vágás és a ritmus." Már az első öt percben kapunk egy kis ízelítőt a harcjelenetek stílusából. Carano nem egy Tony Jaa, de meggyőzően aprítja Channing Tatum-ot. További szereplők: Ewan McGregor, Michael Douglas, Michael Fassbender, Antonio Banderas. Magyar bemutató: február 23.

 

 

2011. december 20.

Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul

nyomtalanul.JPGA romantikus vámpírregényekhez hasonlóan már a skandináv krimik is szinte önálló alműfajjá váltak, külön részleggel a könyvesboltokban. Nem sokat csúsztatnak a kiadók amikor egy-egy svéd, finn vagy dán szerző regényét ezzel a jeligével reklámozzák. Skandináv az író? Igen. Krimi a zsáner? Persze. Akkor ez egy skandináv krimi. Más kérdés, hogy ezzel a besorolással azt sejtetik, hogy az adott regény beilleszthető valamilyen aktuális trendbe, és hasonló erényekkel bír, mint a „műfaj” klasszikusai. Hogy mik ezek az erények, azt, bevallom, pontosan nem tudom (a skandináv krimikhez eddig inkább csak filmen volt szerencsém), de a recenziók alapján a legfőbb jellemzőnek a nyomasztó hangulat és a különféle traumáktól, neurózisoktól sújtott főszereplők tűnnek.

Az Animus Kiadó „Skandináv krimik” sorozatában megjelent Nyomtalanul sem lóg ki a többi közül - látszólag. (A fülszöveg szerint 2010 legjobb dán illetve skandináv krimijéről van szó, ami minimum meglepő, a regény ugyanis még 2007-ben jelent meg.) A főszereplő, hogy, hogy nem, egy beilleszkedésre képtelen középkorú nyomozó, Carl Mørck, aki rosszkedvű, kiábrándult és depressziós. Nem ok nélkül: egy helyszínelés során egyik társát agyonlőtték, a másik lebénulva fekszik a korházban, a kollégák pedig kimondatlanul is őt hibáztatják az incidens miatt. Főnöke úgy akar tőle megszabadulni, hogy kinevezi a politikai nyomásra megalakított Q-ügyosztály élére, ahol lezárt, de felderítetlen ügyeket kell újravizsgálnia.

Carlnak semmi kedve az alibimelóhoz, az irodáját ráadásul az alagsorba telepítik, de már rögtön az első, találomra kiválasztott esetben megfogja valami. A demokrata párt népszerű, tehetséges és csinos második embere, Merete Lynggaard még 2002-ben tűnt el. A nő a rendőrség feltételezése szerint belezuhant a tengerbe, a holtteste azonban soha nem került elő. Azóta 5 év telt el (a regény 2007-ben játszódik), Carlnak így eszébe sem jut, hogy a nő akár még életben is lehetne, csak a gyilkost akarja megtalálni.

A főhős és a téma is stimmel; a Nyomtalanul lehetne akár a Vérvonal párdarabja, a krimiszál mellett kőkemény szociodráma és egyben látlelet a dán társadalomról. De nem az, noha minden szükséges kellék megvan benne hozzá, kezdve az antiszociális főhőstől a bestiálisan kegyetlen bűntényig (lásd: a magyar kiadás kellően nyomasztó borítóját.)

Jussi Adler-Olsen ambíciói ennél szerényebbek: ő elsősorban krimit akart írni. Más szóval: a Nyomtalanul színtiszta ponyva, de annak gyakorlatilag hibátlan. Nincsenek többszörösen rétegzett karakterek, balzaci részletességgel megfestett miliő vagy mélyenszántó elmélkedések bűnről és bűnhődésről, csak a csupasz sztori. A dramaturgia telitalálat – miközben Carl nyomoz a jelenben, Merete fogságban töltött éveiből is felvillannak epizódok – a stílus gördülékeny, a történet felesleges kitérők nélkül robog a végkifejlet felé. Részben ennek az urgency-nek köszönhető, hogy a téma ellenére a regény világa egyáltalán nem nyomasztó (arra, mármint a nyomasztásra, nem jut idő), másfelől Carl arab származású segítőjének; az ő jelenléte humorral enyhíti a feszültséget. (Lábjegyzet: Assad figurája merő sztereotípia, ami persze „nem helyes”, de épp ezért is működik a karakter ebben a ponyva-világban.)

Adler-Olsen a regény 2007-es megjelenése óta már három folytatást is írt, Carl Mørck nyomozó így Erlendur felügyelő (Vérvonal) és Lisbeth Salander (Millenium-trilógia) nyomdokaiba lépett. Remélhetőleg nem most találkoztunk vele utoljára magyar kiadásban.

2011. november 22.

The Woman in Black - előzetes

Hogy Daniel Radcliffe vért fog hugyozni mire sikerül egyszer bárhogy másképp megjelennie, mint „a harrypotteres gyerek”, az elég egyértelmű. A The Woman in Black előzetesében is nehéz nem a nyámnyila Harry Pottert látni benne, amint Voldemort helyett most épp kísértetekkel kell szembenéznie. Radcliffe imázsproblémái minket persze kevésbé izgatnak (valószínűleg őt is csak addig, amíg le nem hívja a bankszámláját), ellenben az Eden Lake volt olyan erős bemutatkozás, hogy kíváncsiak legyünk James Watkins következő filmjére. A történet egy 1983-ban kiadott Susan Hill regényen alapul, a forgatókönyvet Jane Goldman (Ha-ver, Adósság, X-Men: Az elsők, Csillagpor) írta és Ciarán Hinds-en kívül más húzónév nincs a szereplők közt. Enyhén szexista kvíz kérdés: született már női szerző tollából igazán félelmetes horror?

 

 

 

2011. november 1.

Hard Boiled

Milyen lehet egy napjainkban játszódó film noir, ahol a detektív a Twitter és a Foursquare segítségével keresi a gyilkost? Két amatőr filmes elképzelte és leforgatta az alábbi alig 4 perces szellemes és szórakoztató rövidfilmet.

Tovább a múltba