Az élőhalottak tematikája vírusként fertőzi a filmipar szervezetét, hosszabb-rövidebb lappangási periódusait hevesen kiújuló rohamokkal váltogatva. Zombikkal nagyjából mindent el lehet adni, felhasználásuk módozatai számosak, társadalomkritikus mondanivaló prezentálására pedig egyenesen tökéletesek. Bár a némán, fenyegetően csoszogó (vagy mostanában inkább fel-alá rohangáló) hullák nyilván kötelező elemei a műfajnak, a mindenkori mondanivaló átadásához tulajdonképpen szükségtelenek. Ahogy a jó sci-fi sem az űrcsatákról és a lézerfegyverekről szól, úgy a jó zombifilm sem a rothadó testek látványától sokkoló. A feléd vánszorgó holtak seregénél ugyanis csak egyvalami félelmetesebb: embertársad, aki hozzád hasonló eszközökkel próbál életben maradni. Bármi áron.
Egy súlyos, világméretű zombijárvány lezajlása után járunk. Az apokalipszis nem teljes, a világ megmaradt, a fenyegetés viszont szakadatlan: a vírust megfékezték, a fertőzöttek egy része megmenthető, a kór azonban kiirthatatlan, az áldozatok folyamatos kezelésre szorulnak. Bár teljes értékű életet élhetnek (a vírus nem okoz látható károkat), meghatározott időközönként be kell adniuk maguknak az ellenanyagot, különben visszaesnek. A vakcina kifejlesztésében és elterjesztésében komoly szerepet vállaló kutatóorvos, Kate (Emily Hampshire) és párja, a "visszatért" Alex (Kris Holden-Reid) együtt próbálnak boldogulni az érthetően feszült társadalmi helyzetben.
A férfi fertőzését igyekeznek titokban tartani, az emberiség "egészséges" egyedei ugyanis - láss csodát - megvetéssel vegyes gyűlölettel tekintenek a vírushordozókra, potenciális veszélyforrást, ketyegő időzített bombákat látva bennük. A helyzetet súlyosbítja, hogy az ellenanyag fogyóban van, a vírus megfékezésére hivatott szintetikus fehérje kísérleti fázisban rekedt, a kormányzat pedig a visszatértek kezelése ellen tiltakozó tömegek hatására a fertőzöttek mihamarabbi elszigetelését szorgalmazza a társadalomba való visszaintegrálásuk helyett.
A The Returned legnagyobb erénye kétségkívül az érzékenység, mellyel az emberiség járványra adott reakcióit bemutatja. Teljes mértékben átélhető a fertőzöttek szorongatott helyzete és környezetük tagjainak félelmei, kellemetlen belegondolni, mennyire magától értetődő a viszolygás és az elzárkózás a betegség ténye elől. Nem példa nélküli, hogy egy váratlanul felbukkanó, érthetetlen kór ilyen aggodalmakat generál (elég, ha csak az AIDS megjelenésére emlékezünk), az életösztön bármikor képes felülírni a könyörületet, nehéz meglátni az emberi lényt a fenyegető vírus mögött. A forgatókönyv kellő részletességgel bontja ki a helyzetből fakadó feszültségeket, és néha ugyan belefut kiszámítható fordulatokba, az összkép így is kielégítő.
Fel tudod nevelni szeretettel a gyereked, ha tudod, hogy a rettenetes kór benne lappang? Tudsz még valaha őszintén beszélni a barátaiddal, miután elmondtad nekik, hogy fertőzött vagy? Képes vagy töltött fegyvert adni szeretteid kezébe, hogy vészhelyzetben ellened használhassák? Minden szereplőnknek - akár a negatívaknak is - kínosan érthető motivációi vannak, elítélendők és szánni valók egyszerre, mondhatni: úgy cselekednek, ahogy azt emberi mivoltuk megköveteli.
A visszatértek számára a hatóságok koncentrációs táborokat idéző erődöket kívánnak biztosítani - megélhetjük a legrosszabbat akár többször is, garantálható, hogy semmit sem tanulunk belőle. A film makulátlannak gondolt szereplői is megadják magukat ösztöneiknek, nincs megváltás és nincs menekvés, a megbocsátás, vagy az együttérzés természetünk ellen valók.
Félreértés ne essék: Manuel Carballo (Exorcismus) filmje az alapsztori ellenére elsősorban nem gore-maratonként működik, ha egy zombitörténettől kizárólag szakadó végtagokat és látványos fejlövéseket vársz, csalódni fogsz. A zsánerre általánosan jellemző gyomorforgatás elmarad, a hangsúlyos pontokon azonban nincs kegyelem, a thrillerelemekkel támogatott dráma pedig feszült, szívmelengetően rosszindulatú lezáráshoz vezet. Tükröt tart, de olyat, amibe végtelenül kellemetlen belenézni.