zombie

Reméljük, ha egyszer kitör a zombiapokalipszis, ennél izgalmasabb lesz

A halottak hadserege: zzzzzz...

Resident Evil 2 (2019) – Régiúj zombivész

A Resident Evil 2 huszonegy évvel a megjelenés után példát mutató remake formájában tér vissza. Nem csak kegyetlen horror, de a videojáték, mint médium büszke-komor ünnepe is.

State of Decay 2 – A bomlás világai

A State of Decay 2 hatalmas űrt tölthetett volna be a videojátékok világában, ráadásul ott állt mögötte a teljes Microsoft marketinggépezet, de sajnos a fejlesztők eltöketlenkedték a dolgot.

The Walking Dead: The New Frontier – Az eltűnt világvége nyomában

A New Frontier az ötéves Telltale mechanika dobhártyaszaggató halálsikolya.

Maggie - Bemutatkozik: Schwarzenegger, a színész

A szeretet diadala: mélyen drámai, melankolikus zombidráma, amelyben Schwarzenegger a legemlékezetesebb.

Wyrmwood - Országúti turbózombi

A zombik és a Mad Max találkozása: baromi szórakoztató hentelésmaraton Ausztráliából.

Tíz film, amit nem ismersz, pedig kellene

A Geekz teljesen és totálisan szubjektív filmajánlója az ismeretlenség bugyraiból: tíz film, amit nem láttál, pedig kellett volna.

Hivatalos: 2015-ben Ady, Kosztolányi, Karinthy meg a többiek képregényben fogják irtani a zombikat

Kiderült, hogy a magyar nép ki van éhezve a zombiölő irodalmárok kalandjaira, de annyira, hogy még fizet is érte. Jön a Nyugat + Zombik!

A The Walking Dead, ahogy még nem láthattad: zombit ölni csakis kánkánra, vidáman!

Ha pedig Londonban jársz, egyél majd egy kis emberhús-ízű hamburgert.

Dead Snow 2: Red VS Dead - Nagyobb, véresebb, viccesebb

Hullajó mulatság.

The Returned - Tájkép apokalipszis után

Meggyógyult zombinak lenni nem jó.

Tíz sorozat, amit nem ismersz, pedig kellene

Meg fogod köszönni nekünk, hogy bemutattunk titeket egymásnak. Az ellenállás felesleges. Barátsággal jöttünk.

Smash Up

A geek szubkultúra egy még Atlantisznál is vénebb alapkérdése (legalábbis a nyolcvanas évek óta biztosan), hogy vajon a nindzsák vagy a kalózok a menőbbek, és melyikük győzedelmeskedne a másik felett, ha összeeresztenék őket. Az Alderac Entertainment által kiadott Smash Up nem csak ennek az ősi konfliktusnak a misztériumáról rántja le a leplet, de azt is megtudhatjuk, hogy ha valamiféle briliáns diplomáciai húzásnak köszönhetően a kalózok és a nindzsák összefognának, haza tudnák-e rugdalni az ötvenes évek klasszikus filmjeinek marslakóit, akik a temetők tartalmát zombi golyófogókként küldik harcba. A játék a popkultúra legmarkánsabb archetípusainak svédasztala (egészen pontosan: marslakók, dinoszauruszok, nindzsák, kalózok, robotok, tündérek, mágusok, zombik és ez még csak az alapdoboz), melyből kettőt párosítva máris készen állsz, hogy belevesd magad az évszázad összecsapásába. A Smash-Up tökéletes választás, ha kazuárokkal (köszönjük IDDQD!) van dolgod, hiszen nincsen közel egy órás felkészülési rituálé, mint az Arkham Horror vagy a Descent: Journeys in the Dark esetében, nincsenek bonyolult, a kezdők kedvét szegő alapszabályok (lásd még Trónok harca társasjáték), vagy őrületesen hosszú, minden játékost őszbecsavaró játékmenet (ismét csak ujjal mutogatok rád, Arkham Horror). Mindenki kiválaszt két szimpatikus frakciót, azután hadd szóljon!

A Smash Up célja, hogy a kirakott bázis (Base) lapokat elfoglalva minél hamarabb összegyűjtsük a győzelemhez szükséges győzelmi pontokat (VP, victory points). Ehhez a húzópaklink nagy részét alkotó lényeinket (Minions) és az őket tápoló vagy ellenfeleinket gáncsoló akciólapokat (Actions) fogjuk használni. Mindössze ez a kétféle lap található minden frakcióban, ami jelentősen megkönnyíti, hogy egyrészt ne kapjunk heveny arczsábát a rengeteg laptípustól (mint az Arkham Horror remake-e, az Eldritch Horror esetében, ahol 14 különböző pakliból húzhatunk), másrészt ne bénítson meg minket a ránk zúduló tengernyi választási lehetőség. Az alapszabályok rémesen egyszerűek: miután alaposan összekevertük a két választott frakció 20-20 lapos pakliját, és elhelyeztünk a játékosok számánál eggyel több bázist az asztalon, mindenki húz öt lapot az így most már negyven lapos húzópaklijából. Minden körben két dolgot tehetünk, kijátszhatunk egy egységet és/vagy egy akciólapot, de két ugyanolyan típusú lapot semmiképp (kivéve ha a kijátszott kártya másképp nem mondja). Amint ezt megtettük, húzunk két kártyát, ha tíznél több van belőle a kezünkben, az afölöttit eldobjuk, és ennyi, jöhet is a következő játékos. A célunk az, hogy a bázisok köré kijátszott (nem csak a saját) egységek erejének összege elérje vagy meghaladja a bázisok bal felső sarkában található számot (Breaking Point), ekkor a megtámadott helyszín bedől, és annak meghatározott mennyiségű győzelmi pontjait besöpri az első három legnagyobb támadóerőt felmutató játékos. A meghódított bázison lévő lények és akciók a dobott lapok közé vándorolnak, helyére pedig újabb helyszínlap kerül. Amint valakinek összegyűlik 15 győzelmi pontja, a többieket megszégyenítő győzelmi táncot járhat. Mindenféle válogatott sértésekkel megtűzdelt dalocskát is rögtönözhet hozzá, de ez opcionális.

A fentiek alapján akár egy repetitív, unalmas játék is lehetne a végeredmény, azonban a sokszínű frakciók egyedi taktikái jelentősen feldobják, mi több, felpörgetik az eseményeket. A kibernetizált dinoszauruszok a nyers erőt képviselik, ők büszkélkedhetnek az alapjáték fizikálisan legátütőbb egységével, a 7-es erejű King Rexszel, a harci raptoraik falkában támadva erősítik egymást, a páncélozott sztegoszauruszok pedig szinte elpusztíthatatlanok az ellenfél körében. Ezzel szemben a robotok csupa 1-es és 2-es erejű egységgel rendelkeznek, azonban azokat gyakorlatilag futószalagon gyártják le, és nem ritka, hogy egy körben akár öt egységet is képesek az asztalra helyezni. A mikrobot seregek nehézbombázója a Nukebot, ami megsemmisülésekor hamuvá omlasztja az összes ugyanazon a bázison tartózkodó egységet, legyen barát vagy ellenség. Ez mondjuk legkevésbé sem hatja meg a zombihordákat, amik rendre visszatérnek a dobott lapok közül, legszívósabb példányuk, a Tenacious Z körönként mászik vissza a pástra, ráadásul a körben normálisan kijátszható egy egységen felül. A zombipakli ugyan csak közepesen erős lényekkel rendelkezik, ám azért különösen veszélyes, mert rémisztő gyakorisággal képes visszahozni a vele párba állított frakció legbosszantóbb lapjait... mint például a tündérek (angolul Trickster frakció, gyakorlatilag az északi mitológia leggusztustalanabb férgeinek gyűjteménye) Leprechaunját, ami automatikusan elpusztítja a tartózkodási helyeként szolgáló bázisra lejátszott ellenséges lényeket, amennyiben gyengébbek nála. Tekintve, hogy őkelme 5-ös erejű, ez a képessége jókora fejfájást tud okozni a többi játékosnak. A tündérek rendelkeznek ezen felül a legtöbb szívató akciólappal, véletlenszerűen kártyákat dobatnak, alácsapdázzák a bázisokat, és úgy nagy általánosságban megkeserítik mindenki más életét.

Hasonlóan alattomos játékstílust követnek a nindzsák, akik képesek álcázni magukat (a már lejátszott Ninja Acolyte bármelyik körben kicserélhető a kezedben lévő bármilyen másik lényre), az utolsó pillanatban megjelennek az éppen bedőlő bázison, elorozva a harmadik vagy második helyért járó győzelmi pontot, és a kalózok mellett ők rendelkeznek a legtöbb, közvetlenül az ellenséges lényeket elpusztító lappal (legnépszerűbb metódus a dobócsillag általi halál). A tengerek rémeinek legnagyobb előnye, hogy egyik bázisról a másikra hajózhatnak, ezzel teljesen felborítva a többi játékos által gondosan kikalkulált erőviszonyokat, majd ha ez még nem lenne elég, kartácstűzzel sorozhatják meg, puskaporos hordókkal robbanthatják fel és ripityomra ágyúzhatják az összes szárazföldi patkányt. Ehhez képest a mágusok önmagukban nem annyira erősek, ellenben bármivel nagyszerűen kombóznak, mert szinte állandóan plusz lapokat húzhatnak, körönként csak úgy záporoznak az akcióik, és a húzópakliból kezünkbe idézik a kedvenc lényeinket. Tapasztalat alapján a máguspaklival játszó és ezért pokolra kívánt kolléga tököl a leghosszabb ideig, mire kisakkozza, hogy milyen sorrendben játssza ki a legoptimálisabban az extra lényeit és akcióit. Az alapdoboz utolsó, ámde nem kevésbé irritáló frakciója a marslakók, a klasszikus zöld bőrű, nagy fejű fajtából, akik jobbára azzal ütik el unalmas perceiket, hogy visszavetetik a többi játékos lényeit az asztalról a kezükbe. Felsugárzás, abdukció és dezintegráló sugár még sosem volt ennyire szórakoztató, bár ezzel valószínűleg egyedül leszünk az asztalnál.

A Smash Up alapjáték lapjainak illusztrációi gyönyörűek, stílusosak, ötletesen tematikusak, a játékmenet egyszerű, változatos, meglepően kiegyenlített (több tucatnyi játék után sem futottunk bele olyan esetbe, hogy valaki behozhatatlanul lemaradjon a többiektől pontszámban), mindössze két apróság bökheti a csőrünket. Az első tulajdonképp nem probléma, de mivel a kivételt képező és kombókra lehetőséget adó szabályok teljes egészében a kártyalapokon vannak, az angol nyelvet nem megfelelő szinten bíró barátaink kénytelenek kimaradni a mókából,és más játék után nézni. A második az alapdobozba került frakciók számában keresendő: a nyolc pakli négy főben limitálja a játékosok számát. Ez persze azonnal megoldódik, amint megvásároljuk a Smash-Up bármelyik kiegészítőjét, amelyek mindegyike négy új és egyedi taktikával rendelkező frakcióval gazdagítja a repertoárunkat. Külön bónusz, hogy az alapdoboz eleve úgy van kialakítva, hogy elférnek benne a kiegészítők extra lapjai, még akkor is ha védőtasak oltalmába helyeztük őket (ez sok játék rákfenéje, legutóbb a Pandemic második kiadásánál pattant el néhány ér emiatt az agyamban).

Pár szót azért vesztegessünk az eddig megjelent két kiegészítő dobozra (a harmadik április környékén fog érkezni), mert megérdemlik. Az Awesome Level 9000 négy új csapata a medvelovasság, a steampunkok, a szellemek és a húsevő növények, ráadásul az új bázisok mellett a régiek nagyobb, olvashatóbb betűvel szedett változatát is megkapjuk. A medveháton vágtató kozákok nem csak az illusztrációi miatt váltak azonnal személyes kedvencemmé, hanem mert a speciális képességükkel el tudják ijeszteni (vagyis áthelyezni) egy másik bázisra az ellenfelek lényeit, ráadásul General Ivan a játék egyik legtáposabb lapja (amíg játékban van, a gazdája egyik egységét sem lehet elpusztítani). A steampunkok a pulp irodalom ihlette kütyüjeikkel, vagyis a bázisokra helyezhető, hatásukat folyamatosan kifejtő akcióikkal segítik játékosukat, a húsevő növények pedig időzített, egyik körről a másikra kirügyező lapjaikkal tudnak az ellenfeleik fölé kerekedni. A szellemek a legnehezebben játszható frakció: minél kevesebb lap van a kezedben, annál erősebbek és elpusztíthatatlanabbak (éteriebbek) a lényeid. Összességében nagyon jól használható paklikat kapunk, ráadásul így már akár hatan is beszállhatunk a mókába.

A már a nevében is ironikus The Obligatory Cthulhu Set természetesen lovecrafti tematikájú frakciókat vonultat fel: ringbe lépnek a Miskatonic egyetem professzorai, az elfeledett istenek kultistái, Innsmouth halvérű lakosai és a Mérhetetlen Vének más dimenziókból származó szolgái is tiszteletüket teszik. Megjelenik a játékban egy új mechanika, az Őrület lapok, amelyeket kijátszva vagy visszarakhatjuk őket a különálló Őrület pakliba vagy húzhatunk azonnal két lapot. A trükk ott rejlik, hogy a játék végén minden két Őrület lap után, ami a kezünkben vagy a dobott lapjaink közt van, veszítünk egy győzelmi pontot, ez az apróság pedig könnyen a biztosnak hitt győzelmünkbe kerülhet. Ebben a kiegészítőben jelenik meg az eddigi legerősebb, 10-es értékű, ráadásul elpusztíthatatlan lény, az Elder Thing, aminek kijátszásához azonban fel kell áldoznunk két másik lényünket. Ezenfelül kapunk csinos, klasszikus lovecrafti csápokkal díszített győzelmi pont jelzőket is, ha esetleg az alapdobozban kapott csomagnyi már nem lenne elegendő.

A harmadik, még meg nem jelent kiegészítőről sajnos még nem áll módomban nyilatkozni, azonban a beharangozott új paklik alapján borzasztó kíváncsi vagyok, mire képesek az időutazók, a szuperkémek, a kibergorillák és az alakváltók frakciói. Végszóként még annyit tennék hozzá, hogy már régen láttam ilyen, univerzálisan mindenki ízlését eltaláló (értem én, hogy jó játék a Bonanza, de ki a bánat akar babbal kereskedni, amikor zombi nindzsákkal vagy robot dinoszauruszokkal is játszhat?), könnyen elsajátítható, kis előkészülést (igazából semennyit) igénylő, viszonylag rövid idő alatt befejezhető és mégis változatos társasjátékot.

GeexKomix 67.

All-New X-Men #18

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Stuart Immonen
Kiadó: Marvel Comics

Nagyon nem vagyok kibékülve azzal az iránnyal, amit az X-Men franchise az utóbbi időben vett. Pedig a borzalmas Avengers vs. X-Men crossover után úgy tűnt, jót tesz a mutánsoknak, hogy Brian Michael Bendis veszi kézbe őket. Az Uncanny és az All New X-Men is konkrét, világos koncepciók mentén indult, érdekes felvetésekkel, jó sztoriszálakkal, remek karakterrajzokkal, és Brian Wood saját, a mindenféle aktuális kontinuitási elmebajoktól kevésbé terhelt X-Menje és Jason Aaron teljesen elszállt Wolverine and the X-Menje is egész jónak tűnt (bár utóbbi hamar elkezdett kifogyni azokból a szimpatikusan őrült ötletekből, amik szórakoztatóvá tették). De úgy látszik, az éves kötelező X-crossover, a Battle of the Atom tönkretett mindent a maga röhejesen túlpörgetett időutazásos agyrémével – mert noha az Avengers Vs. X-Men mesterkéltsége is rajta hagyta valamennyire a bélyegét a franchise-on, az utána született sztorik viszonylag jól zsonglőrködtek az örökölt hülyeségekkel. Mostanra azonban minden természetesség, minden spontaneitás kiveszett a sorozatokból, és a legjobban ez pont az All-New X-Menen érezhető. Izzadságszagú minden dialógus a jelenben ragadt múltbeli X-ekkel kapcsolatban, erőltetettek a konfliktusok, nem érezni a karakterek közti problémák súlyát és tétjét. A 18. szám nagyrészt arról szól, hogy a szereplők állnak, és arról dumálnak, hogy mit kezdjenek magukkal, hogy majd jól a sarkukra állnak, megváltják a világot, és megmutatják az embereknek, hogy nem kell félni a mutánsoktól, blablabla – komolyan azt hinné az ember, hogy Bendis ennél valami eredetibb, hatásosabb koncepcióval is elő tud állni. Ja, van itt még egy szerelmi háromszög is (Scott, Jean, Bestia), ami, úgy látszik, kibővül négyszöggé (+Angyal) – pont amire szüksége van a franchise-nak: tini szappanopera. Az ég óvja az X-Men rajongókat, mert a Marvel nem teszi. (Rusznyák Csaba)

Cataclysm: The Ultimates’ Last Stand

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Mark Bagley
Kiadó: Marvel Comics

Ha származni fog bármi jó az év egyik nagy csalódásaként kipukkant crossoverből, az Age of Ultronból, akkor az az lesz, hogy a téridő szövetének átszakadása miatt az Ultimate univerzumba pottyant Galactus felzabálja az egész mindenséget, és a Marvelnek ez a régóta felesleges mellékága végre megszűnik létezni. (Tényleg csak Bendis Pókemberét, meg egy-két másik karaktert kéne átmenteni a mainstream univerzumba, azokat, akik ténylegesen érnek valamit, és egy szép nagy durranással lezárni ezt az egész szerencsétlenséget.) Persze ez nyilván hiú remény, még ha a Marvel becsülettel dolgozik is rajta, hogy elhitesse az olvasókkal, hogy az Ultimate világvége simán lehetséges (ugyebár az *köhh, fúbazmeg, de rosszul esik leírni ezt a címet* Ultimatum kapcsán is ilyesféle pletykák röpködtek anno). Akármi lesz is, a beszédes című Cataclysm első számában felbukkan a Földön a nagy G (hol máshol, mint New Yorkban?), és szépen elkezd zabálni, és népet irtani (volt egyszer egy New Jersey…). Pókember tisztes távolságból nézi a pusztítást, fogalma sem lévén, hogy tudna véget vetni neki, az Ultimates tagjai viszont a SHIELD teljes tűzerejével megtámogatva rögtön és minden erejükkel és keményen és durván rávetik magukat a bolygóevőre, hogy annyi kellemetlenséget okozzanak neki, mint egy légy egy elefántnak. És ennyi az első rész. Egy Pókember és Ganke közti nyitó dialógust leszámítva elejétől a végéig, faltól-falig akció, és kissé meglepő módon ez jól is áll neki: nincs különösebb felvezetés, nincsenek előjelek, kiemelt karakterpillanatok, Galactus egyszerűen felbukkan, és a következő oldalon már pusztít is. Veszettül lendületes és grandiózus képregény (Mark Bagley rajzai jók, de a színezés lehetne kevésbé tarka, kicsit kevesebb lila pl. kifejezetten jót tett volna a szépérzékemnek), amivel kapcsolatban persze az a nagy kérdés, hogy mi lesz belőle később. Mert ezt az iramot nem lehet fenntartani a sorozat végéig, az nem szólhat arról, hogy a hősök részeken át feleslegesen püfölik az ellent, majd a fináléban hipp-hopp elűzik valami kényelmes deus ex machinával (vagy nem). Szóval, jó kezdet, de egyelőre nem több, nem mondhatom róla, hogy csak duzzad a potenciáltól – normál esetben azzal nyugtatnék mindenkit, hogy Bendisben lehet bízni, de… X-Men, ugyebár. (Rusznyák Csaba)

Protectors, Inc. #1

Történet: J. Michael Straczynski
Rajz: Gordon Purcell
Image Comics / Joe’s Comics

Szeretném állítani (és életem egy pontján legalább egyszer szerintem teljes bizonyossággal állítottam is), hogy Straczynski kezében minden arannyá válik, mint a legendás Midász királyéban, ám legnagyobb sajnálatomra elérkezett az a pillanat, amikor be kellett lássam, hogy egyáltalán nem ez a helyzet. Az Image Comics égisze alatt indított imprintjében (Joe’s Comics) olyan ígéretes címmel indított, mint a már általunk is dicsért Ten Grand, majd nagy lelkesedéssel jelentette be második sorozatát, a középszerű Sidekicket, most pedig megjelent a trió harmadik tagja, amely a leggyengébb mindhárom közül. Nem csupán Straczynskihoz képest gyenge, nem. A Protectors, Inc. betagozódik a jellegtelen, se íze-se bűze, végeláthatatlan alkalommal megrágott, megemésztett, majd kiköpött, ismeretlen, wannabe írók produktumai közé, amelyekkel Dunát, mit Dunát, Atlanti-óceánt lehetne rekeszteni. Pont attól az írótól fájdalmas ezt látni, aki olyan címeket tett le a szuperhős zsáneren belül az asztalra, mint a Supreme Power és a Rising Stars, vagy az ezeknél valamivel frissebb The Twelve és az újra a germán mitológiában teljesen megmerítkezett (ám azóta sajnálatosan magára hagyott) Thor. Ezek mindegyike friss vért fecskendezett egy megfáradt zsánerbe és jobbnál-jobb ötleteket vonultatott fel, új megvilágításba helyezve addig magától értetődőnek tűnő dolgokat. Ezek után a Protectors, Inc.-ben kapunk egy alternatív világot, amelyben a második világháború során titokzatos meteoritok révén egyre több különleges képességgel rendelkező hős bukkan fel, az első közülük, The Patriot pedig természetesen megfordítja a háború menetét. Az új szuperhős galerit csak a hírnév és a pénz érdekli, szponzorok versenyeznek a kegyeikért, az ettől megcsömörlött Patriot pedig lekapcsolja a képességeit és elvegyül az átlagemberek között. Minderről eddig üvölt a középszerűség és ezen Purcell elnagyolt, átlagos rajzstílusa sem segít, sőt, úgy általában ront az összképen. Egyetlen apró reménysugár csillan csak meg, az utolsó oldal cliffhangerében, de gyanítom ez kevés lesz hozzá, hogy belátható időn belül újra próbálkozzak ezzel a sorozattal.
(Nagy Krisztián)

Shaolin Cowboy #2

Történet és rajz: Geoff Darrow
Dark Horse Comics

Ahogy már többször emlegettem, számomra mindig a történet viszi el a hátán a képregényt, a filmeket és a sorozatokat, sokkal nagyobb súllyal esik latba a végső verdiktnél: ha a sztori érdekes, nagyon sok mindent elnézek ezeknek a médiumoknak. Fordított esetben, nos, nagyon ritkán élvezem őket, így nem véletlenül olvastam annak idején olyan kevés Top Cow címet és annál több Vertigót, mostanában pedig Image Comics képregényeket. Hogy miért is fontos ez? A (szó szerint) újra feltámasztott Shaolin Cowboy második füzete kapcsán, melyben 33 oldalon keresztül az összes szöveg a főhős által forgatott hosszú bambuszbot két végére erősített motorfűrészek zúgása és az első kivételével minden dupla oldalon két panelben aprítja Sammo Hung-alkatú harcművészünk a ráözönlő élőholtsereget a tűző sivatagi napon. Mindez teljes csendben, dialógusok és monológok nélkül: csak repkedő testrészek, kiloccsanó agyak és csontszilánkok kíséretében szétrobbanó szívek szegélyezik a halálos forgószél középpontja körül keringő kamerát. Történetet lehet mesélni szöveg nélkül is (lásd a klasszikus Menő Manót, de hogy frissebb példát hozzunk, csak tessék fellapozni a Dan Slott-féle Amazing Spider-Man 655-ös számát), na de itt egy képregényfüzetnyi hosszúságú harcjelenettel kerülünk szembe. Leköthet-e egy folyamatos, pillanatra sem megtorpanó agyatlan mészárlás? Már hogy a viharba ne, ha Geoff Darrow van a rajzolóasztalnál a szinte követhetetlenül részletes, többkamerás, kompromisszumokat nem ismerő stílusával! A hat éves hiatust követő négy részes mini (mely ha megfelelő sikert ér el, akár ongoing sorozattá is avanzsálhat), folytatja a 2004-ben a Burlyman Entertainmentnél megkezdett ámokfutását, ameyben olyan abszurd és over-the-top jelenetek voltak, mint például amikor szűkszavú hősünk egy cápa szájában lévő élőholt fejéből kiálló szamurájkarddal méri össze a pengéjét egy Godzillányi méretű sivatagi gyík emésztőcsatornájának gyomorsavában szörfözve. A rendkívül rendszertelenül megjelenő presztízsformátumú sorozat összesen hét számot ért meg (három év alatt) és egy rendkívül kegyetlen cliffhangerrel adta meg az utolsó döfést az olvasóknak. Örömmel jelenthetem, hogy a várakozásnak vége, ugyanis a sosemvolt Weird West szótlan vándora visszatért, hogy újra felhőtlen és felelőtlen szórakozásban részesítsen minket.
(Nagy Krisztián)

Three #2

Történet: Kieron Gillen
Rajz: Ryan Kelly
Image Comics

Az Image Comics talán az utóbbi évek legjobb kiadója, ami nem csak azt jelenti, hogy remek szerzőkkel és rajzolókkal dolgoznak, hanem zsáner és téma tekintetében is a legváltozatosabb címekkel rukkolnak elő, ráadásul ebből következőleg egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek a rövidebb, feszesebb tempójú minisorozatokra. Ezúttal egy hősi eposz, a Frank Miller által megénekelt 300 antitézisét kapjuk tőlük: Kieron Gillen (Phonogram, Young Avengers, Über) Spárta kevésbé ismert, nem annyira dicső oldalát tárja elénk és szétoszlat pár híres tévhitet, ami mára a 300-ból készült blockbuster hatására bevette magát az általános műveltség berkeibe. Csak hogy egy példát említsünk, a híres háromszáz spártai, ha valóban ennyien voltak, teljes menetfelszerelésben vonult a thermopülai-szoroshoz, lándzsa, kard, pajzs, mellvért, ahogy azt illik. Csakhogy a spártai katonák sosem maguk cipelték a pajzsukat, vagyis minimum még háromszáz helóta tartott velük, akik a krüpteia intézményét leszámítva mindig is láthatatlanul lapultak meg a spártai történelem árnyékában. A Three három ilyen helótáról szól, akik akaratukon kívül is egy spártai rendszert aláásó felkelés kirobbantói lesznek és menekülni kénytelenek a belőlük példát statuálni kívánó üldözőik elől. Gillen egy Spárta-specialistához fordult, aki negyven éven keresztül tanulmányozta az ókori görög történelem rájuk vonatkozó korszakát, így akkurátus részletességgel és korhűséggel mutatja be az akkori életet, aminek állóvizét szereplői elég alaposan felkavarják, Ryan Kelly (Local, Saucer Country) realisztikus rajzai pedig nagyszerűen szolgálják ki a témát.
(Nagy Krisztián)

Ghost Eyes

Ha valaki egyszerre pedikűrös és járatlan az interperszonális kapcsolatokban, az egy elég necces kombináció. Bao Ling-re mindkettő jellemző, így nem csoda, hogy mikor a jóképű Shi Jong Jie nyújtja oda neki a kezét, körmeit megreszelendő, a csaj kitörő lelkesedéssel lát munkához. A műszak lejártával Bao Ling a járdáról óvatlanul az úttestre bénázik, és bár az elrobogó taxi nem üti el, súrlódásuk lendülete lerepíti a lány szemüvegét, amely menthetetlenül összetörik. Shi fehér lovon közlekedő herceg módjára (akinek természetesen a körmei is makulátlanok!) felajánlja, hogy optikusi magánpraxisában, ingyé' és bérmentve lediagnosztizálja Bao Linget. A csaj kapva kap a potya magánrendelői vizit lehetősége után, és csak akkor bizonytalanodik el, amikor Shie szemüveg helyett kontaktlencsék felhelyezését javasolja neki. A csávó túl smooth ahhoz, hogy Bao ellenkezzen vele, így pár perc múlva szemgolyóján apró üveglapokkal távozik a férfi üzlet-rendelőjéből.

VESZTÉRE! Lányok, ezért ne hagyjátok, hogy mindenféle jólfésült-jólborotvált senkiházi hülyítsen benneteket! Shi Jong Jie ugyanis egy kísértet... nem, egy inkubusz... nem, egy zombi... a francba, a három egyszerre! (mindenesetre nem köngsi, a kínai ugráló vámpír), aki Bao Ling kontaktlencsés szemének meghipnotizálásával fejti ki cekcuális hatalmát a gyenge akaratú nőn (utóbbi egyetlen támasza a horrorrajongó kvázi-vőlegénye – na, kisanyám, neked annyi!). Az éjjelenkénti, reákényszerített lepedőmutatványok kimondottan egészségtelen hatással vannak szegény Bao Lingre: addíg sem volt egy Ming váza, de ezen megerőltetések után fizikális leépülése egyre randább formát ölt. És ez még hagyján! Hongkong összes kísértete a nyakára jár, vagy legalább is nem tudja őket nem észrevenni; itt egy öngyilkos mosogatóbácsi, amott egy hegyomlás zombiáldozatai kapkodnak az ütőere után – nem csoda, hogy Bao Lingnek elege lesz az egészből, és ördög-, ill. szelleműzésre kér fel egy taoista papot. Nem elfelejtendő, hogy tizenkét évvel járunk a Mr. Vampire előtt, és Sammo Spooky Kind -os horrorkomédiáiig is hátravan még egy kis idő, így ezzel a nyolcvanas években rendkívül népszerűvé váló motívummal (értsd: a taoista pap gonoszűzésre adja a fejét) kapcsolatban a Ghost Eyes nyugodtan nevezhető úttörőnek.

A szeánsz enyhén szólva félresikerül, és Bao Ling nem lát más kiutat, mint hogy elmeneküljön a nagyvárosból. Na de mennyire eshet nehezére egy kísértetnek vidékre leutaznia?

Kuei Chi Hung a Shaw Brothers exploitation-rendezői között a legfényesebben ragyogó csillag volt – már ha lehet ilyet mondani olyasvalakiről, akiről az évek során még a szakma is majdnem teljesen elfelejtkezett. Mindenesetre a stúdió rendezőkarámjának igavonósai közül Kuei Chi Hung értett a legjobban a szex és erőszak izgalmas vászonra viteléhez: legkiválóbb filmjei a nőibörtönös műfaj csöcsös ékköve, a Bamboo House of Dolls, illetve a mocskos-degradálós Killer Snakes, amelyben egy eszement fiatalember treníroz csúszómászókat a női nyílások feltérképezésére és embertársai összeharapdálására. Ha valakinek kedve szottyan valamely ismerősét elijeszteni egy hongkongi kiruccanástól, vetítse le neki utóbbi filmet, a Killer Snakes ugyanis a szociális és pszichés viszonyok olymértékű szétesésének tárháza, hogy az utazni vágyó garantáltan visszaváltja a repülőjegyét. Ez Kuei Chi Hung Hongkongja: Hell on Earth.

A Ghost Eyes (1974) sem radikalításában, sem úgy általában, minőségben nem közelíti meg a fenti két alkotást. A múló idő nem volt kegyes hozzá, a film rosszul öregedett: Kuei Chi Hung bár keményen próbálkozott, a Ghost Eyes-ból nem sikerült félelmetes filmet csinálnia, és ez egy horrornál kellemetlen következmény.

A miliő le- és átfestésében a rendező most is mester, zsúfolt beállításokban tengődő hősei szinte csak éjszaka élnek, esőverte házakban, sötét lakásokban és szutykos sikátorokban, a nagyváros szívében, mégis egyedül. Szóval a hangulatteremtéshez van tehetsége, és ha ez egy dráma lenne, meg is elégedhetnénk ennyivel, csakhogy a rettenetesnek szánt részek ma már csupán nevetségesnek hatnak, vámpírunk pedig inkább hat öregedő stricinek, mint szupererejű élőhalottnak. A horrorjelenetek mind túlvezéreltek: a gonosz legtöbb megmozdulását például egy döglődő macska halálsikolyához hasonló effekt festi alá, ami kétszázadszorra már cseppet idegesítően hat. Ám ez csak egy kiragadott példa a sokból (és akkor még a katasztrofális maszkokról nem is beszéltem – sajnos a film formailag inkább inkább tendál trash, mint horrorirányba).

Amilyen sötét a film, ahhoz képest túl harsány; nem Kuei Chi Hunggal kellett volna megrendeztetni, a stílusa túl intenzív volt az ilyesmihez. Persze a maga módján épp emiatt szórakoztató a Ghost Eyes: oly sok minden történik benne – és olyan energiával – hogy egy percre sem válik unalmassá. Nem tudom a Hatodik érzék (Sixth Sense) vagy a Szem (Jian Gui) alkotóinak volt-e szerencséjük hozzá, mindenesetre több ötlet is visszaköszön majd harminc évvel később készült filmjeikben.

Meggyőződésem, hogy egy kísértetfilmnek erős visszafogottságra van szüksége ahhoz, hogy elérje a kívánt hatást, ám Kuei Chi Hung sosem volt képes türtőztetni magát, ami a nőibörtönös, bosszúállós (Payment in Blood) és akciófilmjeinek (Killers On Wheels) előnyére vált ugyan, jelen esetben azonban nem használt (ugyanez a tényállás Hex című, szintén kísértetes alkotásánál is). Bűn lenne viszont elhallgatnom, hogy van a filmben egy intenzitásában és (főleg azoknak, akik kiismerik magukat a nyolcvanas-kilencvenes évek hongkongi horrorfilmjeiben) döbbenetes jelenet, amelyért külön megérte megnézni. A taoista pap és a kísértet összecsapásáról beszélek, amely teljesen máshogyan zajlik és másképpen ér véget, mint ahogyan ahhoz a műfajban járatosak hozzászoktak.

Viva Berlin! - zombis websorozat Németországból

Az előzetes alapján én meg nem mondtam volna, hogy websorozat, sőt, ennek a trailernek az alapján, a hóttunalmas zombi-téma ellenére még meg is nézném...

The Walking Dead nyereményjáték - második menet

Update: Játékunk lezárult és emailben kiértesítettük a három szerencsés nyertes zombiolimpikont, egyszóval mindenki, aki részt vett a játékban sürgősen csekkolja a levelesládáját (a helyes megfejtések a poszt kommentjei között találhatóak)...

A Képregény.hu felajánlásából három kötetet sorsolunk ki a Geekz olvasói között a The Walking Dead - Élőhalottak második kötetéből, ami az Úton alcímet viseli (micsoda? eddig egy Amazonas menti kis kunyhóban éltél egy csapatnyi cerkófmajom társaságában és nem tudod mi ez? azonnal pótold ezt a blaszfémiának is beillő hiányosságot). Ahhoz, hogy rátehessétek a kezeteket a három kötet valamelyikére, mindössze válaszolnotok kell 5 egyszerű és a zsánerhez kapcsolódó kérdésre. Aki elsőként küldi be a helyes választ az összes kérdésre, az automatikusan az egyik képregény boldog birtokosává válik, a másik kettőt a többi helyes válasz beküldői között sorsoljuk ki. Lássuk hát a kérdéseket!

1. Mi a leghatékonyabb és sokoldalúbb fegyver zombiapokalipszis esetén Max Brooks Zombie Survival Guide-ja szerint?

2. Mi a Dellamorte Dellamore című Michele Soavi film főhősének kedvenc olvasmánya?

3. Ki írta azt a Marvel minisorozatot (aminek egyébként több folytatása is született), amiben a zombivá változott Peter Parker felfalja Mary Jane-t és May nénikét?

4. Melyik az a 2010-ben készült (és nem túl fényesre sikerült) horrorfilm, amelynek főszereplője egy képregényhős, aki nem mellesleg az olasz fumettik egyik legnépszerűbb sztárja?

5. Ki veszi át Tony Moore-tól a The Walking Dead képregénysorozat rajzolását a hetedik számtól?

A válaszokat a geekblog@index.hu emailcímre küldjétek The Walking Dead nyereményjáték címmel a tárgyban. A beküldés határideje 2011. október 13-a éjfél, eredményhirdetés másnap, a nyeremények átvétele október 16-án a 22. Képregény Börzén vagy pedig postai úton.

The Walking Dead - Élőhalottak: Holtidő

Nyolc évvel az elstartolása után végre Magyarországon is kapható az elmúlt évtized egyik legjobb amerikai képregénysorozata. Robert Kirkman stabil rajongótáborral rendelkező, kritikusi dicsfényben fürdőző, jelenleg a 84. részénél járó The Walking Deadje azon kevés comicok közé tartozik, amelyeknek eladásai lassan, de folyamatosan nőnek egészen indulásuk óta. Idén februárban, köszönhetően nyilván a tavaly indult tévés adaptáció népszerűségének is, végre elfoglalta az első helyet a független képregények sikerlistáján. Felmerülhet a kérdés: mit lehet 8 éven keresztül mesélni lassan csoszogó hullákról? Hogy nem válik egy zombihorror unalmassá és önismétlővé ennyi idő alatt? A válasz egyszerű: a The Walking Dead nem pusztán zombihorror, hanem egy kényelmetlenül realisztikus, fizikailag és pszichológiailag egyaránt brutális karakterdráma.

Az ilyesmi természetesen csak hosszútávon tud érdemben kibontakozni (hogy mennyire, az sep remek cikkében olvasható), így az itthon most megjelent, a sorozat első hat részét magába foglaló, Holtidő című kötet (a Days Gone Bye nagyszerű magyarítása) még csak nyomokban tartalmazza azokat az elemeket, amik Kirkman munkáját az amerikai képregény modern klasszikusává tették. Merthogy az írónak nincs más választása, mint hogy az alapoknál kezdje a történetet. Ha a comic lényege a főhős, Rick Grimes, és társainak változása, pszichológiai összeomlása és hanyatló moralitása az állandósult (vagyis idővel az új standarddé vált) extrém körülmények közepette, akkor először is meg kell mutatni a normál kiindulási pontot.

A Holtidő így még azt a hagyományos zomibfilm-dramaturgiát követi, amit a későbbiekben messze maga mögött hagy, sőt, konkrétan Danny Boyle 28 nappal később című filmjének felütését veszi kölcsön. Rick egy rendőr, aki megsérül egy tűzharcban, és egy hónap után arra ébred a kómából, hogy a civilizáció összeomlott, az emberek eltűntek, és mindenfelé oszladozó, húsevő holtak csoszognak. Feleségét és fiát nem találja otthon, így elindul a legközelebbi városba, ahová a krízis elején a katonaság terelte a túlélőket.

A 134 oldalon Kirkman lefutja a kötelező, megkerülhetetlen köröket: az élőholtak felfedezése, a túlélés szabályai a „szép új világban”, a család keresése, eljutás A pontból B pontba, parázs vita a következő logikus lépésről az életben maradás érdekében. De már ez a kötet is több a toposzok felmondásánál. Az olyan pillanatok, mint Rick fia és egy kislány rövid, szívszorító szóváltása a halálról és az elvesztett apákról, vagy főleg, a nők beszélgetése arról, hogy az újonnan szerzett mosópor mennyivel jobb az eddiginél, már abba az irányba viszi a képregényt, ahol nem a pillanatnyi túlélésen van a hangsúly, hanem magán az életen. Azon az életen, ami, bár tele van halállal és sétáló holtakkal, bizarr módon hétköznapivá vált. 

És a fő kérdés, ami Kirkmant – és az olvasót – foglalkoztatja, ami fontosabb, mint a fröcsögő vér, az omló belek, a holtak lefejezése, főbelövése, és az élők szétmarcangolása (amikből – félreértés ne essék – azért van bőven), hogy az emberek hogyan reagálnak az új „normálisra”. A morális értékrendek meginognak, a prioritások elcsúsznak, a civilizáció rétegei lassan kezdenek lemállani. A Holtidő ennek megfelelően Rick és társa, Shane konfrontációjára hegyeződik ki, és a főhős záró szavai (az élők megölése nem lehet ugyanolyan könnyű, mint a holtaké) már most keserű, rossz ómenként hatnak – a későbbi események ismeretében pedig még inkább.

A képregényt itt még Tony Moore rajzolta, de a következő kötetben már Charlie Adlard veszi át a feladatát, aki azt mind a mai napig végzi. Moore gyönyörű fekete-fehér látványvilágának van egy enyhén rajzfilmes beütése, különösen az arcmimikák terén (ez Adlard érkezésével kikopik majd), de képei egyébként nyersek és realisztikusak, és amikor szükséges, brutálisak és horrorisztikusak. Jellemzően, a zombik arca sokkal részletgazdagabb, mint a szereplőké, ami a félelemfaktoron túl a valószerűséget is segíti. Hogy az alkotók mennyire értenek a történetmeséléshez és annak emocionális hatásához, arra jó példa a kötet talán legerőteljesebb két oldala, amin Rick rátalál egy szinte teljesen a csontvázáig oszlott, de még mindig élő, magatehetetlen zombira.

A magyar kiadás példaértékű (leszámítva esetleg az eredetinél némileg kisebb méretet). A papírminőségre a legkevésbé sem lehet panaszunk (ahogy a Hellboy esetében, a vastagabb papír itt is jóval kövérebb kötetet eredményez az eredeti amerikainál), a kötés is stabilnak tűnik, a fordítás pedig tökéletes, Kirkman szövegének apróbb nüanszait is visszaadja. Ráadásul mindez mindössze 2290 Ft-ot kóstál. Teszek egy vad (?) kijelentést, és azt mondom, hogy aligha lesz képregény idén Magyarországon, amire ennél jobban megéri majd beruházni. És mindenki, aki még nem ismerné a sorozatot, tartsa észben: a Holtidővel még nem láttál semmit. Ez még csak a bemelegítés. A java ezután jön.

The Walking Dead - Élőhalottak nyereményjáték

A Képregény.hu jóvoltából rátehettük a kezünket a The Walking Dead képregénysorozat (micsoda? nem tudod mi ez? itt a gyorstalpaló a műveltségeden tátongó hatalmas lyuk betömésére) első kötetének magyar kiadására, sőt, valójában nem is egyre, hanem rögtön háromra. Mi pedig nem vagyunk sem zsugoriak, sem szőrösszívűek, úgy döntöttünk hát, hogy egy nyereményjáték keretében kisorsoljuk őket azon olvasóink között, akik megválaszolják a zombitémához és a képregénysorozathoz kapcsolódó 10 kérdésünket.

A szabályok a következőek: a lenti kérdésekre adott helyes válaszokat a geekblog@index.hu emailcímre kell elküldeni The Walking Dead nyereményjáték címmel a tárgyban. Az első olyan versenyző, aki minden kérdésre helyesen válaszolt, automatikusan, sorsolás nélkül megnyeri az egyik kötetet, a másik kettőt azok között sorsoljuk ki, akik legalább hat kérdésre helyes megoldást adtak a tízből (a blogunkat rendszeresen olvasók most előnyben vannak, mivel nagy részükre megtalálható a válasz a Geekz-en, de sosem késő átböngészni régebbi cikkeinket). A beküldés határideje április 29-e déli 12.00 óra, eredményhirdetés ugyanaznap 19.00 órakor, a nyeremények átvétele másnap a 7. Magyar Képregényfesztiválon vagy pedig postai úton. Most pedig lássuk a zombitriviát!

1. Mi volt Lucio Fulci a hetvenes évek végén illetve a nyolcvanas évek elején készült három híres olasz zombifilmjének a címe (később rendezett még ilyet, de most csak az ebből az időből származóakra vagyunk kiváncsiak)?

2. Ki készítette az 1978-as HOLTAK HAJNALA effektjeit?

3. Hol játszódik Jacques Tourneur I WALKED WITH A ZOMBIE című filmje?

4. Melyik híres magyar származású színész játszik a WHITE ZOMBIE-ban?

5. Mi indítja be a BIO ZOMBIE-ban a zombikór terjedését?

6. Mi Robert Kirkman aktuálisan is futó szuperhősképregénysorozatának a címe (aminek NEM farkasember a főszereplője)?

7. Melyik híres filmrendező neve fémjelzi a THE WALKING DEAD-ből készült azonos című tévésorozat első évadát?

8. Mi a neve Lucifer főhadiszállásának a Kirkman által írt BATTLE POPE című képregényben?

9. Melyik ismert, zombizsánerbe illeszthető film kezdődik ugyanazzal az alaphelyzettel (a főhős kómából ébred egy kórházi szobában), mint a THE WALKING DEAD?

10. Mi lesz a 2011. április 30-án, szombaton megrendezésre kerülő 7. Magyar Képregényfesztivál helyszíne?

 

Play Dead, avagy kutyák a zombik ellen

Cukiság! Olyan zombifilmet már láttunk, ahol az élőhalottakat házikedvencként tartják (Fido), ebben a verzióban viszont tényleg a kutyák kapnak főszerepet. A történet az apokalipszis utáni Miami-ban játszódik, ahol a zombivírusra immunis ebek falkába verődve veszik fel a harcot az élőhalottakkal. A filmhez még finanszírozókat keresnek, de hatásos előzetes már van. A tovább után.

The Walking Dead 1x05-06 – Wildfire, TS-19

Véget ért az AMC zombis sorozatának első évadja. A csatorna időbeosztása és a készítők egyéb elfoglaltsága miatt csonkára, hat részesre sikerült felvonásról nehéz véleményt alkotni, hiszen az egész nem volt több, mint egy elnyújtott expozíció. Nem segít az sem, hogy az epizódok hullámzó színvonalon teljesítettek, nyilvánvalóvá téve, hogy az írók nem találtak még fogást a matérián.

Az elsietett történetszálak és az erőltetett mondanivalók közepette elvesztek a karakterek, ami a legegyértelműbben az ötödik részen, a Wildfire-ön tükröződött. Amint hiányzott a történet vezérfonala, a szereplők képtelenek voltak elvinni a hátukon a show-t. Pedig nagyszerű jellemtanulmánynak indult a darab: a remekül eltalált cold openek során folytatva ezúttal Rick beszél a CB-n Morganhez, illetve inkább magához. A szavaiból remény és elkeseredettség sugárzik, ezzel felütve az epizód hangulatát. Andrea gyászolása Amy felett szívbemarkoló, de még őt sem sikerült megismerni eléggé ahhoz, hogy azonosulni tudjunk a lelki tusájával.

A Shane-Lori-Rick szerelmi háromszög alakulása az egyik legelhibázottabb szála a sorozatnak. Lori sótlan, érdektelen, amin Sarah Wayne Callies fogalmatlan játéka sem segít, míg Shane-nek meglenne a lehetősége egy izgalmas, ambivalens, vívódó karakterré válni, de sem az írók képességei, sem Joe Bernthal alakítása nem elegendőek ehhez. Amikor fegyvert emelt Rickre, végképp elveszett a remény, hogy a barátja józanabb eszű komplementere legyen. Az írók az könnyebb utat választották, és antagonizálták Shane-t, az egész konfliktust faék egyszerűségűvé degradálva, hogy véletlenül se legyen kérdéses, kinek kell szurkolnunk.

Persze meg lehetne érteni Shane tépelődését, hiszen ismerjük azokat az eseményeket, amelyek következtében ide jutott (ezt az évadzáró még tovább árnyalja a cold opennel, amely igyekszik felmenteni őt). Érthető, hogy egyre labilisabbá válik, de ha az írók kisebb lépésekkel haladnának, könnyebben tudnánk azonosulni vele (vagy meg sem próbálnák árnyalni a karakterét, és legalább egyértelmű lenne a helyzet).

A nyögvenyelős és fantáziátlan szerelmi konfliktus mellett szerencsére egyre több teret nyernek a mellékszereplők is – miközben az érdektelenebbektől fokozatosan megszabadulunk. Norman Reedusnak és Jeffrey DeMunn-nak nem is kell nagy szerepet írni, képesek néhány mozdulattal vagy arckifejezéssel többet árnyalni a karaktereiken, mint mások egy egész rész alatt. Emlékezzünk Darylre, ahogy néma, elismerő biccentéssel búcsúzott Jimtől, illetve Dale-re, ahogy döbbent és szkeptikus arccal meredt Shane-re, amikor rajtakapta, hogy Rickre fogja a puskáját.

A cselekmény erőltetettségét ez sem feledteti, különösen zavaróak az olyan mondvacsinált konfliktusok, mint az a vita, amely során eldöntötték, hogy merre induljanak. A Shane által javasolt Fort Benning egyáltalán nem volt olyan messzire (100 mérföld), hogy ne lehessen arra tenni egy kitérőt autóval.

Hasonlóképp mesterséges a feszültségkeltés a fináléban is, Dr. Jenner megjelenésével. A járványkutató akár a Lostból is kiléphetett volna, hiszen a neki feltett kérdésekre olyan válaszokat ad, amelyek még több kérdést szülnek. A járványügyi központ high-tech jellege pedig annyira elütött a sorozat világától, hogy önkéntelenül is arra számítottam, magyarázatokat fogok kapni. Kizárólag Noah Emmerich bizalomgerjesztő és meggyőző alakításának köszönhető, hogy elsőre nem akadtam fenn ilyesmin.

Ez a kis kiruccanás a science fictionbe ráadásul nem is sikerült zökkenőmentesen. A mesterséges intelligencia egy beszélő számítógéppé degradálódik, funkciója azonban a cselekmény szempontjából nincsen, csupán ügyetlen szemfényvesztés. Nem illik a sorozat realizmusába, földhözragadtságába. Az epizód számos ponton megbukik a technológiai pontatlanságokon. Mi értelme egyáltalán üzemeltetni az AI-t, ha fogyóban az áram?  Egy MRI mióta csinál ilyen látványos 3D-s felvételeket? Hogy sikerült Jennernek a zárt berendezésbe benyúlni egy pisztollyal, és meghúzni a ravaszt anélkül, hogy az elektromágnesesség kitépje a kezéből a fegyvert?

Ilyen értelemben a TS-19 nem volt más, mint egy rettentő költséges filler: egységbe zárt a története, és stílusában, hangulatában egy egyalkalmas kitérőnek felel meg a sorozat zsáneréből. Az ilyen kísérletezések alapvetően üdvözlendők, hiszen a változatosságra szükség van, de ha céltalanok és ügyetlenek, akkor ki tudják zökkenteni az egész epizódot. A remeteségében lassan megkattanó tudós archetípusa még csak-csak működött, de az egyéb műfaji elemekről az sütött, mintha egy technofób találta volna ki őket. Darabontéknak nem áll jól a sci-fi.

A megmenekülés a központból a sorozattól méltatlanul erőltetett módon próbált izgalmat generálni. A korábbi, zombis összecsapásoknak köszönhetően lassan megszoktuk, és szinte el is várjuk, hogy egy ilyen jelenet a székbe szögezzen bennünket. Ehhez képest a katarzis teljesen elveszett a záró képsorokból, mivel az mivel az odáig vezető negyven perc is nehezen azonosulható, félresiklott volt. Bear McCreary egyre inkább kibontakozó zenéje mentette a menthetőt, ami, mondanom sem kell, sokkal jobban illett a jelenethez, mint a Wildfire utazásos montázsa alá véletlenszerűen beillesztett John Murphy-szerzemény.

Az egész finálén érződött a kapkodás, a sietős lezárás, és a kényszeredetten feltuningolt drámaiság. Hatásosabb lett volna, ha Jenner már az elején szembesíti azzal a vendégeit, hogy nem tudnak távozni az épületből. Ha erre a konfliktusra épült volna az egész epizód, az érdekfeszítő lehetett volna.

A The Walking Dead nagy hibája egyelőre az, hogy nem tud hosszú távon gondolkodni. Az epizódokon átívelő problémák vagy rosszul vannak kezelve (mint a szerelmi háromszög), vagy elkallódnak (mint Merle, akiről az öccse teljesen megfeledkezett). Az egyes részek tematikusak, van elejük, közepük és végük, valamint egy ehhez kapcsolódó mondanivalójuk. Ehelyett egészében kellene őket kezelni, és összefüggőbben, organikusabban építeni a cselekményt.

Talán ez a hat epizód csak arra kellett, hogy az írók felvonultassák a teljes eszköztárukat, megmutassák, mennyi minden rejlik a sorozatban. Így viszont a The Walking Deadnek nincs egy önálló hangja, tematikus vezérfonala, ezért darabjaira hullik. A következő, tizenhárom részes etapnak mindenképpen összeszedettebbnek kell lennie, hogy ne csak a kimagasló technikai megvalósítás, és néhány emlékezetes alakítás vigye el a hátán.

Egyéb megjegyzések: 

• Az nagyszerű, hogy a feleségverő Ed és a neje viszonyát alaposabban bemutatták, mint a képregényben, de egy kicsit túlzásnak éreztem, ahogyan kitöltötte a halott férjén a haragját Carol. Lehet ennyire utálni valakit?
• Ha nem lett volna elég a deus ex machinákból, sikerült az eddig leginkább csúcsra járatott feszültséget feloldani a leginkább légbőlkapott módon, amikor Carol előhúzta a zsákjából Rick gránátját. Tényleg ennyire képes Darabont írógárdája? Nem hiszem.
• Megértem, Andrea miért akart a központban maradni, és megértem, Dale miért próbálta lebeszélni róla. De vajon Jacquinek hogy esett, hogy vele senki sem törődik? És ez csak egy példa a kapkodós írásra, ami ezeket a részeket jellemezte.

The Walking Dead 1x04 - Vatos

A The Walking Dead negyedik része egyben a legjobb is volt a pilot óta. Aggodalmakkal telve álltam hozzá, hiszen az írója az a Robert Kirkman, aki a képregény párbeszédeit előszeretettel fogalmazza dagályosan és szájbarágósan, és inkább mond, mint mutat. Ehhez képest az eddigi legkevésbé didaktikus epizódot szállította, nagyon is hatékonyan alkalmazva „a kevesebb néha több” elvét, amelyet Darabont olyan mesterien mutatott be a premierben.

A cold open megkapó felvételeihez Amy és Andrea üresnek induló párbeszéde társul, amely gördülékenyen hajlik át abba a meghittségbe, amely ebben az epizódban a tábort belengi. Még a megszállottan ásó Jim okozta konfliktus sem teremt különösebb feszültséget, épp csak annyira baljóslatú, hogy ne érezzük túl békésnek a látottakat.

Ezzel kontrasztban a városbeli események nem is lehetnének vészterhesebbek. A fordulatokban, revelációkban gazdag cselekmény közepette sem sikkadnak el a karakterek, különösen Darylt sikerült Kirkmannek jól megfognia. Ahogy az várható volt, a nyilazós redneck az agressziója ellenére józan és ésszerű tud lenni, a mérlege a hasznosság javára billen. Gyakori archetípus a sorozatokban a rebellis, de azonosulható (gyakran közönségkedvenc) szereplő, amit eddig Daryllel szerencsére sikerült elkerülni. Ő nem az a pozitív karakter, aki pusztán az inkonvencionális módszereivel szerez magának ellenségeket, hanem ténylegesen más elvek vezérlik, mint a főhősöket.

Az epizód alapjául szolgáló történet unalomig ismert: a szereplők az erkölcs nevében irracionálisan nagy kockázatot vállalnak, bízva abban, hogy megőrizhetik a lelkiismeretük. Még a sok szempontból újítónak tartott Battlestar Galactica is megcsinált egy epizódot, amelyben egyetlen ember megmentéséért sokakat veszélybe sodortak (You Can’t Go Home Again), ám a The Walking Dead szembement a kiszámítható befejezéssel. A mentőakció nem járt sikerrel, és a hősködés is a lehető legrosszabb következményekkel zárult. A tábor őrizetlenül hagyása katasztrófához vezetett, amire Shane figyelmeztette is őket, és ez teljesen átrendezheti a karakterek eddigi erőviszonyait.

Rick morális fölénye innentől kezdve elértéktelenedett, Shane gyakorlatiassága vitathatatlanul győzedelmeskedett fölötte. A két karakter közti potenciális konfliktuslehetőségre (Lorira) újabb réteget helyez ez a szembenállás, ami messzemenőkig érdekfeszítőbbé teszi a kettejük kapcsolatát. Mindkét karakter más irányba indult el, mint ahogyan a képregényben ismertük meg őket, ám az, ahogyan erre a pontra eljutottak, sokkal természetesebbnek, kézenfekvőbbnek hat.

Ugyanez már kevésbé mondható el a Vatosszal való összetűzés feloldásáról. A városban szerveződött latinó közösség teljesen eredeti ötlet a sorozatkészítőktől, és a hasonlók közül ennek a funkciója a leginkább egyértelmű. Remek húzás volt túlélőket helyezni a városba, és a történetbe is sikerült szervesen, mégis váratlanul beilleszteni őket.

Sajnos a Vatos és Rickék konfliktusának kiéleződése döcögősre sikerült. A feszültség nem volt érezhető a túsztárgyalásos jelenetekben, és a válogatott, badass beszólások zápora is több volt a kelleténél. Az ezt követő fordulat Mama Felipe megjelenésétől kezdve nem akart működni. A Vatosról kiderült, hogy valójában békepárti kisunokák, akik az idős hozzátartozóikat védik a lepukkant otthonban, de az emocionális hatása elmaradt ennek a felismerésnek. Ennek ellenére a jelenet tanulsága miatt megbocsáthatónak tartom a kivitelezésbeli hibákat, hiszen megmutatta, hogy nem lehetetlen embernek maradni a világ végén sem. A Vatos vezetője, Guillermo beszámolója arról, hogy milyen lehetetlen, mégis fontos célok tartják az embereiben a lelket, egészen felemelő volt.

Az epizód végére visszatértünk a képregény által kitaposott ösvényhez. A tábort ért zombitámadás teljesen más kontextusba került, ugyanakkor a cselekménybe sikerült effektíven és szervesen beépíteni. Dicséret jár Johan Renck rendezőnek, aki a kaotikus állapotokat és a szörnyűségeket elképesztően életszerűen tudta bemutatni. Laurie Holden kiemelkedő alakítást nyújtott, szívszaggató volt látni a haldokló húga teste fölötti agóniáját.

További észrevételek:

• Egy Merle-mértékű tökösséggel nem biztos, hogy vitatkoznék, de lehet, hogy elég lett volna eltörni a hüvelykujjamat, ha ki akarom húzni a kezem a bilincsből.
• A városbeli, állkapcsától megfosztott zombilánynál durvábbat televízióban valószínűleg még nem mutattak.
• Greg Nicotero még mindig nem bízik a statisztáiban, ismét magát maszkírozta el, hogy beugorjon megharapni Amyt. Ettől még egy kicsit sántított a jelenet, az Amyt játszó Emma Bell lassabban már nem is próbálhatott volna menekülni a támadója elől.

The Walking Dead 1x03 - Tell It to the Frogs

A The Walking Dead eljutott az első évadja feléhez. Az előző két epizódban meghatározták a sorozat tónusát és a szabályszerűségeket, továbbá meghúzták a morális erővonalakat, most pedig itt az ideje az eddigi ismereteink elmélyítésének. A Tell It to the Frogs egy színtiszta karaktertanulmány, amely az esetek többségében meglepően hatékonyan működik. Túllépünk azon, hogy az apokalipszis csupán a zombik elől menekülést jelentse, és szembesülünk a világvége egyéb következményeivel is.

A pilotéhoz hasonló, nyomasztó cold open roppantul hatásos: Michael Rooker magával ragadóan adja elő a lassacskán megbomló elméjű Merle Dixont, aki hol átkozza Jézust, hol könyörög hozzá. Ez az a bátor televíziózás, amit leginkább a Breaking Badtől szokhattunk meg. Nem egy egyértelmű cliffhangerre építi fel a bevezetőt, hanem a nem is egészen evilági, megfoghatatlan képi-zenei összhanggal szippantja be a nézőt.

Az írók a továbbiakban is ügyesen bánnak az epizód hangulatváltásaival. Glenn megérkezése a táborba bennünket is a karakterek közé ránt, hogy az önfeledtséget gördülékenyen kövesse a Grimes család katarktikus újraegyesülése. Andrew Lincoln fantasztikusat alakít a jelenetben, mérföldekkel maga mögé utasítva a tágra nyílt tekintetű Sarah Wayne Calliest és a bizonytalan Joe Bernthalt. Külön köszönet Gwyneth Horder-Payton rendezőnek, hogy a háttérben ácsorgó táborbeliek változatos arckifejezéseit nagyon finoman engedte csak be a képbe, nem hangsúlyozta túl a jelenet emelkedettségét.

Az epizód egyik erénye éppen ez a visszafogottság, amely még mindig át-átcsap a túlzott egyértelműségbe, de az írók eszközei láthatóan egyre inkább csiszolódnak. A főbb karaktereket szépen árnyalják, de az újonnan behozott mellékszereplők továbbra is bumfordi kezekkel összeragasztott papír-masé figurák (ez teljesen természetes, kell is ilyeneknek lenniük).

Shane-en sikerült fogást találni, a Rick érkezése okozta feszültsége nagyon jól felépítve csapódik le kétszer is a virtigli őstulok Eden. Később az alantassága újra megmutatkozik, amikor a naiv Carlon keresztül igyekszik Lori kegyeiben maradni, ahelyett, hogy rögtön beszélne a nővel. Lori reakciója számomra csalódás, mert értelmetlenség volt leszögeznie, hogy Shane nem találkozhat Carllal. Egy ekkora táborban, ráadásul úgy, hogy Shane a férje legjobb barátja, ez elég sok kellemetlenséget okozhat. Igaz, hogy Lori viselkedése összhangban van a képregénybeli énjével, ahol ugyanilyen kategorikusan utasította el Shane-t, de már azt sem találtam hitelesnek.

Rick idealizált figurájának kevesebb árnyalat jut, de a Lorival és Carllal közös jeleneteiből megismerhetjük a nem túl bonyolult, családemberi oldalát. A sátorban a kisfiával folytatott tőmondatos, jelentést alig, de visszafogott érzelmeket annál inkább hordozó beszélgetése akár Az útból is származhatott volna. A viszonya a feleségével ugyancsak végtelenül bensőséges, intim, régen láttam ennyire természetes ábrázolását egy párkapcsolatnak a tévében. A párbeszédük a legkevésbé sem mesterkélt, tökéletesen tükrözi, hogy mennyire egyszerűek ezek az emberek maguk is. Örömteli látni, hogy képes erre a visszafogottságra is ez a show.

Rick és Shane dinamikája máris érdekfeszítőbb, mint amit vártam, hiszen nem az az előbbi első dolga, hogy kivívja a jó vezető szerepét. Amíg Shane a táborban tartja fenn a rendet (egyelőre kevés sikerrel), addig Rick hősködik, így végeredményként még két erős és rokonszenves karaktert is nyerhetünk, még kiélezettebb konfliktussal. Felnőni látszik melléjük T-Dog és Glenn is, ha kifejlett enseble show-vá érik a The Walking Dead, akkor bennük nagy jövőt látok.

Daryl Dixon szerepében öröm volt látni Norman Reedust. Ha hosszú távon marad, akkor ő lehet az a negatív karakter, akire égető szüksége van a sorozatnak: kompetens, hovatovább nélkülözhetetlen a vadászati tapasztalata miatt, ugyanakkor kibírhatatlan és veszélyes. Lehet, hogy hozzá képest a feleségverő Ed egy kezesbárány, cserébe viszont haszontalan a tábor számára. Reedus jelenléte erős, és van benne valami összeszedettség, célirányosság, ami Michael Rooker karakteréből hiányzott.

Itt térnék ki a sorozat eddigi legundorítóbb zombijára is, a kósza szarvasevőre. Még mindig újszerűen tudják bemutatni az élőholtakat és a meggyilkolásukat (az a brutális verés, amit kapott, hátborzongatóan embertelen volt), és a fenyegetettséget is egy újabb szintre emelték vele.

A táborbeli légkör bemutatása valósághű, a kisvárosias miliőből származó emberek felfogását hűen tükrözi a nemi szerepekről, a prioritásokról az életben. Ritka az olyan sorozat, ahol ennyire sok hétköznapi, egyszerű embernek kell szurkolnunk, akik nem attól lesznek izgalmasak, hogy a kiemelkedő erényeikhez kiemelkedő hátulütők párosulnak, hanem a természetességükből fakadóan. A The Walking Dead jó irányba tart, a csoportdinamika, a felvezetett konfliktusok maguktól értetődőek, nem erőltetettek. Úgy fest, ez a hat epizód cselekmény tekintetében sem vállalja túl magát, és ez a fontolva haladás végül ki is fog fizetődni.

További észrevételek: 

• “Why would you risk your life for a douchebag like Merle Dixon?” “Hey! Choose your words more carefully!” “No, douchebag is what I meant.”
• Az ínyenc vadhúskedvelő zombi szerepében a maszkmester, Greg Nicotero volt, és ez csak az egyik cameója a sok közül.
• A vita, amely abból alakult ki, hogy tényleg érdemes-e visszamennie Ricknek a városba, végig hiteles és magától értetődő volt, éppen ezért szomorú, hogy egy olyan erőltetett magyarázattal kellett lezárni, hogy walkie-talkie-k frekvenciájára nem lehet ráállni más adó-vevővel.

The Walking Dead 1x02 - Guts

A Guts hatalmas váltást jelent a The Walking Dead premierjéhez képest. Igaz, hasonlóan magas szintű kivitelezéssel vonultatja fel a zsáner legjellemzőbb eszközeit, de sokkal hatásvadászabb és felszínesebb, mint a felvezetése. A mozifilmes tempóhoz szokott Frank Darabont kissé elhamarkodja egyes karakterek felépítését, közben pedig máris moralizálni akar, pedig mindkettőre bőven lenne ideje. Az elnagyoltsága ellenére remek pillanatokkal szolgál ez az epizód, és amikor működik, akkor nagyon működik. 

Shane bemutatása számomra teljesen félrecsúszott. Az őt alakító Joe Bernthal neve felbukkan a főszereplők között, tehát várhatóan hosszú távra terveznek vele, ehhez képest sikerült villámgyorsan antagonizálni. A nyitó jelenete a legrosszabb tinihorror-kliséket is megszégyeníti, csak egy igazi tuskó lehet képes a szerelmét ijesztegetni egy erdőben (igaz, már a lámpakapcsolós monológja is sejtette, hogy igazi véglénnyel van dolgunk).

Később Darabont úgy sulykolja belénk, hogy Shane mennyire rossz vezető: képes összereszteni a csapat rasszistáját a fellelhető összes kisebbséggel, és a táborban maradottakkal is szembehelyezkedik, amikor nem hajlandó a többiek megmentésére sietni. Sokkal izgalmasabbá válhatna az elkerülhetetlen konfrontációja Rickkel, ha kidomborítanák Shane decensebb oldalát, amelyre szintén láttunk utalásokat Rick kórházi ágyánál. 

Egyelőre azonban túlságosan fontos az, hogy főhős pozitív szerepét abszolút módon egyértelműsítsék, és mindent ennek vessenek alá. Ennek az áldozatául esik Michael Rooker karaktere, a rasszista Merle Dixon is. Feltétlenül támogatom és ünneplem az eredeti alapanyagtól való eltéréseket, de Merle fölösleges kellék volt. Ha csak kicsit is ambivalensebb lett volna, nem pedig egy őrjöngő vadbarom, rögtön érthetőbbé vált volna, mit keres a csapattal a városban, és az összetűzés is érdekfeszítőbb lehetett volna. 

Így pusztán annyi jelentősége volt, hogy Ricknek lehetőséget biztosított egy Clint Eastwood-momentumra Barátságos biztos úrként. Kétségtelen, hogy Andrew Lincoln meggyőzően hozza a tökös, badass seriffet, sikerül a kiszámítható és klisés jeleneteket is eladnia. Ugyanakkor hamar fárasztóvá válhat, ha ilyen töményen kapjuk az idealizált vezető jellemvonásait. Arra sincs szükség, hogy azon moralizáljunk, vajon kik az igazi ellenségeink, a zombik vagy az emberek. Ezt minden posztapokaliptikus fikció boncolgatja, így a kérdés súlytalanná válik, amíg nem adnak neki megfelelő mélységeket, megalapozott konfliktusokat. 

Ebben a részben fény derül Rick egy fontos tulajdonságára, amikor kijelenti, hogy bárki, aki a családja és az ő közötti útba áll, az rosszul jár. A “cél szentesíti az eszközt”-mentalitás még táptalaja lehet számos ellentétnek, ha hajlandók az írók egy ennek megfelelő irányba elvinni őt. 

Érdekes szerepet játszhat még ebben Andrea, akit rögtön a kezdetektől erős női karakterként pozicionálnak, és halványan párhuzamot is vonnak a közte és Rick, illetve Lori és Shane között. Laurie Holden alakításában biztosan ő lesz a sorozat legjelentősebb nőalakja, megvan benne a lehetőség arra, hogy egyszerre tudjon tragikus és karizmatikus lenni. 

Míg a mondanivaló és a jellemábrázolások meglehetősen sekélyesek ebben a fázisban, addig a műfajban rejlő potenciált maximálisan kihasználja Darabont. Az X-akták és a Breaking Bad hagyományait magával hozó Michelle McLaren rendezése magával ragadó, pont annyit használja a kézikamerát, amennyi elég ahhoz, hogy beszippantson bennünket is a zombik közé. A feszültségteremtése mesteri, a gyomorforgató részek pedig annyira gyomorforgatóak, hogy még úgy is sokkoltak, hogy fel voltam készülve rájuk. 

A zombiapokalipszises tematika esszenciája volt ez az epizód a horror és az akció elegyével, ezt a lécet nem is lesz érdemes megugrani. Most már mehetünk tovább a karakterek mentén. A következő részt Darabont együtt írta Charles H. Egleevel és a Sons of Anarchytól kölcsönzött Jack LoGiudicével, a rendezői székben pedig a SoA- és Shield-veterán Gwyneth Horder-Payton fog ülni, tehát összeszokott gárdával lesz dolgunk. 

Végezetül néhány egyéb megjegyzés: 

• Steven Yeun kitűnő választás volt Glenn szerepére, improvizatív színészként jól érzi magát a tőrőlmetszett comic relief-szerepben, és a poénjai is remekül működnek. 
• Bear McCreary visszafogott, mégis ötletgazdag zenéje mellett nehéz szó nélkül elmenni. A disszonáns hegedűszólamai túlmutatnak a műfaj megszokott keretein, a legrémisztőbb pillanatok alá bejátszott bluesgitáros riffekkel pedig maga mögött is hagyja azokat. 
• Az epizód ismét kiemelkedő nézettséget ért el, a legfontosabb célcsoportban, a fiatal férfiak körében még gyarapodni is tudott, így az AMC habozás nélkül berendelte a második, kétszer ilyen hosszú évadot.

The Walking Dead - pilot

Az október 31-én, Halloweenkor startoló The Walking Dead ugyanolyan ambiciózus vállalkozás, mint amilyennek az alapjául szolgáló Robert Kirkman-képregény indult. A folytatásos drámát igyekszik összeházasítani a zombihorrorral, ráadásul egy olyan médiumban, amely számára szinte teljesen ismeretlen ez a zsáner. És szemmel láthatóan sikerrel jár: a Days Gone Bye címűpilot tartalmazza mindazt, amely működőképessé tehet egy ilyen műsort. Bővelkedik a látványos és hátborzongató horrorjelenetekben, ugyanakkor megfelelően él a kőkemény western és szívszorongató dráma eszközeivel is. Minden szempontból az év egyik legkiemelkedőbb újonca. 

Frank Darabont (A halálsoron, A remény rabjai, A köd), a sorozat szülőatyja, továbbá a bevezető rész írója és rendezője bölcsen a komótos expozícióra szánja az első egy óránkat. Rick Grimes (Andrew Lincoln), a georgiai kisváros sheriffje egy lövöldözés után sebesülten tér magához egy kórházi ágyon, csak hogy rájöjjön: mialatt ő nem volt magánál, az emberiség jelentős része csoszogó élőholttá változott. 

A Kirkmantől kölcsönzött felütést egy kiszámítható, de televízióhoz képest sokkoló flashforward előzi meg. Az élményrontás miatt nem árulok el sokat, de már ezekben a képkockákban világosan látszik Darabont rutinos atmoszférateremtő-képessége és meglepően jól működő hatásvadászata. A továbbiakban folyamatosan kitűnő érzékkel egészítgeti ki a képregény ötleteit, sokkal határozottabban építi fel a zombirelevációkat. A Romero-iskola alázatos híveként, die-hard horrorfanatikusként Darabont mesterien teremt feszültséget, úgy, ahogyan azt a képregény gyorsan pergő oldalain képtelenség lett volna produkálni. 

A Nagy-Britanniában nagyobb népszerűségnek örvendő Andrew Lincoln szokatlan, ámde ígéretes Rick szerepében. Nincs két alkalom, amikor egyforma arckifejezéssel és érzésekkel végezne ki egy szerencsétlen zombit, nincs egy pillanat, amikor ne lenne egyértelmű, hogy az elutasítás-harag-depresszió-elfogadás–modell melyik fázisában tart éppen. Sokkal gazdagabb az érzelmi spektruma, mint amit a képregénybeli alteregójáról megismertünk a kezdetek kezdetén. Ha az ott látott karakterfejlődés vár rá is, és végig ugyanilyen hiteles marad a szerepben, akkor hamarosan az AMC csatorna szállíthatja a saját büszkeségének, Bryan Cranstonnak az első kihívót az Emmy-gálára. 

A pilot ugyan elsősorban Rick magányos vándorlásáról szól, azért bőven jut idő a mellékszálaknak. Gyors pillantást vetünk azokra a szereplőkre, akik a jövőben válnak majd fontossá, köztük Rick társa, a máris izgalmasnak ígérkező Shane kapja a legtöbb adásidőt (Joe Bernthalnak egyelőre nem okozott nehézséget a kissé együgyű alak megformálása). 

Sokkal érdekesebb, hogy milyen nagyszerű lehetőséget látott meg Darabont a képregényben éppen csak felbukkanó Jones családban. A karizmatikus, rokonszenves Lennie James egész egyszerűen ellopja a show-t Morgan Jones szerepében, aki megmenti Ricket az első zombitámadásától, és elmagyarázza neki a történteket és a megváltozott játékszabályokat. Morgan klasszikus Darabont-hős, aki az epikus történet kellős közepén megéli a saját minitragédiáját. Az egész epizódra jellemző, hogy a legvégéig fel sem fogjuk a katasztrófa globális mértékét, hiszen itt elsősorban személyes világok értek véget. 

A rendező tökéletesen tisztában van azzal, hogy a dráma akkor lesz igazán dráma, ha mellette teret enged egy kevés emelkedettségnek. Jellemző darabonti momentum a zuhanyzós jelenet az elillanó, egyszerű boldogságával (kinek nem ugrott be egyből a sörözés, amelyet Andy Dufresne intézett el a raboknak a rendszámüzem aszfaltozása után?), ha mégoly blatáns érzelemmanipuláció is, segít megalapozni azt a későbbi, szívbemarkoló momentumot, amely egyben a sorozat tónusát is meghatározza. 

A fel-felcsillanó pátosz mellett azért mégiscsak a könyörtelen realitás dominál, a hihetetlenül meggyőző élőholtakkal és a kietlen tájakkal (nem szabad szó nélkül elmenni Greg Nicotero fantasztikus maszkmesteri munkája és a KNB speciális effektjei mellett), nem is beszélve a feszes akciókról. A képernyő nyújtotta lehetőségeket maximálisan kihasználja a pilot, persze korántsem öncélúan. Itt ugyanis minden egyes zombi megölése számít, minden eldördült pisztolynak szerepe van, mert feszültséget teremt és hozzájárul a karakterekhez. 

Darabont kitűnő érzékkel gondolta tovább Robert Kirkman ötleteit, minden egyes apró módosítás a sztori javára vált, legyen az néhány új mondat egy csonka zombilány fejbelövése előtt, vagy egy pár, sokatmondó képkockára lecserélt monológ. A posztapokaliptikus setting ellenére nem tolódtak el az arányok az epikus mesélés felé, ellenkezőleg, ez egy nagyon is személyes történet visszafogott eszközökkel, amelynek itt-ott megengedhető némi melodráma. Bear McCreary finoman hangszerelt, egyszerű zenéje végig a háttérben marad, és tökéletes érzékkel húzza alá a kulcsjeleneteket. 

Az első évad csupán hat részből fog állni, de sebes karakterépítésre számíthatunk, és kíváncsi leszek, mennyiben fognak elrugaszkodni az alapanyagtól a későbbiekben. Frank Darabont azt nyilatkozta, hogy nemcsak beindítani akarta a sorozatot, hanem végig felügyeli majd a készítését, de az A-listás színvonal megőrzésének felelőssége elsősorban Charles H. Egleere hárul, aki nem kisebb nevek, mint Steven Bochco és Shawn Ryan mellett szerzett showrunneri gyakorlatot.

Night of the Living Dead - trailer

Halloween már itt kaparja az ajtót, úgyhogy ebben a hátralévő egy hétben még horror-orientáltabbak leszünk a szokásosnál is. A vasárnapi ebéd desszertjeként íme Romero über-szuper-klasszikusának eredeti előzetese: nekünk, zöldfülű rajongóknak manapság fogalmunk sem lehet róla, micsoda jelentőséggel bírt ez a film 42 évvel ezelőtt, mozikba kerülésének idején, és micsoda ügyességgel harapta el az idők szavát. Amellett, hogy Vietnámi háború-allegória és a középosztály a hatvanas évek káoszára adott reakciójának metaforája, nos, emellett, egész egyszerűen, szenzációs, műfajteremtő horrorfilm is. 

GeexKomix 37.

Fables #98

Történet: Bill Willingham
Rajz: Mark Buckingham
Kiadó: Vertigo Comics

Az utóbbi évek két legjobb ongoing comic-jának egyike (azt gondolom külön jeleznem sem kell, hogy a másik a The Walking Dead, és ezt nem a sorozat körül jelenleg uralkodó hype mondatja velem) teljes sebességgel zakatol a 100. számban kulminálódó nagy leszámolás felé. Willingham az az író, aki folyton képes meglepni, és a mellékszereplőkből gondos munkával részletekkel teli háttérrel rendelkező hősöket faragni. Gondoljunk csak Flycatcher-re, a Békahercegre, aki irodai takarítóból lesz az ellenséges Birodalom szívében magának uradalmat kihasító hadvezér, és így egyúttal a menekülteket befogadó Menedék uralkodója vagy Bufkin-ra, Óz egyik szárnyas majmára, aki minden külső segítségtől elvágva, igazi stratéga módjára vezeti győzelemre lilliputi seregét (és Frankeinstein szörnyetegének levágott fejét) egy hatalmas dzsinn és Baba Jaga ellen vívott csatában.
Szükség is van rá, mert a Fables univerzum szereplői az eddigi legnagyobb fenyegetéssel néznek szembe (a The Great Fables Crossover főellenségét most nagyon gyorsan felejtsük el, és több szót ne is ejtsünk róla): Mr. Dark gyakorlatilag egy csettintéssel pusztítja el Fabletown-t, amikor visszaveszi a mágikus tárgyakba bájolt hatalmát, és a fabulák kénytelenek a Farmra menekülni. Míg az aktuális főgonosz belakik a new yorkiak félelmével, és se nem élő, se nem halott seregét építi, Willingham mesterien ugrál egyik történetszálról a másikra, majd szépen egyetlen, vastag fonattá sodorja azt. A megfiatalodott Frau Totenkinder az egykor Mr. Dark-ot bebörtönző testvériség egyik utolsó élő tagját kutatja fel segítségért, Menedékben egy gyilkossággal vádolt goblin pere ugrasztja egymásnak a fabulákat és a befogadott troll- és manónépséget, a hajdani Ellenség a Farmon politikai szövetségeseket gyűjt, hogy átvegye a kis közösség irányítását, miközben a későn felismert szerelem elvesztése feletti bánatába belebetegedő Rose Red flashbackjén keresztül megismerjük végre Snow White teljes és hiteles történetét (ami ugyan nem olyan zseniálisan eredeti, mint Gaiman Hó, tükör, almákja, de gyönyörűen belesimul a Fables univerzum szőttesébe). A 98. szám végére egy mindeddig a szemünk előtt lapuló újabb játékos fedi fel magát Rose Red előtt, aki erőre kapva nekilát a megelőző csapás megszervezésének. A képregénysorozat fórumán, ahol személyesen Willingham válaszol spoilermentesen a felmerült kérdésekre (többek között ez teszi elképesztően szimpatikussá, Robert Kirman-el egyetemben, aki viszont a The Walking Dead számainak 4-5 oldalas oldshool levelezőrovatában teszi ugyanezt) máris megindult a találgatás, hogy a legyőzött Mr. Dark halhatatlan esszenciája vajon melyik szereplőben fog megtestesülni. A Marvel és a DC szuperhőscomicjainak olvasótábora jobbára csak azon tud sírni, hogy már megint átdesignolták Wonder Woman kiskosztümjét, itt viszont az olvasók valódi rajongást táplálnak a sorozat felé, az író pedig nem csupán arctalan vásárlókként kezeli őket. Egy szó, mint száz, aki még nem vágott neki a Fables-nek, az egy nagy kalandról marad le, a 100. szám apropóján pedig még biztosan visszatérünk erre a szériára.

Santito

I, Zombie #05

Történet: Chris Roberson
Rajz: Michael Allred
Kiadó: Vertigo Comics

Gwen Dylan teljesen átlagos tinédzser, nappal sírásóként dolgozik, legjobb barátnője egy a hatvanas évekből itt ragadt szellem, aki mintha egy Scooby Doo rajzfilmből lépett volna elő (think Daphne!), legjobb haverja egy teliholdkor vérterrierré (nem viccelek) változó rendszergazda nerd, és szerelmi élete épp mostanában élénkült fel: választania kell a jóképű szörnyvadász és az évszázados múmia gentleman között (aki ugyancsak jó képet ölt magára a megfelelő időközönként elfogyasztott áldozatainak kárára). Mindennek tetejében havonta egyszer emberi agyat kell ennie, hogy ne induljon bomlásnak a teste és az elméje, ezzel pedig az elhunyt egy időre beköltözik a gondolataiba, hogy olyan apróságokkal bosszantsa, mint a bosszúállás és elégtétel szolgáltatása a haláláért. A sorozatokon (lásd még: Being Human, True Blood, Vampire Diaries) és misztikus-maszlagos-romantikus-vámpíros ponyvákon (Anita Blake, még egyszer True Blood, Twilight) edződött tanult kollégáim joggal tehetik fel a kérdést: mi újat tud felmutatni a sorozat, ami létjogosultságot adhat neki hasonszőrű vetélytársai dömpingjében? Első körben érdemes közelebbről szemügyre venni a szerzők rezüméjét: az eddig háromszor is World Fantasy díjra jelölt Chris Roberson (ugyan egyszer sem sikerült nyernie, de 2009-ben már a bírák közé választották kárpótlásul) egy alkotói közösségben, a Clockwork Storybook-ban kezdte karrierjét a Fables-t jegyző Bill Willinghammel és a Jack of Fables-t istápoló Matthew Sturgesszel együtt, legutóbbi munkája pedig egy Fables spin-off, ami hogy-hogynem a mostani GeexKomix egyik tárgyát is képezi. Térjünk is rá az Eisner-díjas Michael Allred-re, akinek pop artosnak titulált, nagyon egyedi stílusát talán az X-Force/X-Statix sorozatból vagy a saját maga kreálta Madman után ismerheti a nagyközönség, de (hogy a képregényszüzeknek is legyen esélyük) keze nyomát viseli a Mallrats (Shop Show) nyitó montázsa és ő rajzolta meg a Chasing Amy (Képtelen képregény) főszereplőinek Bluntman and Chronic oldalait is. Nos, alapvetően tehát minden adott lenne egy igazán friss, ütős stílusgyakorlathoz, de, bár Roberson nagyon jól bánik a dialógusokkal és a karakterekkel, a történet nagyon nyögvenyelősen halad, és csak Allred és feleségének (ő közreműködik ugyanis színezőként) gyönyörű munkája tudja leerőszakolni a torkunkon a keserű pirulát. A vámpírvixenekből álló, paintball-csapatépítésekkel asztalt terítő vállalkozás és a rájuk vadászó nagyon ősi, nagyon titkos társaság konfliktusa totálisan érdektelen és elcsépelt, de legalább az ötödik szám végére úgy tűnik, kezd összeállni egy high concept, már ami a természetfeletti jelenségek magyarázatát illeti. Sajnálatos módon az I, Zombie-t csak a teljesen egyedi hangulatot árasztó stílusa különbözteti meg a hasonló témájú próbálkozásoktól, akiknek tehát ez nem elég, jobb, ha más olvasnivaló után néznek.

Santito


(ebből 2 csillag Allread érdeme)

Cinderella - From Fabletown with Love #06

Írta: Chris Roberson
Rajzolta: Shawn McManus
Kiadó: Vertigo Comics

A Fables 22. számával (Cinderella Libertine) Hamupipőke belépett a legdögösebb fiktív kémnők közé: a Fabletown-i Üvegcipellők cipőbolt tulajdonosa valójában Bigby seriff (ezt a tisztet most már a Szörnyeteg tölti be, a Szépség és a Szörnyetegből) legtitkosabb ügynöke, akinek jelentős része volt az Ellenséget térdre kényszerítő hadjáratban, és most végre megkapta a neki járó külön kis hatrészes minisorozatot. Chris Roberson munkásságát már felemlegettük az I, Zombie kapcsán, most legyen elég annyi, hogy a fősorozat szellemi atyja, Bill Willingham volt írótársaként nem véletlenül ő kapta kézbe ennek a spin-offnak a gyeplőjét. A történet alcíme nem véletlenül rímel a From Russia with Love Bond-moziéra, itt megkapunk mindent, ami egy jó kémfilmből nem hiányozhat: az első, látványos in medias res összecsapás a Big Ben toronyórájának mutatóján, a mágikus kütyük átvétele a Q szerepét betöltő Frau Totenkindertől, a flashbackek a korábbi bevetésekről (sorra is vesznek minden toposzt: napóleoni háborúk, amerikai polgárháború, náci Németország), halálosan jóképű rivális ügynök (maga Aladdin személyesen, az Ezeregy éjszaka meséiből) akivel ösze kell fogni a mágikus tárgyak csempészésével foglalkozó bűnbanda ellen, halálos csapda egy olajfúrótornyon, csodálatos megmenekülés, majd a leszámolás az események mögött álló főgonosszal, aki a saját külön bejáratú szigetén, Ultima Thule-n várja a hősöket rejtőzködik trollok és beszélő jegesmedvék gyűrűjében. Ezt a receptet nem nagyon lehet elrontani, Roberson különösebb erőlködés nélkül meg is birkózik vele, a bugyuta mellékszáltól eltekintve, amiben Cindy ambíciózus alkalmazottja maguktól járó mágikus cipellőket ad el, amiket aztán nem képesek levenni a tulajdonosaik. A sztori vizuális része meglehetősen átlagos, Shawn McManus nem hozza a tőle elvárható színvonalat, amit például a Thessaly - Witch for Hire (hogy-hogy nem, ezt a Sandman-univerzumban játszódó történetet Bill Willingham írta) esetében láthattunk tőle: a figurák sokszor elnagyoltak, a hátterek sem igazán kidolgozottak, jól láthatóan félgőzzel tudta le az egész minisorozatot. Az összképen mindenképpen javítanak Chrissie Zullo borítófestményei, különösen a harmadik szám bikinis Bo Derek hommage-a. A hardcore Fables-rajongók úgyis elolvassák, a többieknek viszont azt ajánlanám, hogy előtte abszolválják a fősorozatot, mert anélkül elég bizonytalan lábakon állnak Hamupipőke különálló kalandjai.

Santito

The Terminator: 1984 #1

Történet: Zack Whedon
Rajz: Andy Macdonald
Kiadó: Dark Horse Comics

Ez a számozás ellenére valójában a tavasszal újraindult Terminator-sorozat negyedik része – de a Dark Horse valamiért úgy döntött, hogy a képregényt minisorozatok formátumában dobja piacra. Az első felvonás, a The Terminator – 2029 ott ért véget, hogy a főszereplő, Ben követte barátját, Kyle Reese-t a múltba, hogy megmentse őt, mielőtt meghal, miközben Sarah Connort védelmezi a szintén a jövőből jött géppel szemben. Az első szám így aztán ezt az új sztorit mixeli össze az eredeti 1984-es film eseményeivel, és leginkább felvezetésként szolgál a mini későbbi két részéhez – és alighanem az azt követő minikhez (ha lesznek).  Egy ilyen történet mindig aggodalomra ad okot – főleg a képregények világában, ahol az írók nagy előszeretettel és apró intelligenciával retconálnak, megerőszakolva és eltörölve régi sztorikat. Az ifjabbik Whedon azonban szerencsére érti a dolgát. Képregényét úgy köti össze a filmből már jól ismert cselekménnyel, hogy utóbbin egy jottányit sem változtat – legalábbis a legvégéig, amikor feldobja magának a labdát azzal, hogy Reese végülis túlélte a végső csatát. Ezt egy olyan cliffhangerrel tetőzi, ami minden Terminátor-rajongót elégedett mosolygásra késztet majd. Az itt elindított sztoriszállal sok jót lehet kezdeni – és sokmindent el lehet kúrni vele. De az eddigi négy rész alapján megszavazom a bizalmat Whedonnak (még a rettenetesen erőltetett és humortalan, a bátyja koncepcióját karóba húzó Dr. Horrible képregényei ellenére is). Merthogy ez a füzet is piszkosul szórakoztató, akárcsak az eddigiek. Ben egy ügyesen, visszafogottan, de hatásosan írt karakter, a tipikusan trendi, menő hősökkel ellentétben egy egyszerű, szimpatikus fickó, akivel az olvasó azonnal azonosul. Rácsodálkozása az élettel, nyüzsgéssel, színekkel és emberekkel teli pre-apokaliptikus világra, amit addig csak történetekből ismert, nagyszerű pillanat, akárcsak hajszája Kyle és Sarah a Terminátor elleni végső küzdelmének színhelyére (itt megrajzolva láthatjuk a film kamionrobbantásos és robotpréseléses jeleneteit, és Andy Macdonaldot dicséret illeti a filmszerűen pergő, intenzív képsorokért). És amit Whedon hozzátesz az eredeti sztorihoz, az tökéletesen logikus: Kyle ugye kipakolt a zsaruknak a küldetésével és a jövővel kapcsolatban a rendőrőrsön, mielőtt megjelent a terminátor, és mindent szarrá lőtt, és mivel a Skynet projekt ekkor már létezett, az információ eljut az illetékesek fülébe. Ők pedig nem mulatnak olyan jól a jövőből jött katona meséjén, mint a fakabátok. Sok izgalmas lehetőség rejlik a képregényben, és Whedon dramaturgiai érzékére nem lehet panasz – baromi jól összerakott, alaposan átgondolt sorozattal van dolgunk, amiben Macdonald ráadásul ugyanolyan hatásosan jeleníti meg a ’80-es évekbeli nagyváros utcáit, mint a posztapokalpitikus világ sivárságát.

Thor #615

Történet: Matt Fraction
Rajz: Pasqual Ferry
Kiadó: Marvel Comics

Sanyarú sorsa van mostanság ennek a sorozatnak. Az évek óta halott Thort J. M. Straczynski támasztotta fel 2008-ban, és sokkal inkább sötét, atmoszferikus fantasyre, mintsem hagyományos szuperhőstörténetre rímelő munkáját azonnal keblére ölelte a szakma és a közönség is. Mindenki elégedett volt, amíg Straczynski hírét nem vette, hogy egyrészt a Marvel egy nagy crossovert (Siege) akar építeni a sztorijára (márpedig ő  hírhedten rühelli a crossovereket), másrészt meg a DC-nél valóra válhat régóta dédelgetett álomprojektje: Supermant írhat. Straczysnki fogta magát, és hosszan hömpölygő sztorijának kellős közepén vette a kalapját, az utána való takarítás hálátlan feladata pedig Kieron Gillenre maradt. A fény akkor kezdett pislákolni az alagút végén, amikor bejelentették, hogy a címet Matt Fraction veszi át – Matt Fraction, aki ugyan végül mind az Uncanny X-Mennel, mind az Invincible Iron Mannel csalódást okozott, mégis neki köszönhetjük minden idők egyik legnagyszerűbb Thor-történetét, a kontinuitástól – és úgy általában, a szuperhősös Marvel-világtól – független Ages of Thundert. Nos, a 615. számmal Fraction megérkezett, és az legalább rögtön látszik, hogy nagyon határozott elképzelései vannak a sztorit illetően – ráadásul jól hangzó elképzelések. Straczynski történetének elején Asgard a Földre költözött, egész pontosban Broxtonba, Oklahomába. A kérdés, ami felmerül egy elméleteivel balga módon Volstaggot zargató tudósban, hogy ha Asgard itt van – akkor mi van ott, ahol Asgardnak lennie kéne? Mi már persze sejtjük, hogy baj. A keretül szolgáló beszélgetést többek közt egy olyan szál szakítja meg, amiben vörös, démoni külsejű hódítók indulnak véres leigázókörútra a kilenc világban, miközben Thor, és társai, élükön Balder királlyal, még mindig az Osborn-féle ostrom következményeit nyögik, és igyekeznek talpra állni. Fraction ügyesen vegyíti a fantasyt, a kalandot és a humort (Volstagg és a tudós beszélgetése egyszerűen frenetikus), és még egy kis horrort is sikerült csempésznie a mixbe. Ahogy Straczyinski, ő is távol tartja magát a Marvel Univerzumtól, és jóval hangsúlyosabban használja a karakter mitológiai hátterét, mint a szuperhősit – és ez így van jól, elvégre Thor isteni mivolta eleve komoly különbséget jelent közte és a többi köpenyes közt, és ezt illik kihasználni. De ami a legfontosabb, hogy Fraction piszkosul jól érti a karaktert: megmutat mindent, ami Thort Thorrá teszi, személyes (szórakoztató szóváltása Blake-kel, és főleg, a tény, hogy hiányzik neki testvére, Loki) és epikus síkon (Asgard újjáépítése, a király észhez térítse) egyaránt. Bár ez a füzet csak felvezetése egy sejthetően (és remélhetőleg) hosszú sztorifolyamnak, megkockáztatom, hogy a cím jó kezekben van. Ferry rajzai szépek és élettel telik, viszont Matt Hollingsworth színei néha bizony rontanak az összhatáson. A totálok színezése elegáns, de az arcok szörnyen festenek. De ha csak ennyi baja lesz a képregénynek, akkor hamar a legjobbak közé kerülhet.

The Ultimate Spider-Man # 14

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: David Laufente
Kiadó: Marvel Comics

Az ég áldja Brian Michael Bendist! Évek óta csakis neki köszönhető, hogy van egy stabilan magas színvonalú, pokolian élvezetes Pókember képregény a piacon, ami hozza azt a hangulatot, könnyedséget és érzelmi-cselekményi intenzitást, amit a karakter és rajongói érdemelnek. És a dolog iróniája természetesen az, hogy közben ezt az egy címet leszámítva az egész Ultimate univerzumot le kéne húzni a vécén, mert egyik képregény (írja akár Loeb akár Millar, és igen, akár Bendis maga) olvashatatlanabb benne, mint a másik. De francba az egésszel, amíg ez létezik, és tartja a színvonalát, addig nem érdekel, milyen szar az összes többi füzet. A 14. szám a Tainted Love című sztori hatodik, befejező része – arcátlansággal határos merészségnek számít, hogy Bendis előállt ezzel a történettel, hiszen még alig van egy éve, hogy a mainstream sorozatban ellőtte ugyanezt az ötletet Fred Van Lente (és az még a korrektebbül sikerült Pókember-képregények közé tartozott) – jelesül azt, hogy a Kaméleon fogságba ejti Peter Parkert, és felveszi az identitását. Bendis azonban egy nagy lépéssel továbbmegy kollégájánál: az ő Kaméleonja rájön, hogy Peter a Pókember, és némi mutáns drog segítségével a hálószövő jelmezében kezd parádézni, rabolni, és fosztogatni a városban. May néni persze ismeri annyira az unokaöccsét, hogy leessen neki a tantusz – valami nem stimmel. Úgyhogy megéri Fáklyát és Jégembert (akik jelenleg Peterékkel laknak), hogy keressék meg az imposztort, és addig pörköljék-fagyasszák-rugdossák, amíg el nem mondja, mit csinált Peterrel. A szokás szerint ügyesen, feszesen, gördülékenyen felépített sztori feszültségforrása jó ideig abból származott, hogy az imposztor ott élt egy fedél alatt Mayékkel, Peterként, és saját céljainak megfelelően játszott az emberek életével és érzelmeivel. Az eseményeket a kaméleon szemszögén keresztül láttuk, egyszerre érezve valami kellemesen perverz kukkolási vágy kielégülését, és egyre növekvő feszültséget az emocinális rombolás nyomán. De a legfontosabb mégsem ez, hanem a tény, hogy a hős passzív túszként vészeli át az egész történetet, a szintén megkötözött J. Jonah Jameson társaságában, aki együtt töltött óráik alatt kifundálja Peter titkát. Ezt az érzékenységet és intelligenciát szeretem Bendisben. Mindenki más valami nagy esemény, tragédia, sokk köré építette volna fel Jameson revelációját, nála viszont megtörténhet az, hogy egyszerűen egy olyan szituációba kerülnek, ahol hirtelen, csak úgy összeadja a kettőt meg a kettőt – és bumm. Mindezt egy szerény, jól megírt dialógus keretein belül, mindenféle hatásvadászatot mellőzve. Ezek után az, ahogy Peter barátai a fináléban dühösen szétrúgják a Kaméleon és testvére valagát, már szinte csak ráadás. Egyetlen baj van ezzel a képregénnyel, amiért bármennyire is szeretném, nem tudom megadni neki az öt csillagot. A rajz. Ezzel mindig is problémái voltak a sorozatnak. Mark Bagley legjobb esetben is csak „oké” volt (és csaknem 10 éven át ez kevés), és a címhez végre tökéletesen passzoló Stuart Immonen túl hamar távozott, hogy átadja a helyét David Laufentének. Namost, olyan elnagyoltan rajzfilmes, irritáló lufifejekkel teli képi világgal nem sokat tudják riogatni az olvasókat, mint ő. Ráadásul igaz, hogy Peter fiatal, de azért nem kéne 12 évesnek kinéznie. Ennek a sorozatnak égető szüksége van egy hozzá illő rajzolóra. Egyébként viszont támadhatatlan.

The Walking Dead - a kulisszák mögött

Kínkeservesen sokat kell még várnunk a The Walking Dead premierjére. Az AMC mint már oly sokszor említettem, nem a véletlenre apellál, így hónapok óta csöpögteti a háttéranyagokat a rajongók számára. Az eddig kikerült promókra, videókra a Geekz-en, a linkekre kattintva találhattok rá, illetve érdemes sep kolléga írását is elolvasni, aki a sorozat alapját jelentő képregényt vette górcső alá. A mostani videó betekintést nyújt számunkra a kulisszák mögé, rengeteg új jelenetet, momentumot megmutatva. A premier még mindig Halloween napjára esik, ami egyre csak közeleg.

Eaters - előzetes

Uwe Boll olasz zombi horrorfilm gyártásra adta a fejét. Míg ő a produceri teendőket látja el, addig a rendezők Marco Ristori és Luca Boni lesznek. Az európai posztapokaliptikus vízióban a recept a szokásos. Egy járvány tör ki, melynek hatására zombik armadája lepi el a városokat. A középpontban három férfi áll, akik küzdenek az életben maradásért, miközben megpróbálnak a végére járni a rejtélynek. A filmet valamikor 2011-ben fogják a nagyközönség elé tárni. A trailer meggyőzőnek tűnik, további információkért és képekért erre tessék kutakodni. Előzetes az ugrás után.

Walking Dead - promók

A premier egyre közeleg, ugye stílszerűen Halloween éjszakáján fogják bemutatni a sokak által legjobban várt sorozatot. Az AMC nem lacafacázik, a siker érdekében elképesztő mennyiségű marketinggel járult hozzá a sorozat promótálásához. A Comic-Con rendezvény alatt bemutatott rekord hosszúságú, majd öt perces előzetest poszterek, forgatási képek armadája előzte meg. A kampány, jelentem folytatódik, a híresztelések szerint várhatóan nem fejeződik be közeljövőben sem. Az alábbi három tv-spot, ami a Bloody Disgusting horrorsite jóvoltából került ki az internetre, három különböző jelenetbe enged betekintést.

Walking Dead - előzetes

A Comic-Con-on már bemutatott előzetes végre megérkezett elfogadható minőségben, Frank Darabont képregény adaptációjához. Az AMC, amerikai kábeladó csatornáján bemutatásra kerülő sorozat az egyik legnépszerűbb zombis képregényt dolgozza fel. A produkció előzetes visszhangja nem is lehetne jobb, az AMC eddig nem nagyon fogott mellé, náluk látható a most futó drámák legjobbja, a Breaking Bad is. A csatornánál törekszenek a comic precíz adaptálására, és a képregényhez hasonlóan itt is a karakterekre kerül majd a nagyobb hangsúly. A pilot epizód október 31.-én kerül adásba, és 90 perces lesz. 

GeexKomix 34.

Whispers in the Walls #1

Történet: David Munoz
Rajz: Tirso
Kiadó: Humanoids

Ó, ezt már szeretem. Amikor így meglepnek. Semmit nem hallottam erről a képregényről (a kiadó egyébként külföldi képregények importálásával foglalkozik – ők nyomták ki Amerikában a Metabárókat és az I Am Legiont is), viszont rögtön beleszerettem egyszerű, de piszkosul hangulatos borítójába, ami valamiféle gótikus, atmoszférikus horrort ígért – és pontosan azt is szállított. A történet 1949-ben, a vidéki Csehszlovákiában játszódik, egy gyerekekkel foglalkozó elmegyógyintézetben, amelynek falai közt kísérteties dolgok zajlanak – igen, már maga a felállás is gyanúsan emlékeztet a Guillermo Del Toro nevével fémjezlett Árvaházra és Ördöggerincre, és nem is véletlenül. A képregényt ugyanis utóbbi forgatókönyvírója, David Munoz jegyzi. A sztori középpontjában egy Sarah nevű árva kislány áll, akinek családját egy szörnyű rémalak lemészárolta – merthogy valami nagyon nincs rendben a világgal. A háború alatt a nácik elszabadítottak egy vírust, ami megőrjíti, sőt, bizonyos esetekben szörnyetegekké változtatja az embereket. Legalábbis ezt mondja Sarah-nak az intézet egyik nővére, de mivel sötét és baljós dolgok zajlanak a magán az intézeten belül is, és mivel mindebben valamilyen szempontból szerepe van a személyzetnek is, nem lehetünk biztosak benne, hogy nem hazugságot hallunk. Sarah-t végül egy falból jövő suttogás (szellem?) vezeti el az épület alagsorának nem túl hívogató sötétségébe, azt ígérve, hogy feltárja előtte a teljes igazságot.
Munoz fantasztikus munkát végez a hátborzongató atmoszféra megteremtésével: ha jól írják meg, akkor a „szörnyűségek egy ártatlan gyermek szemszögéből” koncepció eleve baromi hatásos tud lenni (és Munoz jól írja meg), ehhez itt még hozzájön az információk apró cseppekben való adagolása, és az így mindent beborító misztikum – nameg a csodálatosan archaikus hangulat, ami természetesen a rajzoknak is köszönhető. Tirso Cons stílusát a leginkább Carmine Di Giandomenicoéhoz tudnám hasonlítani, de nála valamivel lágyabb, kifinomultabb vonásokkal dolgozik. Mindenestre tökéletesen ragadja meg nem csak a karaktereket és érzelmi reakcióikat, de a környezetet is: minden helyszínnek maradéktalanul kihasználja az adottságait, ritkán mutatja ugyanazt a szobát ugyanabból a beállításból. A szenzációsan ötletes és hatásos panelelrendezéssel együtt ez egy ritka erőteljes dinamikát kölcsönöz a képregénynek, még az egyébként statikusabb jelenetekben is, a kevés horrorszcéna (pl. Sarah flashbackje a családja haláláról) pedig egyenesen lehengerlő. Az érdem Javi Montes színezőé is: az alapból gyönyörűen sötét, borongós képeket főleg a vörös különböző árnyalataival dobja fel, ami egyszerre kölcsönöz a füzetnek melegséget és (további) vészjósló hangulatot. Egy ajándék ez a képregény. Öröm ránézni, öröm olvasni – horrorrajongók azonnal ugorjanak rá.

The Last Zombie #1

Történet: Brian Keene
Rajz: Joe Wight
Kiadó: Antarctic-Press

Az eredetileg Ameri-mangára szakosodott, de ma már mindenféle idiótasággal is foglalkozó Antarctic-Press kiadó új 5 részes minisorozatának előszavában máris mentegetőznek a zombik miatt, ami érthető, hiszen jelentős túlkínálat van a témából. Önbizalomból mondjuk nincs hiány, mert a sorozat elmondásuk szerint, idézem: "Just imagine Damnation Alley meets The Stand and Mad Max in the aftermath of The Walking Dead.” Oké, megfőztek. A The Last Zombie esetében úgy próbálnak meg újítani, hogy a történetük ezúttal nem egy zombi-apokalipszis kitöréskor, vagy annak kellős közepén játszódik, hanem már a végén. De hiába tűntek el az élőhalottak, a zombifertőzés még mindig potenciális veszélyforrás, ezért mindenképpen szükség lenne egy ellenszerre. Főszereplőnk Dr. Scott a coloradói földalatti katonai bázis tudósa, aki éppen az ellenszeren dolgozik. Szerelme, aki ugyancsak tudós, a virginiai bázison rekedt, és bár az esküvőt anno a zombikalipszis miatt le kellett fújniuk, a rádión így is naponta tudtak beszélni egymással. Csakhogy a rádiókapcsolat pár napja megszakadt, és azóta semmi hír a bázisról. A coloradóiak egy felfegyverzett egységet küldenek, hogy felderítsék a helyzetet, és természetesen Scott doki is csatlakozik hozzájuk, mivel érthetően aggódik a rég nem látott menyasszonyáért. Emellé az alapsztori mellé kapunk még egy kis aranyos, grafikailag is rendben lévő, de összképileg már nem túl nagy durranásnak számító mini-képregényt is a Legkisebb zombiról (ami már megjelent a kiadó decemberi zombiantológiájában, az A Very Zombie Christmasban is). Poénnak nem rossz, csak nem sikerült eldöntenem, hogy ez most egy kerek történet, vagy lesz folytatása is? A The Last Zombi ugyanúgy fekete-fehér, mint a nagytestvér, vagyis a The Walking Dead, de Joe Wight rajzai sokkal kidolgozottabbak és szebbek is, különösen a katonai járművek sikeredtek autentikusra. Azt kell, hogy mondjam, bár semmiképpen sem formabontó, de ez felütésnek már elég jó ahhoz, hogy érdemes legyen még a folytatást is figyelni, hogy meglássuk, tényleg tud-e Brian Keene valami újat is mutatni, vagy végül mi mutatunk-e nekik ujjat, a sokadik eredetiségmentes zombibőrlenyúzás miatt.

(Írta: Chavez)

Marvel Universe Vs. The Punisher #1

Történet: Jonathan Maberry
Rajz: Goran Parlov
Kiadó: Marvel Comics

Jonathan Maberry az egyetlen író Jason Aaronon kívül, aki egy Megtorló-történettel képes volt felvenni a versenyt Garth Ennis sorozatának legnagyszerűbb részeivel is – igen, a The Naked Killről beszélek. Azután bármit ír is ez a fickó, ha annak a legkevesebb köze van a halálfejes pólóban öldöklő gengszterrémálomhoz, én vevő vagyok rá. És igen, most végre ismét Frankről sztorizik nekünk. A cím ne tévesszen meg senkit: semmilyen szempontból nincs semmi köze Ennis híres 1995-ös Punisher Kills the Marvel Universe című pofás kis viccéhez, ez itt kérem alássan, egy echte posztapokaliptikus történet. Ilyet is láttunk már persze (The End, naná, hogy Ennistől), de míg az a szuperhősök nélküli MAX univerzumban játszódott, ez bizony a mainstream Marvel-világban kapott helyet. A sztori szerint elszabadult egy vírus, ami az emberiséget szép sorban őrjöngő kannibálokká alacsonyította le – afféle zombiszerű járványról van szó, csak a tipikus forgatókönyvvel ellentétben az áldozatok nem halnak meg, és nem veszítik el eszüket, logikájukat, emlékeiket sem. Épp csak eltűnik belőlük minden morális gátlás, és egy primitívebb elmeállapotba süllyednek vissza. Én éhes. Ott ember. Ember hús. Én enni ember. Isten hozott a legfrissebb szép új világban! Természetesen Frank az egyetlen legény a talpon – ő egy véletlennek köszönhetően megúszta a járványt, és most rendíthetetlen kitartással vadássza le az egykori szuperhősöket. Maberry nem fogja vissza magát, mivel ez nyilvánvalóan egy alternatív világban játszódó történet, szabadon garázdálkodhat a karakterekkel. A Láthatatlan Nő megfojtja gyerekeit, a Lény levágott kezekből font nyakláncban ücsörög koponyákkal és szuperhősnő-ribancokkal körülvett trónján, a fertőzött Thor meg fogta magát, és elrepült a Földről (hogy – feltételezhetően – az asgardi istenek se maradjanak le az étlapról). De a legszebb az egészben, hogy Maberry van olyan szimpatikusan szemét, hogy az egész Marvel szívét és lelkét tegye a gonosz és véres történet ground (avagy person) zerójává: Pókember volt az első, aki elkapta a vírust (és megette a Rinót), és Frank most rá vadászik. Az író roppant fenyegető, sőt, egyenesen horrorisztikus légkört teremt a hálószövő köré: csak flashbackekben látjuk, jelenlegi helyzetéről annyit tudunk, hogy egy saját törzset alapított egy rakás fertőzött követővel, és beásta magát valahova New York betondzsungelének közepébe. Onnan aztán senki ki nem jön élve. Bravúros, ahogy a világ egyik leginkább szeretett képregényfigurájából Maberry egy félelmetes és misztikus szörnyeteget farag. Goran Parlov (ő már lassan veteránnak számít Megtorló-téren, Ennis mellett is ott volt) a tőle megszokott nyers, durva vonásokkal dolgozik – remek hangulatteremtő, mint általában, egyetlen hibája, hogy itt-ott túlságosan maszkulinnak ábrázolja Franket. A ’90-es évek elmúltak már… Nade a lényeg: erős nyitány. Várjuk a folytatást.

Shadowland #2

Történet: Andy Diggle
Rajz: Billy Tan
Kiadó: Marvel Comics

Amikor Andy Diggle átvette a Fenegyerek képregény írását, igencsak nagy cipőkbe kellett belenőnie. Elődei, Brian Michael Bendis és Ed Brubaker a klasszikus szuperhős-koncepciót lerángatták egy utca mocskától bűzlő neo-noir szintjére, és olyan lelki pokolba taszították a főhőst, amilyet az olvasók nem láttak Frank Miller Born Againje óta. Diggle egy ideig egész jól kufárkodott a Brubakertől örökül kapott sztoriszállal (jelesül, hogy Fenegyerek átveszi a Kéz irányítását, hogy belülről gyógyítsa meg/bomlassza szét a szervezetet), de nyilvánvaló volt, hogy minden az ezt csúcspontra járató crossoveren, a Shadowlanden áll vagy bukik majd – és egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy bukik. Az első részben a főhős felhúzott magának egy kastélyt a Pokol konyhája közepén, hogy onnan uralja a városrészt, kiűzve belőle a bűnözőket és a rendőröket egyaránt, majd amikor konfrontációba került nemezisével, Célponttal, hidegvérrel meggyilkolta. Ez nyilvánvalóan egy olyan lépés, amit a Marvel egyetlen nagy hősével kapcsolatban sem engedhet meg magának, ha nem Rozsomáknak hívják – főleg nem Fenegyerekkel, az ügyvéddel, az igazság és törvény bajnokával kapcsolatban. A nagy kérdés az volt, hogy a korrekt nyitány után hogyan kezeli Diggle ezt a drasztikus tettet a második részben. Nos, pocsékul. Ahhoz képest, hogy ez egy Fenegyerek-sztori, a füzet nagy részében a hős barátait és ellenségeit látjuk, ahogy végeérhetetlenül pofáznak róla, és próbálják kifundálni, hogy akkor most mit is tehetnének. Közben néhány karakter (főleg Pókember) csak azért bukkan fel, hogy eggyel több olvasócsalogató hőst lehessen feltüntetni a borítón (bár pl. a Szellemlovas szerepeltetése és belépése kivételesen egészen ötletes – kiváltképp, hogy ő nem tartozik ebbe a brancsba). De a legrosszabb Fenegyerek viselkedése. Először is tételezzük fel, hogy a Fenegyerek, akit látunk, nem valami klón vagy imposztor, és nem áll agymosás alatt sem – ha ugyanis igen, akkor az egész történetszálnak a legelejétől kezdve, menthetetlenül jár a nulla csillag, mert menjenek a fenébe az olcsó trükkjeikkel egy olyan sorozatban, ami immár évek óta a karaktere belső vívódásairól szól. Tehát: Mattet Diggle-nek sikerül egy piti, hőzöngő, illogikus, fröcsögő szájú, grimaszoló, félőrült sablongonoszként ábrázolnia, akiben annyi az eredetiség, mint Pókember havi rendszerességű példabeszédeiben a felelősségről. Félkézzel osztogatja az ultimátumokat („aki nincs velünk, az ellenünk van”), és különösebb probléma és gondolkodás nélkül ukázba adja barátai lemészárlását. De csak hogy kétségünk se legyen afelől, milyen rossz úton jár, mennyire magával ragadta a sötétség (figyelj, bámulatosan kifinomult írói eszköz következik), vérvörös ruháját feketére cserélte. Húúúú, Matt feketében van, Matt dühös, Matt elszánt, Matt nem viccel, Mattől félni kell. Szánalmasan erős parasztvakítás-bukéja van a dolognak, főleg, hogy a főhős viselkedése mögül hiányzik az igazán meggyőző háttér. Ami a rajzokat illeti, Billy Tan korrekt munkát végzett, bár az akciókhoz általában jobban ért, mint a „sok ember áll, és beszélget” típusú jelenetekhez, amikből itt van bőven – nem is igazán tud velük mit kezdeni. Kár ezért a sztoriért, lehetett volna akár nagyon jó is.

Predators: Preserve the Game

Történet: David Lapham
Rajz: Allan Jefferson
Kiadó: Dark Horse Comics

A Dark Horse kitartóan igyekszik meglovagolni a Ragadozók-film (összességében nem túl lehengerlő) sikerének hullámait. Először kiadtak hozzá egy négyrészes előzményt, aztán egy képregényadaptációt, és most piacra dobták a „hivatalos” sequelt is. A Preserve the Game két hónappal a film eseményei után játszódik, és természetesen annak két túlélője áll a középpontjában (kénytelen leszek lelőni, hogy kik azok, úgyhogy aki nem akarja tudni, ne olvasson tovább – bár nincs benne semmi meglepő, akik látták a trailert, vagy egyáltalán, néhány csoportképet a filmből, azok máris tudják, kik fogják megúszni a vadászatot). Royce és Isabelle továbbra is igyekeznek túlélni az idegen bolygón. Előbbi szisztematikusan kinyír mindent, amit a ragadozók ledobnak, mint prédát, a trófeáikkal pedig kidekorálja a dombot, ahol berendezkedett. Ez persze felkelti a vadászok figyelmét, akik ezután különleges bánásmódban részesítik… Az ilyen hullámlovagló kapcsolt termékek ritkán sülnek el jól, ráadásul David Laphamnak sikerült plusz hátrányból indulnia, mert ugye terveznek a filmnek folytatást (mármint tényleges filmes folytatást), és kicsit trükkös dolog lehet így képregény sequelt írni. Nem hogy nem ölhet meg senkit, és nem találhatja ki, hogy teszem azt, Royce és Isabelle valójában egymástól rég elszakított testvérek, de úgy általában véve gondoskodnia kell arról, hogy a füzet végén lehetőleg tökugyanaz legyen a felállás, mint az elején. És ehhez képest kifejezetten korrekt munkát végzett – köszönhetően főleg annak, hogy a kötelező akciók ellenére inkább a két főhős kapcsolatára koncentrált. A magányos farkas, „nem bízom senkiben, és szarok mindenkire” Royce egyre közelebb nő Isabelle-hez, aki egyfajta erkölcsi barométer szerepét tölti be mellette. És ezzel kapcsolatban bizony azt kell mondjam, hogy a karakterek morális aspektusaival Lapham itt ügyesebben bánik, mint Antal Nimródék a filmben, ahol ez annyiban merült ki, hogy a nő egyszer megjegyezte, hogy ők mind az emberiség söpredékei, és jobb is mindenkinek, ha nem jutnak vissza a Földre. Az író (főleg ha figyelembe vesszük a szűk kereteket) ügyesen ábrázolja Royce vívódását: cselekedeteiben semmilyen kétkedés nem érhető tetten, de gondolatban folyamatosan figyelmezteti önmagát, hogy hülyeséget csinál, mert ha nem csakis a saját túlélésével törődik, akkor előbb-utóbb otthagyja a fogát. Tudom, persze: egy bolhafingnyi eredetiség nincs mindebben, de Lapham jól kufárkodik a klisékkel, így a dolog működik. Allan Jefferson rajzai már kevésbé. Sem ő, sem a színező nem tudja megragadni a sztori sötét, horrorisztikus hangulatát, aki a lapokra néz, annak ez inkább egy lendületes, kellemes kalandnak tűnik, mintsem egy kőkemény akció sci-finek. Ráadásul szerencsétlen Brody karaktere a legtöbb képen úgy néz ki, mint egy bárgyú tinédzser – de szegény Alice Braga se járt sokkal jobban. Pedig erőteljesebb látvánnyal kiharcolta volna magának a négy csillagot.

Hullajó

Peter Jackson Hullajó című munkája kétségkívül minden idők egyik legfelejthetetlenebb zombifilmje. Ez a mozi igazi gorefest, durvább és véresebb, mint egy elfajult vágóhídi ramazuri Herman Nitsch-csel, felkavaró és undorító, zsigeri és provokatív; találóan eufemisztikus régi videótékás műfajmegjelölése a kazetta borítójának hátlapján: “vérben tocsogó”.

Mert szélsőséges, merész és botrányos állomás ez a film az új-zélandi rendező eddigi életművében. Peter Jackson első egész estés filmje, az Ízlésficam (Bad Taste, 1987) - mely a Hullajóhoz, illetve a későbbi Mennyei teremtmények-hez (Heavenly Creatures, 1994) hasonlóan hamar kultuszfilm lett - már magán viseli az azóta Oscar-díjas rendező stílusának ismertető jegyeit: különleges vonzalmát a groteszkhez, sajátosan bizarr látásmódját és fekete humorát. Az Ízlésficam sikere után (a film egy barátja lévén eljutott Cannesba is) adta fel PJ végleg polgári foglalkozását - ő volt a kisvárosi fényképészbolt tulajdonosa - és fogott bele második, humoros animációs filmjének elkészítésébe (Meet The Feebles, 1989 - A Muppett Show pornóváltozata -- W. F.). Ezt követte 1992-ben ez a felejthetetlen low-budget alkotás, melynek képi világát bevallottan Sam Raimi örökzöld Gonosz Halott-jának vizuális effektusai inspirálták.

PJ azonban mintha nem ismerne határokat (nem úgy, mint Raimi, Romero vagy Carpenter). A Hullajó egy szokatlanul vicces és gusztustalan filmes ámokfutás, minek során a rendező fokozatosan, egyre direktebb és egyre túlzóbb képekkel igyekszik a néző gyomrát felforgatni. Ezek közül talán az ebédjelenet az, amely szikár naturalisztikussága miatt a legemlékezetesebb. Itt ugyanis azt láthatjuk, ahogy Lionel anyjának sebéből először rózsaszínű genny fröccsen a tejsodóba, majd a füle is belepottyan, amit aztán a vendégek szeme láttára rögtön be is kanalaz. De legalább ennyire zseniális a féltékenykedő mama zombivá változása: bravúrosan fényképezett és vágott jelenetek során felváltva láthatjuk a tomboló fertozéstől lüktető sebét, majd a halott férjének fényképére fröccsenő trutymót, Lionel és kedvese, Paquita első szeretkezésének intim pillanatait, és Paquita nagyanyját, miközben kártyából jósolja meg unokája bimbózó párkapcsolatának nem várt nehézségeit.

A válogatott és fantáziadús vizuális durvulásokat (például fejbőr-letépés, belső szervek eltávolítása kézzel, csontozás, nyúzás, foghúzás harapófogóval, deréknál való kettészakítás, fejledarálás, fej szétnyitása stb.) azonban tökéletesen ellenpontozza a film fekete humora, kendőzetlen iróniája és kíméletlen paródia volta. Itt aztán megkapja mindenki a magáét: a Koponya-szigeten (rejtett utalás PJ kedvenc filmjére, az 1933-as King Kong-ra) játszódó nyitójelenet például az olasz kannibálfilmeket, McGruder atya temetői szereplése pedig a Bruce Lee- és Jackie Chan-filmeket parodizálja. De legalább ennyire bizarr és mókás egyrészt, ahogyan PJ főhősei, az eladóként dolgozó Paquita Maria Sanchez és az esetlen, halk szavú Lionel Cosgrove lassan és nehezen kibontakozó szerelmét ábrázolja (a komikus hatáshoz nagyban hozzájárul a romantikus jeleneteket aláfestő, némafilmeket idéző andalítóan szentimentális zongorajáték). Másrészt például az a játszótéri jelenet, melyben Lionel egy szögesdróttal védett babakocsiban viszi ki a McGruder atya és McTavish nővér zombiszerelméből született gonosz és kezelhetetlen szörnybébit a parkba, a maga brutális abszurditásában felülmúlhatatlan. A helyenként meghökkentoen ügyes képi megvalósításon túl a dialógusok is jól sikerültek, például a Lionel és faragatlan nagybácsikája, Les között lezajló ízléstelen beszélgetések, vagy az a jelenet, amikor a házibuliban egy táncoló zombi rátámad az egyik fiatal entellektüellre, aki ijedtében csak annyit tud mondani: “Jaj ne. Visszavonom. Sajnálom, hogy Nabokovot pedofilnak neveztem”.

Peter Jackson ekkor még – legnagyobb örömünkre - független provokátor és kényszeres tabudöntögető, akinek senki és semmi nem köti a kezét. És neki aztán tényleg semmi sem szent, dübörgő léptekkel gázol az anyaság szentségébe (lásd a film végén látható igencsak morbid visszatérés az anyatestbe-jelenetet), vagy a vallásba és a gyászba (Lionel anyjának temetési szertartás-jelenete). És közben megajándékoz bennünket jónéhány felejthetetlen és undorító képsorral. A már említetteken kívül például ilyen, amikor Lionel anyja, miután karját megharapta a gonosz majom, cipőjének sarkával tapossa szét annak fejét. Ez az állatkerti epizód azonban több szempontból is izgalmas. Itt tudjuk meg ugyanis a patkánymajmok tudományos alapokat nélkülöző, ám felettébb szórakoztató eredetét (a legenda szerint kalózhajók patkányai erőszakolták meg a kis szumátrai majmokat, a bennszülöttek pedig fekete mágiát űztek ivadékaikkal), és ami a legérdekesebb: itt látható a filmben eloször (a Gyűrűk Urában is visszaköszön) vízből kínyúló kéz víziója, aminek eredetije John Boorman Gyilkos túrájának a végén látható, és amit aztán néhány évvel késobb Brian De Palma is beépített színvonalas Stephen King-adaptációjába, a Carrie-be.

Érdekes esettanulmány Lionel jellemfejlődése, aki eleinte képtelen leküzdeni az életét megkeserítő anyakomplexust, ám miután megtudja az igazságot apja halálával kapcsolatban, sikerül megszabadulnia lelki béklyóitól, és az ügyetlen, bátortalan fiúból  sikerül igazi, tökös zombie-hunterré változnia, aki a film végén, kezében a hatalmas fűnyírógéppel, mielott végleg feloszlatná a zombibulit, csak annyit mond: “A partinak vége”. És ezek után hasonló vehemenciával, belevaló férfiként és ízig-vérig hősként száll szembe az ajzószertől tomboló, óriásira nőtt anyjával is, akinek eme apokaliptikus mutációját mintha Hans Rudi Giger készítette volna ópiumos lázálomban, egy őskori termékenységi szobrocska és egy szarvasmarhakoponya keresztezéséből.

A túlzás és abszurditás a film képi világán túl a zombik biológiáját is áthatja. PJ zombijait inkább kiröhögjük, semmint megijedünk tolük. Igaz, ezek az élőhalottak sok mindenben megfelelnek az általános zombisztereotípiának (lassúak, ösztönösek, nehézkesen mozognak), egyúttal azonban sokkal veszélyesebbek is, mint más filmekben látható társaik. Ezek a lények ugyanis szinte elpusztíthatatlanok, mivel torzóik, testrészeik, sőt akár még a szerveik is tovább élnek, mozognak, támadnak. Ez az élettani nonszensz azonban csak még jobban kihangsúlyozza a film groteszk jellegét, ugyanúgy, mint az a jelenet, amikor Lionel etetés közben az újbóli kanálhasználatra próbálja élőhalott barátait rászoktatni.

De éppen ez a groteszk és abszurd hangvétel az, amitől a film ilyen jól muködik. PJ titka egyszerű: humort használ halálig. Ez az, amit szem előtt kellene tartaniuk azoknak a fiatal rendezőknek, akik ma egy zombifilm elkészítésébe fognak. Hiszen itt egy kiemelkedő példa arra, hogyan lehet egy agyonhasznált zsánerbol az önirónia és a humor segítségével egy életképes, szórakoztató mozit készíteni. Nekem éppen ezért tetszenek sokkal jobban azok az újabb zombifilmek (még esetleges hibáik, gyengeségeik ellenére is), amelyek nem veszik túl komolyan magukat (például Haláli hullák hajnala). A Hullajó is hasonló, bár jobb mindegyiknél. Egyszeri és megismételhetetlen, remek horrorparódia. “Singaia!”

The Walking Dead

Íme egy friss, nagyon élvezetes interjú a Walking Dead "atyjával", Robert Kirkmannel.

Robert Kirkman szériája a 2003-ban megjelent első füzettel szimpla, de stílusos 28 nappal később-utánérzésként indult: a szolgálatteljesítés közben megsérült Rick Grimes rendőrtiszt felébred a kórházban, mászkálni kezd egy szál otthonkában, aztán rájön, hogy sehol senki, aki meg van, az mind zombi, a lassú fajtából. Az azóta eltelt csaknem hét évben a The Walking Dead nem csupán a műfaj, de a képregénypiac egyik legizgalmasabb jelensége lett, és nyilvánvalóan nem azért, mert benne rohadó élőhalottak mindenféle emberek belső szerveit tépkedik ki a Tony Moore, illetve később Charlie Adlard által rajzolt szépséges fekete-fehér képeken.

A The Walking Dead tétje egyértelműen nem az, hogy a zsáner mennyire életképes a rajzolt oldalakon: a műfaj képviselői az utóbbi évtizedben minden minőségben és mennyiségben burjánzottak úgy a képregény-, mint a film- vagy a videójáték-piacon. A filmek mellé villantott kezemfeje merchandise-füzetektől (Shaun of the Dead, Land of the Dead) a bájos műfajkeverékekig (mint az indiánwesternnel eljátszó Dead West, vagy az egypoénos, szintén Kirkman keze alól kikerült és szégyenszemre sagává hizlalt Marvel Zombies) terjed a skála, és ami elsősorban kiemeli a The Walking Deadet társai közül, hogy nem vaskos graphic novel vagy takaros mini, hanem immár a 68. füzetnél tartó, mindvégig egyenletes színvonalon – és pofátlanul ütős cliffhangerekkel – működő sorozat. Ahol a mozivásznon Romero vagy Danny Boyle megállt – igen, elértük a helikoptert és elrepültünk, igen, találtunk egy kedves tanyát a pusztában – ott kezdődik Kirkman bravúrja: az apokalipszisnek nincs végpontja, kajából másnap és a következő füzetben sem lesz több (ha pedig de, akkor úgyis elfogy), miképp a zombik sem lesznek kedvesebbek, nem beszélve a többi túlélőről. Rick Grimes és társainak odüsszeiája éppen emiatt vezethetett azon sötét bugyrokba, amelyeket elődjeik már csak a korlátozott játékidő miatt sem érhettek el: hét évad a sétáló halottak között szükségszerűen implikál olyan kérdésfelvetésekhez, amik másutt talán fel sem merülnének.

Kirkman bámulatos dramaturgiai érzékkel rántja elő a legjobb pillanatokban a műfaj meghatározó toposzait – amiken azért már az első füzetekben is gyorsan végigszaladt, a túlélő rokonok keresgélésétől a „csak egy karcolás, nem haraptak meg” örökzöldjéig – hogy aztán minimum csavarjon is rajtuk egyet: így lesz a The Walking Dead az első alkotás a műfajban, amelynek hősei oldalakon keresztül panaszkodnak arról, hogy milyen irtózatos fingszag van az alvásra szolgáló furgonban. Alapfogása – és lényegében az egész széria motorja – a kíméletlen pszichológiai realizmus, amellyel még olyan rajzfilmszerű karaktereket is, mint a szamurájkarddal és láncravert zombikkal mászkáló Michone, képes hihető, hús-vér alakként ábrázolni, akinek ugyanolyan cizellált érzelmi élete és traumái vannak, mint a széria bármelyik másik – kevésbé harcias – figurájának. Miközben belenyúl nem csak a zombifilm, de az egész poszt-apokaliptikus műfajcsoport legfontosabb sémáiba – mint a gyilkos gladiátorjátékok vagy legutóbb a kannibál embervadászok –, egyszerre viszi el őket a vérmocskos és perverz brutalitás irányába (lásd mindkét említett storyline kifutását) és szűri át mindezt a testileg-lelkileg sérült főhőscsapat tagjainak utolsó rezdülésig hiteles lelkivilágán. Azt a tanulságot már jópáran levonták Kirkman előtt is, hogy egy élőhalottak elárasztott, civilizáció utáni világban soha nem maguk a zombik jelentik az elsődleges veszélyt, hanem a hirtelen jött szabadsággal, a morális kódok eltűnésével mit kezdeni nem tudó túlélők. Viszont ő az első, aki képes volt mindezt nagyívű folyamatként felrajzolni, ahol a szereplők nem csak ölnek és halnak, de szeretnek, sírdogálnak, pletykálnak, féltékenykednek, krumplit ültetnek, elbuknak és megtépázva valahogy újra talpra állnak, hogy a világvége után ne már megint a túlélés legyen a cél, hanem maga a nagybetűs Pokolban folytatott hétköznapi élet.

A szokásos problémafelvetéseken túl – milyen jellemek hogyan reagálnak az általuk ismert világ eltűnésére, a teljes önfeladástól a zombifikálódott édesgyermekek otthoni tartásán át egészen a totális önzésig – Kirkman különös érzékenységgel nyúl a szituáció által felvetett morális kérdésekhez is. Habár Rick és csapata ezidáig nagyjából a „szemet szemért”-elvig jutottak – amely már most felettébb megkérdőjelezhető tettekre sarkallja őket –, az egyre cizelláltabb felbukkanó problémák (mint mondjuk, mit kezdjünk egy kiskorú, feltehetően wannabe-pszichopata gyilkossal) füzetről füzetre mindinkább kikezdik az ezen logika alapján hozott döntéseket. Mindezt egy olyan világban, ahol a legfontosabb szereplők is bármelyik pillanatban áldozatul eshetnek egy kellemetlen harapásnak vagy egy golyószóró-sorozatnak – és áldozatul is esnek –, a főhősök jelentős része az őket ért traumák hatására mentális problémákkal küzd (depressziótól a hallucinációkon át a skizofréniáig), és még a legkisebbek is kénytelenek a világ minden terhét a vállukon hordozni. Ahogy az egyik korai lapszám zárlatában el is hangzik: nem a zombik odakint, hanem ők maguk a sétáló halottak.

Kirkman és társai megcsinálták azt, ami a Jericho lehetett volna, ha a Turteltaub-kompániának a nagy hazafiságon túl van némi vér is a pucájában: monumentális eposz a poszt-apokaliptikus vízió és a szappanopera határmezsgyéjén, húsbavágó kérdésekkel és egytől egyig izgalmas szereplőkkel. A pletykák szerint idén startol a tévésorozat-verzió, ami egyrészt kézenfekvő koncepció, másrészt pedig – kurvára nem kéne elbaszni.

Az idei Comic-Conon végre bemutatták a The Walking Dead alapján készült tévésorozat meglehetősen ígéretes trailerét (magáról a szériáról, mihelyst lehetséges, megemlékezünk a Geekzen is). Érdemes pár szót ejteni arról, milyen irányba is mozdult tovább az utóbbi 6-7 lapszámban Robert Kirkman zombiapokalipszise. Néhány dolog már biztos: a főhős csonka karjának helyére továbbra sem került láncfűrész, a zombik – ahogy azt illik – továbbra is csoszogva közlekednek, és a hangsúlyok továbbra is az egyre leszedáltabb maroknyi főhős lelki folyamatain és morális határhelyzetein maradtak.

Az embervadász/kannibál-tematikát kipipáló Fear the Hunter-saga és utórezgéseinek elülte után a Rick Grimes vezette megtépázott túlélőcsapatnak szembe kell néznie a ténnyel, hogy Washington D.C.-ben sem várja őket megváltás. Ehelyett, a diktatórikus berendezkedésű Woodbury ellenpontjaként, egy gyanúsan idillikus, kertvárosi közösséget találnak, többé-kevésbé biztonságos védelemmel és néhány sötét titokkal. A viszonylag akcióorientált korábbi lapszámok helyett a The Walking Deadben ezúttal újra a lelki folyamatoké a főszerep: még mielőtt napvilágra kerülne, hogy pontosan mi rejtegetnivalója is van a közösség vezetőjének – ez a legfrissebb, hetvenötödik lapszámban sem történt meg – Ricknek és társainak egyre inkább rá kell döbbennie, hogy milyen messzire is kerültek a világvége előtti életüktől. A kontrasztot a hófehérre meszelt kerítések, az utcán játszadozó gyerekek és kannibálok helyett asszonyverő férjek jelentik: Kirkman kivételesen annyira nem kegyetlen, hogy hőseinek paranoiáját teljesen alaptalannak állítsa be, de ezzel együtt bravúrosan elmossa  a határvonalat a jogos félelmek és az igazolatlan szorongás között, miközben mind távolabb viszi az egyre autoriterebb exrendőrt fényespáncélú lovag ideájától. Néhány kérdés már ismerős a széria korábbi lapszámaiból – mi a teendő azokkal az egyedekkel, akik a közösség túlélését veszélyeztetik, s egyáltalán, milyen súlyozással értékelendők a felmerülő vétkek, lásd a családbántalmazás példáját –, mások pedig egészen új megvilágításba kerültnek.

Ezúttal ugyanis Rick és társai a veszélyforrás, a betolakodók, akik egy másik közösség életét fenyegetik és a saját kollektívájuk érdekében semmibe veszik befogadóik szabályait – teljesen függetlenül attól, hogy jogos óvatosságból vagy az önvédelmi reflexeik túlérzékenysége miatt teszik mindezt. A konfliktus a hetvenötödik szám jellemzően pofátlan cliffhangerében éleződik ki visszafordíthatatlanul, és egyre gyanúsabb, hogy The Walking Dead cím minden eddiginél kíméletlenül reflektál magukra a hősökre – egy csapat lelkileg sérült véglény, zavarodott gyerekek, csonka lelkű apák és végletekig elidegenedett nők, akiknek mindinkább csak pusztulás jár a nyomában.

Amíg pedig meg nem érkezik a folytatás, lehet csámcsogni a kiszivárgott trailen. Szerintem cool.

Az első képek a The Walking Deadből és a Captain Amerikából

Két képregényadaptáció, és furcsamód a másodikból közölt kép ad okot nagyobb izgalomra.
Nem mintha épeszű ember valamirevaló geek jobban várná a csillagos-sávos pizsamás szuperamerikai szuperkatona szuperhős kalandjait, mint Robert Kirkman zseniális posztapokaliptikus zombihorrorjának drámai túlélőodüsszeiáját, de ez az első kép csak arra jó, hogy kijelentsük, ok, nem baszták el az élőholtakat. Nem hiszem, hogy sokan emiatt forgolódtunk volna álmunkban… (Darabonték amúgy ma kezdték a sorozat forgatását.)

Viszont az alábbi koncepciós rajzból már látjuk, milyen jelmezbe bújik Chris Evans Kapiként, és ha tényleg így fest majd a vásznon is, az bizony baromi kellemes meglepetés. A mellkas-csillag kicsinyítésével és a piros szín szinte teljes száműzésével ugyanis sikerült jelentősen csökkenteni a maskara giccs- és röhejfaktorát (láthatóan az Ultimate-verzióból indultak ki amúgy). Egész elfogadhatóan néz ki, még az se érdekel, hogy túlságosan modern benyomást kelt ahhoz képest, hogy a pajzs elsősorban második világháborús nácik fogait fogja majd lazítani. Csak ezt az Evans gyereket kéne kurvagyorsan kirúgni… Meg a rendezőt… na mindegy.

 További képek itte.

Eaters ultimate teaser

Az a hír járja, hogy Uwe Boll nem csak hogy nézhető, de egyenesen remek filmeket kezdett el gyártani. Az állítólag több, mint csak szóbeszédet majd igyekszünk igazolni, amint lesz rá alkalom, illetve DVD rip, de addig is itt egy olyan film előzetese, aminél Boll csak producerként működött közre, és amiről elég csak annyit mondani, hogy egy olasz poszt-apokaliptikus zombi-roadmovie. Nuff said!

Le Horde-előzetes

Nem zombifilm. Vagyis nem egészen. A trailerből az alapvetés nyilvánvaló: gengszterek bennrekednek valami lepattant toronyházban, és emberevő szörnyek csapata támadja meg őket. A francia Démonok talán? Én csak a Rec 2-re vágyom, mert annak ellenére, hogy valami hihetetlen módon unom már a zombikat, a Rec szenzációsan felfrissítette a formulát. De ez nem a Rec. Ez a Le Horde.

Lego Zombiapokalipszis

A Lego köztudottan a fantáziát leginkább lángra lobbantó és készségfejlesztő játékok egyike, de amikor horrorfilmgeekek karmai közé kerül, pusztítóbb tud lenni, mint egy tornádó Kansas-ben. A következőkben egy diorámába foglalt zombie uprising-ot figyelhetünk meg közelebbről (ám harapásbiztos távolságból), ami a 2008-as Zombie Apocafest-re készült. Na ki találja meg a képeken a Marvel és a DC leghíresebb szuperhőseit?

A teljes vizuális kényeztetés befogadásához pedig ezt a linket tessenek meglátogatni: Zombie Apocafest 2008

Doghouse

Idén az igazi ínyencek egyetlen horrorkomédiát vártak csak a ködös Albionból, a már nevében is izgalmas Leszbikus vámpírok gyilkosait, amiről azonban kiderült, hogy iszonytatóan ostoba, vértelen és humortalan film (ráadásul különösebben erotikusnak sem nevezhető). A hasonló témát boncolgató Doghouse-t, amelyet ugyancsak idén dobott piacra a népszerű P2P-kiadó, és szintúgy brit produkció, nem övezett ilyen hype, de mégis jóval szórakoztatóbbra sikeredett.

A Doghouse-ban nincs egy darab leszbikus vámpír sem, viszont hasonló a szituáció: fiatal férfiak egy csoportja leutazik vidékre, egy isten háta mögötti faluba, csajozási és relaxációs (értsd: vedelési) szándékkal, illetve, hogy segítsenek a legjobb havernek elfelejteni, hogy épp most dobta ki az asszony. Hogy pontosan miből gondolják azt, hogy a párszáz lelkes porfészkek tele vannak egyszerre hamvas és dögös fiatal nőkkel, akik csak rájuk várnak, az egyik filmben sem derül ki. A Doghouse hősei a Moodley nevű faluban kötnek ki, amely első pillanatra teljesen kihaltnak tűnik, míg elő nem kezdenek mászni a férfihúsra éhező felajzott nőstények. A dolog szépséghibája csupán annyi, hogy a helyi lányok és asszonyok a szó legszorosabb értelmében akarják felfalni a látogatókat. A folytatás a horrorkomédiák, pontosabban a zomkomok koreográfiája szerint alakul, még ha utólag ki is derül, hogy nem igazi zombikról, hanem vírusfertőzöttekről van szó, akik ráadásul mutálódni is képesek.

A legutóbbi, Geekzen tárgyalt horrorkomédia kapcsán Chavez kolléga biztosította a híveket arról, hogy nincs a Shaun of the Dead trónja veszélyben, ugyanezt itt felesleges lenne megtenni, mert egy pillanatra sem merül fel, hogy a két film ugyanabban a ligában indulna. A Doghouse-nak pont annyival szerényebbek az ambíciói, amennyivel az alkotói is szerényebb képességűek. A maszkokra, a trükkökre és a gore mennyiségére ugyan sok panaszunk nem lehet, annál bosszantóbbak a forgatókönyv pongyolaságai, már ami a történet műfaji vonatkozásait illeti. Vajon a feldühödött vérasszonyok, akik a közelharcban elég erősnek tűnnek, és szerszámaik is vannak (mindenki az egykori szakmája eszközét használja: a fodrász az ollót, a hentes a bárdot, a fogorvos a fúrót), miért torpannak meg egy ablaküveg előtt, miközben a főhősök odabent teázgatnak? A történet vége felé kapunk ugyan némi magyarázatot a (kvázi)zombi-epidémia kialakulásának okairól, de nem ez a film erősebb oldala.

Az alapszituáció kínálta ziccereket jóval ügyesebben csapdossa le a Doghouse, vagyis azt, hogy itt tulajdonképpen a „nemek csatájának” dramatizált, horror-verzióját láthatjuk férfi szemszögből. Az intróból, amelyben a szereplők elindulnak otthonról a hétvégi „boy’s weekend”-re, kiderül, hogy egyikük sem él éppen egészséges, kiegyensúlyozott párkapcsolatban. Az egyik végletet azok képviselik, akik felett az asszony vagy a barátnő (vagy a barát: van egy homoszexuális is a csapatban) totális kontrollt gyakorol, vagy próbál gyakorolni, a másikat pedig Neil, aki kizárólag egyéjszakás kalandokban utazik. Adott tehát négy, magát férfi mivoltában elnyomottnak érző férfi (plusz egy ötödik, aki alapból nem sokra becsüli a nőket), így aztán amikor Moodley-ban aprítani kell a hárpiává változott nőket, nem csak az életükért küzdenek, de a hétköznapok során felgyülemlett frusztrációikat is levezethetik. A film első fele tulajdonképpen politikailag teljesen korrekt, itt még a főhősök (de leginkább Neil) beszűkült macsó-mentalitása a fő poénforrás, mintha csak azt kapnák, amit megérdemelnek. (A legszebb: amikor vitatkozni kezdenek azon, melyik zombinő a dögösebb.) A végére aztán lassan kiderül, hogy itt épphogy nem a macsóság kritikájáról, hanem az ünnepléséről van szó. Hogy a néző pontosan értse, miről van szó, Vince (a kirúgott és emiatt depresszióba zuhant férj), össze is foglalja a végén egy monológban: „Azzá válunk, amivé akarják, hogy váljunk. Megbízhatóak, érettek, háziasítottak. És mi lesz mindig a vége? Ránk unnak. Ha a nők csak egy háziállatot akarnak, miért nem vesznek egy kibaszott labradort? Elegem volt ebből! Mától azt kapják, amit látnak.”

Az alkotók persze ügyelnek rá, hogy az efféle nagyjeleneteket egyből idézőjelbe, és a műfajparódia részévé tegyék, de a lényegen ez nem változtat. A Doghouse a nagy női emancipációban magukat elnyomottnak, férfiasságuk lényegétől megfosztottnak érző férfiközönségnek szól, már-már populista módon. A „nemek harca” témát fel lehetett volna kicsit komolyabban is dolgozni , valahogy úgy, ahogy azt a Mély harapás teszi (női oldalról, természetesen), de még a komédia sem működik mindig: az infantilis poénokból kevesebb is elég lett volna. Ennek ellenére a film összességében friss és lendületes, meglepően jó a fényképezés, magabiztos a rendezés, és telitalálat a casting (létezhet olyan brit macsófilm, amiben Danny Dyer nem kap szerepet?). Kábé erre találták ki a kifejezést: guilty pleasure. 

(A film nem érdemelne 4 csillagot, csak 3 és felet, de mivel olyan itt nincs, felfelé kerekítettem.)

GeexKomix 15.

Kívül borús, szürke, esős idő, belül zombik, hősök, mutánsok, szörnyek, robotok, világvége, Star Wars és Antikrisztus. Tudom, hogy hálásak vagytok, fáradjatok csak be…

Absolution #2

Történet: Christos Gage
Rajz: Roberto Viacava
Kiadó: Avatar Press

Nehéz a szuperhősök élete – újra és újra ugyanazokkal a rosszfiúkkal kénytelenek megküzdeni, akiket lekapcsolásuk után vagy elengednek, vagy megszöknek, és ismét forralni kezdik őrült terveiket, és irtani kezdik az ártatlanokat. De mi van akkor, ha egy szuperhőst ez oly mértékben frusztrálni kezd, hogy azt mondja: francba az egésszel, egyszerűen kinyírom a mocskokat, és kész? Christos Gage Avatarnál indul sorozata ezt a kérdést feszegeti. Főszereplője, John Dusk, a rendőrség kötelékében álló szuperhős, aki néhány hasonló, emberfeletti képességekkel bíró társával együtt segíti a „normál” hekusok munkáját (például olyan gyilkos őrültek ellen, mint a borítón látható dögös szupergonosznő). De Johnnak elege van. Elege a körmönfont ügyvédek gyilkosmentő manővereiből, a hatóságok elől újra és újra megszökő bűnözőkből, és az egész jogrendszerből, ami inkompetens lévén, nem képes végleg megoldani az egyes törvényszegők jelentette problémákat. Így aztán saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, és kegyetlenül lemészárolja azokat, akik szerinte megérdemlik – de a helyzetet némileg komplikálja szintén rendőr barátnője, aki épp az általa elkövetett gyilkosságok ügyében kezd nyomozni. Minthogy Gage az Absolutionnal egy olyan világot teremtett, amiben a szuperhőstársadalmat beintegrálták az igazságszolgáltatásba (John csak annyiban különbözik kollégáitól, hogy neki különleges képességei vannak), a koncepció egyelőre szupererők nélkül is ugyanígy működhetne – vagyis a sztori szólhatna akár egy átlagos nyomozóról is. De egyrészt a második szám cliffhangere már sejteti, hogy az író egy puszta gimmicknél több szerepet szán a szuperhőstémának, másrészt pedig, még szimpla gimmicknek is nagyszerű volna, hiszen, még ha csak közvetetten is, de plusz dimenziókat ad a képregénynek.

Az Absolution több szempontból is roppant élvezetes és érdekes olvasmány. A bűnözőkön könyörtelen bosszút álló szuperhős ötlete már önmagában figyelemreméltó, és Gage ki is használja a téma kínálta lehetőségeket. Azt hinnénk, a hangsúly a morális dilemmán lesz, de ez egyelőre szinte elhanyagolható. Az író a rövid, de hatásos akciók közti részeket leginkább arra használja, hogy alaposan megindokolja főszereplőjének tetteit, akit egyáltalán nem érdekelnek az erkölcsi aggályok. És ami a legszebb, hogy minket sem: gyilkosságait nem tudjuk nem helyeselve nézni, ugyanis a civilizáció fenntartásához szükséges egyik alapvető, és itt durván megszegett szabály szinte lényegtelenné válik, amikor Gage érzékelteti velünk a világot elborító mocskot, és hősének efölötti őrlődését. A törvény megszegését a lehető legegyszerűbb ok teszi indokolttá: egy igaz ember meg nem érdemelt gyötrődése. John pedig gyötrődik tovább, de nem a lelkiismeret furdalja, nem kérdőjelezi meg tetteit, inkább az zavarja, hogy a világ rákényszeríti a hóhér szerepét. Mindez nagyon szépen csapódik le barátnőjével való kapcsolatában, mely szerencsére egyáltalán nem egy „kötelező szerelmi szál”, hanem a sztori szerves része. Minden stimmel: a karakterek, a sztori, a tempó, talán csak Roberto Viacava átlagos képei lehetnének kissé sötétebb hangulatúak, és főleg, egyedibbek, markánsabbak – de az Absolution így is bőven megéri a pénzét.

Astonishing X-Men #31

Történet: Warren Ellis
Rajz: Phil Jimenez
Kiadó: Marvel Comics

Nem mondhatnám, hogy Warren Ellis késésben van elődjéhez képest. Elvégre Joss Whedonnak is bő négy évre volt szüksége, hogy lezárja 24+1 részes történetét, és ehhez képest már senki nem csodálkozik rajta, hogy Ellisnek is 15 hónapjába került hét képregény megjelentetése. De azért mégiscsak szép lenne, ha összekapná magát a kultikus Transmetropolitan szerzője, mert ezek a marhanagy csúszások ezzel együtt is igencsak frusztrálók tudnak lenni – és láss csodát, a 32. rész november negyedikére van kiírva. Addig már csak három hét van. Ez az univerzum még nem volt tanúja annak, hogy egy Astonishing X-Men képregény három héttel az előző szám után boltokba kerüljön. Gyanítom, a lényegesen felfokozott tempó a rajzolóváltásnak köszönhető, és ha már itt tartunk, ennek más előnyei is vannak. Elnézve Phil Jimenez elődjénél ugyan konvencionálisabb, de gyönyörűen kidolgozott, a kívánt hatást maradéktalanul elérő képi világát, Simon Bianchi mesterkélt, túlspilázott, szemet fájdító panelkezelése annyira hiányzik, mint egy világégés. Szóval, a látvány kifogástalan, ami pedig a sztorit illeti, az egyszerű, mint egy pont – legalábbis egyelőre, és mivel ez egy új történet (Exogenetic) első része, a cselekmény szimplicitását most még kár volna kárhoztatni. Az egész képregény egyetlen szép, hosszú mentőakció: Brand ügynök, a Marvel Univerzum földönkívüliekkel foglalkozó titkosügynöksége, a S.W.O.R.D. igazgatója, csapatával bajba kerül egy broodokkal (ez a faj volt az X-Men akkori szerzőjének, a legendás Chris Claremontnak a válasza az Alienre, 1982-ben) teli űrhajón, maga Brand pedig (aki nem mellesleg Bestia barátnője) ennek következtében teljes sebességgel készül becsapódni a Földbe. Az X-Ment értesítik a vészhelyzetről, és mindenki kedvenc mutánsai felkerekednek, hogy megmentsék Brandet, mielőtt gépével szétkenődik San Francisco aszfaltján.

Nem egy bivalyerős sztori, mi? A kivitelezés viszont példás: a cselekmény lendületesen robog előre, az akció dögös, látványos, dinamikus, és nem utolsósorban ötletes – Ellis a mentőakció részletezése során jól kihasználja az X-Men tagjainak képességeit. Brand zuhanásának telepátiával, puszta erővel és az időjárás manipulálásával való megállítása egy esszenciális „lehetetlent nem ismerő szuperhősök akcióban” – jelenet. De a lényeg persze csak ezután jön: az adrenalinpumpáló felvezetés egy igen hatásos cliffhangerbe torkollik, amiben az X-Men szemtől szemben áll valamivel, amit leginkább úgy tudnék leírni, mint egy brood és egy Sentinel keresztezése. Szóval belecsöppenünk egy kis biotechnológiai mutáns rémálomba, á la Warren Ellis? Erre bármikor vevő vagyok. És rá is férne a címre, hogy a folytatás tényleg legyen olyan jó, mint amit ez a nyitány ígér, mert az előző, párhuzamos világos, mesterséges mutánsos sztori, ha nem is volt rossz, azért Whedon történeteinek nem nagyon csókolgathatta még a lábnyomát sem. Szóval reménykedjünk, a potenciál ott van az Exogeneticben, és ha az égiek is úgy akarják, három hét múlva kiderül róla, hogy sikerült Ellisnek kiaknáznia, vagy sem.

Atomic Robo and the Shadow from Beyond Time #5

Történet: Brian Clevinger
Rajz: Scott Wegener
Kiadó: Red 5 Comics

Az a geek, akinek nem folyt össze a nyál a szájában a csodálatos címet olvasva, nem minősül igazi geeknek, és büntetésből 3 napon belül nyújtsa át a szerkesztőségnek teljes DVD-, képregény- és játékgyűjteményét, ahol is méltóbb kezek közt újraelosztásra kerül. A többieket pedig megnyugtatom: igen, ez a képregény pont olyan jó, mint amilyennek a cím sugallja. Brian Clevinger és Scott Wegenere minisorozatokból álló sorozata 2007-ben indult az akkor frissiben alakult Red 5 Comics kiadó égisze alatt (a cégnek akad még pár imádnivaló című képregénye, ld. Zombies of Mass Destruction). Az Atomic Robo fő- és címszereplője egy mesterséges intelligencia, akit Nikola Tesla alkotott 1923-ban, hogy segítségével kitágítsa a tudomány határait. Azóta az érző robot közreműködött egy NASA-expedícióban, emberi jogokat és teljes amerikai állampolgárságot nyert cserébe a második világháborúban betöltött szerepéért, egyébként pedig afféle egykedvű, száraz humorú, és főleg, baromi jófej szuperhősszerűségként funkcionál – azaz, ha valami nyálkás, csápos, ocsmány és rosszkedvű (ne adj isten, náci) bukkan fel valahol, akkor Robót küldik, hogy fémöklével lazítsa meg kicsit a fogsorát. Igen, nyilvánvalóak a Hellboyjal vonható párhuzamok, de szerencsére Clevinger sorozatának nincs szüksége arra, hogy Mike Mignola munkásságához mérjék – ötletes, tökös, vicces, akciódús és lendületes képregény a maga jogán is. A Shadow from Beyond Time a harmadik minisorozat a karakterrel, és talán a legélvezetesebb az összes eddigi közül – ami pedig nem kis szó, higgyétek el.

Az egyik lényeges különbség a Hellboyhoz képest, hogy míg az a mitológiából és a folklórból merít, addig Clevinger sokszor valós karaktereket (Teslát, Lovecraftot, Hawkingot) használ, és a tudomány kalapjából húzza elő robotököl-hívogató szörnyeit. A Shadow from Beyond Time csápos óriásizéje nem mellesleg szerencsétlen Lovecraft fejéből bújt elő az első részben. Mint kiderül, Lovecraft Teslával és Charles Forttal együtt 1908-ban megakadályozták, hogy a bestia elpusztítsa a bolygót (ebből lett a Tunguszka incidens), de ez csak ideiglenes megoldás volt – a lény ugyanis időn kívül létezik, így hiába ölik meg, évekkel/évtizedekkel később bármikor újra felbukkanhat. És fel is bukkan, így aztán Robo a fél XX. századot az ellene vívott harccal tölti, míg ebben az utolsó részben végre lehetősége nyílik rá, hogy végleg cafatokra robbantsa a szörnyet. Clevingernek szenzációs ötletei vannak (ezúttal a különböző idősíkokból származó Robók találkozása a csúcs), és vitathatatlanul zseniális érzéke van a történetvezetéshez: nincs semmi sallang, csak akció és humor minden mennyiségben, megállás nélkül, frenetikusan vicces-ironikus dialógusokkal fűszerezve. A sorozatnak, akárcsak a címszereplőnek, van egy egészen sajátos bája, ami egyebek mellett (mint például a tény, hogy a világmentés is csak egy hatalmas móka, amibe vajmi kevés komolyság szorult – épp csak annyi, hogy némi feszültség azért maradjon) Scott Wegener pofátlanul egyszerű, ugyanakkor elbűvölően szimpatikus, rajzfilmszerű, komikus, és világos színekkel teli képi világának köszönhető. Az Atomic Robo egy képregénygeek valóra vált álma.

Chronicles of Wormwood – The Last Battle #1

Történet: Garth Ennis
Rajz: Oscar Jimenez
Kiadó: Avatar Press

Van Isten (igaz, őrült, folyamatosan, nyáladzva recskázik, és ugyanarra a lándzsára van felnyársalva, amire a Sátán): az eredeti hatrészes minisorozat és a 2007-es one-shot (The Last Enemy) után Garth Ennis visszatér a Chronicles of Wormwoodhoz egy újabb mini erejéig. Ennél több nem is kell ahhoz, hogy a világ forogjon tovább. Aki esetleg nem tudná (és aki emiatt most nyilván mocskosul szégyelli magát), a frenetikusan gonosz és fekete humorú, a vallást, a társadalmat, és úgy általában az embert célkeresztnek használó képregény Danny Wormwoodról, magáról az Antikrisztusról, az Ördög fiáról szól, akinek azonban elege van az ég és a pokol csetepatéiból, és inkább átlagos emberként élné az életét. Na jó, nem annyira átlagosként, mint inkább egy milliárdos tévémogulként, de érted a lényeget. Állandó társaságát egy rosszindulatú, kárörvendő beszélő nyúl, Jimmy, és maga Jézus Krisztus jelenti, aki sajnálatos módon egy előember intelligenciájának szintjén vegetál, mióta egy háborúellenes tüntetésben egy rohamrendőr megkínálta a gumibotjával. Az első minisorozatban Danny megakadályozta a Sátán és Isten közös tervét az armageddon elhozatalára, a The Last Enemy című folytatás meg egyrészt a perverz, mocskos szájú pápa sorsának beteljesüléséről szólt, másrészt pedig Danny kísérletéről, hogy visszaszerezze barátnőjét, aki elhagyta, amiért félrekefélt Jeanne d’Arckal.

A The Last Battle több ígéretes szálat indít el, amik mentén Ennis kiélheti majd minden perverz humorát és cinizmusát. Először is, Danny említett barátnővisszahódítási küldetése olyannyira sikeres volt, hogy mióta újra összejöttek, csak kefélnek, mint a nyulak, és lassan szaporodni is fognak: Maggie-nek az Antikrisztus gyermeke növekszik a hasában. Aztán ott van Danny tévébirodalmának a sikertelenségei és a médiaribanc felesége által megalázott és tönkretett konkurense, akinek az öngyilkosság kapujában eddig ismeretlen gonosz erők felkínálják a bosszú lehetőségét. És persze Ennis Jézusról sem feledkezett meg: egy kommunizmusról és kapitalizmusról folytatott elmélkedése nyilvánvalóvá teszi, hogy levetkőzte sérülése utáni félkegyelműségét, és lassan ismét teljes értékű megváltó válik belőle. A sorozat hangulata nagyjából maradt olyan, amilyennek megszoktuk és megszerettük, bár (legalábbis egyelőre, ebben az első részben), ez most egy fokkal komolyabb hangvételűnek tűnik, mint az előzmények. Ez főleg Oscar Jimenez miatt van így, realisztikus, szokványos képi világa ugyanis korántsem passzol a képregény sajátosan abszurd stílusához – kiütközik a rajzoló szuperhősös múltja, és ez itt bizony nem jó (egyébként anno Jacen Burrows rajzai sem illettek tökéletesen a műhöz – hiába, ez a sorozat üvölt Steve Dillon után). Ugyanakkor az a bizonyos komolyabb hangvétel Ennis számlájára is írható: a poénok kissé háttérbe szorulnak (ha a minden felbukkanásakor imádnivalóan gonoszkodó Jimmy nem lenne, teljesen hiányozna a humor a képregényből), az író az oldalak többségét a történet felépítésének szenteli, ami pedig Danny konkurensét illeti, az ő sztoriszála kifejezetten sötét és horrorisztikus. Mindez persze nem feltétlenül baj, Ennis nagyjából rátalált egy kényelmes egyensúlyra a humor és a komolyság közt, de én azért nem bánnám, ha ez eltolódna az előbbi irányába, ahogy a korábbi részekben.

Criminal: The Sinners #1

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Philips
Kiadó: Icon

Egyetlen okból örülhetünk annak, hogy nemrég véget ért az Ed Brubaker-Sean Philips páros Incognito című zseniális minisorozata: így végre folytatódhat az amiatt év elején parkolópályára állított Criminal, ugyanattól a duótól. A Criminal, ami az egyik legjobb bűnügyi képregény, amit valaha írtak, a Criminal, amit csakis olyan remekművekkel lehet együtt emlegetni, mint a Sin City, a 100 Bullets vagy a Scalped. A nagy különbség azokhoz képest, hogy Brubaker és Philips sorozata földhözragadtabb, jó értelemben véve egyszerűbb, átélhetőbb, és sokkal kevésbé stilizált. Ez a képregény mutatja be az utca igazi mocskát, az alvilág igazán reális arcát (heh, persze már amennyire ezt egy kellemesen fűtött lakás kényelmes foteljében ülve meg lehet állapítani), végletekig stilizált képek és karakterek, rafinált szójátékok és körmönfont verbális csaták, illetve egy számunkra kissé idegen indiánrezervátumos helyszín nélkül – ez egy igazi, kőkemény, klasszikus stílusú noir, ami már csak akkor lehetne noirabb, ha fekete-fehér volna. De az igazat megvallva, bármily praktikus és illő lenne is ez, Val Staples csodálatosan sötét és stílusos színvilágáról nehéz szívvel mondanék le.

A The Sinners az ötödik Criminal-sztori, és a második (Lawless) nagyjából közvetlen folytatása. Főszereplőjétől, Tracy Lawlesstől úgy búcsúztunk el, hogy nyakig ült a ganéban, mert miután minden szempontból kudarcot vallott meggyilkolt testvérének megbosszulásában, egy nő miatt pont ott kötött ki, ahol a legkevésbé akart: a helyi gengsztervezér, Mr. Hyde alkalmazotti listáján, bérgyilkosként. A The Sinners azzal indul, hogy a Lawlessben tragikus antihőssé emelkedett Tracynek természetesen a töke tele van az egésszel, és legalább arról szeretne megbizonyosodni, hogy akiket megöl, azok rászolgálnak a halálra. Ez persze konfliktusokat szül közte és főnöke közt, amit aligha fog elsimítani a tény, hogy keménykötésű főszereplőnk titokban kölcsönös örömszerzésbe bonyolódik a góré feleségével. Ráadásul Tracy most egy minden eddiginél nehezebb feladatot kap (ki kell derítenie, hogy kik és miért ölnek viszonylag nagyhatalmú, és elvileg érinthetetlen embereket a környéken), és a múltja is ott van a seggében: egy katonai nyomozó érkezik a városba, hogy hadbíróság elé citálja a dezertált, elítélt, majd börtönből megszökött emberünket. Három önmagában is sokat ígérő szál bonyolódik a cselekményben, de a sztori legnagyobb erőssége a főszereplője. Nem lehet véletlen, hogy Brubaker Lawless karakterét hozta vissza először az elvileg különálló, és csak nagyon lazán kapcsolódó sztorikat tartalmazó Criminalban. Egy csendes ölőgép, akinek, bármilyen szituációban legyen is éppen, annyi érzelem sem játszik az arcán, mint egy próbababáén. De ez nála nem szimplám abból fakad, hogy olyan kemény csávó. Az élet folyamatosan öntötte a szart a nyakába, és vajon meddig képes ezt bárki elviselni? Meddig szomorkodik, sír, veri a fejét a falba, tör ki újra meg újra keserűen és dühösen, és mikor jön el az a pont, amikor már képtelen bármilyen emocionális reakcióra, csak rezignáltan sodródik, és láthatóan az sem érdekelné, ha elégne körülötte a világ? Akármikor is, Tracy már túlvan rajta. Brubaker karakterrajza erőteljes, visszafogott és elegáns, ahogy az egész képregény. Alighanem a legtökéletesebb jelenleg futó amerikai sorozat.

Crossed #7

Történet: Garth Ennis
Rajz: Jacen Burrows
Kiadó: Avatar Press

Szinte hihetetlen, hogy idáig jutottam, de kénytelen vagyok leírni: a Crossed untat. És ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy egy zombiszerű járvány utóhatásairól szóló, brutális, vérmocskos, perverz, posztapokaliptikus Garth Ennis-képregény untatni fog, akkor azzal töltöttem volna a következő fél órát, hogy harsányan körberöhögöm. De sajnos kényelmetlen párhuzamot kell vonnom a Crossed és Mark Millar Old Man Logan című, nemrég véget ért Rozsomák-története között. Nem csak, hogy mindkettő a világvége után játszódik, de mindkettő hasonló dramaturgiát követ: a szereplők vándorolnak, és vándorolnak az apokalipszis utáni Földön, és néha történik velük ez meg az, van itt-ott egy kis ijedelem meg akció meg borzalom, de úgy általában véve a történetnek nincs semmiféle íve, és nem is nagyon tart sehová. A Crossed esetében még kevésbé, mint az Old Man Logan esetében. Rozsomáknak legalább volt valami konkrét célja, és igaz, hogy ez csak gyenge ürügyként szolgált a posztapokaliptikus panoptikum pikareszkszerű bejárására – de volt. Ennis egyre fogyatkozó számú szereplőinek nincs semmiféle céljuk, csak úgy mennek, és remélik, hogy közben nem halnak meg. Általában persze a hasonló történetek is mind csak a puszta túlélésről szólnak, de a cselekmény jellemzően koncentrálódik bennük egy adott helyre, vagy határozottan vezet valahová, miközben a karakterek, ne adj isten, fejlődnek, változnak (hadd ne állítsam a Crossedot párhuzamba a The Walking Deaddel – reménytelenül elvérezne).

Ahogy az Old Man Logan Millarnak volt egy afféle „művészi” maszturbáció a hardcore szuperhősök témában, úgy a Crossed ugyanaz Ennisnek a kőkemény horrorban. Zavarba ejtően véres, gonosz és perverz jeleneteket dobál egymásra, amik azonban puszta ötletek maradnak, mert a történet szövete, amibe szervesen illeszkedniük kéne, lényegében nem létezik. Tény, hogy ezek a jelenetek roppant hatásosak: a mai napig él bennem például az első rész végén látott duplaoldal (a fertőzöttek hátulról tesznek szívességet a félig kibelezett, és meglékelt koponyájú szülőknek, miközben a kislányukat épp cafatokra tépik a fejük fölött), csakhogy az ezek közti kitöltő részek elnyújtottak, unalmasak, üres fecsegésekkel, piti, semmitmondó, és sehová nem tartó csapaton belüli (ál)konfliktusokkal telik. Ez a rész a szokásosnál is üresebb: a szereplők menekülnek egy csapat fertőzött elől, akik ugyanazok, akikkel korábban egyszer már találkoztak (emlékeztek a hatalmas lópénisszel hadonászó fickóra?), vagyis az átkozottak követik őket. Mint mindig, most is egy füzetvégi sokkban csúcsosodik ki a cselekmény, ami mint mindig, most is hatásos, de az odavezető lapokból csak úgy árad a középszerűség. Pedig látszik rajta, hogy Ennis jó író: van a képregénynek tempója, jól van felépítve, rutinosak a dialógusok, épp csak hiányzik belőle az érdemi karakterrajz és történet – ez pedig hét szám után megbocsáthatatlan. Jobban járt volna, ha a Crossedot egyfajta antológiaként írja meg: ha minden szám más-más figurákkal és szituációkkal foglalkozott volna, akkor ezek az itt elpazarolt ötletek egy hozzájuk illő formátumban virágozhattak volna. Kár érte.

Haunt #1

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Ryan Ottley
Kiadó: Image Comics

Todd McFarlane, a Spawn alkotója nem sok mindent csinált az utóbbi években, így némileg meglepetésként hatott, amikor 2007-ben bejelentette, hogy egy új ongoing képregényen kezdett dolgozni Robert Kirkmannel, a The Walking Dead szerzőjével. Ezután a sorozat nyitánya csúszott, és csúszott, míg végre idén októberben megjelent a várva várat első rész. Olyannyira várva várt volt, hogy már előrendelésben csaknem 60 ezer példány fogyott belőle, márpedig ezt a számot nem nagyon szokta megközelíteni semmi, aminek a borítóján nem pózol a két mamutkiadó valamelyikének egyik népszerű szuperhőse. És a borítót elnézve, a Hauntot könnyen érheti az a vád, hogy nem is áll túlságosan távol ezektől – vagy egészen pontosan a híres Pókember-gonosztól, Venomtól, akinek megteremtésében McFarlane-nek igen jelentős szerepe volt. A hasonlóságot csak aláhúzza a tény, miszerint a Haunt főhősében is két, egymást finoman szólva nem különösebben kedvelő elme viaskodik egymással. A McFarlane fejéből kipattant, Kirkman által írt képregény két egymástól elhidegült testvért állít történetének középpontjába: egyikük egy pap, másikuk pedig egy titkosügynök, aki rendre bátyjánál gyónja meg a munkájából fakadó vérontásokat – de nyilvánvalóan akadnak más bonyodalmak is közös múltjukban. Egy nap, egy félresikerült akció után a titkosügynök Kurtot megölik, és innentől szellemként kísért testvére, Daniel mellett – amikor azonban gyilkosai őt is veszélyeztetik, Kurt ösztönösen megszállja Daniel testét, és együtt egy sebezhetetlen szuperhősszerűséggé alakulnak (ld. borító), majd pedig elegánsan lefejezik a merénylőket.

Nyilatkozataikban az alkotók elsősorban azt emelték ki művükkel kapcsolatban, hogy szédületes akcióorgiákkal lesz tele, de (szerencsére) az első rész alapján ennél azért többről van szó. Kétségkívül van potenciál abban, hogy két, súlyos nézeteltérések miatt haragban lévő testvért egy testbe zárjanak, hogy kénytelenek legyenek együttműködni, és együtt megbirkózni egyrészt egyikük halálával, másrészt másikuk erkölcsi aggályaival azt illetően, hogy embereket tépnek szét (bár a szentfazék Daniel, aki hallgatni is alig tudta bátyja „szörnyű tetteit”, meglepően félvállról veszi a füzetvégi vérontást). Egyfajta szélsőséges variációja ez a buddy cop témának, és egyelőre működik. A koncepcióban egyaránt vannak nagy veszélyek és nagy lehetőségek (dögös, hardcore akció lesz vagy röhejes, redundáns szuperhősködés, kemény morális kérdések jönnek vagy giccses áldilemmák, húsbavágó karakterkonfliktusok vagy olcsó melodrámák?), egyelőre annyit mondhatunk el, hogy az első rész működik. Gyorsan, tökölés nélkül eljut a cselekmény A-ból B-be, ügyesen lefekteti a főszereplők jellemének és viszonyrendszerének alapjait (Kirkman és Ottley mindössze négy néma, gyönyörűen kifejező panellel érzékelteti, hogy Daniel és testvérének szerelme közt régen volt valami), szolgál pár instant, dinamikus akcióval, és nem utolsósorban, egy magával ragadó, sötét, összességében realisztikus benyomást keltő, de bizonyos gesztusok, pillanatok kihangsúlyozásánál elegánsan túlzó képi világgal. A tudós például, akit küldetésében Kurt megmenteni hívatott, úgy fest, mintha egy rajzfilmből lépett volna elő – briliáns kontrasztot képezve szörnyű, eldeformálódott kísérleti alanyaival. Figyelemfelkeltő kezdet – reméljük, rá is szolgál arra a figyelemre, amit most kiérdemelt.

The Walking Dead #66

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Charlie Adlard
Kiadó: Image Comics

„We are the walking dead!” – kiáltotta Robert Kirkman sorozatának főhőse, Rick, a zombik által ellepett világ maroknyi más túlélőjének sok-sok résszel ezelőtt. És ez volt az egyik legerőteljesebb sor, amit valaha képregényben olvastam. Hogy miért ők a sétáló holtak, és miért nem a tényleges élőhalottak, azt mindenki tudja, aki követi a The Walking Deadet, bő öt éve az abszolút legjobb horrorcomicot a piacon. Kirkman sorozatával kapcsolatban általában az az első pozitívum, amit említenek, hogy senki nincs benne biztonságban, se a nők, se a gyerekek, de még a csecsemők sem, bárki, bármikor meghalhat – és ez így is van, és valóban nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a képregényt remekműként kezeljük. De azért ennél jóval többről van szó. A The Walking Dead fájdalmasan realisztikus és felkavaróan kiszámíthatatlan krónikája egy zombijárványnak, ami hetek alatt elpusztítja a civilizációt, és ami a túlélőket olyan körülmények közé kényszeríti, amelyek közt egyre kevésbé van esélyük megőrizni emberségüket. Az immár 66 rész alatt jól látható a szereplőket átformáló folyamat, ahogy apró kompromisszumoktól eljutnak a kegyetlen, hidegvérű gyilkosságokig, természetesen mindvégig a „közösség”, a „jó” érdekében. Ennek következő állomása a Fear the Hunter című, ezzel a számmal befejeződő sztori, ami a zombiapokalipszis egy újabb szaftos aspektusára világít rá: a kannibalizmusra. Az előző részben Rick és társai már lefegyverezték a táborukat megtámadott idegeneket, így most már „csak” a döntés van hátra: mi legyen velük? Pár évvel ezelőtt egy ilyen jelenet több oldalas vitába torkollt volna, amiben a szereplők hosszan érvelnek és ellenérvelnek a kannibálok megölésével kapcsolatban – de ezen a ponton ezek a karakterek már rég túlvannak. Teszik, amit biztonságuk érdekében tenniük kell, nem számít, mibe kerül. A kép, amin eltökélt arccal nézik ellenségeik hulláinak elégését, háttérben a riadt és álszent pappal, akit nem sokkal ezután Rick keményen helyre tesz verbálisan, hátborzongató.

És ez a The Walking Dead legnagyobb erénye: részletesen bemutatja, hogy változtatja meg a világvége az egyes embereket, és rémisztő hitelességgel ábrázolja, milyen egyszerűvé, gyakorlatiassá váltak az élet-halál kérdések, mennyire eltűntek a döntések mögül a morális szempontok. És persze senki ne higgye, hogy mindennek nem lesz meg a böjtje. A 66. rész is főleg ezzel a böjttel foglalkozik: Kirkman az egyik legrégibb karakter, Dale halálát (mint mondtam, senki nincs biztonságban) használja fel arra, hogy szembesítse Ricket mindazokkal, amiken keresztülmentek, és főleg, azzal, amivé váltak. És az író ennek valóságos mestere. Rick őrlődése, gyötrődése az utolsó betűkig, gesztusokig hiteles, nincs se eltúlozva, se melodramatikusra vagy giccsesre véve, ezek itt mind valódi, kőkemény érzelmek, amik az olvasóból is valódi, kőkemény érzelmeket váltanak ki. Kevés képregényt tudnék mondani, ahol ennyire együtt lehet lélegezni a főhőssel, ahol ennyire átérezhetők dilemmái, döntései, fájdalmai, és kényszerű változásai: öt és fél éve követjük mizériáját, és ezen a ponton kifejezetten rosszul esik visszagondolni arra az emberre, aki még a sorozat kezdetén volt. Adlard pedig, ahogy azt már megszokhattuk, mindezt hatalmas kifejezőerővel önti vizuális formába. Minden dühös, szomorú, kétségbeesett és beletörődő tekintet tökéletesen a helyén van, akárcsak a sok fekete háttér és az ügyes panelelrendezés. 66 szám, és eddig, ha változott a színvonal, az csakis emelkedést jelentett. 

Star Wars Halloween Special 2009

Hagyján, hogy még nincs Halloween, de ráadásul a Dark Horse elfelejtette megemlíteni az előzetesekben, hogy ez a kis 12 oldalas szösszenet a 2003-as Star Wars Tale 17 egyik sztorijának az újranyomása. Csak szólok. Tehát, ahogy a cím sejteti, horrorisztikus történettel van dolgunk, amit a műfaj képregénguruja, Steve Niles követett el. És ezért megérdemelné, hogy pár órára egy bantha hátsó feléhez kötözzék. Először is, azonkívül, hogy a főszereplőket történetesen Han Solónak és Chewbaccának hívják, és egy olyan űrhajót vezetnek, ami megszólalásig hasonlít az Ezeréves Sólyomra, az egészben még csak megközelítőleg sincs semmi star warsos. Ha valamire, akkor inkább a Star Trekre rímel a sztori: hőseinknek üzemanyagot kell szerezniük, ezért leszállnak egy közeli bolygón, aminek metropoliszai meglepetésükre teljesen elhagyatottak – nyilván valami büdösnagy rejtély van a háttérben. De igazából mindegy, milyen cím alatt fut ez a dögunalmas, rohadtul sablonos, humortalan, ötlettelen, stílustalan, töketlen ostobaság, ami pont 12 oldallal hosszabb a kelleténél – sehogy sem működik. Nem tudom, a képregényiparnak van-e Alan Smithee-je, de ha igen, akkor Niles jobban járt volna, ha használja. Ja, és a rajzok is gyermetegek, Solo feje meg minden panelen másképp fest. Pont EZT kellett újranyomni? Elképesztő…

Zombieland

Mindenkit megnyugtathatok, nem történt trónfosztás, minden idők legjobb zombis vígjátéka továbbra is a Shaun Of The Dead maradt. Várjunk csak! Ez igazából pont, hogy nem egy megnyugtató hír. Na, akkor még egyszer. Mindenkit el kell, hogy keserítsek, nem történt trónfosztás, minden idők legjobb zombis vígjátéka továbbra is a Shaun Of The Dead. A Zombieland pedig megmaradt egy nagyon ügyes próbálkozásnak.

Az összehasonlítás elkerülhetetlen, hiszen már az első kritikák is a méltán sikeres brit etalonhoz mérték a filmet, de saját bevallása szerint magát a direktor urat is inspirálta a regnáló klasszikus. De szerencsére ennyiben ki is merült a dolog, mert itt szó sincs replikáról, még hasonlóságot, kölcsönzött elemeket sem nagyon lehet felfedezni benne, a Zombieland pedig kábé úgy különbözik a Shaun of the dead-től, mint az angol humor az amerikaitól. 

Shaunék jó angol szokás szerint a kocsmában kerestek menedéket, a Zombieland szereplői viszont nem nagyon maradnak egy helyben, vagyis egy road-movieval van dolgunk. Főhőse a Jesse Eisenberg alakította Columbus (a filmben mindenki az úti céljának megfelelő városról van elnevezve), a zombik által alaposan leélt világban magára maradt kollégista diák, aki éppen a szüleihez tart hazafelé. A film gerince tulajdonképpen az ő alkalmi narrációja, és a zombi támadások túlélését megkönnyítő, a képernyőn 3D-ben is megjelenő szabályai, melyek visszatérő elemei a sztorinak és valóban ötletesre sikerültek. (Csak példaképpen, hogy értsük: Ilyen például az első szabály, a megfelelő erőnlét („Elsőként a kövérek haltak meg”), vagy a 2. számú szabály, miszerint mindig kétszer lőjjünk/üssünk a zombikra, biztos, ami biztos.) Ezeket és még néhányat a filmben nem szereplők közül már egyébként a film promóciójaként is megnézhettünk a neten. Columbust útközben egy Tallahassee (Harrelson) nevű különös déli fickóval hozza össze a sors. A kígyóbőr kabátot viselő cowboy kalapos suttyó tulajdonképpen az utolsó amerikai akcióhős, egy tehetséges zombikiller, aki imádja a fegyvereket, és akinek egyetlen igazi célja, hogy találjon egy Twinky nevű hülye amerikai édességet még valahol. Woody Harrelson parádés a szerepben, ami nem is csoda, hiszen a karakter kialakításában jelentős részt vállalt. 

A hét képe

Zombinak öltözött rajongók várják George Romero rendezőt a Torontói filmesztiválon. (forrás: HVG)

Plan 9-előzetes

Ismert filmes körökben az az általános nézet, hogy a jenkik annyira pénzéhes, gátlástalan férgek, hogy képesek még a legnagyobb filmklasszikusokat is feldolgozni hazavágni, pedig sok esetben tényleg nem árt egy-egy régebbi filmet a fiatalabb közönséghez közelebb álló stílusban elkészíteni. De, hogy a Kilences terv az űrből című kultfilmet miért kell rimékelni, az rejtély. Ed Wood mester főművének épp az a bája, hogy elmondhatatlanul dilettáns munka, emiatt szórakoztató még ma is. Az alábbi tréler alapján mondjuk inkább hommage-ról lehet szó, mert ebben űrlények mellett / helyett zombik rohangálnak. A rendező (John Johnson) egyébként eddig főleg straight to dvd opuszokat fogatott, a következő munkája viszont a Stephen King-féle Sötét torony feldolgozása lesz.

Plan 9 Teaser Trailer from Darkstone Entertainment on Vimeo.

GeexKomix 11.

Micsoda hét! Chavez és Santito comicőrült kollégákkal még a szokásosnál is geekesebb képregényeket mutatunk nektek, és ha a cikket olvasva nem csorog a nyálatok, miközben önkívületi állapotban remegtek a széketeken, bizony veletek van a baj! Egymást tépő vámpírok és farkasemberek? A valóság és a fikció határmezsgyéjén bolyongó Mary Shelly és Edgar Allan Poe? Zombis western? Itt mindet megtaláljátok, némi jófajta Bosszú Angyalaival, egy vérben tocsogó Megtorlóval, meg egy becsületvisszaszerző misszión lévő szamurájkard-készítővel. Na, olvasásra fel, és csorogjon az a nyál…

FRANKENSTEIN’S WOMB

Történet: Warren Ellis
Rajz: Marek Oleksicki
Kiadó: Avatar Press

A prekoncepció bizony hajlamos megviccelni az embert. Mert tudván, hogy Warren Ellistől nem áll távol a horror és a brutalitás, az Avatar Press meg pont ezeknek a melegágya és az írók kedvence (lévén, hogy senkinek nem kötik meg a kezét, mint a nagy kiadók), vajon ki mire gondolhat, amikor az említett úriembernek egy Frankenstein’s Womb nevű képregénye jelenik meg a piacon, pont az említett cég gondozásában? Persze, hogy szörnyekre, vérre és belekre, és talán a klasszikus történet egy jellegzetesen ellises, esetleg sajátosan futurisztikus, steampunkos átdolgozására. Na, ez a 44 oldalas graphic novella sehogy sem akar megfelelni ennek a prekoncepciónak. Olyannyira nem, hogy az emberben az olvasása közben fel-felébred a gyanú, hogy ezt valójában Alan Moore írta, csak az idióta szerkesztők rossz borítótervvel és névvel adták le a nyomdának.  A Frankenstein’s Womb ugyanis egy megkapó (bár mint látni fogjuk, problematikus) metafora köré épülő filozofikus-horrorisztikus diskurzus jövőről, végzetről, és a Frankenstein regény megszületésének (fiktív) körülményeiről. Mary Wollstonecraft Godwin (hamarosan Mary Shelly), vőlegénye, Percy Shelly és mostohatestvére, Claire Clairmont, 1816 tavaszán egy hintón tartanak Genevába, hogy ott találkozzanak Lord Byronnal (ez az út, mint ahogy azt a Frankenstein rajongói tudják, valóban megesett). Útközben megállnak a Frankenstein kastélynál, ami az alkimista és filozófus Johann Conrad Dippel otthona volt (sokan hiszik, hogy ez szintén megtörtént, és ez ihlette Shellyt a Frankenstein megírására, bár ezt nem támasztják alá semmilyen bizonyítékok). A nő imádja a régi kastélyokat, ezért egyedül bebarangolja annak termeit, miközben útitársai kint várnak rá – és bent összetalálkozik Dippel holtakból összetákolt teremtményével, aki megmutatja neki a saját és az emberiség jövőjét, és feltárja előtte, hogy milyen szerepe lesz a világ alakulásában.

Ellis megközelítése felettébb érdekes: nem magyarázza meg, hogyan képes a kreatúra látni a jövőt, még kevésbé azt, hogyan képes ténylegesen megmutatni Shellynek, sem pedig azt, honnan tud ilyen sokat a nőről – ugyanakkor a leghalványabban sem utal arra semmi, hogy mindez csak Shelly fejében létezik, és az egészet csak valamiféle lázálomként vagy hallucinációként kell értelmeznünk. Vagyis, Ellist nem érdeklik a miértek, csak a párhuzamok és a metaforák, amikkel pár tucat oldalon keresztül (talán kicsit öncélúan) kedvére eljátszadozhat. Izgalmas pl. az a gondolata, hogy mivel Shelly anyja pár nappal a lány világra hozása után meghalt, mind a nő, mind a kreatúra „megölték” teremtőjüket, és mindkettőjüknek holtak adtak életet. Shelly múltjának és jövőjének részletei egyébként autentikusak, az író láthatóan beleásta magát az író életébe, és úgy mossa össze a valóságot a fikcióval, ahogy azt Alan Moore teszi a LoEG képregényekben. És ha már Moore, van a Frankenstein’s Wombnak még egy aspektusa, ami rímel a torzonborz öreg egyik művére (bár ez már inkább a plágium határán egyensúlyoz). Emlékszünk a From Hell azon mondatára a hasfelmetszőtől, hogy „Én adtam életet a XX. századnak”? Ellis ugyanezt a gondolatot használja, nála Shelly munkássága szüli a jövőt – csakhogy míg Moore-nál ez a gondolat megalapozott, rémisztő és gonosz volt, addig Ellisnél inkább csak erőltetettnek hat. A „hullák és villámlás”, illetve az elektromosság motívumának ismételgetése elég gyenge érv, más pedig nincs az író tarsolyában, ami kellőképpen alátámasztaná ezt az amúgy igen ambiciózus metaforát. És minthogy az egész képregény erre épül, Ellis műve a jó ötletek (és a rá maximálisan jellemző, remek, nyers dialógusok) ellenére súlytalanná válik. Marek Oleksicki viszont gyönyörű munkát végzett. Fekete-fehér (szürkeárnyalatok nélküli) képei gyönyörűen kidolgozottak, sötétek és realisztikusak, az olvasó lélegzete rögtön a második-harmadik oldal erdős úton vágtató hintójának látványától eláll. A 44 oldalon, köszönhetően a sztori időben, térben és képzeletben csapongó természetének, alkalma van tájképek, romantikus, gótikus, horrorisztikus panelek megrajzolására, és mindegyiken öröm elidőzni. A végeredmény: tetszetős külső, de sajnos kicsit üres belső.

- Olórin

POE #1

Történet: J. Barton Mitchell
Rajz: Dean Kotz
Kiadó: Boom! Studios

Senkinek nem eshet nehezére arra következtetni a cím alapján, hogy ez a képregény Edgar Allan Poe-ról szól. Viszont aki valamiféle életrajzi történetre számít, az súlyosan téved: J. Barton Mitchell és Dean Kotz minisorozatának középpontjában ugyan valóban a legendás író áll, azonban a sztori, sőt, maga a környezet és a világ, amiben játszódik, teljesen fiktív. A Poe lényegében egyfajta tisztelgésként értelmezhető a sorozat névadójának krimi irodalomra gyakorolt hatása előtt: hősünk maga mondja az egyik jelenetben, amiben egy holttest megvizsgálásával segít a rendőrségnek, hogy azokat a módszereket használja, amiket a klasszikus Morgue utcai kettős gyilkosságok (a világ első detektívtörténeteként számon tartott, forradalmi hatású novella) írásakor ötölt ki. És főszereplővé tenni Poe-t egy olyan műfajú történetben, aminek alapjait ő maga fektette le (ugye még Sherlock Holmesnak is az említett novella nyomozója, Dupin az előképe), valóban szép ötlet. De ez csak ennyi, egy ötlet, és önmagában attól, hogy Mithcell ily módon tiszteleg a szerző előtt, a képregény még nem lesz jó – szerencsére azonban bőven vannak egyéb erényei is. A sztori egy elmegyógyintézetben indul, ahol Edgar Allan Poe nyomorultul vegetál feleségének halála után, próbálva újra rátalálni írói vénájára, és rettegve egy kisfiúnak a szobájában újra és újra megjelenő szellemétől. Viselkedése miatt azonban kizárják az intézetből, így testvére, a rendőrnyomozó William veszi gondjaiba. Ám amikor hazafelé tartanak, Williamat szólítja a kötelesség: egy rejtélyes gyilkosság helyszínére érkeznek, ahol Edgar figyelemreméltó detektív készségekről tesz tanúbizonyságot, és ezzel a lendülettel be is száll a nyomozásba. Az ügynek persze komoly természetfeletti aspektusai vannak…

A Poe elsősorban a sejtelmes, sötét, nyugtalanító hangulatának köszönhetően működik. Mitchell egy zaklatott, kísértett, őrület határán vergődő embernek ábrázolja a főhőst, aki csak akkor kap erőre, és szakad ki vegetáló állapotából, amikor detektívmunkával köti le magát – vagyis a nyomozás egyfajta szükségszerűség számára, hogy megőrizze épelméjűségét. Ez persze nem könnyű, mert a látomások így sem szűnnek meg, és baljós ómenként egy holló is folyton fel-felbukkan a környezetében. A legnagyobb kérdés az, hogy Mitchell vajon csak játszik a karakter elmeállapotával, és ez „csak” egy hatásos, hangulatfokozó eleme lesz a képregénynek, vagy ténylegesen szerves részévé válik a cselekménynek is. Bármelyik valósuljon is meg (persze az utóbbi variáció érdekesebb lenne), a Poe egyelőre minden szempontból szórakoztató, jól átgondolt, és roppant ügyesen megírt sorozatnak tűnik. Mitchell minden téren kitesz magáért. Remek az a jelenet, amiben Edgar a rendőrség elképedésére hasznos következtetéseket von le a holttest birtokában talált tárgyakból, és nagyszerű a két testvér közti dinamika is: az elején William a domináns, de öccse aztán saját területén veszi át a „vezetést”. Ami pedig a cliffhangert illeti, az szép kicsúcsosodása a detektívtörténet hátterében végig meghúzódó természetfeletti motívumnak. A rajzokat az újonc Dean Kotz követte el, és meglepően ügyes munkát végzett: pontosan azt az atmoszférikus, homályos, borongós képi világot kapjuk, amit egy ilyen képregénytől elvárunk. Az egyetlen problémát az jelenti, hogy egyáltalán nincsenek totálképek (holott, különösen egy több évszázaddal ezelőtt játszódó sztori esetében, azok sokat segítenek a hangulatteremtésben), a látószög alig-alig mozdul el a közelképektől – és az ilyesmi hajlamos a képi dinamika rovására menni. Mindenesetre, aki szereti a gótikus, Poe stílusához közel álló, természetfeletti elemekkel dúsított detektívtörténetet, annak ez a képregény kihagyhatatlan olvasmánynak tűnik.

- Olórin

PUNISHER: FRANK CASTLE #73

Történet: Victor Gischler
Rajz: Goran Parlov
Kiadó: Marvel Comics

Idomtalanra rajzolt Megtorlónk a 4 részesre tervezett Welcome to the bayou sztori első részében (GeexKomix #7) az amerikai délvidéken járva gyanút fogott, hogy valami nincs rendben a helyi fogatlan lakosság körül. A folytatásban kiderült, hogy nem is ok nélkül, mert hogy a suttyó őslakosok nem csak kukoricát meg „holfdfényt” (sufniban főtt pálesz, ezzel foglalkozott Jesse bátyó is a Hazárd Megye Lordjaiban) fogyasztanak előszeretettel, de emberhúst is. Nem elég, hogy maga az alapszitu is erősen elcsépelt, de a 72. számban olyan sok minden történt, hogy igazából nem is történt semmi. Frank megpróbálta kiszabadítani a vacsorának szánt tinédzsereket, de közben meglepték a tahók, majd a képregény nagy részében nem láthattunk mást, mint hogy emberünk legyakta őket, míg bele nem futott egy orbitális nagy ökölbe, melynek másik végén egy orbitális nagy hillbilly volt. Kevés szöveg, sok bunyó és még több kivert fog. Éreztem, hogy a sztori háromnegyedénél sem fog túl sok meglepetés érni, és ez nagyrészt igazolódott is. Ahogy az várható volt, Castle maga is fogságba esik, később a csomagtartójában lévő leszállításra váró „csomag” segítségével kiszabadul, majd kamatostul visszaadja a kapott sallert, aztán pedig iszkiri onnét, de a túlélés még mindig nem garantált, mert hogy a mocsárban valami vagy valaki még várja őket. Továbbra is csak egy kiszámítható, ötlettelen, filmes klisékből összetákolt, macsóságra kihegyezett kamu sztori, amit pillanatok alatt ki lehet végezni és elégedetlenül a sarokba vágni (a monitort, számítógépet azért inkább ne!). Még a panelelrendezés is totál fantáziátlan, de a rajzzal kapcsolatban továbbra is csak Frank háromszög alakú felsőteste és zsugorított feje zavart igazán. És még valami. A hiteleség kedvéért legalább a helyi tájszólást megpróbálhatták volna a szövegbe átültetni, de ilyesminek nyoma sincs, így aztán töketlen az egész. Izmok, szőrős felsőtestek, kantáros nadrágok, meg krokodilok és egy súlytalan történet. A befejezést illetően már nincsenek illúzióim, de legalább megtudjuk majd, hogy mi is van ott a láp mélyén, ami embereinket várja. Remélem nem egy még a korábbinál is nagyobb Izom Tibor.

- Chavez

ROTTEN #1

Történet: Mark Rahner, and Robert Horton
Rajz: Dan Doughtery
Kiadó: Moonstone Books

Undeadwood. Hehe! A találó és vicces titulus nem az én érdemem, hanem Mark Waid amerikai képregényíróé, aki a Moonstone kiadó új zombi-western sorozatának, a Rottennek a méltatásában használta. Zombis képregényből több is van, mint kellene, de szerencsére az agyonhasznált téma azért néha tud még kellemes meglepetéseket is okozni, gondoljunk csak a Geekz képregényes különítményének kollektív kedvencére*, a The Walking Dead-re. A western környezetbe ültetett zombik már nem annyira számítanak megfáradt koncepciónak, így ebben a fülledt zombi-képregény invázióban tényleg üdítőleg hatott a Rotten első, 52 oldalas száma. A vadnyugat ugye tele van fegyverekkel, elhagyott településekkel és a halálozási arány is kimagasló, tehát ideális hely a bezombulásra. A sztori úgy indul, ahogy egy westernnek illik: magányos lovas érkezik az istenháta mögötti településre, ahol aztán a kihalt utcán egyszercsak kilövik alóla a lovat. A cowboy hamarosan megtudja, hogy mire ez a szívélyesnek nem éppen mondható fogadtatás. A várost ugyanis élőhalottak látogatják gyakran, akik a közeli bányák mélyéről érkeznek. A C.O. Jones nevű főszereplő a helyiektől megtudja, hogy gyanújuk szerint a bányákat és általa a várost is a zsebében tudó gazdag ember állhat a zombikór hátterében. Mivel a magányos lovas valójában nem más, mint William Wade, az Államok elnökének saját titkosügynöke, megpróbál a dolgok után járni.

Ígéretes sorozatnak tűnik ez a Rotten. A sztori ügyesen van megírva, kellemes a tempója, fordulatokban gazdag, és annak ellenére, hogy elsősorban nem a zombikra van kihegyezve az egész, vérben, gore-ban és akcióban sem szenved hiányt. Úgy tapasztaltam, hogy amennyire csak lehetséges, próbálja kerülni a kliséket, nem akar agyatlan zombi hentelésbe átmenni, de a western örökségeiből is igyekszik minél többet felvenni, szóval a balansz szinte tökéletes. (A végén ott van az elmaradhatatlan naplementébe való lovagolás is.) Az első szám a dupla terjedelemnek köszönhetően jobban kibontja a sztorit, így már bőven kínál izgalmakat, sőt, tulajdonképpen egy félig kerek történetet kapunk, így aztán nem fogjuk azt érezni, hogy éppen csak egy gyors felvezetést olvastunk. A rajzok teljesen átlagosak, a célnak viszont bőven megfelelnek, az arcok kicsit egyszerűek, de a zombik már igencsak szépre és változatosra sikeredtek. Jó kezdet, van hangulata és látni a potenciált a sztoriban is. Ilyesmi lett volna az Élőhalottak éjszakája, ha Romero westernnek csinálja, vagy a Deadwood zombikkal.

*A négyes alliterációt remélem értékelitek!

- Chavez

SWORDSMITH: ASSASSIN #1

Történet: Andrew Cosby, Michael Alan Nelson
Rajz: Ayhan Hayrula
Kiadó: Boom Studios!

Nem mondhatjuk, hogy dúskálunk a szamurájokról szóló amerikai képregényekben, úgyhogy annál nagyobb öröm, amikor egy ilyen történet mégis felbukkan a megjelenések közt – és annál nagyobb bosszúság, amikor kiderül, hogy egy erőltetett, sebtében összetákolt kliséhalmazra futotta csak az alkotóktól. Mondhatnánk persze, hogy ez nem meglepő, hiszen a nyugati művészek ritkán tudnak úgy nyúlni a keleti kultúrához, hogy a végeredmény ne legyen vagy dögunalmas, vagy röhejesen sztereotip. A Swordsmith: Assassin ráadásul eléri, hogy ne csak egyik, hanem mindkettő legyen. 1870-ben vagyunk, vagyis a szamurájok korszakának hajnalán. Toshiro Ono, kora egyik legnagyszerűbb, legnevesebb kardkészítője, miután körbeutazta a fél világot, egy porosz tábornokot látogat meg a fronton, a franciák elleni háború kellős közepén. A férfi azt kéri a tiszttől, hogy adjon át neki egy értékes, pompás kardot, amit az annak idején a sógunátustól kapott ajándékba. A tábornok persze tiltakozik, de Toshiro hajlandó fizetni: méghozzá azzal, hogy elmeséli történetét, és ezzel együtt az okokat, amik miatt a kardot, melyet régen ő maga kovácsolt, vissza akarja szerezni.

Andrew Cosby és Michael Alan Nelson minden ötlet és eredetiség nélkül mesélnek el egy ordítóan sablonos történetet, amelyben a főhős motivációi megmosolyogtatóan gyermetegek. Toshiro apjától tanulta a kardkészítést, és a vele járó felelősséget, illetve a szükséges „egyensúlyt” is, aminek lényege, hogy ezeket a kardokat csak olyanoknak adhatják el, akik valóban méltók a viseletükre. Ám a férfi persze vérszemet kap, a nagy pénz reményében boldog-boldogtalannak árulja remekműveit, és tisztességesen (tisztességtelenül) meg is gazdagszik rajta. Apja rosszallása csak némi elviselhető lelkiismeret furdalást okoz, amíg egy nap egy egyszerű tolvaj betör a házukba, és lemészárolja feleségét és gyermekét – na, kitaláljátok, kinek a kardjával? A bosszú után fejébe veszi, hogy az összes kardot, amit valaha kovácsolt, a tenger fenekére küldi. Nem szívesen vádolok egy független, szerzői képregényt azzal, hogy mainstream szuperhőscuccokból lopja össze magát, de mondja valaki, hogy ez az egész nem úgy hangzik, mint Pókember (hozzátartozó(k) halála a hős korábbi cselekedetei miatt) és Vasember (a fegyverkészítő elragadóan bájos rácsodálkozása arra, hogy fegyverével – hűazannyát! – ölnek) eredettörténetének keresztezése. És még ha ezen sikerül túllépünk, akkor is csak egy sebtében elhadart flashbacket kapunk, ami ugyan majdnem egy teljes képregényt kitölt, mégsem képes megfelelően érzékeltetni a főhős fájdalmát illetve döntéseinek súlyát és miértjeit. És akkor a logikai bukfencekről (pl. hogy a fenébe képes egy közönséges útszéli tolvaj megvásárolni egy méregdrága kardot? Egyáltalán miért vásárolja, miért nem lopja el? Egyáltalán minek neki egy neves kard az utazók és parasztok kaszabolásához?) még nem is beszéltünk. A dráma tehát nem működik, akciót meg ne nagyon várjunk, mert Tohsiro kardkészítő, nem kardforgató (ahogy a saját főhősüket komplett idiótának beállító írók ezt jól szájba is rágják). Mi marad? Legfeljebb a képi világ, ami néhány pocsékul megrajzolt képkockától eltekintve egészen korrekt: egyszerű, de többnyire hatásos vonások, elnagyolt, de a szürkés-sárgás-vöröses színvilággal mégis tetszetősen kitöltött hátterek, nem kifejezetten kreatív, ám rutinos panelkezelés, ügyes hangulatteremtés. Ja, és mellesleg egyelőre dunsztom sincs, hogy az „Assassin” szó a mi a fenét keres a címben.

- Olórin

ULTIMATE AVENGERS #1

Történet: Mark Millar
Rajz: Carlos Pacheco
Kiadó: Marvel Comics

Az a képregény, aminek első oldalán Nick Fury egy szép nagy képen káromkodik egy ízeset, már nem indul rosszul. Főleg ilyen körülmények közt: „I disappear for ten minutes and the whole place goes to hell”, mondja a szitkozódás után, utalva az Ultimatum eseményeire, és bár sosem éreztem úgy, hogy Mark Millarnak valami fenenagy érzéke van az iróniához, de azt hiszem (vagy legalábbis szeretném hinni), hogy karakterének e szavain keresztül ő is elmondta a véleményét Jeph Loeb papírszemetéről. Millar két és fél év után tér most vissza az Ultimate Univerzumba (utolsó munkája a frenetikus Ultimates 2 volt, 2007-ben), és alaposan össze kell szednie magát, hogy meggyőzze az Ultimatum miatt jogosan fanyalgó és köpködő rajongókat, hogy van még potenciál ebben a világban. Elnézve új sorozatának, az Ultimate Avengersnek az első részét (amire mindenhol Ultimate Comics Avengersként utalnak, de magán a füzeten nem szerepel a „Comics” szó – úgyhogy részemről pokolba vele, úgysincs sok értelme), egyáltalán nem kizárt, hogy sikerrel jár majd. A széria koncepciója egyébként már önmagában is ígéretes: évente két sztori lesz (illetve ennyit terveznek, de jól tudjuk már, hogy ezek a képregények hajlamosak durva csúszásokat produkálni), elvileg mindig más rajzolóval, és egymást történetenként cserélő karakterek egész armadájával. Tehát a változatosság lehetősége adott, és ez viszonylag ritka a szuperhősképregények esetében.

Az első szám Nick Fury és Sólyomszem beszélgetésével kezdődik: előbbi kikerült a fejesek kegyeiből, így a S.H.I.E.L.D.-et már Carol Danvers vezeti helyette, aki azt akarja, hogy egy titkos egységet irányítva találja meg az elmúlt napokban felszívódott Amerika Kapitányt. Egy flashbackből, amiben Sólyomszem és a Kapitány egy Chicago egén vívott csatában szembekerül a Vörös Koponyával, kiderül, hogy a csillagos-sávos hős miért tűnt el a felettesei szeme elől, és miért kezdte hirtelen a maga útját járni. Sztoriból egyelőre nincs sok, és ami van, az sem különösebben érdekes: ez a szám pusztán felvezeti a későbbi eseményeket, és lerántja a leplet egy kényelmetlen titokról, ami azonban meglehetősen szappanoperaszerű fordulatnak hat, és nem is a jó értelemben véve. Ráadásul a Vörös Koponya korántsem tűnik olyan brutálisnak, coolnak és kegyetlennek, amilyennek Millar még korábban beharangozta: tetoválásaival, khaki nadrágjával és fehér izompólójával inkább valami kigyúrt, b-filmes tahónak tűnik, mint igazán félelmetes, komoly gonosznak – úgyhogy nagyon remélem, hogy ezen a képen az író még igazít majd a jövőben. Viszont addig is, a tárgyalt negatívumok ellenére, ez mégis egy erőteljes, hatásos, és mindenekelőtt, pokoli szórakoztató sorozatnyitány. Az akció olyan, amilyet Millartól elvárunk, vagyis gyors, dögös, látványos, ötletes és nagyszabású – annak ellenére, hogy nemhogy nem dől össze benne egy fél város, de még csak fel sem robban benne semmi (mikor írt Millar utoljára egy olyan mainstream szuperhősképregényt, amiben nem robbant fel semmi?). A magam részéről pedig nem bánom, ha az író kicsit visszavesz a megalomániájából – mert ilyenkor még az is előfordul néha, hogy használja az agyát. És hogy teljes legyen a kép, Carlos Pacheco rajzairól szinte csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: simán hozza azt a színvonalat, amit Bryan Hitch az első két Ultiamates miniben, képi dinamikusak, hátterei kidolgozottak, emberalakjai, mimikái realisztikusak, és egyértelműen látszik, hogy van érzéke egy akciójelenet levezényléséhez. Pofás kezdet. Csak így tovább, és akkor van még remény az Ultimate Univerzumnak.

- Olórin

WEREWOLVES ON THE MOON: VERSUS VAMPIRES #3

Történet: Dave Land és a Fillbach testvérek
Rajz: Fillbach testvérek
Kiadó: Dark Horse

Már maga a cím is olyan tökéletes egyszerűségében, mint egy remekbeszabott, ám egyúttal funkcionális faék. Ami egy vértócsában hever és egy közepén átszakított és félrehajított ajtót támaszt ki. Aki a Perry Rhodan-féle sci-fi ponyvák és a Tales from the Crypt füzetek körül tapogatózik az ötvenes évekből, már közel jár, de a modern, rajzfilmszerű vizuális köntös még őt is meghökkentheti az első nekifutásra. A Clone Wars rajzfilmek sikerét meglovagló Fillbach testvérek ugyanis a messzi-messzi galaxisból ugrottak át egy párhuzamos univerzumba a háromrészes mini erejéig, amibe aztán minden ponyva és B-film elemet belezsúfoltak, amit csak képesek voltak: Ted, Jeff és Stan, a három alapvetően jóindulatú, de nem túl eszes vérfarkas fejében megvilágosodik az évszázad ötlete, és az első űrjárattal a Holdon lévő kolóniára utaznak, hiszen ott a nap 24 órájában szőrösek, erősek és legyőzhetetlenek lesznek. Ennek mellékes következményeként az összes utast sikerült átváltoztatniuk, így a holdbázis parancsnoka, Maggie Pilgrim, élete egyik legnehezebb napja elé néz. Az incidens jó alkalmat szolgáltat a Hold sötét oldalán klónvámpírseregét eddig hibernáló Lord Till akcióba lépésére, így a krízismenedzselési feladat egy leheletnyivel nehezebbé válik. A jól bevett hagyományoknak (kliséknek?) megfelelően a vámpírnagyúr természetesen halálosan rajong főhősnőnkért, akinek ugyancsak vámpír apját jelenleg a Földön tartják fogva hét lakat alatt (nyilván nem sokáig), és aki nyilván szemet vet a legfessebb bundás vérjószágra, amaz pedig őrá. Láthatunk itt holdjáró csomagteréről végrehajtott vámpírgolfot, elektromos mágnes és vizelet segítségével kivégzett vérszívót, a kötelező jellegű atomfelhőt és végül a barbecue-ra későn érkező vacsoravendégeket, akik a helyi ásatástól szabadultak ki (személyüket nem fedném fel, hiszen nem akarom elrontani senki kellemes meglepetését).

A teljesen agyatlan történet nyilvánvalóan nem veszi komolyan magát, így a lánctalpakon a holdbázis felé dübörgő organikus vámpírkastély bájosan szórakoztató bumfordiságával vezeti végig az olvasót az egyszerű, de hatásos poénokon, a mérsékelt mennyiségben kiontott bélnedveken keresztül a füzetek legfontosabb egzisztencialista-filozófiai kérdéséhez: vajon a vérfarkasok a kezükkel vakarják meg a farukat, ha viszket vagy a földön húzgálják magukat végig? Mindenki tegye a szívére a kezét és mondja azt, hogy ez a kérdés még soha nem merült fel benne egy szép tiszta holdas éjjelen…

- Santito

Így készült Romero új zombifilmje

Az alábbi 5 perces werkben a színészek agyondícsérik Romerót, ez a kevésbé érdekes rész, sokkal izgalmasabb, hogy látni is a Mestert munka közben, na meg a sztoriból is el lehet csípni ezt-azt. Kiderült egyébként az is, hogy végül nem Island of the Dead, hanem Survival of the Dead lesz a film címe, és elkészült az első plakát is. A haloványabbra sikeredett Holtak földje után a Holtak naplója engem meggyőzött arról, hogy nem szabad még leírni Romerót, így ezt a filmet is kíváncsian várom.

Dead Rising 2 - checklist trailer

Beyonder kollégámhoz csatlakozva (Zombieland) jelenteném, hogy még mindig rá vagyunk kattanva a zombikra, ezúttal azonban nem Willamette álmos kisvárosába ugrunk be, hanem az élőhalottak hordái által elözönlött Las Vegasba. Tényleges hordákról van szó, hiszen bár a Capcom már az első részben is igen tiszteletet parancsoló számú zombolyát volt képes a képernyőre ömleszteni (egészen pontosan 500-at), ezúttal ennek a tizennégyszeresét ígérik, azaz hetes(!)ezer csoszogó hullát, akár egyszerre vagy kis adagokban. A porciózás nemes feladata a játékosra hárul, az eszköz pedig teljesen tetszőleges, ahogy az a szemléltető ábrákon látható. Aki pedig elsőként kitalálja melyik képregényből nyúlták az evezőre ragasztószalagozott motorfűrészeket, az jelentkezhet nálam a The Walking Dead első számának speciális kiadásáért!

Zombieland - előzetes

Elnézést kérünk a Geekz összes olvasójától, amiért a Zombieland előzetesét eddig nem tettük ki. Fogalmunk sincs, hogyan történhetett ekkora malőr, nálunk jobban ugyanis kevesen rajonganak a morcos élőhalottakért, úgyhogy most szégyelljük is magunkat. A felelősöket mindenesetre felelősségre vonjuk, addig is a tovább után megtekinthető Ruben Fleischer poszt-apokaliptikus zombikomédiájának előzetese. Személy szerint nehezen tudom elképzelni, hogy a Haláli hullák hajnalát letaszítsa a legjobb zombivígjáték trónjáról, de hátha. Főszereplők: Jesse Eisenberg, Woody Harrelson és Emma Stone, de állítólag 1-1 zombicameo erejéig több ismert arc (Bill Murray, például) is feltűnik a filmben.

Dead Snow

Most pedig jöhetnek a sivatagi zombik a Szahara dűnéi alól, vagy a szovjet zombik a végtelen orosz sztyeppékről, mindegy, csak jöjjenek! (Hátha ezúttal is teljesülnek vágyaim.)

The Beyond (1981)

Tanulságos lenyomozni, ahogy az addig biztos kezű műfaji filmesnek számító Fulci a ’70-80-as évek fordulóján feladja akkurátus elbeszélői technikáját, és a tartalmi és formai szempontból egyaránt csúcsra járatott zsánertörténetektől (mint amilyenek korai giallo-i, komor westernjei vagy a dramaturgiai szempontból különösen bivaly Beatrice Cenci) eljut a narratíva önkényes zárójelezéséig és a tunkolós-maszatolós horror zsigeri, féknélküli, gátlátástalan tobzódásához. Sokféleképpen lehet magyarázni a dolgot, a Fulci-val kapcsolatban leggyakrabban előcitált kritikusi közhely szerint az olasz mester saját felgyülemlett frusztrációit engedte szabadjára ezekben a vértől-belektől fröcsögő mozikban. Lehet. Ami tény: a korai Fulci-ra jellemző időszakos erőszakkitörések és brutális gore-szekvenciák lassan széltében-hosszában rátelepedtek filmjeire, egy ponton pedig -  és ez a pont következik most - lényegében fel is számolták a cselekményt.

A Beyond első jelenete tökéletes, majdnem annyira, mint az utolsó: sárgás szépia-tónusok és sűrű köd tompítják az érzékeket, az éjszakát fáklyák világítják be, egy múlt századi, már puszta megjelenésével fenyegetést sugalló hotel körül ólálkodunk. Párhuzamos szekvencia pereg, egyszerre három síkon: felfegyverkezett férfiak csónakon közelítenek a mocsárban, miközben a 36-os szoba magányában egy festő bizarr képen dolgozik, egy szőke nő pedig Eibon könyvéből szemezget, valahol máshol, messze. Louisiana, 1927; ezt már tudjuk korábbról. Még mielőtt elérnénk a főcímhez, már túlvagyunk egy keresztre feszítésen és egy élve befalazáson – hiába na, a mester elemében van. 

Fulci a Zombi 2. (1979) tekintélyes anyagi sikere után (olaszéknál még kvázi-elődjénél, Romero Dawn of the Dead-jénél is nagyobbat szakított) több filmre szóló szerződést kötött az eurotrash atyaúristenével, Fabrizio De Angelis producerrel (Zombi Holocaust, Napoli Violenta stb.), amivel aztán egy életre beskatulyázta magát. Csak a miheztartás végett: egy olyan időszakban járunk, amikor a mélyen tisztelt, a korábbi évek-évtizedek cenzurális béklyóiból lassan felszabaduló publikum viszonylag széles körben fogékonynak bizonyult az extrém irányokba való kilengések iránt, és ezen igények kielégítése nem volt éppenséggel rossz üzlet – ez sem elhanyagolható szempont, ha a Fulci-életmű narratív hajtűkanyarjait vizslatjuk. 

A De Angelis-sel való hároméves együttműködés öt filmet fialt a '70-80-as évek fordulóján, közülük nem feltétlenül a Beyond a legjobb, nem is a legbetegebb (itt a New York Ripper-re szavazok), de alighanem a legambiciózusabb, a legmesszebbre merészkedő: a maga bárdolatlan módján a borzalom leglényegéig próbál leásni. A magát egyébként katolikusnak valló Fulci egy interjújában arról beszélt, hogy számára a Menny, a Paradicsom megfoghatatlan, leírhatatlan képződmények, az emberi képzelet sokkal gazdagabb, ha a Pokol megjelenítéséről van szó – a Beyond-ban ezzel kísérletezett.

A lángokkal tűzdelt főcím után ugrunk az időben, a történet 1981-ben folytatódik: újra a vészjósló hotelnél vagyunk, kisvártatva Eibon könyve is előkerül, majd megnyílik a pokol egyik kapuja a magyar címben jelzett hét közül, aztán feltámadnak a halottak is, az oszló-rothadó Fulci-zombik és a fehérre mázolt, idiótán tántorgó Romero-zombik egyaránt – ne nagyon ragozzuk a miérteket, Fulci sem teszi. Az olasz mester sosem volt különösebben koncepciózus direktor, nem épített mitológiát, mint a horrorszerzők többsége: már akkor rendre kapálózott, amikor a rajongók által önkényesen elkerített gótikus trilógiáról faggatták. Fulci innen-onnan felmarkolt dolgokat, kis karibi voodoo-szarság, kis Lovecraft, kis Poe - a Beyond-ban felbukkanó Eibon könyvét a Lovecraft generációjába tartozó, idehaza totálisan ismeretlen Clark Ashton Smith dobta be a köztudatba, amolyan Nekronomikon-kaliberű ősi, okkult (és fiktív) szöveggyűjteményről van szó, de Fulci-nál nem több szimpla ürügynél, hogy a nézőt egy nyomasztó audiovizuális tortúra kellős közepébe lökje.

Fulci hatalmas tisztelője volt Antonin Artaud-nak, a vízionárius mozgókép- és színházi gurunak, aki a két világháború között több kiáltványban is megfogalmazta a „kegyetlen film” és a „kegyetlen színház” hangzatos koncepcióját. Artaud-nál a kegyetlenség nem elsősorban és nem feltétlenül erőszakot jelentett, sokkal inkább valami elemi szükségszerűséget: a francia avantgarde-próféta verbális-narratív sallangoktól megfosztott, ősi rituálékhoz visszakanyarodó, elemi hatásokra épülő színházat-mozgóképet akart, ami az emberi elme legmélyebb szegleteiben kotorászik, ami a mozgás, a fény, a zene stb. (a mise-en-scene) segítségével kirántja a néző alól a talajt. Fulci a saját képére formálta és a korszak igényeihez igazította ezt a film hőskorába visszanyúló szürrealista koncepciót: a kizökkentés nála már zsigeri sokkolást és a közönség kollektív tökeinek kéjes-beteg satuzását jelenti.

A Beyond a szem mozija, nem az intellektusé, lényegében bármiféle utólagos okoskodásnak és értelmezési kísérletnek ellenáll: Fulci a bomló-szakadó-tépődő hús zsigeri látványával, az abjekttel szembesíti a nézőt, miközben a jelképesen felskiccelt cselekményt a (rém)álom (il)logikája hajtja előre, a „bármi megtörténhet” lázálomszerű, szürreális, konstans rettegése. Saját elmondása szerint az olasz mester célja a borzalom képeire lecsupaszított, mindenfajta narratív feleslegtől megszabadított, gyakorlatilag cselekmény nélküli abszolút film létrehozása volt, egy olyan szuggesztív rémálom-horror megalkotása, ami minden téren felszámolja a racionalitást - nem véletlenül emlegetik Fulci-t több helyen a szemet átvágó Bunuel és Dali véreskezű utódaként. Vagy éppen primitív, beteg, perverz faszként, aki mindenféle absztrakt fogalommal próbálta elmaszatolni, hogy filmjeinek totál semmi értelme nincs.

A Beyond-ban Fulci kábé mindent bevet a néző letaglózása érdekében, amit az FX-stáb maszkokkal, bábúkkal, trükkökkel akkor és ott meg tudott valósítani (a legendás Gianetto de Rossi volt a tettestárs itt is): nincsenek erre vonatkozó statisztikák, de talán soha ennyi szemet nem szúrtak-döftek át, nyomtak-téptek ki, mint ebben a filmben, az egyik szereplőre sósavat, a másikra oltott meszet öntenek, a vakvezető kutya gazdája torkának ugrik (Argento után szabadon), máskor öklömnyi tarantulák (és gagyi madzagon lógatott műanyag-pókok a háttérben) kerülnek elő a semmiből és tépik szét áldozatukat. Fulci szokásához híven sportot űz a határok feszegetéséből, a néző ingerküszöbét már-már irreális szintekig tornázza – elnyújtott erőszak-szekvenciáival, soha el nem forduló kamerájával nem ritkán már a groteszk régióiban matat (ld. a perceken keresztül kitartott pók-attakot).

A történet maga lényegtelen, nem több misztikus ködösítésnél, ami szedett-vetett narratív keretbe foglalja a mozgóképes borzalmakat: a Beyond egyértelműen Argento féllábú, barokkos horroroperáival labdázgat egy csapatban, még ha azok virtuozitásával nem is veszi fel a versenyt. Különösen az egy évvel korábbi, harsány színekben, szélesvásznú stilizációban, nyers erőszakban tobzódó, de koherens cselekményt nélkülöző Inferno-val áll a párhuzam, Fulci nem is tagadja a törekvés közös gyökereit: a szilárd struktúrák és narratív fogódzók hiánya mindkét esetben egy nyomasztó rémálomba taszítja a gyanútlan járókelőt, ahol nem érvényesülnek a racionális világ (és a hagyományos elbeszélés) játékszabályai.

Tanulságos megvizsgálni Fulci konvenciósértő időkezelését: disszonáns jelenet-átkötései (pl. a kinyomott szem zsigeri iszonyatára az országút kiüresített szimmetriája felel, a legváratlanabb pillanatban), rendhagyó, torz montázs-szerkezetei a legkevésbé sem zavartatják magukat a dramaturgiai építkezés írott-íratlan szabványaitól. Az olasz mester gyakorta párhuzamos szekvenciákba csomagolja az eseményeket, de a jelenetek szabálytalan illesztésével relativizálja, zárójelezi az idő múlását: míg az egyik síkon percek telnek el, addig a másikon akár órák, Fulci mégis egymásra vágja őket. A hatás még direktebb, még szürreálisabb, még álomszerűbb, amikor a tér megkonstruálásánal is ugyanezt a technikát alkalmazza (a szereplők nem oda lépnek be, ahova az előző jelenetben elindultak), bár ezzel a megoldással – sajnos – csak a fináléban él.

Maga a mester kísérletként tekintett a Beyond-ra és kétségkívül az is, bizonyos fokig eleve kudarcra ítélt – Naomi Greene filmesztéta pedzegeti tanulmányában, hogy maga Artaud sem tudta megragadni a keresett kegyetlenséget, még saját bevallása szerint sem. Fulci a rá jellemző bárdolatlansággal próbálja sokkolni a nézőt, szélsőséges megoldásait, káosz-dramaturgiáját, az abszolút film koncepcióját azóta sokan sokféleképpen értelmezték: a cselekmény inkoherenciája miatti utólagos magyarázkodásként, álságos önigazolásként, eltúlzott dac-reakcióként, a filmnyelv határainak merész feszegetéseként, beteges-alávaló perverzióként és szimpla üzleti-produceri fogásként is. Mindegyikben van igazság, és pont itt van elásva nemcsak a Beyond, de az egész Fulci-életmű alapvető oximoronja.

A Beyond utolsó jelenete tökéletes; kérlelhetetlen, sötét, pesszimista befejezés, Fabio Frizzi hipnotikus, carpenteresen kevés hangból építkező szintetizátorzenéje dúcolja alá – alighanem a legjobb Fulci-finálé, lovecrafti léptékű lidércnyomás, ami a mesterszar színészi játék ellenére is felvillant valamit a felfoghatatlan iszonyatból. Ami előtte van: szakad a hús, fröcsköl a vér, kiakad a szemgolyó – féktelen tobzódás, a borzalom szörnyű-groteszk képei. Ha Fulci-nak az abszolút filmet nem is sikerült létrehoznia, egy esszenciális splatter-t azért mégiscsak megszült, komoly ambíciókkal, a műfaj minden mocskos kellékével és utánozhatatlan atmoszférával. Meg kinyomott szemekkel.

E tu vivrai nel terrore - L'aldilà (The Beyond) - olasz, 1981. Rendezte: Lucio Fulci. Írta: Dardano Sacchetti, Giorgio Mariuzzo és Lucio Fulci. Operatőr: Sergio Salvati. Zene: Fabio Frizzi. Szereplők: Catriona MacColl, David Warbeck, Cinzia Monreale, Antoine Saint-John. Gyártó: Fulvia Films. Forgalmazó: Ultrafilm. Szinkronizált. 84 perc.

Zombie Girl: The Movie - előzetes

Újabb zombi-film? Nem hír. Amatőrök csinálják? Na és. Egy tizenkét éves lány készíti? Poénnak nem rossz, de ki akarna egy ilyet végignézni... Viszont egy dokumentumfilm ennek a házi készítésű zombi-mozinak a forgatásáról már sokkal érdekesebb lehet. Ez a Zombi Girl: The Movie, amely a Slamdance Fesztiválon fog debütálni.