Enemy - He isn't quite himself today

Nem tudom, hogy érdekes-e, mindenesetre hasonló esett meg Denis Villeneuve-vel, mint J. C. Chandorral. Hasonlóan nyúlt különböző témákhoz, és nála is pont attól működik az egyik film, amitől a másik nem. Chandor kompakt és zárt ábrázolással ferdít emitt és jelent ki többértelműségében is igaz, érvényes üzenetet amott, Villeneuve legutóbbi két filmjét pedig ugyanaz a kifejtetlenség és nyitottság teszi egyszer esendően gyávává, illetve majdnem merésszé, egészen izgalmassá.

enemy-1

A történet roppant minimál: a Jake Gyllenhaal által alakított egyetemi tanár, Adam (vagy Antony, nem tudom) egy filmben kiszúrja szakasztott hasonmását, a szintén Jake Gyllenhaal által hozott Antonyt (vagy Adamet), és az ijesztő felismerést követően felkutatja a színészt. Aki fizikailag tök ugyanaz, mint ő. A végefőcím előtt azért még kiderül az is, hogy mit csinál két iker, amikor felnőttként először tudomást szerez a másikról.

A német romantika óta koptatott doppelgänger poptoposzra képtelenek ráunni a szerzők. Dosztojevszkij, Hoffmann, Stevenson írásai nyomán kézenfekvővé vált ily módon ábrázolni önazonosságunk azon illesztési hézagait, melyek mögé látványosan és direkte először Freud bátorkodott bekukkantani, meg be jól nyúlogatni, meg kirángatni onnan minden komisz csúfságokat.

Mostanában – szándékolatlanul és korlátlanul – a netes profilok tenyésztésével ezt csinálja mindenki: a legújabb értelmezések szerint a doppelgänger népszerűsége az avatárral való folytonos konfrontációnknak köszönhető, de azért arra is kíváncsi lennék, hogy akkor is ezt az olvasatot szorgalmaznák a kritikusok, ha a szintén tavalyi A hasonmás főszerepét nem a Facebook filmmel berobbanó Jesse Eisenbergre osztják. (Bár valószínűleg direkt osztották rá.)

Mindazonáltal a rahedli hasonszőrű film özönében valóban jogosnak tűnik a tespedt legyintés pavlovi gesztusa, ami miatt mégis ajánlható az Enemy, az abból fakad, hogy nem a civilizatórikus-bürokratikus-stbstb keretek között önmagától elidegenedő vagy vágyott képmásai által sanyargatott ember rutinmetaforájával szolgál, hanem egy természetellenes pozitúrába csavart párkapcsolati drámával.

enemy-2

Adam (vagy Antony) ugyan tényleg szürkébb figura, mint Antony (vagy Adam), de az egyetemi docens és a másodosztályú statiszta közötti karakterológiai diffi nem a modern/posztmodern néplélek elfojtásait hivatott láttatni, sokkal inkább azt a jellemváltozási lehetőséget, ad absurdum: jellemfejlődési fázisugrást, ami a legyet is reptében szerető és a hűséges apa között ível. Adam és Antony, ha úgy tetszik, két attitűd, melyek váltogathatják egymást, és melyek másra irányulnak. A vágy titokzatos tárgya a másik nem: két nővel lesz teljes a sztori szabályos szerelmi négyszöge. Az introvertált Adam (vagy Antony) barátnője, Mary (Mélanie Laurent) szexuálisan kiéhezett, míg a lazább Antony (vagy Adam) párja, Helen terhes (Sarah Gadon), a két férfi találkozása pedig őket sem hagyja hidegen.

A kontraszt egyszerre banális és didaktikus, viszont a nemek patikamérlegen ballanszírozott acsarkodásával Villeneuve egyenjogú félként szólítja meg a női és a férfi nézőket, ráadásul stilizáció tekintetében sem megy messzebb egy realisztikusabb romkom határain. Noha a történetet áthatja egyfajta szintetikus fatalizmus, a férfi(ak) nem tehetetlenül vergődő neonoir árnylény(ek), a nő(k) pedig nem femme fatale(ok), aki(ke)t „Sohasem kapsz meg.” Ők egyszerűen csak két pár, korántsem komolytalan, de leküzdhetőnek tűnő krízisben.

Ez az a jóindulat és optimizmus, amivel filmes előképe, az Útvesztőben nem kacérkodott.

Az Enemy tulajdonképpen Lynch szerelmi möbius thrillerének diétás-kivasalt doppelgängere. Villeneuvenél a férfit játssza ugyanaz a színész, a narratíva nem örvénylik, hanem lineáris, és ördögi mozgatórugója nem annyira a féltékenység, a megcsalás és a megcsalatás, mint inkább a hűség és a megállapodás. Uncsi és esendően illedelmes téma, de a történetet látszólagos nyugvópontra terelő, konzervatív üzenetet sikerül egy egyszerre ijesztő és vicces jelenettel – HUHH!!! … Hehehe. – megkérdőjelezni.

enemy-3

Emitt pedig érdemes megjegyezni az egyszerű, de kellőképpen diszkrét szimbolikát, mellyel Villeneuve – pár pókocska képében – telibe idézi Freudot. Petőcz Ágnes írja (a Freud, Psychoanalysis and Symbolism című munkájában) hogy az osztrák pszichiáter teóriájának (miszerint a nyolclábúak tudattalanul a fallikus anyától való félelmet hívják elő) még etimológiai bizonyítékai is vannak, hisz maoriul a pók (Pungawerewere) anya-vaginát jelent (ezt fél órás guglizást követően én mondjuk nem egészen így látom), ám csak a belépőszintű etológiai ismereteinkre hagyatkozva is tartható, hogy a pók – illetve az anyaság – ősi férfipara.

A Homo Sapiensnél ha nem is követi szó szerinti utolsó vacsora a fogantatást (egyébként az imádkozó sáska neje is tüstént özvegyül), ott valami végleg elveszik a férfiban. Valamit el kell engednie a férfinak, hogy apa lehessen. És a nőnek is, hogy anya. És lehet-e boldogabb egy pár, ha ezt egyszerre teszik meg?

Uncsi és esendően illedelmes, szóltam, viszont a genderek szimmetrikus torzulásának-átrendeződésének játéka, az, ahogy ezt a dinamikát a játékidő végéig egy racionális megoldással kecsegtető thrillerként tálalja, kifejezetten szórakoztató. A látszólagos talány egy ilyen középsúlyú formai hancúrozásnak, mint amilyen az Enemy – a szigorúan műfaji Fogságbannal ellentétben – egészen jól áll.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!