Máig él bennem irodalomtanárom döbbent dühtől görcsbe ránduló arcának képe, mikor észrevette, hogy Dosztojevszkij művészetének taglalásáról szóló előadása közben én a pad alatt Stephen King A Rémkoppantók című remeklését olvastam, olyannyira kiszakadva a valóságból, hogy csak többszöri szóbeli figyelmeztetésére reagáltam. Saját dühöm és elkeseredésem emléke azonban ennél is élénkebb: a könyv tanárom fiókjában végezte, év végéig meg lettem fosztva egyre mélyülő szenvedélyemtől. Saját (és King) mentségére legyen mondva: kizárólag miatta döbbentem rá, hogy olvasni baromi jó dolog, így később a Bűn és bűnhődést is hatványozottan jobban élveztem, mintha keserű kötelezettségként kellett volna rákényszerítenem magam.
Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki hasonlóképpen kezdett érdeklődni az irodalom világa iránt. Kingnek, egyedülállóan széles körű ismertségének köszönhetően, a horrorműfaj népszerűsítésében is elévülhetetlen érdemei vannak, élő legenda, akkor is, ha műveivel manapság egyre gyakrabban esik az önismétlés, vagy a fárasztó, felesleges túlírtság csapdáiba.
Témaválasztásai okán kritikusi körökben illik lenézéssel kezelni munkásságát, ugyanakkor kétségtelen tény, hogy regényei sikerében a földöntúli szörnyetegek, csápos démonok, vagy éppen öntudatra ébredt, gyilkolászó autók mellett a briliáns korrajznak, a finom jellemábrázolásnak, és a mesteri cselekményszövésnek is komoly szerepe van. A Joyland leginkább ez utóbbi erényeket mutatja fel, teljes mértékben hanyagolva a horror-elemeket (legfeljebb thrillernek nevezhető), és, bár a klasszikus regényekhez talán nem mérhető, egyértelműen a monumentális életmű sikerültebb darabjai között a helye.
A '70-es években járunk: a húsz éves, egyetemista, első szerelmi csalódását kiheverni képtelen Devin Jones munkát vállal a címben szereplő vidámparkban, enyhítendő fájdalmain, és persze, hogy egy kis pénzt keressen tanulmányaira. A hely vidám külsőségei mögött súlyos, sötét titok, egy fiatal lány felderítetlen meggyilkolásának ügye lappang, Devin érdeklődését pedig azonnal felkelti a rejtély, nyomozásba kezd, és nem nyugszik, míg végére nem jár az esetnek. A nyári munkának induló kaland hamarosan varázslatos események sorozatába torkollik, melyek hatására Devin lassan férfivá érik, és az élet legszebb, napsütötte aspektusai mellett szembe találja magát a halál kérlelhetetlenségével, sőt, hamarosan kénytelen farkasszemet nézni a gonosszal is.
A regényben - nem meglepő módon - sorra köszönnek vissza King kedvelt témái, a felnőtté válás drámája, a valóság keretei közé fészkelődő mágia, az emberi természet rejtett sötétsége, de képes ezeket ízlésesen, ötletesen újrahasznosítani. Könnyedén vádolható önismétléssel (még egy "látó" kisfiú is akad, a lá A ragyogás), de a történet természetes bája segít elsiklani az ilyesmi felett - King ponyvát ír, ráadásul ipari mennyiségben, de öröm látni, hogy még mindig baromi jól csinálja. Esetében egyértelmű, hogy nem a pénzszerzés szándéka hajtja - miért hajtaná? -, az alapvető indok vállalt grafomániája: nem tehet mást. Kingnek írnia kell, az csak jóleső hozadék, hogy közben egy irgalmatlan tehetség.
A szerző lendületesen görgeti előre a sztorit, szereplői azonnal megkedvelhetők, átélhető konfliktusokkal küzdenek, így azok a részek is emlékezetesek, amelyekben (a tényleges cselekmény szempontjából) látszólag semmi különös nem történik. King látható élvezettel merül a vidámpark forgatagába, mi pedig örömmel követjük, jelenetei filmszerűen élesek, a legapróbb momentumokba is képes becsempészni egy emlékezetes nüanszot. Olyannyira részletesen mesél szereplői mindennapjairól, hogy a bűntény szála egy ponton szinte feleslegessé válik, kissé elsikkad, mintha a szerző pusztán a horrorrajongók kedvéért integrálta volna a történetbe.
A finálé felé haladva azonban visszatér a feszültség, a szálak maguktól értetődő természetességgel simulnak össze: King továbbra is képes széles vigyort csalni olvasója arcára az eleganciával, mellyel az útközben elejtett, lényegtelennek tűnő információ-morzsákat szerves egésszé rendezi. A végén egyetlen mondat sem tűnik feleslegesnek, minden odarángatott poén értelmet kap, minden momentum brutális értelmet nyer .
Bár a már emlegetett vidámparki mindennapok néhol meseszerűen idilliek, Devin férfivá érésének folyamata pedig kissé túl sok hihetetlen véletlent tartogat, az elbeszélés módja megbocsáthatóvá teszi a túlzásokat. Ráadásul a narráló-főszereplő (szintén kedvelt King elem) a jelenből visszatekintve, csalódott, kissé megkeseredett férfiként, a szereplők további sorsának feltárásával helyre teszi a dolgokat: a halál bűze átitat mindent, úgyhogy addig élvezd az életet, amíg lehet, mert nem lesz ez mindig így. A meseszerű történetből a lezárásra csendes életbölcselet kerekedik, fájdalommal, könnyekkel és mérhetetlen szomorúsággal, a befejezés mégis felemelőre, szívmelengetőre, de szerencsére nem hazugul szentimentálisra sikerül.
A Joyland a szerző korábbi munkái közül a kevesebb horrorral, annál több szívvel rendelkezők közé sorolható (Állj mellém!, A remény rabjai), így bátran ajánlom azoknak is, akiket egyébként taszítanak a csápos kreatúrák, a túlvilági lények, vagy a gyilkos hajlamú mángorlók.
Nincs benne sok rettenet. Csak annyi, amennyit az Élet is tartogat.
