Nem tudom, más hogy van vele, de magam Hammer filmeket részben pont a kiszámíthatóságuk és egyszerűségük miatt szeretek nézni. Bár a legendás stúdiónak az évek során azért akadtak szép számmal maradandóan erős, saját értékeik jogán klasszikus eresztései is, de ha napjaink horrorfanatikusa lecsüccsen egy-egy, a szinte átláthatatlan méretű repertoárból jobbára véletlenszerűen kiválasztott címet végignézni, elég jó eséllyel megtippelheti, mi vár rá. Ennek tudatában márpedig az sem nagy baj, ha az adott film tárgyilagosan szemlélve nem túl jó (ami ekkora dömpingben bizony gyakran előfordul), hiszen amíg az a bizonyos íz megvan, addig minden rendben.
Így aztán a cég egyik legrenomésabb rendezője, Terence Fisher által jegyzett, 1964-es The Gorgon hiába legfeljebb erős közepes, sőt, még az is csak jóindulattal, gondolkodás nélkül beválogatnám egy tematikus Top 10-be, pusztán az erősen tipikus elemek és a nosztalgiafaktor miatt. Ha valaki vevő a gótikus horrorra, ebben aztán mindent megtalál, ami szívének kedves, faksznik és felesleges okoskodások nélkül.
Már maga a helyszín is gyönyörűen ikonikus. Az évszázadok óta elhagyatott Borski kastély árnyékában kuporgó Vandorf falucskában járunk, valamikor a 20. század legelején. Favázas, idilli parasztházikók, komor rengetegek, mélyükön ösvényszéli feszületekkel, avar pettyezte szökőkutak, a háttérben pedig szüntelen, mélyvörös naplemente, már amikor éppen nem egyenesen felhőkbe burkolózó telihold jellemzi ezt a sosem volt, vadregényes, egyszerre németes és szlávos tájat.
A bájos kliséhalmaz persze nem lenne teljes egy sötét titok nélkül: a környéket öt éve zajló, különös gyilkosságsorozat tartja rettegésben, ahol a különös azt takarja, hogy az áldozatok holtteste helyett azok nyugtalanítóan élethű szobormásaira bukkannak a hatóságok - a cím és a görög mitológia középiskolai szintű ismeretében lehet találgatni, ki, vagyis mi a hunyó. Mikor aztán a Berlinből származó Heintz család ide szakadt, bohém sarja, Bruno, és helyi babája is minimum szokatlan körülmények között hagyják hátra a siralomvölgyet, megjelennek a szintén kötelező toposznak számító külső, a természetfölöttit az első perctől fogva reális lehetőségként kezelő oknyomozók, jelesen Bruno apja és testvére, valamint az ezúttal komikus álbajuszban és parókában feszítő Christopher Lee, azaz Van Hels... izé, Meister professzor.
Csak az a bökkenő, hogy a helyiek, élükön a boncolási jegyzőkönyveket lazán meghamisító Namaroff doktorral (a megint csak elmaradhatatlan Peter Cushing), valamiért köszönik, de nem kérnek az idegenek szimatolásából, jól elvannak ők azzal a pár, esetenkénti gyanús halálesettel, meg akkor már a Borski kastély közelébe se menjen senki, ha kérhetik. Egyedül a jó doktor alkalmazottja, Carla nővér (Barbara Shelley, számos Hammer dekoratív női protagonistája/áldozata) tűnik hajlandónak arra, hogy segítse nyomozóinkat, meglehet, őt is mintha valami megfoghatatlan titokzatosság lengné körül. Annyi legalábbis fix, hogy kevesebbet árul el, mint amennyit valójában tud. Mi lesz itt?
Hát, nem sok. A film ugyanis ahány labdát feldob, annyit hagy céltalanul elgurulni a pályán kívülre. Hiába fért bele az eleve nagyon laza keretbe három-négy főbb cselekményszál, ha egyszer egyiket sem bontják ki rendesen. A szereplők motivációjára, a falusiak titkolózására pár hányaveti mondattól eltekintve nem derül fény (a ránézésre is simlis, és végig ambivalensen viselkedő Dr. Namaroff esetében ez különösen bántó), a nyomozók szimplán csípőből vágják, mivel van dolguk, a szerelmi szál jön és megy, maga a szörny meg csak úgy van, a nyilvánvaló jellegzetességein kívül semmit nem tudunk meg róla.
Sőt, már ott bukik az egész, hogy bár a gorgó egy eléggé atipikus horrorfilmes kreatúra, az alkotók az égvilágon semmit nem kezdtek vele, egyszerűen betuszkolták a hagyományosan vámpírok és vérfarkasok számára fenntartott skatulyába (teliholdkor támad, és öl, mert mittomén, ez a hobbija) - még arra sem vették a fáradságot, hogy legalább alibiből kitaláljanak valami hülyeséget, mi az istent keres egy görög mitológiai lény egy fiktív közép-európai országban. Mondjuk ki: az elejétől fogva ingatag és átgondolatlan koncepció végül óhatatlanul szilánkjaira esik szét.
Csakhogy megfelelő elvárások mellett mindez tökéletesen másodlagos. Amit a Gorgon ugyanis történetmesélésben elmulaszt, azt atmoszférateremtéssel duplán pótolja. A látványvilág és a környezet csodálatos, ahogy a történetet végig belengő baljós, kilátástalan hangulat is, amire a komótos, hirtelen ijesztgetésektől jobbára mentes mesélői hangnem is rátesz egy lapáttal.
A címszereplő rém alig pár percnyi játékidőt kap, ami jól is van így: egyrészt sokkal hatásosabb a háttérben folyamatosan, nyomasztóan jelenlévő, a falu és lakóinak hangulatára rátelepedő, azok irracionális viselkedését diktáló fenyegetésként (és emiatt talán a kidolgozatlansága is megbocsátható), másrészt, mint a horrorban általában, egész pontosan addig a percig bír ijesztő maradni (igen, még fél évszázados filmhez képest is), amíg nagylelkűen meg nem mutatják (ahogy Christopher Lee fogalmazott: "The only thing wrong with "The Gorgon" is the gorgon!").
A kényszeres sokkolás helyett a feszültségteremtésen, a saját félelmébe beleszokott közösség ábrázolásán, és az ezzel szembeszálló, zárt kapukat döngető főhősök viszontagságain van a hangsúly, és ha nagyon szeretnék belemagyarázni valamit, a kővé válást akár még ügyes metaforaként is értelmezhetném.
De nem szeretnék, szerencsére nem is kell, hiszen a Gorgon egy jottányival nem több, mint amennyinek elsőre látszik, nem is akar több lenni. Belátom, hogy az ilyen jancsiszög összetettségű megfejtések élvezetéhez kell némi affinitás és egy jó adag elfogultság, de ismétlem: ha valaki fogékony a gótikus rémhistóriákra, pusztán azok hangulata miatt, akkor ez simán van olyan jó, mint bármelyik klasszikus Hammer mozi. Receptszerű, sallangmentes, békebeli riogatás, és van úgy, hogy ennél többre nincs szükség.