Elmeboy összes cikke

2018. október 10.
2016. október 21.
2016. szeptember 28.
2016. augusztus 29.
2016. április 1.
2016. február 2.
2016. január 22.
2016. január 3.
2015. december 12.
2015. szeptember 6.
2015. június 16.
2015. április 27.
2015. február 24.
2014. december 22.
2014. december 11.
2014. december 1.
2014. november 9.
2014. szeptember 28.
2014. augusztus 7.
2014. július 20.
2014. április 28.
2014. április 23.

Az utolsó egyszarvú

LU1.jpgAligha találni olyan, a legfontosabb fantasy írókat felsoroló százas, vagy akár ötvenes listát, amin ne szerepelne Peter S. Beagle neve. Igazi reneszánszember ő, akinek munkássága messze nem merül ki a hírnevét leginkább megalapozó fantasztikus írásaiban, ezek mellett ugyanis tevékenykedett és tevékenykedik mindmáig dalíróként és -előadóként, valamint forgatókönyvíróként (az 1978-as Gyűrűk ura animációs filmet is ő jegyzi), szerteágazó érdeklődési köre, klasszikusnak mondható műveltsége pedig jól tetten érhető sokrétű, filozofikus fikciós műveiben. Nálunk, mint a legtöbb, a fantasy fősodrától néhány lépéssel arrébb helyezkedő alkotó kicsit kevésbé ismert, bár a 2000-es évek derekán a Delta Vision kiadó eléggé nem magasztalható módon, Kleinheincz Csilla pazar fordításában szerencsére kiadta az életmű legfontosabb darabjait. Kivéve a fő művének számító Utolsó egyszarvút, mert arra már korábban lecsapott a Ciceró, de üsse kő, lényeg, hogy hozzáférhető magyarul. Utóbbiról egyébként jó eséllyel még az is hallott, akinek Beagle neve az égvilágon semmit nem mond, vagy a fantasyhez fűződő viszonya kimerül a Harry Potter-filmek ismeretében, hiszen 1982-ben egy azóta klasszikussá, és a karácsonyi tévéműsorok örök favoritjává nemesült feldolgozást is kapott, ami nem csupán kiváló adaptáció, de egész egyszerűen az egyik legszebb és leginkább időtálló rajzfilm, ami valaha készült.

Örök tavaszba merevült, álomszerű rengetegében tengeti napjait a névtelen, romlást és halált nem ismerő, hófehér és tökéletes egyszarvú. Nem öregszik, nem változik, így környezete sem. Ám egy napon két messziről jött vadász téved az erdőbe, akiket kihallgatva borzasztó gyanúja támad: lehet, hogy ő fajtájának utolsó képviselője. Egy kerge pillangó hamarosan megerősíti félelmét, ugyanis a szóbeszéd szerint, talán nem is olyan régen, az egyszarvúak a rettentő Vörös Bika elől menekülve nyomtalanul eltűntek a föld színéről. Így hát legendákban született főhősnőnk (mert mi más lehetne a szűziesség jelképe, mint nőnemű?) berzenkedve bár, de megteszi az elképzelhetetlent, és erdejét sorsára hagyva nekivág a sivár és ismeretlen külvilágnak, hogy megtalálja elveszett társait. Azonban egy halhatatlan, magát a szépséget megtestesítő teremtmény számára a vak és mulandó emberek rögös, a mítoszait lassan, de feltartóztathatatlanul feledő világban kanyargó utai csak nehezen járhatóak, még akkor is, ha néhány pikareszk fordulat után megértő útitársak is akadnak: Schmendrick, a dilettáns varázsló, és Molly Grue, az egykor magasztos álmokat kergető, ám mostanra megkeseredett rablólány. A furcsa, szedett-vetett csapatocska végül egészen hihetetlen, a játékosan komikustól a riasztón groteszken át egészen a fennkölten szépig ívelő kalandokat követően eljut a hírhedten rideg szívű Haggard király udvarába, ahol eldől, megmenthetőek-e az elveszett egyszarvúak.

LU4.pngAz Utolsó egyszarvú hiába vonultat fel a klasszikus, tolkieni hagyomány főbb ismertetőjegyei közül rögtön kettőt (eposzi küldetés, és az utazás motívuma által keretbe foglalt, lineárisan bekövetkező kalandok laza láncolata), messze nem szabványos fantasy. Egyfelől a kitalált világ itt abszolút a háttérbe szorul: sokkalta inkább engedelmeskedik a tündérmesék logikátlan logikájának, mint bármiféle tudatos konstrukciónak, egyedül annyiban lényeges, amennyiben a történet kibontását szolgálja, és mondjuk Középföldével vagy annak klónjaival ellentétben, a sztorin kívül nem is létezik. Másrészt a cselekmény is csak a lehető legfelületesebben törődik a belső konzisztencia követelményével, helyette a maga teremtette költőiség medrében csordogál előre kényelmesen - inkább Andersen, mint Tolkien. Márpedig a költőiség, vagyis a lírai sűrítés legalább olyan fontos ismérve az igazán jó, értékálló fantasynek, mint a még oly nagy léptékű elrugaszkodottság ellenére is jelen lévő racionalitás a jó sci-finek. Az Utolsó egyszarvú ízig-vérig allegorikus, ön- és műfajérzékeny mese magukról a mesékről – valami olyasmi, amire a Beagle-nél jóval felkapottabb Neil Gaiman is törekszik, meglehet, kevesebb tapintattal, bölcsességgel, alázattal és sikerrel.

Ugyanakkor a mű az önreflexión kívül még úgymond „szól” is valamiről: elsőre nem könnyű ugyan kihámozni az egymásra pakolt rétegekből, de a központi értelmezési szálat szűkebben a lányból nővé érés, bővebben az ártatlanság, annak elkerülhetetlen és szükséges elmúlása, és az ezzel szemben tanúsított lehetséges magatartások feletti elmélázás, még tágabban pedig általában a mulandóság adja. Gyerekfejjel könnyű volt átsiklani felette, de visszatekintve már nehéz nem észrevenni, hogy a Vörös Bika az első menstruáció alig burkolt szimbóluma, mégis hiba lenne azt gondolni, hogy itt megállhatunk. Beagle azt követően, hogy szimbolikussá tett egy önmagában is központi és átérezhető emberi jelenséget (jelesen a felnövést – hogy ezt pont a nővé érésen keresztül érzékeltette, csak azért lehet, mert annak biológiai folyamata jóval könnyebben tematizálható, mint teszem azt, az első magömlés), továbbment, és szinte észrevétlenül átfolyatta kiindulópontként szolgáló megfeleltetését egy nagyobb, még általánosabb érvényű allegóriába, hogy végül eljusson egy melankolikus töprengésig a törékenység, az idealizmus, és a valóság viszonyáról.

Ékesen beszél erről hősnője és antagonistája drámai ütköztetése: a világ (és önmaga) változékonyságát konokul elutasító egyszarvú és az örömöt az önzéssel összetévesztő Haggard király mindketten ugyanannak a hübrisznek esnek áldozatául, vagyis annak az eredendően emberi tévhitnek, miszerint a boldogság egy alanyi jogon járó, birtokolható, konzerválható jelenség. Konfliktusuk nem egymásban, hanem saját megrögzöttségeikben gyökeredzik, így győzedelmeskedni is csak az tud, aki túllép saját korlátain. Aki pedig elbukik, az nem a másik, hanem maga miatt teszi. Itt még a „főgonosz” is tragikus hős, mint ahogy az egyébként leginkább kamaradarabra emlékeztetően szűkös szereplőgárdából mindenki más is - nincs olyan közöttük, aki ne kapcsolódna szervesen, ne tenné hozzá a magáét a központi témához (ahogy első találkozásukkor Molly Grue kereken lebassza az egyszarvút, majd zokogva számon kéri rajta, hol volt egész eddig, az egyszerre torokszorító és felemelő), ami nagyon jól mutatja a mű átgondoltságát. Szívhez szóló, átélhető, gyönyörű.

LU2.jpgPersze a fenti erények még csak a regény sajátjai, szerencsére azonban a rajzfilm olyan közel került az eredetihez, amennyire csak lehetett. A könyv komplexitását másfél órában visszaadni természetesen képtelenség lett volna, de az Utolsó egyszarvú még így is döbbenetesen összetett és hűséges, sokadik újranézésre is újabb, apró nüánszokat nyújtó adaptáció. Ha azt vesszük, hogy a forgatókönyvet maga Beagle szállította, ez nem annyira meglepő, de ha a Jules Bass – Arthur Rankin Jr. rendezőpárosról rendelkezünk némi előzetes tudással, már annál inkább. Említett úriemberek ugyanis a 70-es és 80-as évek legtermékenyebb, ám messze nem legmegfontoltabb rajzfilmgyártói közé tartoznak, többek között olyan káromlásokat köszönhetünk nekik, mint a Hobbit, vagy a Király visszatér méltán elfeledett, a szombat reggeli, sorozatgyártott cartoonokat idéző meggyalázásai. Ebben az esetben azonban valahogy nem csak átugrották a lécet, de konkrétan feljebb tették. A többnyire sötét tónusokkal operáló, enyhe keleties (naná, a rajzolók 99%-a japán volt) jegyeket hordozó animáció, ha nem is kiemelkedő, de mindmáig élvezhető, a sztori ritmusa pedig szinte hibátlan, ami már csak azért is hatalmas szó, mert a cselekmény tetemes hányadát lassan hömpölygő párbeszédek, vagy éppen klipszerűen összevágott dalbetétek teszik ki. Bizony, elég sok danolászás van a filmben, de kéretik nem holmi Disney-operettre gondolni: a soundtrackért Beagle személyes jóbarátja, a híres singer-songwriter Jimmy Webb, valamint a folkrockban utazó America együttes feleltek, és bár a végeredmény elég vegytiszta, középutas rádiózene, amitől személy szerint alapesetben hülyét kapok, a film képsoraival együtt az esetenkénti nyálassága ellenére is nagyon hatásos.

A szinkronstáb meg egyszerűen olyan kaliberű, hogy akár egy élőszereplős mozit is simán elvinne a hátán, még ma is. Alan Arkin, Jeff Bridges, Angela Lansbury, Mia Farrow, Christopher Lee - utóbbinak egyébként olyannyira szívügye volt a projekt, hogy bizonyos részek a könyvből direkt az ő unszolására kerültek be, arról nem is beszélve, hogy a német változatban Christopher Lee szinkronhangja: Christopher Lee. Mikor aztán pár éve felmerült, majd sajnálatosan (vagy szerencsésen, a lehetőség kétesélyes) a produkciós pokolban ragadt egy tényleges filmváltozat ötlete, az eredeti gárdából rögtön háromra is igényt tartottak volna az alkotók. Aztán ki tudja, Beagle állítólag mindmáig élesen tart egy többszörösen átfésült forgatókönyvet.

LU3.jpgNem tudok máshogy zárni, mint hogy megismétlem: az Utolsó egyszarvú az egyik legjobb, még fontosabb, az egyik legszebb történet és rajzfilm, amit valaha láttam. Kortalan, mély, elgondolkodtató, keserédes. Az a kategória, amit ha gyerekként látsz, örökre beléd ég, felnőttként pedig egyes pillanataiban anélkül képes elérzékenyíteni, hogy tudatos manipulációra gyanakodnál az alkotók részéről, vagy szégyellnéd magad, mert harmincas, sörhasú barom létedre könny szökik a szemedbe. Még arra is képes, hogy a következményekre való tekintet nélkül ilyen érzelgős hülyeségek írására és közzétételére késztessen.

2014. április 16.

Férfi a férfihoz

dr4.jpgAz a vicc megvan, hogy Lee Van Cleef besétál a bárba, és rendel egy whiskyt, meg egy pohár vizet?

Ha nincs, akkor most gyorsan le is lövöm a poént: a víz csak arra kell, hogy tüntetőleg ne igya meg. Mert a puszta lívanklífségénél fogva ő a megtestesült tökösség, francokat, ő maga a tök. Ilyen royal flössel a kezében aztán az olasz vadnyugatfilmek valamelyest talán kevésbé ismert, ám attól még fontos rendezőjének, Giulio Petroninak nem is nagyon kellett megerőltetnie magát, elég volt névleg odacsapnia a pohár vizet (vagyis a tartalmat és a mondanivalót) a kemény pia (fasza kis lövöldözős western) mellé, hogy a szalonban mindenki őt bámulja tágra kerekedett szemmel. Az analógiánál maradva a Férfi a férfihoz csak nagyon kevés híján ússza meg, hogy a közönség ne lője rojtosra a túlzottan magabiztos, pökhendi antréje után, de pont ez az asztalra csapós önbizalom menti meg. Ha van közepes film, amit a határozottsága emel ki az átlagból, akkor ez az.

Annyira, de tényleg annyira semmilyen az egész sztori és alapkonfliktus, hogy már gyaníthatóan 1967-ben is közhelyszámba ment: Bill, az Eastwood óvodás arcú, gyenge pótlékának tűnő főhős (John Phillip Law - mondjuk ezzel a vezetéknévvel minimum egy westernes főszerepre predesztinált volt) gyerekkorában a sarokban kuporogva végigszemléli családja lemészárlását, jótékonyan kiegészítve a nőnemű rokonok szendén sugallt megerőszakolásával, jól el is raktározza a támadók elsődleges ismertetőjegyeit (sebhely, sarkantyú, fülbevaló, koponyás nyaklánc) agyának „Bosszú” feliratú rekeszében. Felcseperedve a prérik rambójává képzi magát, és módszeres megtorlóhadjáratba kezd. Kisvártatva azonban összefut Ryannel, vagyis Van Cleeffel, a 15 év után frissen szabadult fegyenccel, aki ugyanannak a bandának a nyomában lohol, meglehet, jóval anyagiasabb (tizenötezer dollár az tizenötezer dollár) megfontolásokból. Aki látott már néhány korabeli westernt, ennyi alapján is elég biztosan tudhatja, mi várható a továbbiakban: valószínűtlenül kúl párbeszédeket követő leszámolások, villámgyors piztolyrántások, rivalizálás, erkölcsi értékrendek ütközése, eleinte kényszerű, majd végül férfias barátsággá, mi több, apa-fiú viszonnyá alakuló szövetség. Mintha ilyesmit már láttunk volna.

dr.jpgHa esetleg valakinek a közös cél versengő hajkurászása miatt a műfaj koronázott királya, azaz a Jó, a Rossz és a Csúf ugrott volna be, az teljesen jól látja a dolgot. Attól még, hogy ezúttal nincs az ambivalenciát nyíltan felvállaló Tucónk, Van Cleef az übergenya Angel Eyes helyett a tőle jóval megszokottabb bölcs, és hidegvérét minden körülmények között megőrző mentort alakítja, és a Név Nélküli Férfit lecserélték egy nyomokban Eastwoodot tartalmazó színészre, utóbbi poncsóját pedig egy gyapjúbéléses mellényre, ez bizony egy a nagy előd sikerét meglovagló, elég tudatosan összerakottnak tűnő termék. Ahhoz képest viszont jó, nem is kicsit. Hiába érezni ugyanis azt, hogy a film mást sem csinál, minthogy szép sorjában kipipálja a műfaj kötelező toposzait, a Férfi a férfihoz baromira élvezetes. Lovagol a hős a vadregényes tájon, búsan peng egy magányos gitár, morózusan zúg a kórus (bár Morricone zenéje itt sajnos elég önismétlő és unalmas), standoff-szerűen villannak össze a tekintetek a szó szerint vérre menő pókerparti közben, azt meg hiába tudjuk első tíz perc után, hogy a jófiúk úgyis beteljesítik a bosszújukat (nem, ez nem spoiler volt, kivéve, ha egy filmet sem láttál még az életedben), nem igazán lehet unni.

Teljesen oké ez. Az elvárásokat és a nagy igényeket félretéve, és egy ódivatú, nem túl sokat markolni akaró, viszont azt a nem túl sokat legalább lelkiismeretesen megvalósító filmre berendezkedve, a Férfi a férfihoz nem hogy nem okoz csalódást, de egyenesen szórakoztat. Még úgy is (vagy pont azért), hogy a stíluselemek helyenkénti túlhangsúlyozottsága kapcsán nem egyszer felmerül a tudatos, meglehet, burkolt paródia gyanúja. Amennyiben tényleg a gúny és az önirónia volt a szándék (ekkora távlatból ezt már nehéz, ha nem ugyan lehetetlen megállapítani), akkor mély főhajtás az alkotók felé, egyúttal meg is szavaznék nekik egy utólagos fapofa-díjat. Annál durvábbak aztán ezzel a hangvétellel szembeállítva az olyan jelenetek, mint mondjuk a szemétládák által ostromolt kisvárosban zajló finálé, ami valami elképesztően feszült, drámai, és grandiózus, és ha nem lenne elég, hogy némely mai, CGI-csiribirivel telepakolt úgynevezett akciófilm példát vehetne róla, a legvégére még egy olyan fordulatot is bedob, ami az enyhe erőltetettsége ellenére is képes egy pillanat alatt bűnbánat-történetté alakítani az eredetileg szimpla bosszúmészárlásnak tűnő sztorit.

dr2.jpgEgyébként magától a filmtől elrugaszkodva, egész különleges érzés az, amikor az ember lelkes mozirajongóként utólag, úgymond visszafelé ismer fel nagy horderejű hatásokat. Vagyis mikor az idézet után, amiről eleinte azt sem tudta, hogy egyáltalán az, hirtelen szembejön vele az eredeti. A dolgok összeállnak, és egyszerre sikerül jobban megérteni a forrásművet, a tisztelgést, meg úgy általában azt a felszínesen kaotikusnak tűnő katyvaszt, amit popkultúrának hívnak. Hogy miért írom ezt? Azért, mert Tarantino imádta ezt a filmet, amit anélkül merek teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy utánaolvastam volna, és azt gondolom, hogy enélkül a Kill Bill vagy egyáltalán, vagy nem a most ismert formájában született volna meg. Az még csak marginális, bár nem elhanyagolható hasonlóság, ahogy a Menyasszony, vagy még inkább Oren Ishii eredettörténete és motivációja passzol Bill (helló!) vendettájához, de a főszereplő vörösben villogó flashbackjeiben egyszerűen nem lehet nem felismerni Beatrix Kiddo elégtételért ordító emléktöredékeit. Ja, és hülye legyek, ha a Django Elszabadul nem köszönhet legalább egy keveset a pókerasztaltól kipenderített, majd a főhőst segítő feketének.

Lee Van Cleef besétál a bárba, rendel egy whiskyt, meg egy pohár vizet. A whiskyt felhajtja, a vizespoharat villámgyors mozdulattal felfordítja, anélkül, hogy akár csak egy csepp is félremenne. Aztán lelő mindenkit. Azt hiszem, ezt hívják klasszikus westernnek.

2014. április 3.

Nightmare

nm1.jpgJóval ismertebb és népszerűbb szörnyes sorozatai mellett a Hammer stúdió a '60-as években és a '70-esek elején legyártott egy sor pszichológiai thrillert, melyek meglehetősen hasonló ismertetőjegyekkel rendelkeztek, nem túl nagy rossz szándékkal mondhatjuk azt is: egy kaptafára készültek. Legfőbb ihletforrásukat, vagyis inkább kisebb-nagyobb módosításokkal folyvást újrahasznosított öntőformájukat H.G. Clouzot Ördöngösök című, méltán híres műve nyújtotta, amelyről érdemes tudni, hogy rendezője Hitchcock elől csaklizta el a sztorit, aki aztán bánatában leforgatta helyette a Psychót – a Hammer -féle utánzatokat szokás egyébként mini-Hitchcockokként is emlegetni. Közös vonásuk még az alacsony költségvetés, és az azt történetvezetéssel, váratlan fordulatokkal kompenzálni igyekvő, legtöbbjüket jegyző Jimmy Sangster forgatókönyvíró személye. Az 1964-es Nightmare e sorozatnak nem éppen a legismertebb, végképp nem a legjobb darabja, ám arra kiváló példa, hogy micsoda potenciál tud csak úgy elfüstölni, ha egyébként istenadta tehetségek dafke receptből dolgoznak.

A recept ebben az esetben a következő: csavarnak lennie köll, ha a fene fenét eszik, akkor is. Ha már belelendültünk, lehetőleg rögtön többnek is. Lám, a Shyamalant elemésztő kórság már fél évszázada is szedte áldozatait. Pedig gyönyörűen indul a film: fiatal, hálóinges lány bolyong egy sivár elmegyógyintézet folyosóin, a mindenhol jelenlévő, testetlen fenyegetést már jóval azelőtt érezzük, hogy a semmiből megszólal az őt csalogató, sok jót nem ígérő hang. Amit ő persze elbűvölten követ, hiszen a rémálmok logikája már csak ilyen, míg el nem jut egy sötét cellába, ahol naná, hogy ott várja a kimondhatatlan iszonyat. Sikoly, verejtékes ébredés, pánikroham. Mesteri feszültség- és atmoszférateremtés, minimalista eszközökkel – komoly összegben mernék fogadni, hogy Wes Craven párszor megnézte ezt a nyitányt az első Elm Street forgatása előtt.

nm2.jpegA fenti rémálom és az ahhoz hasonlóak főszereplőnket (vagyis hát, izé… na mindegy, lent majd világosabb lesz), Janetet gyötrik éjszakáról éjszakára, mióta tizenegyedik születésnapján a kedves mama egy tortaszelő kés nem rendeltetésszerű használatával lepte meg. Mivel rohamai idővel egyre gyakoribbá és súlyosabbá fajulnak, bentlakásos iskolája aggódó, felelősségteljes tanereje saját, és szobatársai lelki békéjét megóvandó úgy jár el, ahogy minden józan gondolkodású thriller-statiszta tenné: tanév közepén hazaküldi ódon, félreeső kúriájába, nem mellesleg az ominózus malőr helyszínére, hát persze, hogy pár héttel a vészterhes dátum évfordulója előtt, majd ott nyilván megnyugszik. Ez a terv aztán nagyjából pont olyan olajozottan működik, mint elsőre gondolnánk, ugyanis hiába várják otthon a lányt a szerető szolgálók, féltő gyámja, valamint az általa felfogadott társalkodónő (valójában ápolónővér inkognitóban), a rémálmok csak nem szűnnek meg, sőt, Janet immáron aktív alvajáró-fogócskákba bonyolódik egy látomásaiban újra és újra felbukkanó, titokzatos, sebhelyes arcú fehérnéppel.

Ennyi eredetiségért, azaz annak korántsem bántó, ám pregnáns hiányáért persze még nem jár szivar, de a film első fele egy nagyon elegánsan levezényelt, kompakt, érzékeny horror némi gótikus behatással, amit ráadásul elég hamar új megvilágításba helyez, mikor megtudjuk, hogy Janetet nem annyira a múlt, mint inkább a jövő kísérti. Gyötrelmét csak részben okozzák traumatikus emlékei, sokkal fontosabb és intimitása, ergo elkerülhetetlensége miatt ijesztőbb azon jogosnak tetsző félelme, hogy anyjához hasonlóan neki is hiányzik egy pötty a bögréjéről, és csak idő kérdése, hogy újabb katasztrófa következzen be. A lidércnyomás egyre elviselhetetlenebb, a valóság és a rémlátomás határa képlékenyebb, a születésnap pedig baljósan közeleg...

… majd valahol a felezővonalnál elérkezik, és ekkor a film hirtelen nézőpontot, főszereplőt és igen, műfajt vált. Bármi többet írni a továbbiakról irdatlan spoiler lenne (bár rutinosabb versenyzők azért szerintem már az első 20 perc után gyanakodni fognak), legyen részemről elég annyi, hogy némi idegenkedés és az új status quo megszokása után úgy voltam vele, hogy na, nem is rossz, nem is rossz. Egészen, amíg az új ív gellert nem kap, neki nem lát újrahasznosítani az addigi megoldásokat, és el nem kezd meredeken alászállni a kiszámíthatóság és az unalom szféráiba, hogy aztán a film végén bekövetkező, teljességgel értelmetlen és megalapozatlan második csattanóval fejjel előre, derékig fúródjon az öncélú hatásvadászat trutymákos szemétdombjába.

nm3.pngAz a döbbenetes, hogy a Nightmare még így is nagyon élvezhető. Ha a hülye, l'art pour l'art fordulatokat kivesszük a képletből, akkor ha nem is egy jó filmet, de két nagyon ígéretes, és a kurtaságukban rejlő lehetőségekhez képest mesterien kivitelezett filmcsonkot kapunk. Mindkettő simán megérdemelte volna az önálló kifejtést, és minden képkockáról üvölt, hogy az alkotóknak (ne menjünk el szó nélkül a később David Lynch egyik kedvenc operatőrévé avanzsált, de a kamera mögött már az Ártatlanokban is nagyot alkotó Freddie Francis rendező kitűnő teljesítménye mellett sem) ment is volna a dolog, ha maradnak egy témánál, és nem gondolják azt, hogy a film átütő erejét majd az egyszer használatos, eldobható meghökkentés adja. Miket beszélek, a legjobb az lett volna, ha meghagyják a kettéosztottságot, viszont a nesze semmi jellegű, Scooby Doot idéző lezárás helyett a fináléban magukat megerőltetve, ténylegesen megpróbálják szerves tematikai-dramaturgiai egésszé összegyúrni a két szálat. Minden ízében rendhagyó, a Hammer filmek kultuszán is túlnövő, istenverte klasszikus lehetett volna ebből, így meg maradt másfél órányi, igazán kellemes szórakozás, amit sajnos az utána felböfögött, kellemetlen szájíz kísér.

2014. március 13.

True detective - Első évad

td1.jpgHa bárki, akit egy kicsit is érdekelnek a sorozatok, nem sötétzárkában, vagy az intenzíven töltötte az előző két hónapot, aligha úszhatta meg, hogy ne halljon az HBO új üdvöskéjéről, ha meg bele is nézett, azt, hogy menthetetlenül rákattanjon. Rögtön a pilot után a Breaking Bad sosem, főleg ennyire rövid időn belül nem remélt, méltó örököseként emlegették, legkésőbb a negyedik epizód totális öncélúsága ellenére is lélegzetelállító, ezerszer visszanézhető, vágatlan menekülésjelenete után pedig jelenséggé nőtte ki magát. Így aztán most, pár nappal az évadzáró után nagyjából mindent le is írtak róla, amit ekkora távlatból lehetett, de nem lennénk méltóak a Geekblog névre, ha pusztán emiatt csak úgy átsiklanánk felette. És ami fontosabb: jár neki a figyelem, és megéri beszélni róla, sokadszorra is. Évadértékelő visszatekintőnk következik, értelemszerűen spoileresen.

Az imént jelenségnek neveztem a True Detective-et, márpedig annak baromi érdekes, és talán kicsit meghökkentő is. Hogy a normálisan megírt történetek és karakterek a blockbusterekből nem kis mértékben átköltöztek a kis képernyőre, már rég nem újdonság, ahogy a mozifilmek és a sorozatok közötti határok elmosódása sem. Ez utóbbinak a legjobb példája, és talán mérföldköve is a True Detective két A-listás főszereplője, Woody Harrelson, valamint Matthew McConaugheynek az ikonná válás folyamatában lévő, gonosz ikertestvére. Ami igazán sajátossá teszi a sorozat sikerét, az, hogy homlokegyenest szembemasírozik mindenféle trenddel, már ha azt leszámítjuk, hogy aránylag nagy költségvetésű és hangvételében – látszólag – divatosan komor. Bombasztikusságnak, olcsó hatásvadászatnak, a feszültséget mesterségesen fenntartó, valójában azonban rém idióta csavaroknak nyoma sincs, a sztori pedig még úgy is egyszerű, már-már unalmas, hogy a három idősíkot váltogató elbeszélés azért kicsit megkavarja. Az instant közönségsikerek nem így néznek ki.

Jellemző az általános elvárásokra, hogy hiába hangsúlyozta Nic Pizzolatto, a sorozat alkotója már a kezdetektől fogva, hogy ez nem egy váratlan fordulatokat rejtegető whodunit, nem akar ő túljárni a nézők eszén, az IMDb message boardjait mégis egészen az utolsó pillanatokig (és lehet, hogy mindmáig, nem néztem) lángba borították a képkocka kimerevítő clue-huszárok, vadabbnál vadabb, és blődebbnél blődebb elméletekkel előállva. Komolyan akadtak olyanok, nem is kevesen, akik a hetedik rész után azon pampogtak, hogy a zárójelenetben hosszasan bemutatott fűnyírós ember nem lehet a hunyó, mert nem elég óriási, és az arca sem elég sebhelyes, pedig épp hogy nem villogott ott a feje felett kurva nagy, piros betűkkel a GYILKOS felirat. Ezek a népek aztán szépen pofára is estek, a hülyébbje meg nem késlekedett szarként elkönyvelni az egészet, úgy ahogy van. Ő bajuk.

td2.pngA True Detective ugyanis egy irgalmatlanul jól elmesélt, a felszíni cselekmény alatt végtelenségig elemezhető rétegeket rejtegető, történetén messze túlmutató alkotás. A regényíróként korábban sikeres, ám a tévé világában eleddig jobbára ismeretlen Pizzolatto bevallottan az önreflexív mesélés avatatlan pápája, Alan Moore képregényein nőtt fel, és egyesekkel ellentétben (Snyder, te szerencsétlen, hozzád beszélek) meg is értette azokat – bátran kijelenthető, hogy a True Detective a Watchmenhez vagy a From Hellhez hasonlóan komplex mű, még ha jelentőségében hosszú távon valószínűleg nem is fog vetekedni ezekkel. Ugyan az utaláskényszere messze nem olyan krónikus, mint a nagy elődé (bár Chambers, Faulkner és Lovecraft megidézése már puszta sejtetésként is eksztázisba kergette a Cthulhu- és Hastur-hívő weird fiction-kultistákat, a befejező rész pedig nyíltan odabiccentett a Breaking Badnek és Moore Top Tenjének), de egyszerűen nem lehet nem észrevenni az állandó önérzékenységet, a számtalan kikacsintást, az önmagukba és egymásba átforduló narratív elemeket. A szereplők ilyen-olyan kontextusban folyamatosan történetekről értekeznek, a központi spirálmotívum (ami megint csak hajaz a Chambers és Lovecraft műveiben felbukkanó yellow signra) egyszerre kapcsolódik a szereplők életében és a nyomozásban felbukkanó, visszatérő elemekhez és a dramaturgia egymásra rímelő pillanataihoz, Rust érfelvágós nagymonológja a létezésről, mint lapos körről pedig simán értelmezhető a fikciós mivoltával tisztában lévő karakter negyedik falat lebontó, saját létfeltételein való merengéseként.

td4.pngÉs akkor még csak ott tartunk, hogy egy okos író átment Umberto Eco-üzemmódba, és összetett meta-labirintussá alakított egy részleteiben szabványos, sorozatgyilkost és összeesküvést hajkurászó krimit. Pedig a dolog szerencsére messze nem ilyen öncélú, hiszen a két főszereplő – színészre és karakterre egyaránt gondolok itt – nélkül szart se érne az egész. Marty és Rust kálváriája, mint az évad tényleges gerince egyszerre a legszokványosabb és legelbaszottabb buddy-movie, amit el lehet képzelni, egyúttal velejéig egzisztencialista, az emberi létezést a leghétköznapibb mozzanatoktól a transzcendens szféráig keresztül-kasul bejáró töprengés. Rust görcsös, pajzsként felhúzott nihilizmusa és Marty konzervatív, a felszín alatt durván repedező világképe csak felületesen tűnnek egymástól jól elkülöníthető nézőpontnak: valójában mindketten ugyanabban a kátyúban dagonyáznak, ugyanaz motiválja őket (ha már fulladásra vagyunk ítélve, legalább addig tartsuk a víz felett a fejünket, amíg lehet, és ha már szar a világ, és mi is szarok vagyunk, akkor csak egy picit próbáljuk meg élhetőbbé tenni), a végére pedig ugyanoda lyukadnak ki. És ez, kérem, igazi, komoly tétekkel játszott barátság, pőrére lecsupaszítva, ahol egy feltartott középső ujj, vagy egy halálos sérülésből frissen felépült embernek adott doboz cigi már gyengéd, igazi törődést és kölcsönös megértést hordozó gesztus.

Azt írtam volna, hogy aki csavarra számított, az pofára esett? Hülyeség volt. A True Detective tele van velük (mondom, spirál), a legnagyobbat meg naná, hogy a végére tartogatja. Mégis, ki voksolt volna arra, hogy nem kilátástalan, a szereplőket meggyilkoló, vagy legalább érzelmi nyomorékként búcsúztató finálét kapunk? Rust pálfordulása ugyanakkor csak elsőre meglepő és erőltetett, visszagondolva kevés olyan megoldást tudok elképzelni, ami ennél szervesebb lett volna, miközben alapjaiban értelmezi át az addig látottakat, garantálva a minimum egyszeri újranézést. Nagyon könnyű volt azt hinni, hogy McConaughey alapvetően ripacskodva, de kibaszott élvezetesen alakított karaktere a sztori egyetlen racionális szereplője, és hogy a végkifejlet őt fogja igazolni, miközben a sorozat az elejétől fogva az arcunkba dörgölte, hogy egy borzasztó sérült, elesett emberről van szó, aki ugyanúgy páncélt farag a vélekedéseiből, mint az ugyanezért kritizált társa. Mikor végül eljut Carcosába, az általa propagált sivárság szívébe, levedli évtizedes megszállottságát, és szembenéz a szörnnyel a történet végén („Take off your mask”), elhiszi magáról azt, amit addig nem mert. A világ nem változott, ugyanolyan kegyetlen és érzéketlen, mint volt, az összeesküvést sem sikerült felgöngyölíteni, a fény mégis nyerésre áll a sötétséggel szemben – az olyanok miatt, mint ő maga és Marty.

td3.pngEz volt tehát az első évad, vagy az első minisorozat az antológiában, ha úgy vesszük. Bármennyire kurva jó volt, nagyon örülök annak is, hogy ennyi volt – hiába az izgalmas, gyarlóságaik ellenére, vagy azok miatt szerethető karakterek, ebben a felállásban ennyi volt benne, és kár lett volna még húzni (sőt, a hatodik és hetedik, a befejezésig hátralevő kötelező köröket lefutó részekben még így is kicsit vontatottá vált). Bármennyire merész és kockázatos nézettségi szempontból az antológia-formátum, hiába borítékolhatók a folytatással szembeni irreális elvárások, Pizzolatto már ennyivel is bebizonyította, hogy ritka értelmes, tudatos és mértéktartó író, ha pedig a második kanyarhoz hasonlóan erős színészeket, vagy a komplett nyolc epizódot (szintén szokatlan módon) szólóban levezénylő Cory Fukunaga rendezőhöz hasonló tehetségeket sikerül összerángatni, valószínűleg már nem fogjuk bánni, hogy el kellett köszönnünk a kiégett kettőstől, és egy újabb gyöngyszemet pakolhatunk a mostani mellé.

2014. február 14.

Knights of Badassdom

KOB3.jpgKlassz dolog az eszképizmus. Megannyi, napjaink rohanó világától megcsömörlött, amúgy viszont persze, hogy szabad szellem számára jelent kiutat a szürkeségből, balzsamot a hétköznapok pitiáner küzdelmeiben lehorzsolt lélekre. Kaland! Misztikum! Hatalom csettintésre! Milyen fasza már fejben ragyogó hősnek lenni, sosem látott tájakon kalandozni, mitikus ellenfelek seregeit térdre kényszeríteni! És ha már az asztali szerepjáték, vagy a számítógépes játékok nem bizonyulnak elegendőnek, még mindig ott van a következő szint, a határok végső átlépése: a LARP, azaz élő szerepjáték, korhű jelmezzel, szabad ég alatt, több tucatnyi hasonló elvetemült díszes társaságában. És – morfondírozott minden, a szerepjátékok bűvkörében élő geek valószínűleg minimum egyszer, feltehetőleg még kamaszkorában, amikor a hobbi általában elkapja az embert – mekkora királyság lenne, ha még egy fokkal tovább lehetne vinni ezt az egészet, és mindez valósággá válna?

A kérdésre van válasz: semennyire nem lenne királyság, egész pontosan óriási szopás lenne. Ha csak valaki nem tartaná szórakoztatónak, hogy a kertipartiján tiszteletlenségét teszi egy regimentnyi ork, akik nem elég, hogy az összes sört felvedelik, de még a vendégeket is felszecskázzák, nagy ívben leszarva, hogy azok papíron amúgy huszonhetedik szintű varázslók (az orkok elég bunkók tudnak lenni). Márpedig a - hevenyészett fordításban – Tökösség Lovagjaival, azaz egy raklapnyi, élő szerepjátékra összesereglett hardcore nörddel nagyjából ez történik.

Főhősünk, Joe ugyan egy ideje már szakított a hobbival, ám miután csöppet sem geek csaja kidobja, segítőkész haverjai (köztük a kissé elpazaroltnak tűnő Peter Dinklage) szerelmi bánatát orvosolandó ordenáré módon leitatják és befüveztetik, majd suttyomban Evermore mezejére, azaz a helyi LARP közösség legnagyobb eseményére fuvarozzák. Kezdetét veszi az eposzi kaland, a hősök (műanyag) fegyvert ragadnak, a csapatok (Freakland Warriors, Gnomeland Security, The Norse Whisperers és egyebek) kvesztelni indulnak a mindent eldöntő, nagy csata előtt, valamint Ryan, a nekromanta az egybegyűltek segedelméért fohászkodik, hogy fellelhesse elveszett inhaláló spréjét. Azonban ahhoz, hogy az évek óta absztinens Joe részt vehessen az eseményen, a mesélői önkény miatt társainak előbb egy rituálét kell végrehajtaniuk – minő szerencse, hogy Eric, a varázsló minap az ebayen szert tett egy egészen autentikusnak tűnő régi varázskönyvre (szakkifejezés: tome), ami direkt adja magát egy ilyen jelenet levezénylésére, még mindenféle halandzsa szöveg is van benne, tök jó.

KOB1.jpgA figyelmes néző persze az Evil Dead óta tudja, hogy obskúrus, régi fóliánsokból KURVÁRA NEM OLVASUNK FEL, pláne nem fejhangon kántálva, pentagrammák és pirotechnika aktív bevonásával. Mert esetleg megjelenik valami, amire pont annyira vágyunk, mint egy rég látott alkesz nagybácsira gyermekünk születésnapi zsúrján – ebben az esetben az entitás egy pokolból szalasztott succubus, aki legott mészárszékké változtatja a barátságos mérkőzést. Amit a főszereplők nyilván igyekeznek megakadályozni, mert hiszen ha képzeletben hősök, akkor miért ne lehetnének azok a valóságban is … bla bla, faszom.

Két baj van ezzel a filmmel: az első, és legfőbb az, hogy bár alapfelvetésében irdatlan nagy geekmozinak tűnik, alig bír valamit kezdeni a benne rejlő potenciállal, helyette egy átlag tinihorror totál kiszámítható dramaturgiájára építkezik. A második, hogy pont emiatt marha unalmas. Néhány igazán jól sikerült pillanattól eltekintve totálisan megfeledkezik arról, ami a legfőbb erénye lehetne – jelesen a mégoly szűk rétegnek is szóló fanservice-ről – és egy borzasztó középutas, halálosan érdektelen megközelítés mellett teszi le a voksot. Egy élő szerepjátékosokról szóló indie filmtől nyilván a készítők sem várhattak kasszarobbantást, ehhez képest érthetetlen, mi a búbánatért kellett ennyire semleges vizekre hajózni: pont a bennfentes poénok, a közegben rejlő visszásságok kifigurázása tehette volna ezt nagyon élvezetes filmmé, azonban ez a középső, igazán vicces harmadtól eltekintve nem valósult meg. Persze, a kikacsintós poénok végig ott vannak, csak sajnos elég lélektelenül, amolyan tudjuk le jelleggel – a legeklatánsabb példa asszem (írnám, hogy spoiler jön, ha nem lenne amúgy kurva kiszámítható) a démon doom metál számmal történő legyőzése, ami akár még nagyon kúl és true is lehetne, ha nem ilyen wtf és hányaveti módon valósították volna meg. Így csak simán a lecke felmondása.

KOB2.jpgAkadnak jó mozzanatok is azért. Egyrészt, mint fentebb már céloztam rá, a Knights középső része, a konkrét LARP-os helyzeteket parodizáló harmad tényleg jól sikerült, ha még legalább 20 percnyi hasonló anyag lett volna, szavam sem lenne, simán elkönyvelném a filmet szerethető vígjátékként, apróbb hibákkal. Aztán ott van a számomra eddig tök ismeretlen Jimmi Simpson, mint Ronnie, az egomán, balfasz mesélő, aki csak azért nem lopja el a show-t, mert nincs igazán kitől, valamint Summer Glau, akit én bármilyen fos produkcióban órákig tudnék nézni, oké, nem feltétlenül a színészi teljesítménye miatt.

Az a szörnyű, hogy ha a Knights of Badassdom az ínséges 90-es években születik, valószínű akkora kultfilm lett volna, mint ide. Viszont az a pici, amit valójában tud, a mai metában, idézetekben és a geekség piedesztálra emelésében tobzódó popkulturális közegben édeskevés. Marad egy film, amit a legcélszerűbb úgy megnézni, hogy a péntek esti D&D parti után bedobtok pár sört a csapat ott maradt tagjaival, elröhögcséltek rajta, végigdumáljátok a felét, néha kimentek vécére, és nem állítjátok le, mert minek. Már ha ilyesmire bárkinek van ideje.

2014. február 4.

Hang 'em high

- Justice is my province, Marshall. My and mine alone.

hangem1.jpgOklahoma állam, 1889. A polgárháború közel két és fél évtizede véget ért, a pionírhangulatú vadnyugat napjai már rég leáldoztak, lassan rend és jog lesz úrrá a vad peremvidéken. Béke van, kormány, és egységes törvény, ideje felszámolni a régi világ maradványait – már ha azok hagyják magukat, és ha ugyan az egykori, kaotikus, és az új, szabályozott berendezkedés csakugyan élesen, egyértelműen elválaszthatók egymástól. Hiszen az egykori, férfias értékeket nem lehet csak úgy kinyírni holmi dekrétumokkal, a fele részt indián lakta, törvényen kívüliektől hemzsegő vidék pedig, politika ide vagy oda, mit sem változott. Sok a köcsög, kevés a biztonság, rossz emberek pedig mindig vannak. Hol is ér véget az intézményes igazságszolgáltatás, és hol kezdődik az önbíráskodás? Egyáltalán mi is különbözteti meg a kettőt egymástól egy olyan környezetben, ahol az igazságot az erőviszonyok szabják meg? Mi az istent tehet az egyszeri, erkölcsileg érzékeny egyén, ha bekerül ebbe a darálóba?

Márpedig Jebediah Cooper, a marhapásztorrá avanzsált egyszeri seriff (azaz a Dollár-trilógia után frissen sztárstátuszba emelkedett Clint Eastwood) bekerül, merthogy a jóhiszeműen vásárolt gulyájáról kiderül, lopott volt, a tényt feltáró úriemberek pedig minimális teketóriával meg is lincselik szegényt, ahogy illik. Az akasztás közben a csőcselék érzékenyebb tagjai részéről ugyan felmerül néhány kétely eljárásuk megalapozottságát illetően, de ha már úrrá lett rajtuk a hangulat, pillanatok kérdése félresöpörni ezeket. Szegény Cooper lóg, míg az utolsó pillanatban le nem akasztja a fáról egy pont időben arra bóklászó marshall. Ne ítélkezzünk elhamarkodottan, a mentőakció se nem önzetlen, se nem a western-romantika által diktált önkényes dramaturgiai elem. Szimplán arról van szó, hogy Oklahoma főbírája, az Akasztóbíróként is emlegetett, az egyébként valós történelmi személyről (Isaac Parker, tessék utánanézni) mintázott Judge Fenton imádja a bitótáncot, csak azt nem szenvedheti, ha nem ő veri hozzá a taktust. Cooper ártatlansága hamar tisztázódik, Fenton bíró pedig hevenyészetten siet kielégíteni bosszúvágyát: seriffcsillagot biggyeszt ingére, azzal a kikötéssel, hogy az őt meglincselő férfiakat lehetőleg élve szállítsa be, különben hitele még csorbát szenvedne, és netán ismét a kötél rosszabbik végén találná magát.

hangem2.jpgA western műfajánál ideálisabb közeget keresve sem találni Amerika egyébként alig létező teremtésmítoszának elmesélésére, ez viszont óhatatlanul ahhoz vezetett, hogy a korai, '40-es, '50-es évekbeli, a témát érintő mozik leginkább a német Heimatilfmekhez hasonlóan agyonidealizált, negédes, álságosan nosztalgikus hangot ütöttek meg, valóságközeliségük és relevanciájuk nagyjából a kínai piacon árult villogó szentképek és a tényleges vallási meggyőződés viszonyára emlékeztetett. Azt kijelenteni, hogy a 60-as évek végén, főként Leone munkásságnak köszönhetően az amerikai western végre magára talált, egész biztosan merész, de talán nem teljesen alaptalan, merem is reszkírozni.

Hollywood ötlettelensége és görcsös másolási kényszere ugyanis a legkevésbé sem új keletű probléma – hogy is lehetne, mikor az Álomgyár üzleti modellekben és profitban gondolkozik, ahogy tette mindig is. Így történhetett, hogy miután Olaszország nem csak, hogy kölcsönvette a westernt, de még a Diadalív alatt is áthajtott vele, Hollywood észbe kapott, és visszaragadta a receptet, amit ugyan maga talált ki, de más tökéletesítette. Jellemző megnyilvánulása ennek, hogy Eastwood a Dollár-trilógia előtt csak egy sidekicket alakító, feltörekvő színész volt egy TV-sorozatban (az egyébként egész pazar Rawhide-ban), utána viszont saját produkciós cégével, a főszerepet elvállalva forgathatta le a Hang 'em high-t, később meg számtalan másikat – igaz, az már nem fért bele, hogy a Névtelen Férfihoz hasonló amorális antihőst alakítson, helyette ledobta mosatlan poncsóját, hogy a velejéig erkölcstelen környezet egyetlen erkölcsös jófiújának frissen vasalt ingébe bújjon.

A Hang 'em high érdekes tartalmi és formai tótágast produkál: láthatóan hibátlanul mondja fel az Italóktól lemásolt házifeladatot, amennyiben a vadnyugati világ komplex és ambivalens, ugyanakkor az egészet felülírja az a bagatell hozzáállás, miszerint a főszereplőnek jónak kell lennie (meg még szerelmesnek is, ahogy azt a film utolsó negyede tök fölöslegesen az arcunkba dörgöli). Egyszerre spagetti és americana, kritikus és idealizált, mély és sekély. Nagyjából pont azt adja, ami várható azután, hogy Hollywood lemásol egy formulát, amit eleve róla másoltak, csak ezúttal éppen egy bátor forgatókönyvből kiindulva, és egy ügyes rendező közreműködésével.

hangem3.pngA sztori végkifejlete aztán ennek megfelelően furcsa, lezáratlan, de ezt már simán erényként értékelném: happy end ugyan van, de csak viszonylagosan, merthogy főhősünk valahogy úgy jár, mint maga a film is. Két világ között őrlődik, és bár végső megoldást nem lel, nem is lelhet, de legalább egy talpalatnyi teret kiharcol magának, ahol csöndben, magányosan, de övé a győzelem.

Hogy  - stílszerűen - ítéletet hozzak: jó, sőt nagyon jó film lehetne ez, ha eldöntené, mit is akar pontosan. Drámaként pont azért nem működik, mert a kritikus pontokon mindig visszarohan az idealizmus anyai szoknyája mellé, feelgood-westernként meg azért nem, mert a legizgalmasabb, legszórakoztatóbb pillanatokban is roppant kényelmetlen kérdéseket vet fel. Műfajilag és tartalmilag egyaránt hibrid a javából, így aztán rajtunk, nézőkön múlik, hibáira, vagy erényeire koncentrálunk-e inkább.

2014. január 22.

The Devil Rides Out

DR1.jpgMit tehet az egyszeri brit arisztokrata, ha elég pár röpke hónapra magára hagynia fogadott fiát, és az rögtön nyugtalanító ábrákkal rója teli obszervatóriumát, stikában szemmel láthatólag áldozatnak szánt tyúkokat tart, gyanús vendégeket fogad, szám szerint tizenkettőt, röviden: a Sátánnal kezd el cimborálni? Nos, amennyiben csöppet sem angolosan Duc de Richleau-nek hívják, és Christopher Lee alakítja, két dolgot: az első öt percben felméri, hogy egy Hammer-film főszereplője, majd elegánsan átlépve a tényen, hogy az ilyen szerepek többnyire Peter Cushingnak vannak fenntartva, ő maga meg inkább a másik oldalon szokott riogatni, azonnali hatállyal nekilát rendet rakni. Ha kell, vaskos pofonokkal, ha meg az nem segít, készségszinten elsajátított okkult tudásával.

De Richleau neve manapság nem sokaknak mondhat bármit is, pedig az előző század derekán alkotó, hallatlanul sikeres brit ponyvaíró, Dennis Wheatley egyik legnépszerűbb, közel tucatnyi regényt megért figurája. Kicsit D'Artagnan, kicsit Van Helsing, kicsit Sherlock Holmes, és mindig, minden körülmények között nagyon talpraesett hős volt ő, aki zsánerről zsánerre ugrálva hol világi bűnügyekkel, hol okkult veszedelmekkel dacolt. Talán pont jól felismerhető konstruáltsága okán tűnt el a süllyesztőben, hiszen előképeivel ellentétben nem túl eredeti karakter, a filmesek sem kapták fel – annál érdekesebb ezek után, hogy Ian Fleming számára egy másik, szintén Wheatley által alkotott karakter szolgált később James Bond ihletforrásául.

DR3.jpgA The Devil Rides Out tehát már két szempontból is némileg kilóg az egyébként is csak felszínesen nézve homogénnek tűnő Hammer-repertoárból. Egyrészt enyhén unkonvencionális, de azért az összképbe így is szépen besimuló főszereplője, másrészt témaválasztása miatt. A stúdió ugyanis hiába kokettált számtalan filmjében a sátánizmussal, kevés kivételtől eltekintve az mindvégig csak kiegészítő gimmick maradt a fő attrakció (azaz többnyire a vámpírok) mellett. Itt azonban megkapja a maga reflektorfényét, hiszen a De Richleau és ellenlábasa, az átható tekintetű Mocata (Charles Grey, akit leginkább – hopp, még egy Bond-párhuzam – Blofeldként ismerhet a nagyérdemű) a fogadott fiú, valamint egy titokzatos lány lelki üdvéért folytatott macska-egér harca során utóbbi nem sokat tököl, és az Ördög Bibliájának valamennyi piszkos trükkjét beveti. Van itt minden: kecskevérivás, megtévesztés, hipnózis, kántáló kultisták, ön- és közveszélyessé bűvölt áldozatok, pokolból előhívott szellemek, egy ízben még maga a Vén Bakkecske is tiszteletét teszi – igaz, De Richleau nem lenne önmaga, ha nem zavarná haza gyorsan egy oldtimer, egy ima, és egy feszület segítségével.

A bökkenő csak az, hogy mindez nagyon sok. A script az általában íróként és forgatókönyvíróként egyaránt sokat dicsért Richard Matheson érdeme, ám itt nem igazán sikerült remekelnie. Mivel az eredeti regényt nem olvastam, nem tudhatom, a dramaturgiai csapda nem eleve abban rejlik-e, de egy idő után kezd nagyon érdektelenné válni, ahogy a cselekmény középpontjaként és fő mozgatórugójaként szolgáló két fiatalt a viaskodó felek ide-oda rángatják egymás között, újabb és újabb légből kapott okkult trükköket bevetve. Fél óra után elég nyilvánvaló, hogy minden kiszabadításra jut majd egy álnok visszacsábítás, és ez a séma sajnos kitartóan megismétlődik egészen a végső percekig. Ráadásul minden újabb fordulatnál kapunk egy rakat olyan mozzanatot, ami korábban a legkevésbé sem volt előkészítve, a rengeteg Hammer-filmre jellemző, illúzióromboló, last-minute happy end így nem is valósulhat meg másként, mint egy borzasztó olcsó és az összhatást még inkább lerontó deus ex machina révén.

DR2.jpgEzen a csapongó mivolta ellenére is monoton katyvaszon Terence Fisher sem tudott segíteni, pedig látni, hogy megpróbálta. Személyében nem csak a Hammer egyik ikonikus és sokat foglalkoztatott rendezőjét tisztelhetjük, de egyébként sem túlzás a 60-as évek leginnovatívabb horrorrendezői közé sorolni. Azután, hogy 1957-ben (52 évesen!) elvállalta a klasszikus, '31-es Frankenstein remake-ét, ami mind a stúdió, mind önmaga és Christopher Lee számára a nagy áttörést jelentette, bő másfél évtizeden át sorban szállította a szórakoztató rémhistóriák mércéjével mérve jobbnál jobb filmeket, hála az akkortájt újszerűnek ható megközelítésének, miszerint a folyamatos sokkolás helyett lehetne akár karakterközi viszonyokra és pszichológiai aspektusokra is koncentrálni. Szegény egyik legnagyobb érdeme, jelesen a Frankenstein és a Drakula franchise-ok megteremtése egyben a legnagyobb átkának is bizonyult, hiszen hiába rendezett legalább annyi önálló filmet, mint a két brandben összesen, hiába fűződnek a nevéhez e sorozatok jobban sikerült darabjai, a dömping maga alá temette a hírét. A The Devil Rides Out nem a legjobb munkája, de szerencsére még így is magán viseli a kézjegyét, a párbeszédek, és egyes jelenetek kivitelezése ugyanis gyönyörű. Különösen remek a közel negyed órás szekvencia, mely során protagonistáink egy védelmező, mágikus kör közepette próbálják átvészelni az éjszakát és az ellenük küldött démoni veszedelmeket (köztük a trükkök elavultsága ellenére emlékezetesre sikerült, denevérszárnyas ló hátán feszítő Halál Angyalát – fuck yes). Nagy kár, hogy erre a természetes és maximálisan kielégítő fináléra aztán még tök fölöslegesen rádupláznak egy jóval laposabb befejezéssel.

Oké kis film ez, de pont annyival unalmasabb a szokásos múmiás-vámpíros-farkasemberes Hammereknél, amennyivel más vagy több szeretett volna lenni. Messze nem ez volt Fisher egyetlen kiugrási kísérlete tematikailag, ugyanakkor szomorú módon az utolsó: ez után még összedobott két Frankenstein-filmet (igaz, ezek közül a Frankenstein Must Be Destroyed meglepően erősre sikerült), majd lehúzta a rolót. Aztán lehet, hogy nem kéne fanyalognom: egy ingatag, de újító alkotói pályának láttuk már csúfabb alkonyát is.

Ja, még valami: a filmben gyönyörű oldtimerek vannak, olyanok, amiket szerintem már 1968-ban sem lehetett könnyű felhajtani vagy üzemképessé tenni, és a kamera nem csak, hogy gyanúsan nagylelkűen elidőz felettük, de még egy egész vagány, sátáni trükkökkel megspékelt, meglehet totálisan öncélú üldözési jelenetet is kapunk. The Devil RIDES OUT, aha, így már értem.

2013. december 12.

Gonosz lélek közeleg

SW1.jpgA kizárólag irodalmi adaptációkat rendező Jack Clayton 1983-ban, utolsó előtti filmjével másodjára nyúlt a fantasztikumhoz, ha pedig megengedőek vagyunk, és Az Ártatlanok után a témát csak futtában érintő The Pumpkin Eatert is ideszámítjuk, harmadjára a gyerek- és felnőttkor viszonyát boncolgató anyaghoz. Mint pályafutása során általában, ezúttal is biztos kézzel választott, már ami a forrásmű minőségét illeti. A feldolgozhatóság és értelmezhetőség azonban teljesen más kérdés, hiszen némely alkotás az eredeti közegén kívül egyszerűen vagy nem adja könnyen magát, vagy egyenesen képtelen működni. Így lehet, hogy az ősklasszikus Ray Bradbury egyik leghíresebb és legfontosabb regényének a Disney égisze alatti vászonra vitele minden jó szándékú igyekezet ellenére felemásra sikerült, ha meg gonosz (lélek) akarok lenni, egyenesen gatyába ment.

Green Town nyugis, lusta amerikai kisváros, ahogy az a modern fantasy nagykönyvében írva vagyon. Polgárai többsége áldott békében kajtat megszokott napi rutinja után, alapvetően mindenki elvan, még ha néha fel is sóhajt: nem ezt akartam. Mindenkinek megvan a maga heppje, elszalasztott lehetősége, külön bejáratú vágyálma. A pocakos borbély utoljára három évtizede látott közelről nőt, az is az anyukája volt, a régiségbolt üzemeltetője a meggazdagodás hiú reményében komolynak nevezhető sorsjegy-függőségben szenved, a néhai város szépe, ám vénségére megcsúfult tanárnő fiatalságát sírja vissza, a végtagjait vesztett, egykori focijátékos pedig éjjelente álmai sötét stadionjain sprintel át újra és újra a dicsőséges touchdown reményében. Még a gyerekek sem kivételek: főszereplőink, a megfontolt, koravén Will Halloway és elmaradhatatlan barátja, a vadóc, apa nélkül felnőtt Jim Nightshade közül az utóbbi nem is annyira titkos vágyakat dédelget, jelesen szeretne minél hamarabb felnőni. Egy október végi éjszakán aztán fagyos szelek kezdenek fújni, a láthatáron viharfelhők gyülekeznek, majd egy első blikkre üresnek tűnő vonaton vészjóslóan bezakatol a városba a finoman levágós nevű Mr. Dark (Jonathan Pryce az általa alakított sátáni mutatványoshoz méltóan megjelenése első pillanatától fogva ellopja a show-t) és groteszk, túlvilági truppja. A városiak özönlenek az attrakcióra, pláne, hogy a tarka sátrak sűrűjében mindenki azt kapja, amire mindig is vágyott - nyilván következményekkel.

Bradbury története felületesen vett befogadhatósága ellenére nem könnyű anyag. Metaforái és megfeleltetései, prózába oltott költőisége miatt annyira gazdag és összetett, hogy filmre adaptálva borítékolható a jelentésvesztés, ami ugyanakkor nem azt jelenti, hogy – okosan közelítve – egyáltalán ne volna érdemes próbálkozni vele. Sajnos Clayton megfejtésében leginkább csak a próbálkozást lehet értékelni, pedig a startlövéskor minden adott volt. A gonosz lélek... eredetileg eleve forgatókönyvnek íródott, azzal a szándékkal, hogy az Ének az esőben Gene Kellyje majd megfilmesíti, Bradbury pedig csak azután dolgozta át teljes értékű regénnyé (azon belül is a saját gyerekkorára reflektáló Green Town-trilógia központi darabjává), hogy a kezdeti ötlet anyagi támogatás híján bedőlt. A könyv aztán nem hogy szép sikereket aratott, de olyan versenyzők egyik fő ihletforrásává vált, mint Neil Gaiman vagy Stephen King. Utóbbi még egy forgatókönyvet is leszállított, aminek visszautasítása után csöppet sem szívbajosan, az alaptémát egy óvatlan pillanatban zsebre vágta, majd Hasznos holmik címen újraírta (plusz még a Borzalmak városába is engedett néhány elemet átszivárogni, de ott legalább még elegánsan tette). A végleges scriptet aztán hosszas tökölést követően maga Bradbury vetette papírra, okkal gondolhatnánk hát, hogy bezárult a kör, és a filmnek született regény a vásznon nyerte el végső, méltó formáját, tetejébe az eredeti szerző bábáskodása mellett.

Nos, nem így történt.

SW2.jpgA Gonosz lélek... csodásan indul: ahogy James Horner drámai zenéje mellett az eleinte ördögfejnek tűnő, amorf ábra átalakul a főcímmé, majd az éjszakából kizötyögő, démoni vonat megállíthatatlanul közeledni kezd felénk, jogos elvárással dörzsölhetjük tenyerünket, hogy itt valami grandiózus, rejtélyes színjátéknak leszünk nemsokára szemtanúi. A biztató jelek egyre csak szaporodnak, a hétköznapi valóságában is leendő csodákat sejtető kisváros az eredeti regényből átmentett aláfestő szöveggel dúsított bemutatása és személyközi viszonyainak feltérképezése lenyűgöző. Alig várjuk, hogy a mikrovilág aprólékosan felvázolt térképén végre kibontakozzon a konfliktus. Aztán beindul a voltaképpeni cselekmény, mi meg amúgy istenesen pofára esünk.

És nem a komponensekkel van baj. A film az akkori Disney-produkciókban rejlő elrettentő lehetőségekhez képest meglepően komor és bevállalós, mondjuk úgy, hogy komolyan veszi a "szórakozás az egész családnak" szlogent. Tele van marha jó ötletekkel és jelenetekkel, csak ezek éppen tökre elvesznek a szöveghűséggel összetévesztett kaotikus túlzsúfoltságban. A két főszereplő fiú viszonya egymáshoz és a felnövéshez, Will kapcsolata jó szándékúan bűnbánó apjával, a város felnőttjeinek kicsinyes vágyai, vagy éppen Mr. Dark hitvallása („Your torments call us like dogs in the night. And we do feed, and feed well.”) önmagukban mind-mind kurva erősek, de nem állnak össze koherens egésszé. A legfőbb gond az, hogy a Gonosz lélek... tankönyvek "Hogyan ne..." kezdetű fejezeteibe illő precizitással juszt azokon a pontokon ragaszkodik görcsösen a szöveghűséghez, ahol ez elengedhető lenne, ugyanakkor ott kavarja meg az alapanyagot, ahol egyáltalán nem kéne. A narráció és a párbeszédek nagyja gyönyörű, minden mondatban érezni a szépirodalmi hátteret, de többségük egyszerűen túl sok, és célját tévesztve lóg a levegőben. Emellett a film dramaturgiailag egyáltalán nem működik: a remekbe szabott expozíció után a játékidő második felében összefüggéstelennek és kidolgozatlannak ható, hovatovább egyenesen unalmas és érdektelen események laza láncolata követi egymást, míg mikor már pont előkerül egy értékelhető jelenet (Mr. Dark és Will apjának intellektus-párbaja a könyvtárban csaknem megmenti a teljes filmet), egyszer csak vége szakad az egésznek, nézőként meg csak pislogunk, hogy oké, és?

SW4.jpgA Gonosz lélek... nem kifejezetten rossz, de határozottan túl sokat markol. Míg a legtöbb regény megfilmesítésénél általában az a gond, hogy bántóan leegyszerűsíti az eredetit, itt pont a fordítottja történt: Bradbury és Clayton megpróbáltak mindent belepakolni, amiről azt gondolták, hogy a történet velejét adja, ám ez sziszifuszi vállalkozásnak bizonyult. Talán célravezetőbb lett volna megnyesegetni az alapokat, és egy közvetlenebb, sűrűbb, felőlem akár butább értelmezéssel előállni, mert bár úgy a történetnek több értékes darabja maradt volna a vágóasztalon, de a végeredmény kompaktabb és élvezhetőbb lenne. Egyszerűen hiányzik az a bizonyos központi, vörös szál, így a Gonosz lélek közeleg nem több egy célkitűzéseiben rokonszenves, ám megvalósításában fölöslegesen túlrajzolt illusztrációnál.

2013. december 3.

Az ártatlanok

innocents4.jpgHenry James amerikai születésű, brit író 1898-as, The turn of the screw (A csavar fordul egyet) című kisregénye a kísértettörténetek egyik legismertebb és legtöbbet adaptált képviselője: számos megfilmesítés mellett készült belőle képregény, opera, előzményfilm, rádióműsor, meg amit még el lehet képzelni – Alejandró Amenábar 2001-es, egészen kitűnő The Otherse (Másvilág) is rengeteget merített a műből, még ha szó szerinti feldolgozásról ebben az esetben nem is beszélhetünk. A leggyakrabban hivatkozott változat azonban a sorban második, 1961-es The Innocents, ami a horrorfilmes klasszikusok listáján legalább olyan rangos helyet tudhat magáénak, mint a kisregény az irodalmi megfelelők között.

Miss Giddens, a kezdő nevelőnő szakmai tapasztalatlansága ellenére is megkapja álmai munkáját. Az elárvult, kiskorú kuzinjait nyílt közönnyel kezelő, dúsgazdag nagybácsi vidéki udvarházában kell felügyelnie azok szellemi-lelki gyarapodását, egyetlen kikötéssel: teljesen magára van hagyva, ha bármilyen probléma adódna, oldja meg, segítségre ne számítson. Papíron remek kis meló, hiszen ki ne akarna egy festői környezetben elterülő, több ódon épületből álló háztartásban dolgozni, ahol az egyetlen dolga két jól nevelt, bűbájos kisiskoláskorú gyerek felügyelete?

Mondjuk az, aki előbb sejteni kezdi, hogy az általa ismert személyzeten kívül mintha még minimum ketten lennének a házban, akikről elfelejtettek szólni neki, majd kisvártatva kideríti, hogy az előző nevelőnő az erőszakos, zsarnoki hajlamú ember hírében álló, majd furcsa halált halt inassal folytatott viszonya után öngyilkos lett. Ilyen körülmények között az se tesz jót az ember lelki békéjének, ha a gondjaira bízott gyerekek apránként életkoruktól és jellemüktől idegen viselkedést kezdenek tanúsítani.

innocents3.jpgRégi, a maguk nemében mérföldkőnek számító horrorfilmekről érdemben nyilatkozni nem túl hálás, hiszen a műfaj mára javarészt olyan mértékben megkövült toposzokból építkezik, olyannyira képtelen elrugaszkodni saját alapvetéseitől, hogy a kútfőként szolgáló eredeti alkotások innovációinak méltatása szinte egyenértékű az azóta létrejött dömping főbenjáró kliséinek felemlegetésével. Az „akkoriban még ez új volt” érv hiába jogos, egy mai nézőt nem feltétlenül hat meg. James írása megjelenésekor márpedig tényleg újszerű volt, lehetséges értelmezéseiről egészen komoly polémiák dúltak kritikai körökben, Az ártatlanok pedig (melynek forgatókönyvét egyébként részben Truman Capote jegyzi) szinte hibátlanul fordítja le filmes nyelvre a forrásanyag ambivalenciáját. Ha tehát a fordulatokon meglepődni ma már aligha fog bárki, aki látott akár csak egy csavarosnak mondott, pszichológiai thrillert is, abban még bőven lehet gyönyörködni, mennyire elegánsan oldja meg Jack Clayton rendező a feladatot.

Ha innen nézem, akkor Az ártatlanok egy ősi udvarházba zárt, szellemek által megszállt gyerekekkel viaskodó dadus sztorija, és mint olyan, hatásos. Csak éppen sunyi módon bőséges támpontot nyújt ahhoz, hogy amonnan is nézhessem, így viszont egy saját elfojtásaival küszködő, az elszigetelt környezetben apránként megőrülő nő katasztrófával végződő pokoljárása, ami sokkal kényelmetlenebb, mintha szimplán a kísértethistória mellett döntöttem volna.

A történetben a kisregény címe által sugalltakkal ellentétben csavar nincs, kétértelműség annál inkább, ami azonban erősebben odacsap, mint bármilyen, a történet utolsó pár percére tartogatott, meghökkentő fordulat. Egy hangsúlyos csattanó utólag ír felül mindent, egy kezdettől fogva lebegtetett kétértelműség viszont minden egyes jelenetnél, minden beállításnál és párbeszédnél agyalásra készteti a nézőt, és akkor már óhatatlanul be is vonja a történésekbe. Ez a motívum az első percektől fogva következetesen végigvonul filmen, és bár maga a főszereplő szerencsére soha nem kérdőjelezi meg saját szemszögének tarthatóságát (hiszen ez pont a jótékony balladai homályt oszlatná el), nézőként mindvégig azt érezzük, hogy itt valami többszörösen nincs rendben, és akkor nem is feltétlenül a távolban megjelenő, ijesztő alakokra és a kísértetfilmek többi, kikerülhetetlen kellékére gondolok: a környezet kicsit túl idilli, a házvezetőnő egy kicsit túl joviális, bár kínosabb kérdések feszegetésekor a megszokottnál szűkszavúbbá válik, Miss Giddens a paranoiává fajuló aggodalma mellett mindvégig kicsit túl naiv és elfogadó, a gyerekek meg olyan aranyosak, hogy az egyre sűrűbben adagolt, koravén megnyilvánulásaik annál nyugtalanítóbbak.

innocents1.jpgClayton finom, mértéktartó rendezése meghökkentően időtálló, amit a kiemelkedő operatőri munka és vágás is támogat. Az elzárt, vidéki környezethez tökéletesen passzoló, lassan csordogáló, egymásba álmatagon áttűnő jelenetek követik egymást, amikből a lassan gyülekező, nyugtalanító jelek eleinte alig tűnnek ki, és később, a klimax felé közeledve sem válnak tolakodóvá vagy hatásvadásszá. Amikor valami természetfölötti - vagy annak vélt - esemény történik, nem kezdenek el idegtépően cincogni a hegedűk, nem közelít rá villámgyorsan a kamera a rémület tárgyára. A dadus felnéz a toronyra, és ott áll egy férfi a tetején - ennyi, de nem is kell több. Ha valahol hibát kéne keresnem, akkor Deborah Kerrt jelölném meg, aki, bár szemre nem kellemetlen, de ahhoz képest, hogy kamaradarab főszereplőjeként ő lenne hivatott a cselekmény és a nézői figyelem központjaként szolgálni, bociszemű pihegésen és bárgyún eltúlzott érzelmi hullámvölgyeken túl nem sokat produkál. Akkor már inkább a védencei - nem sok olyan filmet láttam, ahol a gyerekszínészek hitelesebb játékot nyújtanak, mint a felnőttek, de Az ártatlanok ilyen.

No igen, a gyerekek. Végső soron róluk szól a film, elég, ha a címet vesszük. Teljesen mindegy, melyik értelmezési lehetőség mellett döntünk, vagy egyáltalán döntünk-e bármelyik mellett, a névadás találó: a felnőttek útmutatására ráutalt, ám pőre nemtörődömségből magukra hagyott gyerekeknek mi más választásuk is lehetne, mint hogy a látott minták alapján megpróbáljanak minél gyorsabban saját identitást kialakítani? Márpedig ez nem egy egészséges folyamat, a végeredményen pedig egy jó szándékú, de végletesen nebántsvirág lelkületű és túl későn megjelenő anyafigura sem tud már változtatni, akkor inkább már csak rontani. Teljesen érdektelen, hogy a gyerekeket tényleg halott lelkek szállták-e meg, vagy csak referenciapontok híján szűrték magukba a legrosszabbat a környezetükből, nem számít, a dadusuk képzelődik-e, vagy csakugyan visszajárnak a lelkek a túlvilágról, a konklúzió tragédia és az ártatlanság elvesztése.

2013. november 12.

Boszorkányvadászok

HG3.jpgNa, ez tipikusan az a film, amitől minél kevesebbet vársz, annál többet kapsz. Gondolom, egy olyan hülyeségtől, ami a felnőtt Jancsi és Juliska kezébe nyomja a banyagyilkos karóvetőt, tetejébe még az MTV Films (most komolyan, tessék?) égisze alatt készült, senki nem számít egy gramm színvonalra sem, én legalábbis tuti nem tettem. Annál jobban elképedtem, mikor már az első negyed órában azon kaptam magam, hogy minden józan megfontolást félretéve kurva jól szórakozom, ez az érzés pedig a vége felé közeledve is csak enyhén akart alábbhagyni. A Boszorkányvadászok egy Grimm-mesékbe oltott, odabaszós gore- és látványfesztivál, a vártnál jóval magasabb gyártási színvonalon.

Az egész nem meglepő módon a szokásos eredettörténettel kezdődik: Jancsit és Juliskát a lelketlen szülők kipaterolják az erdőbe, ahol kisvártatva belefutnak egy édességipari termékekből összetákolt kunyhóba, valamint annak kannibál hajlamú tulajdonosába. A kimenetel közismert, címszereplőink (az eredeti ugye Hansel & Gretel: Witch hunters néven fut) pedig zsenge koruk ellenére máris két fontos élettapasztalattal gazdagabban távoznak a helyszínről. Egy: ne sétálj be mézeskalács-házakba! Kettő: ha boszorkányt szeretnél ölni, gyújtsd fel a ribancot!

A Tim Burton és a korai Sam Raimi szerelemgyerekének tűnő intro után aztán a cselekményen sok csámcsogni való nincs is. A gyerekek vagányan beleszarós Jeremy Rennerré és dögösen vagány Gemma Artertonná cseperednek, napi kenyerüket bőrszerkóba bújva a fiktív tizenikszedik századi Németföld boszorkánymentesítésével keresik, mégpedig elég sikeresen, mint ahogy a főcím fametszetekre hajazó képsorai is bizonyítják. Aztán megjelenik egy tőle erősen szokatlan, mégis testhez álló szerepben Famke Janssen, meg a klasszikus covenhez (D&D játékosok érteni fogják), na jó, mondjuk boszorkakörhöz óhatatlanul hozzátartozó két másik nyanya, és felforr a metaforikus bili. Ja, és ha már színészekről van szó: Peter Stromare a szokottnál talán kevésbé önfeledten, de azért most is nagyon szórakoztatóan hozza a karakteres szemétládát, lassan igazán szeretném valami komolyabb főszerepben látni.

HG2.jpgUnalmas, elcsépelt? Igen, az … lenne, ha nem a hatásosan felépített látvány, a büdzséhez képest kibaszott jól levezényelt akciójelenetek, vagy éppen a minden családbarátságtól nagyon-nagyon távol álló erőszakparádé képezné a film gerincét. A boszorkányok félelmetesek, vadállat módjára négykézláb rohannak, üvöltenek és küzdenek, a stukkerek soklövetűek, a harcok egész változatosak és ötletesek, a végtagok röpködnek, vadászaink mogorván köpködik a fuck szócskát, az alkotók pedig még attól se riadnak vissza, hogy gyermekgyilkosságot, tervezett nemi erőszakot, vagy éppen gonosz varázslat hatására a tulajdon anyját lelövő kamaszt mutassanak. Mindezt úgy – és ez nagyon fontos – hogy nem olcsó, ízléstelen provokációnak tűnik, hanem indokolt dramaturgiai elemnek.

Ráadásul a fentiek tényleg nem az ilyen alkotásokra általában jellemző, harmadrangú megvalósításban jelennek meg a vásznon, hanem egy-két bénább megoldástól eltekintve nagyon is pofásan, kimunkáltan, és ami még fontosabb: elegánsan. Az olyan apró, mégis hatásos vizuális gegektől kezdve, mint amilyenek a képernyő szélén éppen hogy csak elcammogó, az elrabolt gyerekeket egy hátizsákra emlékeztető faketrecben cipelő trollok, az erdő bogos fáinak kísérteties ábrázolásán át egészen a seprűnyélen nyargaló boszorkányokig, egyszerűen kurva jól néz ki a film. Márpedig láthatóan nem azért, mert rengeteg pénzt öltek bele, hanem mert valakinek az alkotógárdából akadt éles szeme és normális koncepciója.

Persze némi sztori is van, és bár kétségtelenül nem jó, inkább akkor már szar, de ide elég is ennyi. A középső harmad sajnos még így is vontatottnak és fölöslegesnek tűnik a maga erőltetett karakterpillanataival és a kötelező csavarral, ami azonban a javára írható, hogy végső soron nem sokkal blődebb az elmúlt fél évtized tömegfilmjeinél, ezek alatt pedig az igazán sikereseket is értem. Oké, az Edward nevű troll és a King Kongra emlékeztető szál bevallottan nem kellett volna.

HG1.jpgA vége felé viszont szerencsére megkapjuk, amit az elején csábítóan elhúztak az orrunk előtt: a boszorkányszombaton véghezvitt mészárlás olyan, mintha a Diablo játékmenetének sosem létezett filmes feldolgozásába csöppennénk, a banyák seprűvágtája az erdőn keresztül a Jedi visszatér hasonló pillanatait idézi, a végső bunyó (igen, boszorkányos-okkult film létére a végén egy marha nagy pofonváltás van) pedig ha nem is monumentális, de legalább kellemesen zsigeri. Messze nem nagy költségvetésű blockbuster-szint, de annak a kevésnek, ami lenni szeretne, bőven elég. Egyedül az esetleges folytatást megelőlegező képsorok nélkül tudtam volna meglenni, de ha ez a záloga egy komolyabb háttérrel megvalósított, a jelenlegi receptet feljavító második résznek, hát egye fene.

Sok filmről szokás állítani, főleg az utóbbi időben, mintegy mentegetőzve, hogy a sztori mindegy, a látvány, az akció, meg úgy általában a kúlság a lényeg. A Boszorkányvadászok ízig-vérig gyermekded, balfasz megfejtés, mégis, hosszú évek óta az első, ami mellett én is így érvelek. Agyatlan, magába szippantó gyökérség, de talán pont azért, mert azt az egyet mégis észben tartja, hogy ennyihez is kell alapozni, kell tudni ritmust és mértéket tartani. Tommy Wirkola rendező neve eddig különösebben nem volt ismert (már ha azt a pár elvetemültet leszámítjuk, aki fejből vágja a Náci Zombik rendezőjét), de még az is előfordulhat, hogy érdemes lesz megjegyezni.

2013. november 7.

Zero Charisma

ZC2.jpgAzoknak, akik bármikor is lelkesedtek a többség által gyerekesnek, elmaradottnak, furcsának ítélt dolgokért, ismerős lehet az érzés: ami nekünk a világmindenség, az a világmindenségnek valami komikus, egyenesen groteszk, lesajnálandó marhaság. Idővel legtöbben talán azt is megtanultuk, hogyan takargassuk, mentegessük, vagy éppen – micsoda árulás – bagatellizáljuk széles nyilvánosság előtt kedvencünket, pusztán a többség számára elfogadhatónak hitt arcunk megőrzése végett. Aztán vannak azok, akik basznak erre az egész, leginkább tán fejben létező kényelmetlenségre, és felvállalják életvitelszerű rajongásuk tárgyát – vagy azért, mert tényleg nem ismernek, nem is akarnak mást ismerni, vagy pedig azért, mert éppen nagyon is kiforrott, magabiztos személyiségek, akiket egyéb sikereik mellett pont nem izgat, mit gondol róluk szélesebb közegük. Sőt, úgymond még a szart is képesek arannyá varázsolni. Bingó, geekekről, azaz a két legvégletesebb alfajukról van szó, azaz nerdről és hipsterről. Az önkényes címkézés persze veszélyes, kétélű fegyver (sebzése d12 [19-20, x2], sikeres mentődobás felez), a precíz, értékítéletektől mentes jellemrajz (ami nem favorizálja a Lawful goodot a Chaotic neutrallal szemben) viszont talán nagyobb eséllyel célba talál.

A Zero Charisma az egyik legkönnyebben kipécézhető nördségnek, az asztali szerepjátéknak emel pentagrammákkal, fekete gyertyákkal ékesített oltárt, és ha már, hát ugyanazzal a lendülettel le is rombolja. A szerepjáték szülőföldjén a hobbi természetesen még az arányokhoz képest is jóval elterjedtebb, mint az Óvilágban, bőven nyílt alkalma kivívni magának azt a közismertséget, ami már szavatolja, hogy tágabb körök számára is érthető paródiák koncául vessék. Ennek megfelelően kikacsintások az E.T.-től kezdve a stand-upon át a The Simpsonsig és azon is túl mindig is léteztek, érdekes módon azonban mostanáig kellett várni, hogy profi, egész estés film készüljön a jelenségről. Jó, ez nem teljesen igaz, hiszen már '82-ben ott volt a szerepjátékokat akkortájt övező, mondvacsinált botrányokat (Sátánisták! Gyilkosok! Öngyilkosok!) meglovagló, akaratlanul is humoros Mazes and monsters („Misztikus játék” - möhöhö) című bigyó, lélektani dráma (benne a friss, tokátlan Tom Hanks), de arra, hogy valaki, aki ért is a dologhoz, vegye magának a fáradságot, és leforgasson 86 percnyi, kizárólag a témára fókuszáló filmet, még nem volt példa.

De mi is ez a téma, és mit értek az alatt, hogy „valaki, aki ért a dologhoz”? Ezzel a kérdéssel vissza is kanyarodunk a bevezetőben megszellőztetett ambivalenciához, hiszen nem egy szűkebb rétegnek szóló fanservice-ről, de nem is egy laikusokat olcsón röhögtetni kívánó freakshow-ról van szó. A címét eleve D&D-s szakzsargonból kölcsönző Zero Charisma az előzetesek alapján enyhén alpári, tét nélküli indie vígjátéknak tűnt, kicsit olyasmi attitűddel, mint amit fentebb vázoltam: itt vannak ezek a hülyék, jól karikírozható jellegzetességekkel, röhögjük már ki őket. Ugyanakkor a hobbi hívei is örülhettek egy kicsit, hiszen már a trailerben isakadt klasszikus asztali parti, labirintustervezés kockás füzetbe, ólomfigura, WoW-alázás, szakzsargon. No kérem, a film a kettő között trafált be, mégpedig, hogy közegen belül maradjunk, kritikusan.

ZC1.jpgTúlsúlyos, zsíros hajú főhősünk, pardon, Mesélőnk, Scott, a, hát igen, Mesélő. Sok mást nem is lehet róla elmondani, éspedig azért, mert harmincon túli férfiemberként ő is kizárólag így gondol magára. Nője még nem volt (már ha egy Wonder Woman-füzettel való afférját az általános iskolai slotyiban leszámítjuk), menthetetlenül rajong a harmadrangú szimfonikus metálért (illetve inkább ideális háttérzenének tartja), minimális jövedelmét ételkihordóként keresi, aztán azt is újabb geek-ereklyékre bassza el, ahelyett, hogy mondjuk az őt elszállásoló és eltartó nagyanyjának hazaadná. Egy dolog van, amiért él, amibe szívét-lelkét beleadja, amiben (önmaga szerint) igazán jó, az pedig a kicsiny, hozzá hasonló szerencsétlenekből álló cimboráinak immár három éve mesélt játék, és annak szakszerű levezénylése. Mígnem süvölteni kezdenek a végzet baljóslatú, fekete szelei, mivel a csapatba bekerül Miles, a vagány, vicces srác, aki, horribile dictu, nem elég, hogy sört hoz, megröhögteti a befásult haverokat, de jó nője van, és még azt is képes másodpercek alatt fejben kiszámolni, miért is gyorsabb a Falcon az Enterprise-nál. Scott világa (kartondobozos, gyönyörű borítókép, két vaskos füzet, egy nagy térkép, plusz extrák) alapjaiban rázkódik meg, és hamarosan nem is lehet kérdés: ő és Miles ellenfelek, mit ellenfelek, egymás nemezisei!

Innen nagyon könnyű és kézenfekvő lett volna a klasszikus receptet követni, mely szerint a vesztes underdog idővel megtalálja önbizalmát, felismeri, hogy a mindig is vallott, ám félúton kétségbe vont értékei tényleg értékesek, majd felülkerekedik karizmatikusnak tűnő, ám a végjátékban velejéig aljasnak bizonyuló ellenlábasán. Ebben a formában ez egy unalomig ismert vígjáték (vagy bármilyen más műfaj) dramaturgiája, és sajnos a Zero Charisma az utolsó tíz percben richtig úgy vált erre a vágányra, mintha előtte nem valahol tök máshol zakatolt volna önfeledten.

Egészen a befejezésig ugyanis nincs jó és rossz, nincs szimpatikus és antipatikus, sőt, akkor már csak antipatikus, de átérezhető van. Scott az elejétől fogva nem egy szerethető, bumfordi lúzer, hanem egy saját tehetetlenségében fuldokló, azt másokon gátlástalanul kiélő, zsarnoki hajlamú barom, a családja és tágabb környezete úgy undorító, ahogy van, és minden jámborságuk ellenére még az elnyomott játékostársai is egyszerűen annyira bénák, hogy nagyon nehéz szimpatizálni velük. Akkor már egyedül a velejéig cinikus, de legalább pengén látó Nagyi, és az addigi vonásaitól a film végén elég erőltetetten megfosztott Miles az egyetlen olyan figurák, akikkel jó érzéssel lehet azonosulni nézőként.

ZC4.jpgRossz érzéssel azonosulni a többiekkel, főleg a főszereplővel viszont végig nagyvonalúan megadatik, olyannyira, hogy olykor már a mi arcunk ég az övék helyett. Scott a haldokló nagyanyjával üvöltözik, hogy ki kapja a házát, képes kiosztani kedvenc hobbija (Gary Gygax-ról mintázott) legfőbb guruját annak kapcsán, hogy is kéne játszani, péntek esti dugás helyett jóval gyengébb fizikumú haverja friss pattanását nyomja ki gyengédnek nem nevezhető erőszakkal (inkluzíve posztkoitális lihegés egymás mellé ledőlve), tőle elpártoló csapatát pedig potya tapasztalati pontok kilátásba helyezésével reméli visszaszerezni. Komolyan, én ennyire kényelmetlenül filmnézés közben ritkán éreztem magam, és szerintem ez arról is sokat elmond, mennyire tűpontos a jellemrajz. Sajnos nagyon könnyű felismerni azt a felnőni képtelen, rajongásában megrögzült, eszképista roncsot, amivé hithű geekként válhat, és – illedelmeskedést félretéve – bizony gyakran válik is az ember, de ugyanígy (bár ismétlem, Miles pálfordulását a végén durván következetlennek tartom, még ha érteni vélem is, mi volt vele a szándék) a felsőbbrendű, távolságtartó, a lelkesedést kizárólag trendként kezelni képes sznobot is.

A Zero Charisma, bár kül- és bennfentesként egyaránt lehet rajta (leginkább kínosan) röhögni, nem vígjáték, végképp nem olcsó szórakozás. Inkább akkor már kegyetlen, de korántsem rosszindulatú szatíra egy olyan jelenségről és rétegről, amit itt szerintem mind jól ismerünk, tovább megyek: közegtől és preferenciáktól függetlenül általános érvényű. És bár – vagy pont, mert – az erőltetett, de azért mégsem egyértelmű befejezéstől eltekintve ódzkodik az állásfoglalástól, a legtöbbünkre, már a tágabb kört megszólítva, érvényes.

2013. november 4.

A holló

Crow1.pngNincs még egy ilyen film.

Általában, ha a geekzre írok, mégpedig ide leginkább a kedvenceimről szoktam, igyekszem valamelyest objektivitásra törekedni, már amennyire gyarló emberi mivoltomból futja. Most azonban, kedves olvasóink, nézzétek el nekem, nem fogok. A holló ugyanis az egyetlen olyan film, amit '95 környékén, egy osztálytárstól kölcsönkapott videokazettán meglesve a végén (It won't rain all the time...) azonnal visszatekertem, és abban a szúrásban újranéztem, azóta meg vagy hússzor. Ez persze az ízlésvilágom hiányosságairól is tanúskodik, hiszen mostani szemmel nézve azért jócskán kiütköznek a hibái, mindazonáltal a blogolás óriási előnye, hogy olyan szubjektív lehetek, mint a mindenkori politikai kommunikáció, azaz amennyire az aktuális érdekeim és hangulatom megkövetelik. Erősen elfogult, összevissza hazudozó ismertetőm következik.

Kezdem rögtön azzal, hogy a Cure zenéjével megtámogatott, tükörbezúzós, sminkelős jelenet a legfaszább hősgenezis, amit valaha vászonra vittek. Erről velem lehet vitatkozni, csak éppen kurvára nem érdemes, mert érvelni nem fogok, meggyőzni magamat meg végképp nem hagyom. "Just paint your face, the shadows smile /Slipping me away from you /Oh it doesn't matter how you hide /Find you if we're wanting to /So slide back down and close your eyes /Sleep a while,you must be tired" – jajong Rober Smith, és mennyire passzol! Innentől nem is lehet kérdés, hogy a Holló egy hatalmas film.

Nyilván nem ez a filmtörténet csúcsa, naná, hogy nem, sőt, valójában alig több egy gótikus gimmickkel megtoldott bosszú-, vagy ha úgy tetszik, szuperhősfilmnél. Bármennyire szokás ezen lovagolni, az is tök mindegy, hogy Brandon Lee-t történetesen a forgatás alatt érte a halál. Persze, szar ügy, de inkább nem szeretném elhinni, hogy maga a végeredmény emiatt örvend kultstátusznak. Engem legalábbis az össztermék szempontjából bármilyen filmnél teljesen hidegen hagy, elhunyt-e menet közben valaki az alkotógárdából, és ez nem érzéketlenség, csupán a dolgok helyükön kezelése.

A holló önmagában méltó, hogy verjük rá a nyálunkat. Ha megnézzük ezt a James O'Barral, a forrásként szolgáló képregény alkotójával készült, amúgy lenyűgöző interjút, ott elhangzik, hogy a producerek szerint minden idők egyik legsötétebb képregényéből, aminek keletkezését egy személyes tragédia mellett nem kevéssé befolyásoltak olyan zenék, mint a Joy Division, The Cure, Bauhaus, vagy Iggy Pop, akár musicalt is lehetett volna forgatni, Michael Jackson főszereplésével (akit maga az interjú egyáltalán nem izgat, az 26:41 környékén győződhet meg, hogy így volt). Köszönjük szépen, bár tény, hogy ez a változat már csak perverzióból is számot tarthatott volna az érdeklődésemre.

Crow2.jpgEhhez képest valami döbbenetes, isteni szerencse, hogy bár a film az alapanyaggal (ami a maga punk-lírába áztatott, történetnek csak jóakarattal nevezhető erőszakorgiájával olyannyira külön írást érdemel, hogy itt és a továbbiakban csak minimálisan térek ki rá, a filmmel is csak ott vetem össze, ahol végképp elkerülhetetlen) csak nagyon távoli köszönőviszonyban van, mégis a 90-es évek egyik legkarcosabb, leginkább kompromisszummentes, önmagában is működőképes adaptációját kaptuk, és akkor azt is ide merem írni, hogy a képregényfilmek újkeletű dömpingjét megelőzve az egyik legerősebb feldolgozás, ami valaha született.

A szerkezeten és a sztorin elmélázni teljesen meddő vállalkozás, merthogy szinte csak ürügyként léteznek: faszit és barátnőjét kegyetlenül meggyilkolják, faszi egy madarat kergetve kimászik a sírból, brutális bosszút áll, a végére kis bonyodalom, leszámolás, csókolom. Akár fordított szemszögű slasher-mozi is lehetne, de természetesen a lényeg nem itt rejlik.

A holló szikár, végletekig lecsupaszított alkotás, illetve nem mindig, de jellemzően azokon a pontokon működik a legkevésbé, ahol magasabbra céloz. Erényei nem a dramaturgiai vagy jellemfejlődési csavarokban, hanem a jancsiszög-összetettségű alaptéma ábrázolásában mutatkoznak meg, legjobb tulajdonsága egészen pontosan az a fajta nyersnek és akár ötlettelennek is nevezhető keresetlenség, ami leginkább az exploitation-filmek sajátja. Ne is szépítsük, A holló minden ráaggatott hangulati elem dacára maga is exploitation a javából - eleve kivégzésjelenetek laza láncolata, de még ezt is megfejeli olyan elképesztő nyalánkságokkal, mint mikor az elviekben pozitív főhős heroinos fecskendőkkel akupunktúrázza tele szerencsétlen áldozatát.

Mert hogy máshogy lehetne elmesélni a halálból visszatért rockzenész történetét, aki egy törzsasztalnyi, mosdatlan, rossz arcú bűnözőn vesz véres elégtételt? Jó, kicsit szórakoznak a drámával, a szerelemmel, a cigiről leszokni készülő őrmesterrel, meg a gördeszkás, félárva kislánnyal, de ha őszinték vagyunk, ezek csak töltelékjelenetek, a leghatásosabb ugyanis még mindig az, ahogy a harlekinarcú, sétáló hulla ipari ritmusokra halomra lövi, kardélre hányja, vagy éppen ezeknél sokkal kreatívabb módokon meneszti halálba a helyi alvilág krémjét. Nem mondom, tényleg van valami rohadtul szép Eric Draven szenvedésében és síron túl is tartó szerelmében, de ezek csak addig szükségesek, amíg megalapozzák a haragját. A hollót azért lehet nagyon szeretni és átélni, mert a legtöbben hasonlóan, kurvára dühösek tudunk lenni, amikor éppen fáj az élet, és az elképzelés, hogy ilyen ádázul, mégis stílusosan vágjunk vissza, bármennyire kamaszos és éretlen is, szerintem a legtöbbünktől nem áll távol. Vagy csak én vagyok szociopata, ebben az esetben kérlek, szóljatok, hátha megmenthető pár élet, ha időben elhúzok terápiára.

TheCrow3.jpgArról aztán nem is beszélve, hogy a 90-es években elharapózni kezdő, mára pedig abszolút fősodorrá vált urbánus gótikának ez volt az egyik első, és talán legszilárdabb mozgóképes sarokköve. Az idealizmus és a kiábrándultság természetfeletti motívumokkal vegyített összecsapásába a lepusztult, eső áztatta, korrupt nagyváros színfala előtt ilyen kellemesen se előtte, se utána nem borzonghatott bele a nagyérdemű. Az is ritka, hogy egy nagyközönségnek szóló film ilyen szépen szolgálja ki egy viszonylag periférikus, teljesen más médiumban gyökerező szubkultúra (jelesen a gót/dark zenei színtér) igényeit. Igaz, szerintem pont az amúgy sokat méltatott, a korszak felkapottabb underground zenéit felsorakoztató soundtrack a film egyik leggyengébb pontja, mert hiába tiszteleg a filmes lehetőségekhez képest elfogadhatóan O'Barr eleve zenei ihletésű eredetije előtt, hiába passzol remekül a pont ugyanennek a színtér bandáinak klipeket rendező Alex Proyas stílusához, kevés kivétellel felejthető előadók felejthető dalait sikerült összegyűjteni, amik egyszerűen méltatlanok a képregényben megidézett, műfajteremtő klasszikusokhoz. Akkor már nagyságrendekkel jobb Graeme Revell, a kísérleti filmzenék 90-as évekbeli gurujának szimfonikus aláfestése, ami panaszos kórusaival, egzotikus fúvósaival, törzsi ritmusaival, ipari csattogásaival hátborzongatóan hozza a már-már mitikus városi vadon időtlen, nyomasztó hangulatát.

A végén csak nem lettem olyan elfogult, mint szerettem volna, mindazonáltal megismételhetetlen, elemi erejű filmnek tartom A hollót, és a nyilvánvaló hibái dacára is marad - stílusosan - örök szerelmeim egyike. Kár azért a néhány túl sokat markoló, megmondókényszeres jelenetért, kár az esetenkénti nyálasságért, kár az elkerülhetetlen, mégis bántóan kilógó, hősies, végső leszámolásért. Kár, kár, kár, szól a holló (ami persze igazából varjú), de károgjon csak, mert azt, amitől kurva jó, zsigeri és páratlan az egész, ezek sem tudják elrontani, és hát ja: nincs, tán nem is lesz még egy ilyen film.

2013. október 24.

Descent: Journeys in the Dark (második kiadás)

Descent1.jpg

A dungeon, azaz (kell ezt még magyarázni?) a szörnyekkel, csapdákkal teli kazamatarendszer az egyik legnagyobb és legelterjedtebb toposz a hősi fantasyben, hiába nem szerepelt mára rögzült, explicit formájában egyik műfajteremtő klasszikusnál sem. Persze, már Tolkiennál is olvashattunk hegyek gyomrában rejlő ork-járatokról, Howard Conanja pedig nem egy ősi, elfeledett templom ingóságait tulajdonította el jogtalanul, az igazi, egyébként minden józan logikát sutba vágó dungeon mégis szinte kizárólag játékokra jellemző – hát persze, hiszen erre találták ki. Az ezen a területen megmutatkozó hatása viszont óriási.

Onnantól kezdve, hogy 1974-ben Gary Gygax és David Arenson megalkották az eredetileg ólomfigurás, történelmi csatákat megelevenítő, harci szimulációkból kifejlődött, interaktívan narratív játékukat, majd a Dungeons and Dragons nevet adták neki, egyszersmind a következő fél évszázad, és még ki tudja hány eljövendő évtized játékfejlesztésének egyik fő irányvonalát is megalapozták. Az alapötlet mindössze annyi volt, hogy a figuráktól és a nagy seregektől megszabadulva a csataszimuláció pusztán egy maréknyi, akkoriban viszonylag frissnek ható írók és különféle mitológiák nyomán elképzelt hősre koncentráljon, akiket mind egy-egy játékos irányít, az akadályok és ellenfelek menedzselése pedig háruljon egyetlen személyre, a mesélőre, vagy ahogy nagyon beszédesen elnevezték, a Dungeon Masterre. Az elképzelés, hogy a szerepjáték során akár jellemfejlődést is magába foglaló, összetett történeteket lehessen együttes erőfeszítéssel elmesélni, még sehol nem volt: ahogy a névadás is sugallja, a dolog eleinte, a legelemibb formájában arról szólt, hogy a főszereplők végigtarolják az agresszorokkal teli labirintust, a végén felmarkolják a trezsőrt, amiből aztán a következő, még veszélyesebb kalandhoz megvásárolhatják a felszerelést. Akkoriban forradalmi ötlet, mára fakocka.

Magán a szerepjátékos szubkultúrán belül legkésőbb a 90-es évek elejére sikerült eljutni a szimpla szörnygyilkolástól a narratív szempontból és igény esetén akár pszichológiailag is színes játékokig, de aztán ott van még a videojátékos színtér óriási hányada, ami az eredeti D&D nélkül létre sem jött volna, legalábbis a mai formájában tutira nem. És nem csak a tényleges rpg-kre kell itt gondolni, hiszen az fps-forradalom (azzal együtt pedig a 3D-technológia elterjedése) is rengeteget köszönhet a formátumnak. Ne feledkezzünk meg a Magic: The Gathering nyomán elburjánzó, gyűjtögetős kártyajátékokról, a szerepjáték kistestvérének számító lapozgatós könyvekről, vagy éppen a rengeteg kapcsolódó társasjátékról sem, amelyek mind abból táplálkoznak, hogy valaki egyáltalán kitalálta ezt az egész „éljük bele magunkat a főszereplő helyébe” megközelítést.


Descent2.jpg

Az ilyen típusú társasjátékok egyik legtekintélyesebb, újabb keletű képviselője a Fantasy Flight Games eredetileg 2005-ös nagyágyúja, a Descent: Journeys in the Dark, ami 2012-ben érkezett el a második, javított kiadásához. Sajnos az eredetiről csak minimális ismeretekkel rendelkezem, szóval nagy összehasonlításra senki ne számítson. Egyébként a két kiadás a külön forgalmazott Conversion kit segítségével kompatibilissé tehető, így a régi rajongóknak sem kell a polcra száműzniük gyűjteményüket, sőt, az újak is beszerezhetik a régi kiadványokat, már ha pénztárcájuk engedi. Amennyire tudom, a mechanizmusok nagyjából változatlanok, inkább a tartalom esett keresztül jelentős áramvonalasításon, ami már abból is látható, hogy gigantikus elődjével ellentétben a mostani kiadás fele akkora, kompaktabb dobozban került forgalomba.

Ez azonban messze nem azt jelenti, hogy az igencsak húzós ár leperkálása ellenében keveset kapnánk: a játék tömve van figurákkal, kártyákkal, terepsablonokkal, állapotjelző plecsnikkel. Ezek kivitelezése az FFG-től megszokott módon nagyon magas színvonalat képvisel, egyetlen komolyabb problémám a figurákkal akad, mert bár dizájnra elfogadhatóan pofásak, a kelleténél egy fokkal puhább műanyagból öntötték őket, így sajnos már kicsomagoláskor elgörbült fegyverekkel, csálé talapzatokkal találkozunk. Az meg a másik, hogy a főellenfelek nem kaptak saját bábut, csak tokeneket, így ha őket is teljes valójukban szeretnénk az asztalon látni, leszünk szívesek újra a kasszához fáradni. Amire viszont nem lehet panasz, az az egymásba illeszthető terepelemek kimunkáltsága és minősége: gyönyörűen megfestett, robusztus darabok, ráadásul mindkét oldaluk hasznosítható (az egyiken a szabadtéri, a másikon a labirintusbeli helyszínek láthatók). Arra készüljünk fel, hogy miután mindent kicsomagoltunk, és a sablonokból kinyomkodtuk a kartonelemeket, az életben nem fog többé sikerülni mindent szépen, gazdaságosan vissza is rakni, az inserttől tehát már előre is vegyünk búcsút.

A manapság elterjedt crawlerek többségével ellentétben a Descent csak részben kooperatív, ugyanis az eredeti gyökerekhez olyannyira hű, hogy az ellenfelek irányítása az egyik játékos, itteni szóhasználattal élve az Overlord feladata lesz, az ő mesterkedéseivel kell majd szembenéznie a legfeljebb négy főt számláló hőscsapatnak. Ebből következik, hogy a játék csak félig-meddig rendelkezik olyasfajta mesterséges intelligenciával, mint mondjuk a Wizards of the Coast D&D-re épülő Adventure System játékai (pl. Castle Ravenloft), és a labirintus sem önjáróan, véletlenszerűen, a karakterek előrenyomulása nyomán generálja magát, hanem előre megadott módon kell felpakolni – mondanom sem kell, hogy ez a rengeteg egyéb kellék elrendezgetését is beleszámolva,  alsó hangon jó 20-30 perces előkészületi időt jelent.

Descent5.jpg

A küldetéseknek ez a kötöttsége elsőre talán nem túl kedvezően tünteti fel a Descentet, már ami az újrajátszhatóságot illeti, szerencsére azonban amellett, hogy már az alapdobozban is rengeteg van belőlük, a többségük még okos tervezésről tanúskodva többféle lehetséges megoldással is rendelkezik, valamint az Overlordnak azért mindig van némi beleszólása, hogy milyen szörnyeket állít csatasorba, vagy hova helyez el bizonyos kulcsfontosságú, a felek által megszerzendő tárgyakat. Eleve a legtöbb kaland két részből áll, és az első felvonás eredményétől függően alakulnak aztán a második bizonyos jellegzetességei, céljai, hol az egyik, hol a másik félnek kedvezve. Céljai márpedig nem csak a hősöknek vannak, hanem az Overlordnak is, akinek messze nem annyiban merül ki a feladata, hogy minél több mumust előrángatva lemészárolja a karaktereket – teszem azt, foglyok kivallatásával kell rájönnie, ki közülük az általa keresett kovács, majd még meg is lógnia vele, miközben a jófiúk az idővel versenyezve próbálnak eljutni a börtönblokkig, hogy megakadályozzák ebben. Ha aztán a gyárilag mellékelt sztorik újrahajrázásból elegünk lenne, az FFG honlapján található ingyenes kalandtervezővel megalkothatjuk a sajátjainkat, de akár a közösség által létrehozottak valamelyikét is kipróbálhatjuk.

Ami a szabályokat illeti, a műfaj többi képviselőjéhez képest nagy meglepetésekre nem kell számítani, alapvetően kockadobálással lebonyolítható harcot, varázslatokat, speciális képességeket kapunk, hőseinket tárgyakkal szerelhetjük fel, az Overlord a szolgáin kívül pedig egy paklinyi genyóságot tartalmazó kártyára támaszkodhat, amikből körönként egyet kijátszva keserítheti meg a kalandozók életét (felgyorsíthatja a szörnyek mozgását, egymás ellen fordíthatja a csapat tagjait, és még ezer más módon kellemetlenkedhet). Az alapmechanizmus szépen, kiegyensúlyozottan működik, a szemfüles játékosok a különféle képességekből és szituációkból pedig látványos kombókat hozhatnak ki, akár az utolsó pillanatokban is megcsavarva egy-egy küldetés menetét.

Descent3.jpg

Bár a Descentet egy-egy játékra is érdemes elővenni, oroszlánkörmeit (és sajnos hibáit is) a kampányban villantja meg igazán. Itt a kalandkönyvben található fejezetek egymás után, összefüggő történetet alkotva követik egymást, visszatérő szereplőkkel, fordulatokkal, hosszú távú célokkal. Persze nem kell semmi komolyra gondolni, a plot kimerül a szokásos „sötét nagyúr fenyegeti a királyságot, meg kell állítani” felállásban, de annyira bőven elég, hogy keretbe foglalja az egyes játékalkalmakat.

Amit viszont nagyon szépen megoldottak, az, hogy a mesének több lehetséges iránya és kimenetele van: az egyes játékok után mindig két lehetséges folytatás van, és az éppen teljesített rész győztese dönti el, melyik következik. Ha ez nem lenne elég, a kampány második felétől az elsőben bekövetkezett győzelmek és vereségek szintúgy befolyással vannak arra, hogy a tekintélyes felhozatalból melyik küldetések választhatók, így az egész végül nem csak véletlenszerű események sorozatának, hanem szerves egésznek tűnik. Természetesen a hősök ebben a játékmódban már tapasztalati pontokat gyűjtenek, de még az Overlord is fejlesztheti és személyre szabhatja a pakliját, hogy aztán az utolsó összecsapások már tényleg igazán összetett, eposzi élményt nyújtsanak.

A Descent erényeiről a finomabb részletek kivesézése nélkül ennyi talán elég is, nézzük, mi az, ami kevésbé működik! A legfőbb gond sajnos az optimalizáció. A Descent ugyanis hiába játszható hivatalosan kevesebben is, a küldetések többsége csak akkor nyújt egyenlő kihívást mindkét fél számára, ha megvan a teljes létszám. Két hős esetén az Overlord a legtöbb játékban felmossa szerencsétlenekkel a labirintuspadlót, háromnál meg aztán neki kell alaposan felkötnie a krómszegecses bőrgatyáját. Eleve elengedhetetlen, hogy az Overlord szerepét ne pont a partink legtompább tagjára bízzuk, mert a játékban igenis gondolkodni, taktikázni kell, és ha két-három, fürgébb észjárású, ráadásul összedolgozó társunkkal kell intellektuálisan felvenni a versenyt, hiába áll rendelkezésünkre komoly arzenál, könnyen megszívhatjuk.

Descent4.jpg

A másik probléma, bár ez nem tervezési hiba, hanem szimplán a játék jellegéből adódik, a borzasztó időigényesség. Maguk a küldetések ugyan nem feltétlenül hosszúak, a játékmenet is kellően pörgős, de az előkészületekkel nem kevés idő elmegy, pláne, hogy amúgy legalább az Overlordnak nem árt előtte tüzetesen megismerkednie az aznapi pályával, és ha még azt is hozzávesszük, hogy a kalandok két félidőre oszlanak, a felpakolással elmolyolt idő máris a kétszeresére ugorhat  (igaz, legalább a második kör előtt ideálisan lehet kávé-, cigi-, sörszünetet tartani). A kampány teljesítése kilenc játékalkalmat igényel, ha tehát heti egyszer sikerül összejönnünk a haverokkal, már csak ez másfél hónapos program, de akkor még épphogy csak megpiszkáltuk a játékban rejlő lehetőségek felszínét. 16 lehetséges karakterrel, a változatos kimenetelű küldetésekkel és a nagyfokú személyre szabhatósággal ez nem is csoda, és persze tulajdonképpen a legkevésbé sem rossz, de ember legyen a talpán, aki akár több éves játék során is képes kiaknázni azt a rengeteg potenciált, ami az alapjátékban, meg a természetesen menetrendszerűen érkező kiegészítőiben rejlik, amelyek közül csak önmagában a legújabb (Labyrinth of Ruin) közel háromnegyed annyi tartalmat rejt, mint maga a kezdődoboz.

Így hát kicsit gondban is vagyok, időmilliomosokon kívül kinek is merjem ajánlani a Descentet, bármennyire jó. Bár akkor is szórakoztató, ha csak időről időre, egy-egy kaland kedvéért kapjuk elő, de ezért igazán kár húsz ropit kicsengetni, a műfajban akadnak gazdaságosabb megoldások is. Igazán jól kampánymódban teljesít, már ha sikerül rendszeresen összerángatni a maximális létszámú társaságot, ugyanakkor, mint ahogy Nagy Krisztián kolléga találóan megfogalmazta, ezzel az erővel akkor már szerepjátékozni is lehet, ami bár nem ugyanaz, de azért kísértetiesen hasonlít. Ha érdekel a játék, a legjobban talán akkor jártok, ha előre becéloztok másfél, két havi időt, amit fixen rászántok, az árat meg páran összedobjátok, mert az élmény amúgy nagyon is megéri.


2013. október 9.

Hegylakó (1986)

highlander2.jpgMár megint azok a csodás 80-as évek!

A blogon már annyiszor méltattuk őket, hogy nehéz, és valószínűleg fölösleges is bármilyen nagy lélegzetvételű tirádát zengenem róluk, ugyanakkor képtelen vagyok nem rácsodálkozni újra és újra, micsoda őrült, sziporkázó korszak volt ez a popkultúrában. Kétségtelen, hogy a rajongás egyik fő összetevője a gyerekkor iránti nosztalgia, és a tény, hogy az első élmények a legmaradandóbbak. Mégis, idősebb fejjel visszatekintve, régi kedvenceimet elő-elővéve a legtöbbször azt találom, hogy ha meg is öregedtek, de többségükben bizony kiállták az idő próbáját, gyakran pedig olyan erényekkel bírnak, amiket manapság nagyítóval kell keresgélni. Műfajok alakultak és kristályosodtak ki akkoriban, a legtöbb vicc új volt, így hát nem is volt szükség semmiféle kikacsintgatásra, idézőjelbe tevésre, dekonstrukcióra, a legtöbb zsánerfilmet nyugodtan névértéken lehetett venni, és ami még jobb: bőven akadt szabad mozgástér és lehetőség kísérletezgetésre, járatlan utak felfedezésére. Mondjuk kitalálhattad, hogy egy évszázadokon átívelő történetet akarsz elmesélni néhány rejtélyes halhatatlanról, akik a modern New Yorkban összegyűlve csapnak össze, mert – ki tudja, miért – nem maradhat, csak egyetlenegy.

Így, pőrén leírva az ötlet, ha akarom, izgalmas, de mondhatnám éppen furcsának is, ahol a furcsa azt jelenti, hogy olyan, mintha egy harmadrangú ponyvaíró a valagából cibálta volna ki a határidő lejárta előtt két perccel, másnaposan. Egyszerűen nincs mihez kötni vagy hasonlítani, ennélfogva aztán kétélű kard (haha): egyszerre van meg benne a potenciál, hogy idióta B-film, vagy monumentális fantasy süljön ki belőle. Szerencsére utóbbi lett, de akkor gyorsan próbáljuk meg elképzelni azt a mai producert, aki erre a szinopszisra rábólint, és mondjuk nem az van a névjegykártyájára írva, hogy SyFy Channel. Ugye nem megy.

highlander1.jpgAz igencsak szellős, az alapfelvetés magyarázgatásával nagylelkűen mit sem törődő koncepcióból adódóan a Hegylakó aztán végig veszélyesen keskeny vonalon egyensúlyoz. Minden mozzanatában ott a lehetőség, hogy kibillenjen, és se füle, se farka katyvasszá váljon. Hogy nem teszi, az gyaníthatóan kevésbé a szertelen, túlzsúfolt és kicsit céltalan forgatókönyv, mint inkább a rendező, Russel Mulcahy érdeme. Ahogy nemrég már szó volt róla, Mulcahy a korai klipgyártás pápája, az ezen a téren szerzett tapasztalatai, kikísérletezett és tökélyre vitt megoldásai pedig jócskán tehetnek arról, hogy Connor MacLeod kálváriája ne csak nézhető, de piszkosul szórakoztató is legyen. Elég, ha a kezdő képsorokat vesszük: Sean Connery titokzatos narrációja után olyan elemi erővel robban be a Queen nyitódala, mint amikor egy stadionkoncerten hirtelen kigyúlnak a reflektorok, felharsan az első riff, és felujjong a közönség. És lám, tényleg stadionban vagyunk, a lelátót ellepő tömegen lélegzetelállító svenkben végigpásztázó kamera pedig magabiztosan szúrja ki az egyetlen komor tekintetű nézőt, akit nem érint a plebs őrjöngése – különb dolgokat látott ő ennél. Aztán snitt, az igénytelenül ripacskodó pankrátorokat és a vérért üvöltő csőcseléket hirtelen ködös hegyvidék, szélfútta törzsi lobogók, a csúcspont felé közelítő gitárszólót pedig időtlen, kiességet sugalló dallam váltja fel (a Queen és Michael Kamen zenéi nem csak önmagukban marha jók, de egymást is szépen kiegészítik - itt, és az egész filmben egyaránt). Múlt és jelen, magány a tömeg közepén, elidegenedettség, silány szórakozást szolgáló erőszak az igazival szembeállítva, o tempora, o mores: hibátlan kollázs és sűrítés, alig pár percben.

Ez a folytonosan előre-hátra utalgató, az idősíkokat és témákat okosan egymásba fűző megközelítés menti meg a filmet attól, hogy szanaszéjjel essen, bár a léc olykor vészesen meginog. A történet nagyobb egységeit (Connor szülőfaluja, Ramirez melletti tanulóideje, valamint az újkori jelenetek) újra és újra a fősodorhoz csak nagyon lazán kapcsolódó szegmensek akasztják meg: a két (!) szerelmi szál, a semmibe tartó rendőrségi nyomozás, a vietnami veterán fegyverbuzi magánakciója, a Connor titkárnőjéhez és a Kastagirhoz kapcsolódó flashbackek, no meg a klipszerű, zenés betétek mind nagyon közel járnak ahhoz, hogy fölöslegesnek hassanak, végül azonban csak sikerül valahogy belesimulniuk az egészbe, egy kicsit jobban árnyalniuk, kerekebbé tenniük azt. A végén még azt is elhiszem, hogy egy halhatatlan élettörténetét máshogy nem is nagyon lehetett volna elmesélni, és ez, kérem bravúr.

highlander4.jpgDe hagyjam már abba a szerkezet szétcincálását, akad itt egyéb is, bőven. Kezdjük talán azzal, hogy a Hegylakó egy istenverte urban fantasy remekmű, mégpedig abból az időszakból, amikor mondjuk Neil Gaiman, de úgy általában maga a fogalom jóformán még a kanyarban sem voltak. Még egyszer: évszázadok óta közöttünk bujkáló halhatatlanok gyűlnek össze a 20. századi New Yorkban, hogy egymás buksiját lenyiszálgatva megküzdjenek egy számukra is rejtélyes jutalomért. Mi ez, ha nem a műfajban azóta klisévé avanzsált, modern színfalak mögött titokban dúló, természetfeletti háború egyik legelső prototípusa? Innentől aztán nem is nagy baj, hogy se a halhatatlanok eredetére, se a jutalom pontos mibenlétére nem kapunk magyarázatot, sőt, végső soron pont ezek a képlékeny motívumok hordozzák a legtöbb jó fantasyre jellemző költőiséget. A saját lét értelme és célja feletti töprengésre egy adekvát válasz van, mégpedig az, amit magunk adunk. Ezért lehet, hogy a Kurgánnak a győzelem (vélhetően) az abszolút hatalmat, az emberiség leigázását jelentette volna, míg MacLeod számára a megnyugvást és a megvilágosodást hozza el.

Példás mértékletességről tanúskodik, hogy mindezt nem dörgölik az arcunkba, sehol egy nagymonológ, még az ehhez legközelebb kerülő jelenet (Ramirez elmélázása a csillagokról és a mindenségről) is egyszerű és visszafogott. Csupán itt-ott elejtett mondatokból rakosgathatja össze magának, akinek kedve van, a többieknek meg még mindig ott van egy kurva jó, látványos kalandfilm. Igaz, az akció gerincét kitevő, és a szerzőt akkoriban méretes falécekkel való, önmaga és főleg mások testi épségét komolyan veszélyeztető játszótéri hadonászásra ihlető kardpárbajok mára kissé ügyetlennek hatnak (kivéve a végső leszámolást a Silvercup neonreklám tövében – na, az ma is nagyon fasza), de hát hol máshol kapunk egyetlen filmben középkori romantikát, nagyvárosi akciófilmet, misztikumot, rendőrségi nyomozást?

highlander3.jpgNem lehet szó nélkül elmenni a film két legjobb alakítása mellett sem: Sean Connery, mint bohém, gunyorossága ellenére nagyon is humanista és önzetlen apa- és tanítófigura remekel (nagyjából innentől kezdve aztán szépen benne is ragadt az excentrikus mentor szerepkörben), a sajnálatosan alulértékelt Clancy Brown Kurgánként pedig maga a megtestesült káosz és rombolás: nyers, sötét, ugyanakkor valami ijesztő, nyugtalanító módon a kajánságnak és a humornak sincs híján (ide kívánkozik, hogy a templomi jelenet szövegét Brown nulláról improvizálta, ami olyan remekül sikerült, hogy a forgatáson jelenlévő valódi papok állítólag sűrűn vetették magukra a kereszteket közben). Az akkor már/még sztárgyanús Christopher Lambert ugyan különösebb mélységek és magaslatok nélkül lötyög a főszerepben, ám az mindenképpen a karakter javára válik, hogy mivel ez volt a színész második angol nyelvű filmje (az elsőben – Tarzan, a majmok ura – jóformán megszólalnia sem kellett), a nyelvet akkor még alig beszélő Lambert szinte végig fonetikusan bemagolt szöveget adott elő, ezzel is hihetőbbé téve a 20. századba tévedt, környezetétől idegen halhatatlan alakját.

Sajnos az alkotók nem szívlelték meg saját alaptételüket („There can be only one”), így öt évvel később megbüntettek minket egy, az eredetit már puszta létrejöttével meggyalázó, és azon túl is minden ízében borzasztó második résszel. Mulcahy becsületére válik, hogy tök más filmet képzelt el, utólag el is határolta magát, csak hát már megint a gonosz stúdió. A végeredményről annyit azért el lehet mondani, hogy megfelelő tudatállapotban megtekintve elképesztően vicces, a további folytatásokat, a tévé- és rajzfilmsorozatokat azonban tényleg inkább hagyjuk.

Sajnos állítólag úgyis jön a remake.

2013. július 24.

The Incredible Adventures Of Van Helsing

VanHelsing_CoverArt1.jpgHa kis hazánk kulturális exporttermékeiről esik szó, a legritkábban merülnek fel a videojátékok. Egyfelől eleve a szórakoztatóipar egy olyan szeglete ez, ami bár szépen felzárkózott a film- és zeneipar mögé, mégis változatlanul egy szűkebb rétegnek szól, másrészt a gémerek elhanyagolható százaléka tartja számon, melyik országban székel a kedvencét összehegesztő stúdió. Pedig a magyar játékfejlesztésnek sosem kellett szégyenkeznie, az itthoni alkotók már a '80-as évektől fogva képesek voltak olyan címekkel bővíteni a nemzetközi palettát, amelyek messze nem csupán underground szinten, vagy a kritikusok méltatása nyomán vonultak be a játéktörténelembe: Impossible Mission 2, Imperium Galactica, Sine mora, csak hogy pár régi és új címet említsünk.

A léptékekhez képest tehát nagyon is tisztességes színterünk van. Ráadásul a bolti forgalomban kapható, dobozos játékokon átlépő, elektronikus terjesztési módok nem csak az indie-színtérnek kedveznek sosem látott mértékben, de rengeteg, a földrajzi főáramtól távol eső kreatív műhelynek adnak széleskörű bemutatkozási lehetőséget. Bár a Neocore Gamest eddigi teljesítménye alapján sem volt okunk félteni, az mégis nagy örömre és némi kölcsönvett büszkeségre ad okot, hogy legújabb játékuk májusban a Steam eladási toplistájának legélén startolt, azóta pedig tekintélyes 72 pöttyön áll a Metacriticen. Hogy miért megérdemelten, azt egy, a készítőkkel készített interjúval egyetemben alább olvashatjátok.

A Neocore név remélhetőleg kevesek számára cseng ismeretlenül, hiszen a csapat az rpg-t és a stratégiát ötvöző King Arthur-sorozattal messze nem csupán hazai pályán alkotott emlékezeteset, de kint is szépen tarolt. Nagyon úgy néz ki, hogy ezt a sikert a csapat a Diablo nyomán haladó akció-rpg-vel, az egyébként trilógiának tervezett The Incredible Adventures Of Van Helsinggel is képes lesz megismételni, tán még túlszárnyalni is. A játék számomra két okból is nagyon kedves, éspedig a műfaja és izé, a műfaja miatt. Az egyik a viktoriánus gótikába oltott humoros steampunk-horror (a jelzők tetszőleges sorrendben variálhatók, a leírás bárhogy működik), a másik a hack and slash, action-rpg, vagy ki minek nevezi ezt a játékfajtát. Haladjunk sorban!

VH2.jpgTörténet és szetting tekintetében egyszerűen nem lehet átsiklani a végtermék jó értelemben vett kelet-európaisága felett, ami mind a kivitelezésben, mind az in-game contentben megnyilvánul. Távoli hasonlatként adja magát a CD Projekt és a Witcher-sorozat, ami AAA-s jellege és kétségtelen nemzetközi színvonala ellenére is sikeresen megőrzött egyfajta, a nagy kiadók kalkulált profizmusától távol álló, már-már garázsprojektesnek nevezhető rokonszenvességet. Kérem, senki ne akadjon fenn a garázsprojekt kifejezésen, nem minőségről van szó, szimplán arra gondolok, hogy sem a Witcherben, sem a Van Helsingben nem szabvány angolszász elemekre épülő, közismertsége révén tehát könnyen marketingelhető fantasyt kapunk, hanem üdítő helyi ízeket. Persze a Van Helsing környezete semennyire nem táplálkozik magyar forrásokból, nem is hiszem, hogy ilyesmi bármikor cél lett volna, de legalább egy újabb Középfölde-reprint helyett a szomszédoktól mer kölcsönkérni. No meg attól a 19. században gyökerező nyugati felfogástól, ami a térséget egyetlen óriási, misztikus, pár száz évvel ezelőtt megrekedt, vadromantikus katyvasszá mossa össze, és ami minden elterjedtsége ellenére alig bírt, ha nem is eredeti, de az adott sablonokat élvezhetően kezelő megfejtéseket produkálni.

Meghökkentő módon Van Helsinget alakítjuk, aki nem a Drakulából ismert vámpírvadász, hanem annak a családi bizniszt elaggott felmenőjétől átvevő fia. Karakteralkotásra eleinte sok lehetőségünk tehát nem lesz, már ha attól eltekintünk, hogy a keresztnevünket magunk adhatjuk meg, így a retardált humort hozzám hasonlóan nagyra értékelők kapásból elnevezhetik magukat Elegemnek, Tökömkinek, vagy bármi egyébnek, ami passzol a létige egyes szám harmadik személyéhez. Cserébe rögtön az intróban alkalmunk nyílik az alternatív 19. századi Európa megismerésére, merthogy egy Indiana Jonest idéző, kalózokkal és krákenekkel megspékelt térképes szekvencia során jutunk el kalandjaink helyszínére, a fiktív Borgoviába, ahol valami nem smakkol. Ugyanis a fater hiába rakott itt már egy ízben rendet anno, fájrontot parancsolva a helyi vámpír-arisztokráciának, mégis mindenféle mesebeli alakzatok, köztük különös, életnagyságú játékkatonák terrorizálják a jámbor parasztokat. Itt leszünk hivatottak rémhistóriákból szalasztott teremtmények garmadáján átpofozkodva felfedni a helyi vámpírokat, vérfarkasokat és őrült tudósokat érintő összeesküvést, míg aztán … na ja, a többi a játékra és annak folytatásaira tartozik. Semmi különös nincs tehát abban, hogy rögtön érkezésünk után erdei haramiák rontanak ránk, innentől pedig kísértetjárta lápokon, komor fenyveseken, vagy éppen pislákoló gázlámpák szürke fényében fürdő ódon utcákon kell vérünk (vagyis többnyire inkább más vérének) verejtékével előreküzdenünk magunkat. Micsoda szerencse, hogy a Van Helsing család, amolyan a sötét erőkkel bratyizós viszonyt ápoló vérvonalként, különbejáratú háziszellemmel rendelkezik, név szerint Katarinával, aki a maga cinikus módján állandó segítőnk lesz hányattatásaink során.

A borongós, viktoriánus atmoszférát szerencsére annyira nem kell komolyan venni. Az alkotók sem tették, lépten-nyomon a legelképesztőbb poénokba futhatunk bele, amik az enyhe utalástól a nyílt idézeten át a szemérmetlen, de nem zokon vehető lopásig terjednek. Utóbbinak jó példája egy bizonyos fehér színű, piros szemű boss, akit a nem igazán könnyed legyőzése után csak azért újraindítottam, hogy a barátnőm is kacarászhasson rajta. Olykor az NPC-k és a standard ellenfelek is kifejezetten idióták, a legemlékezetesebbek ezek közül talán a Terry Pratchettől lízingelt Igorok, akik a maguk cammogós töketlenségében olyan aranyosak, hogy nagyon bántani sincs kedvünk őket - hozzáteszem, nem is feltétlenül muszáj, hiszen külön plecsni jár érte, ha nullás Igor-bodycounttal zárjuk a játékot.

VH1.jpgHa a játékmenetet nézzük, az óhatatlan összehasonlítás persze a Diablónál startol, és ha annak a legutóbbi, sokat vitatott, mégis sikeres részét nézzük, a Van Helsing bizony nem sokban marad el mögötte. Ne menjünk bele, de a D3 messze nem volt annyira tré, mint amennyire a korábbi részek rajongói szeretnék beállítani, még ha különösebben jó sem, innentől viszont a Van Helsing is tud majdnem ugyanannyit. A második versenytárs persze a Torchlight 2, amit ha önfeledtségben és szórakoztatóságban nem annyira, de hangulatban és ötletességben lazán lepipál. És akkor vegyük észre, milyen nevekkel versenyeztetem írásom tárgyát, messze nem egyéb híján. Azt hiszem, maradhatunk annyiban, hogy a közelmúlt hack and slashei közül a Van Helsing az erős felső középben végez, és kevés szégyenkezni valója akad a nagy riválisokkal szemben. Sőt, alulról komolyan megszorongatja őket. Mikor tehát fentebb azt írtam, hogy a Van Helsing ilyen értelemben vett műfaja számomra kedves, messze nem arra akartam kilyukadni, hogy hurrá, van egy friss másolatunk, hanem hogy a sok másolat között van egy, a lehetőséghez képest eredetink, látványosunk, és ami a lényeg, igazán szórakoztatónk. Márpedig ilyet a zsáner minden, évek óta kitartó próbálkozása ellenére is csak ritkán produkál.

Persze nem árt, ha felkészülünk a viszonylagos monotonitásra. Elődeihez híven a játékmenet sok másból nem fog állni, mint hogy ellenfelek végeláthatatlan hordáit (és ezt ebben az esetben vegyük komolyan – kurva sokan vannak a rohadékjaik, a rokon játékok mobjai zártkörű klubnak tűnnek az itteni áradattal szemben) gyaluljuk le az egér bal gombjával, bár a képességek közötti fifikás ugrálgatás nem kevés változatosságot hozhat, olykor meg egyenesen elkerülhetetlen. Szerencsénkre, bár a képzettség-fa meglehetősen összetett (nehezebb fokozatokon simán el lehet cseszni a karaktert néhány kezdetben rosszul megválasztott pont elköltésével), elég nagyjából eldönteni már a legelején, közel- avagy távolsági harcra szeretnénk-e szakosodni, a speckó képességek közül pedig maximum egyet-egyet (támadót és védekezőt) tudunk betárazni egyszerre, így a bőség zavara annyira nem fog kísérteni. Ami nem is baj, jóval áttekinthetőbb így mind a fejlesztés, mind az irányítás, pláne, hogy a forrógombokhoz társított pávöröket csata közben is elég kényelmesen tudjuk váltogatni. Nem túl eredeti, de attól még hasznos megoldás a Rage nevű tulajdonság bevezetése: ellenfeleinket felszecskázva a sáv egyre feljebb kúszik, hogy aztán betelítődésekor igazán pipává válva átmenetileg komoly agressziót zúdíthassunk az utunkba kerülőkre.

Aztán ott van a Van Helsing egyik legjópofább húzása, a szarkasztikus beszólásaival önbizalmunkat folyamatosan megcincáló állandó segítőnk, a Katarina nevű szellem. Azon kívül, hogy szüntelen szövegelésével (mégiscsak nő) még az egyhangúbb részeket is képes feldobni (mondom, mégiscsak nő), hatékony a tömegverekedésben, és felszerelésért is elzavarhatjuk, ha nekünk nincs kedvünk visszaugrani a legközelebbi faluba, sőt, még fejleszteni is tudjuk, így ha mondjuk magunk a kétkezes pallossal való csapkodás mellett döntöttünk volna, még mindig van kire ruházni a lövegtorony szerepét.

VH3.jpgEzektől az apró, de nagyon is kellemes pluszoktól eltekintve a Van Helsing játékmenetét tehát sok eredetiséggel nem lehet vádolni, de ebben a műfajban ez nem is igazán szempont. Ellenben a helyszínek, az ellenfelek (bár utóbbiakból lehetne többféle), a sztori, a mellékküldetések mind marha ötletesek és ízesek, kategórián belül is különösen kirívó például a lehetőség, hogy a szörnyvadász-bázisunkat különféle csapdákkal és védelmi mechanizmusokkal szereljük fel, amelyekre aztán később egy hullámokban érkező szörnytámadás során amolyan tower-defense jelleggel komoly szükségünk is lesz. Ahol kissé elhasal az egész, az egyrészt a lootolható tárgyak listája, hiszen fegyverből végső soron kemény két fajta akad (kard és pisztoly/puska, oszt' csókolom, még csak egy nyomorult számszeríj sincs, pedig az még igazán passzolt is volna, teszem azt kilőhető karókkal), másrészt pont ehhez kapcsolódva a tárgykészítés, amire alig motivál valami, merthogy vagy pénzből, vagy random hullák kifosztásából bőven jobb szajrét szerezhetünk, mintha magunk szöszmötölnénk nyögvenyelősen (oké, ez utóbbit saját tapasztalatok, másfél végigjátszás alapján írom, másnak tán sikerült). Kicsit fölöslegesnek érzem továbbá az achievementeket, bár tudom, hogy manapság játék nem nagyon tud meglenni nélkülük. Nem kizárt, hogy ezzel a fejlesztők is így voltak, mert mintha csak utólag aggatták volna oda őket: sok ötletes nem akad, a nagyját különösebb izzadás nélkül, szimplán a végigjátszással teljesítjük, ami meg maradt, az szerintem nem sokakat fog az újrajátszásra motiválni. A nem túl intuitív kezelőfelület és a kamera szintén enyhén zavaróak (utóbbi olykor remekül be tud úgy állni, hogy juszt a legnagyobb gyakás közepette takarja főhősünket valami - amúgy pofás - tereptárgy). A felsorolt negatívumok azonban magából az élményből alig vonnak le valamit, inkább csak úgy mellékesen megjegyzi magának őket az ember játék közben, aztán arcába húzza a kalapját, és megy a következő szörnyvadászatra.

Tehát? A Van Helsing kétségtelenül Diablo-klón, ami ugyanakkor már hosszú évek óta nem szitokszó, csak stílusmegjelölés, nincs is ezzel tehát semmi baj. A puristák valószínűleg maradnak az eredetinél, akik viszont hangulatilag, sőt, valamelyest játékélményben is enyhén másra vágynak, azok nagyon jól fognak szórakozni, magam már csak a világa miatt is jogosnak érzem a jó értékeléseket. Kapunk egy baromi hangulatos és jól kitalált, steampunkos, gótikus, horroros (és ne felejtsük: vicces) környezetet, amire már marhára szükség volt a számítógépes játékok körein belül, hozzá pedig egy nem túl eredeti, viszont a kellő helyeken pont eléggé megcsavart játékmenetet. Gőzgépekkel felturbózott vérfarkasokat, óraművel működtetett emberméretű játékkatonákat, vagy éppen lángszórós Igorokat lődözhetünk (vagy kaszabolhatunk) halomra, oldalunkon egy tetszőlegesen fejleszthető (és amúgy morbid módon csinos, nem mellesleg csípős nyelvű) kísértethölggyel, mindezt lépten-nyomon mindenféle remek poénokkal és vérbeli geek-kikacsintásokkal ékesítve, magyar fejlesztőktől, baráti áron. Jó ez.

És ha már hazai cuccról írunk, véteknek tartottuk volna elszalasztani a lehetőséget, hogy kicsit kifaggassuk magukat a készítőket. Kérdéseinkre a Neocore csapatból Pozsonyi Zoltán grafikai gyártásvezető, valamint Juhász Viktor sztori- és szövegíró válaszoltak.

Nem kisebbítve a Van Helsing egyéb érdemeit, ami szerintem első pillantásra kiemeli a hasonló játékok dömpingjéből, az a világa és a hangulata, nekem legalábbis már nagyon hiányzott egy ilyen gótikus-steampunkos elegy. Honnan eredt az ötlet?

JV: Először is köszönjük szépen a dicséretet! Az ötlet még 2009-ben született, amikor a következő játékunkon gondolkodtam, és megpróbáltam egyetlen kérdésbe sűríteni, mi lehetne az a csavar, amire fel lehet építeni egy koncepciót. Például mi történne akkor, ha a híres szörnyvadászt hirtelen pont ősi ellenségei, a rémek bíznák meg azzal, hogy segítsen rajtuk? Ebből aztán rögtön következett egy csomó újabb kérdés. Ki lehet az a szörnyvadász, akit névről ismer mindenki? Tegyük fel, hogy az illető már idős, de mi lenne, ha a fia kalandjait játszanánk le? Kik lehetnek azok, akiktől még a szörnyek is félnek? Így jött a képbe a másik toposz, az őrült tudós sztereotípiája, meg a különböző bizarr gépek és a laboratóriumokban kikísérletezett kreatúrák, aztán egyszer csak ott voltunk Borgoviában, ebben az alternatív kelet-európai poszt-steampunk metropoliszban.

A játék eleve tömve van a forrásanyagán is túlmutató apró utalásokkal és gegekkel, nekem viszont rögtön két dolog ugrott be, névleg Ravenloft világa és – főként a humoros hangvétel, a kikacsintások, no meg persze az Igorok miatt – Terry Pratchett. Jó helyen keresgélek?

JV: Ezt igazán jó hallani, mármint azon kívül, mekkora megtiszteltetés egy mondatban szerepelni Terry Pratchettel, mert ezek szerint sikerült megadni a kívánt alaphangulatot. Végig az volt a cél, hogy ne vegyük magunkat teljesen komolyan, ellenben elviccelni sem akartuk a témát, hiszen maga a környezet kifejezetten komor, ezért mi is arrafelé tapogatóztunk, amit Terry Pratchett kiválóan művel. A sok kikacsintás, a civakodó szereplők, a kicsit groteszk, karikatúraszerű ellenfelek mind ezt a vonalat erősítették. A Ravenloft érdekes felvetés, mert menet közben nekem például eszembe sem jutott, pedig nagyon régen, még a kilencvenes években játékosként volt szerencsém hozzá, habár pont ezért sohasem ismertem behatóan. Viszont mi is pontosan ugyanabból táplálkoztunk, mint a Ravenloft alkotói, a 18-19. századi gótikus irodalomból, illetve a klasszikus némafilm-klisékből, ezért kifejezetten örülök, ha valakinek a Ravenloft is beugrik a játékunkról.

A blogotokat és egyéb fórumokat olvasgatva úgy tűnik, sokan már a fejlesztési fázis alatt, majd jócskán a megjelenés után is a 2004-es Hugh Jackman-filmmel azonosították a játékot, ami egyrészt tréfás, mert akkor ugye miért nem Stoker regényével, másrészt felmerül a kérdés, volt-e ebből bármilyen probléma? Eleve érdekelne, a név és a karakter (még ha ez a Van Helsing nem is az a bizonyos) felhasználásához kellett-e bármilyen jogi lépéseket tenni, vagy ilyen szempontból közkincsnek számítanak?

JV: Kezdetben folyamatosan meglepett, hogy a Jackman-féle film ilyen visszatérő hivatkozási alap. Számomra természetesen a Stoker-féle karakter a Van Helsing – ráadásul nekem mindig Anthony Hopkinsként jelenik meg a Coppola-film miatt –, de valahol persze logikus, hogy egy másik korosztály ezzel már nem így van. Az kissé szomorú, hogy sokaknak nem egyértelmű, a Jackman-féle Van Helsingnek ki az előképe.

PZS: Alapvetően belefutottunk az USA copyright hivatalánál a Universal tiltakozásába, de miután pár kör jogi levelezés után kellőképpen bebizonyítottuk, hogy különbözünk a filmtől, a hivatal elfogadta a mi bejegyzési kérelmünket. Az alapvető grafikai irányvonalat, és az első főhős nagyon fiatal és erősen mangás irányvonalát mindenesetre le kellett váltanunk még a fejlesztés kezdetén – a játékosi visszajelzések egyértelművé tették, hogy egy ilyen karakterrel a legtöbben nem tudják elfogadni a kezdeti koncepciónkat. Jó eséllyel az első ellenérzések komoly részét is a filmnek köszönhettük.

Melyik volt korábban: a döntés, hogy ezúttal akció-rpg-t készítsetek, vagy maga a téma?

JV: A téma volt előbb, olyannyira, hogy eredetileg teljesen más platformra, teljesen más korosztálynak készült volna egy teljesen más stílusú játék. De ez régen volt, az alapötlet pedig szerencsére bírta a váltást.

Megkockáztatva, hogy olvasóink többsége nem igazán jártas a játékfejlesztés rejtelmeiben, fel tudnátok röviden vázolni a munkafolyamatot és -megosztást, már amennyiben az ilyesmi egyáltalán lehetséges röviden?

JV: Az első fázis a tervezés. Nagyjából megvan, mit szeretnénk következő játéknak, majd leadok egy vázlatot, ami mintha egy regényszinopszis és egy világleírás kombinációja lenne. Utána rengeteget ülünk fölötte, és addig gyúrjuk, amíg lassan felveszi egy játék körvonalait. Aztán elkezdődik a design, én pedig átnyergelek a szövegírásra, gyakran többedmagammal.

PZS: Készül a mechanika, a grafikusok elkészítik a koncepciórajzokat, a modellezők, textúrázók, animátorok pedig életre keltik őket. Gyártjuk a környezetet, a designerek megtervezik a pályákat, a programozók pedig működtetnek mindent, mondjuk a fényektől a varázslatokig. Közben készül a szövegkönyv, a szinkron, a zene, és persze folyamatosan teszteljük, súlyozzuk a kész anyagot. Persze ez így nagyon elnagyolt, de valahogy így működik.

A játékaitokhoz a saját, házi motorotokat, a Coretech 3D-t használjátok. Szükséges volt valamelyest kikupálni a kor követelményeinek megfelelően?

PZS: A Coretech verziókat folyamatosan fejlesztjük az első játékunk óta. Néha átesik egy generációváltáson – ekkor mindent szétszedünk és újra összerakjuk egy tiszta alapra. A Van Helsing előtt a motor jelentős módosítási hullámon esett át, mert a fixált kamera sok optimalizációs lehetőséget adott, amivel az RTS-einknél nem élhettünk, a teljes bevilágítási rendszert új alapokra helyeztük, és a multiplatform elvárások miatt is át kellett dolgozni elég sok mindent.

A fejlesztés során mi volt a legnagyobb nehézség? Ha volt ilyen, hogyan sikerült túllendülni rajta?

PZS: Grafikai gyártásvezetőként leginkább a saját oldalamról tudok példát hozni: a fixált lefelé néző kamerával nagyon megkínlódtunk. A King Arthur-játékok és Crusaders-sorozat közben megszoktuk a szabad kamerát, hatalmas, festményszerű tájakkal dolgozhattunk, a látványvilágban ez egy nagyon hangsúlyos elem volt. Itt ezeket el kellett felejtenünk és meg kellett tanulnunk a távoli dolgok helyett a mélybe építkezni, hogy szép tereket tudjunk teremteni. És természetesen megviselte a csapatot a grafikai stílus és a főhőscsere is, nem volt könnyű átállni valami teljesen másra, és gyártás közben koncepcióváltással foglalkozni, ezt általában le szoktuk tudni még a koncepcionális szakaszban, hogy a feltöltés alatt már egyértelműek legyenek a folyamatok – ez itt sokkal kaotikusabb lett, mint amihez eddig hozzászoktunk.

A megoldást a kamerához tervezésnél a sok teszt adta meg, a stílusváltásnál pedig segítségül hívtuk a játék körül addigra szép lassan kiépülő közösséget, és megszavaztattuk őket egy hangulatilag passzoló videóval, ahol a lehetséges főhős-típusok próbálták eladni magukat.

Voltak ötletek, akár tartalmi, akár technikai szempontból, amiket végül nem sikerült megoldani? Ha igen, mi volt az oka, valamint láttok-e esélyt, hogy a folytatásokban megvalósuljanak?

PZS: Mivel ötletünk rengeteg volt, a játékidőt és az árat meg viszonylag stabilan belőttük előre, helyenként bőven előre is terveztünk, hiszen tudtuk, hogy minden nem fog beleférni. Sok ötlet és újítás bukkan majd fel a második részben is ezek közül.

A Neocore Games saját hitvallása szerint minőségi és nemzetközi szinten is versenyképes játékok gyártására törekszik, ami eddig, és most is szépen sikerül, a Van Helsing általánosan remek értékeléseket zsebelt be, egy ideig a seames toplista élén is nyargalt. Hogyan látjátok a saját, és általában véve a magyar játékfejlesztők helyzetét?

PZS: Alapvető elvünk volt mindig is, hogy egy fejlesztő céget hosszú távon csak minőségi játékok tartanak életben ezen a piacon, igyekszünk ezen az úton haladni tovább, és ezt akkor is mindig megpróbáltuk érvényesíteni, ha kiadói szerződés kötött minket, például határidőkkel. Mindig a projektek végén állítjuk le a feature-öket, amíg lehet, folyamatosan építjük be a tesztek, visszajelzések alapján a jobb ötleteket, változtatunk a setupon, ahol lehet, és csúszunk, ha a játéknak az az érdeke (a Van Helsinget is fél évvel korábbra terveztük az elején…) Ez a mentalitásunk sokszor nehezen összeegyeztethető a kiadókkal, így nekünk mindig is célunk volt az önálló piaci megjelenés, a VH esetében ezt már sikerült is teljesen függetlenként összehoznunk, és a jövőben is ebbe az irányba törekszünk.

Végezetül pedig az elmaradhatatlan kérdés: mire számíthatunk a következő részektől?

JV: Ha megint egyetlen kérdésbe akarom sűríteni a dolgot, akkor az valahogy így hangzik: Mi történik azután, hogy egy hős legyőzte a nemezisét, az őrült tudóst? Nem sokkal az első rész eseményei után vesszük fel a fonalat, amikor fiktív városunkban teljes a káosz, és dúl a harc a hatalomért. Még többet látunk majd Borgovia múltjából, felbukkan néhány még veszedelmesebb ellenfél, akad némi rejtély, mi pedig még szebb és még grandiózusabb helyszíneken igyekszünk rendet vágni a gonoszok között.

2013. július 12.

Bram Stoker's Dracula

- What are you?

Draculx1.jpg- Úristen, Drakula! - sikoltott fel egykor megannyi Hammer stúdiós női mellékszereplő (vagy ilyesmi), és sikolt fel (képletesen) mindmáig megannyi horror-megszállott. Akad ebben a sikolyban rémület, nosztalgia és fásultság is jócskán, ahogy az a zsáner egyik leginkább meghatározó, ugyanakkor talán legelcsépeltebb ikonjához illik. Mert mégis, mit lehet kezdeni minden popkulturális vámpírok ősatyjával, akit halva születése óta számtalan, műfajilag és minőségileg egyaránt erősen ingadozó mozi, regény, képregény, zene, erdélyi turistabizsu, és még ördög tudja, milyen mercsandájz katapultált a kommerciális örökkévalóságba? Drakula alakját, és így utólag nézve magát Stoker regényét is nehéz komolyan venni, vagy eredetien feldolgozni, jól meg aztán végképp. '92-es filmjében Francis Ford Coppola mindezt egyszerre kísérelte meg, és ha a végeredmény pont az ambiciózussága okán nem is maradéktalanul tökéletes, a szándék mindmáig páratlan.

Amint a Keresztapa-trilógia és az Apokalipszis most révén akkoriban még megingathatatlannak tűnő félistenstátuszba emelkedett, egykori új-hollywoodi enfant terrible vette kezébe a '90-es évek elejére a filléres gagyi tartományába száműzött übermumust, már a cím elé biggyesztett Bram Stoker's jelzővel is nyilvánvalóvá tette, hogy alkotását a kevés kezdeti, megérdemelten klasszikusnak számító mű (Murnau Nosferatuja, meg a '31-es Lugosi-film, naná) után következő, több évtizednyi gátlástalan kreatív harácsolással (tisztelet a kivételnek, helló, Werner Herzog) szemközt kívánja pozicionálni. Igaz, e címválasztással nem ő volt az első, hiszen 1974-ben akadt már egy azonos című feldolgozás (ami leginkább forgatókönyvírója, az I am legendet is jegyző Richard Matheson révén tarthat számot az érdeklődésre), sőt, még a valaha létezett legautentikusabb változatot méltán elváró közönséget is alaposan félrevezette. Valamelyest.

Coppola Drakulája, jócskán a mai trend előtt, amolyan gritty reboot volt. Persze messze nem a mostanság bevett eszközökkel operált, ám közös vonás napjaink megannyi Nolanjével, hogy az idők során rákérgesedett kliséktől és hangvételtől módszeresen megtisztogatva próbálta meg nem is annyira új megvilágításba helyezni antihősét, mint inkább egyenesen a velejéig hatolni. Ehhez pedig nem a rengeteg (igen, az emlegetett örökfeketéket is beleértve), a forrásanyagot szinte kivétel nélkül pusztán kiindulási pontként kizsákmányoló korábbi próbálkozáshoz kellett visszakanyarodnia, hanem – láss csodát – magához Stokerhez. Ami korántsem egyértelmű döntés.

Stoker regénye ugyanis, státusz ide vagy oda, az olcsó, giccses és fájdalmasan túlírt viktoriánus rémhistóriák – mondjuk ki, ponyvák – sorába tartozik, amelyekkel akkortájt Temzét lehetett volna rekeszteni. Nem csoda, hogy ezek közül roppant keveset őriz az irodalomtörténeti emlékezet, mint ahogy Stoker egyéb írásait is inkább csak illendőségből szokás meg-megemlíteni (ha valaki netán olvasta volna második legismertebb szösszenetét, a Fehér féreg fészkét, az tudja, miért), és így máris érthetőbb, miért nem ragaszkodtak a régebbi tisztelgők a szöveghűséghez. Hogy mégis mitől vált megkerülhetetlen műfaji alapvetéssé a Drakula, azt nem az én tisztem megfejteni, ám azt hiszem, akad egy vonása, ami fölött szokás átsiklani, és ami mintha derék Francisünknek is szemet szúrt volna. Stoker kurvára Drakulának drukkol.

Dracul1_1.jpgTöbbről van itt szó, mint a karizmatikus gonosztevő iránti sötét, romantikus vonzalomról, amit legalább Vader nagyúr kapcsán mindannyian átélhettünk. Már csak azért is, mert a szerző látszólag mindent elkövet, hogy pozitív hőseit a jóság és az erényesség botlást nem ismerő díszpéldányaiként állítsa be sátáni ellenlábasukkal szemben, aki, nagyon nem mellesleg, már eleve külsejében is távol állt a furcsa mód általánossá vált szmokingos, hátranyalt hajú, középkorú kaszanovától. Drakula gróf egy sápatag, harcsabajszos, kopasz, szőrös tenyerű, büdös szájú, meg úgy általában mindenestül kellemetlen vénember, nagyjából, mintha a közismert festmény Vlad Tepese pár hétnyi lelkes enyészet után mégis meggondolta volna magát ezzel az egész túllihegett halál-dologgal kapcsolatban, és még csak a viselkedése miatt sincs okunk kicsit is szimpatikusnak tartani őt, merthogy egy bunkó. A felszín alatt azonban végig ott lappang egyféle kaján, perverz élvezkedés a gróf rémtettein (csecsemőzabálás, majd az ezt szóbeszéd tárgyává tevő anyuka farkasok általi szétmarcangoltatása, ilyesmik, mondom, hogy bunkó), no meg a vele szembeállított, patyolatfehér főhősök felháborodott sápítozásán, míg aztán szép apránként le nem esik a tantusz, hogy ez az egész nem más, mint a korabeli társadalom álságos prüdériájának és kirakaterkölcseinek tenyér mögé rejtett kiröhögése. Nem véletlen, hogy – a regényben és a filmben egyaránt – Van Helsing nyíltan bevallja, mennyire csodálja síron túli ellenfelét, vagy éppen a szintúgy mindkét verzióban elhangzó, súlyos koporsófedélként dörögve helyére csapódó summázás: We've all become God's madmen. All of us.

Erre az aspektusra érzett rá Coppola, ezt meri bátran és önállóan értelmezni, sőt, kiemelni. Stoker kora normái miatt nem fogalmazhatott sokkal nyíltabban, mint tette, rendezőnk azonban már annál inkább. A film minden pórusából buja bűzzel verejtékező érzékiség szinte csak a kezdet (annak mondjuk nem rossz – Monica Bellucci mellei, vagy éppen a sövénylabirintus közepén a vérfarkas alakot öltött vámpír és Lucy gyengéden pornográf subidubija maradandó nyomokat hagyott tizenegy éves kori önmagamban), de ahol igazán brillírozik, az, ahogy a protagonistákat maradéktalanul töketlen hülyéknek állítja be. Lucy ostoba, elkényeztetett, a gonosznak puszta kéjvágyból nagyon is szándékosan ablakot nyitó szajha (az első Keresztapa templomi ceremóniájára rámontírozott leszámolásjelenet Lucy, khm, első halálakor morbid módon visszaköszön), kérői nevetséges gumicowboyok, pökhendi aranyifjak, vagy éppen nyeretlen, zugmorfiumista értelmiségiek, az erkölcsösség angyala, Mina pedig egy a saját bigottságától fuldokló, bamba vőlegényét (szerencsétlen Keanu Reeves sokakban értetlenkedést kiváltó szerepeltetése nagyon is tudatos húzás lehetett, még ha meglehetősen cinikus is) mélyen belül megvető szűzkurva. No meg persze Anthony Hopkins, aki az eszelősbe hajló, tudós ember létére félig vallási fanatikus Van Helsingként egyaránt hempergeti meg a mocsokban a regény és a Peter Cushing-féle alakítás nyomán rögzült jóságos nagypapa-mentor figurát.

DraculX2.jpgEzzel a szánni való, szedett-vetett bagázzsal szemben pedig ott áll, mit áll, komoran, fenyegetőn magaslik a gróf, seregek térdre kényszerítője, a karóba húzó, akinek puszta jelleme és akarata akkora, hogy magát a jóistent megtagadva még a halálra is fittyet hány, kizárólag gyűlöletből és bosszúvágyból. Ja, valamint a hihetetlenül plasztikus főgenya-alakításairól híres, meg úgy egyébként is kiváló Gary Oldman játssza. Ilyen konstelláció mellett nála kisebb kaliberű (megkockáztatom: másik) színészre bízni a címszerepet végzetes lehetett volna, így viszont a legemlékezetesebb grófot kaptuk, evör. Sajnálom, Max, sajnálom, Klaus, és persze ne tessék haragudni, Béla bácsi, remekek voltatok, tényleg, de amit Oldman itt művel, azt hárman együtt sem tudtátok, már hogy nyilván nem általában, csak ezzel a karakterrel nem. Aláírom, hogy ehhez kellett a koncepció is, mert ahogy Oldman lubickol a szerepben a beteges öregembertől az érző lelkű, távolról jött hercegen át egészen a halállal és istennel dacoló szörnyetegig, az soha nem jöhetett volna létre a film monumentális, a főszereplőt minden oldaláról körbejáró íve nélkül. Ennek az elemi, mégis komplex főgonosznak egyébként felejthetetlen mellékzöngéje a vámpír által megrontott, őrült Renfield, akinek a szerepét szintén mintha csak ráöntötték volna Tom Waitsre, az Örök, Őrült Csövesre.

A sokak által a film legfőbb hibájának felrótt, központi szerelmi szál is valahol itt gyökeredzik. Míg Stoker csak enyhén utalgat Drakula hátterére és egykori nagyságára, Coppola a neki szánt szerephez igazodva nem tehette meg, hogy ne avassá őt többé, egyszer s mind nemesebbé, mint holmi kósza kriptaszökevényt. Az erotika alattomban már az eredeti műnek is részét képezte, a megfilmesítésekről nem is beszélve, innen meg már csak pár lépés a szerelem, és ha mégoly kritikusan szemléljük is ennek a motívumnak a beemelését, azt nem lehet mondani, hogy nyálasra vagy felületesre sikerült volna. Akkor már inkább átélhetőbbé teszi az antihős világ elleni haragját és tragédiáját, a másik oldalról nézve egyszer s mind duplán aláhúzza a társadalmi normák rabságában vergődő ember vonzalmát a tabuk felé. Árulkodó Mina paranccsal felérő könyörgése is túlvilági szeretőjével szemben, mikor az meg akarja kímélni őt az élőhalottság átkától: Then take me away from all of this death! Nem a kisemmizettségtől fél, nem is az örök éjszakát ígérő vámpír-léttől, hanem saját, ál-élő világa fojtogató korlátaitól. Jó, a rendezőnek volt anno valami elfekvő fejtegetése a vámpírról, mint az AIDS-es ember metaforájáról, ami ugyan egész eredeti, meg a szerelem témakörét is adekvátabbnak láttatja, csak éppen olyannyira nem domborodik ki magából a filmből, hogy inkább ne is időzzünk felette.

DracX4.jpgMindezek mellett valahogy a végére maradt minden más, amitől film lesz egy film: a rendezés, a látvány, a hangulat. Ha ezeket nézzük, a Drakula bombasztikus, a szónak a jó és a rossz értelmében egyaránt, ám itt még ez a rossz is jó célt szolgál. Ugyanis az összes érzelmi-tartalmi agyonpörgetettsége, Wojciech Kilar minimalistán grandiózus, hol kísérteties, hol fenyegető zenéje, minden vizuális túlkapása (gyakran klipszerű rendezés, rikító színek, a meghökkentőtől a nevetségesen szürreálisig terjedő – egytől egyig analóg - vizuális trükkök és gegek, a kollázstechnika túlburjánzása, nem utolsósorban pedig a hivatalos filmképregényt is jegyző Mike Mignola látványtervei) egyrészt nagyon is tudatos, másrészt egyetlen célt szolgál, mégpedig annak a szertelen dagályosságnak a megidézését, ami Stoker regényének is a sajátja.

Ez volna tehát a leghívebb adaptáció? Igen és nem, de tuti, hogy az egyik legjobb és leggazdagabb. Ha a romantikus vonalat kihagyjuk, pusztán dramaturgiailag és hangulatilag ennél közelebb senki nem jutott az amúgy valószínűleg önmagában megfilmesíthetetlen sztorihoz. Ha a szó szerinti szöveghűséget vesszük, versenyben van, bár az elődök laza hozzáállását tekintve ez nem nehéz. Egyébként meg mindegy is, hiszen Coppola filmje pont annak az ékes példája, hogyan kell értelmezni és adaptálni bármit: aggyal és érzéssel. A felszínen csavarhatsz, az maradjon csak a felszín, az számít, ami alatta van.

A Drakula – már hogy mindkettő – tömör, megalomániás gótika, alatta pedig ott forrong egy konok, fekete, meghalni képtelen lélek.

2013. június 27.

Farkasok társasága

Company1.jpgA finoman szólva is egyenetlen pályájú Neil Jordan második rendezése, az 1984-es Farkasok társasága (nem összetévesztendő Christophe Gans infantilis giccsparádéjával, a Farkasok szövetségével) pontosan olyan, mint az ír rendező eddigi életműve: csapongó, szertelen, minőségét tekintve ingadozó, ugyanakkor kétségtelenül eredeti és jó értelemben véve öntörvényű. Első blikkre, távolról, horrornak vagy fantasynek tűnhet, de csak nagyon felületesen nézve, sőt, műfajilag eleve besorolhatatlan, és sokkal közelebbi rokonságot mutat a '20-as és '30-as évek szürrealista filmjeivel, mint legtöbb kortársával. Alapjául Angela Carter írónő klasszikus népmeséket feldolgozó The Bloody Chamber című novelláskötetének (valamikor az ősidőkben Kínkamra címen itthon is megjelent) három, (vér)farkasokkal foglalkozó története szolgált, melyek között – és így a filmben is - természetesen prominens helyen szerepel a Piroska és a farkas újraértelmezése.

Nem mintha nagyon izzadni kellett volna az átértelmezéssel, ugyanis ha nem a Grimm-fivérek tolmácsolásában ránk maradt, népszerűbb változatot, hanem Charles Perrault jóval kegyetlenebb „eredetijét” vesszük, már a forrásanyag is egy alig leplezett tanmese volt az ártatlan leánykákat bármikor megrontani kész, fenevadlelkű férfiakról. Ez, vagyis a nemiség, szűkebben annak felfedezése és átélése volt Jordan kiindulási alapja is, bár persze az ő értelmezése jóval többrétegű és árnyaltabb, hiába biggyeszti oda – inkább csak tisztelgésként – a stáblista alá Perrault mesezáró intelmét. Eleve távol áll tőle, hogy bármit le akarjon nyomni a torkunkon, és bár a Farkasok társasága szimbólumokban és megfeleltetésekben kivételesen gazdag, ahelyett, hogy ezeket akkurátusan rendszerbe szervezné, inkább újra és újra körbejárja őket, és végig szándékoltan ambivalens marad. Ezt szolgálja a keretes narratíva is: a rövid bevezető után végig a főszereplő kamaszlány, Rosaleen (Sarah Patterson) álomvilágában járunk, melynek szereplői különféle történeteket mesélnek, szám szerint négyet, hogy aztán mindegyik hozzátegye a magáét a nagy egészhez.

Rosaleen a nővé válás küszöbén álló fiatal lány (beszédes, hogy még avítt játékszerekkel körülvéve, de már kirúzsozva és sminkben alszik), aki valami elcseszett Csodaországra hajazó álmaiban egy sötét erdő közepén kucorgó, 18. századi falucska lakója. A valóságban őt nem túlzottan kedvelő nővérét nemrég farkasok ölték meg, így érthető a falusiak állandó paranoiája, és az őt folyamatosan tanmesékkel traktáló, enyhén karót nyelt nagyanyjának újra és újra elhangzó tanácsa: ne térj le az ösvényről! A nagyi (Angela Lansbury) talán a legfontosabb szereplő, egyrészt, mint az epizodikus történetek fő narrátora, másrészt, mint Rosaleen védelmezője, de egyben kibontakozásának fő akadálya is. Mert bár Rosaleen félig érdeklődve, félig viszolyogva már a falubeli suta legények társaságát keresné, nagyanyja minduntalan olyan farkasokról papol neki, akik csak belül szőrösek, de a figyelmes szemlélő könnyen felismerheti őket a (minden bizonnyal tekintélyes tesztoszteronháztartásra utaló) középen egybenőtt szemöldökükről. Meséi cserbenhagyott, megrontott leányokról szólnak, de mindhiába, a puritán erkölcs hosszú távon nem állhatja útját a nemi érésnek, így Rosaleen idővel juszt is letér arról a bizonyos ösvényről, ahol mit tesz isten, legott össze is fut egy snájdig vadásszal (aki egyébként érdekes módon egy szakasztott proto-Lestat), a többit el lehet képzelni.

Company3.jpgMint említettem, a Farkasok társasága nem rendelkezik koherens, összefüggő szimbólumrendszerrel, sőt, Jordan bevallotta, hogy rengeteg motívumot teljesen ad hoc jelleggel használt. Ez annyiból nagyon jót tesz neki, hogy ilyetén remekül idézi meg a forrásul választott népmesék furcsa, korántsem következetes világát, mégpedig anélkül, és ez nagy szó, hogy öncélú művészkedésnek hatna, de olykor a nézhetőség rovására megy. A másik gond, hogy maga a produkció néhol nem nő fel a rendezői látomáshoz, némely színészi teljesítmény (az élen a főszereplőével) bántóan rossz, a vizuális trükkök (azt hiszem, a „Legtöbb átváltozásjelenet egy filmen belül” díj nyertese simán ez a film lenne) szintúgy, annyit azonban meg kell hagyni utóbbiaknak, hogy legalább ötletesek: a belülről, szájon keresztül kimászó farkas legalábbis papíron nagyon tutin hangzik.

Ami ellenben hibátlan, az a hangulat és az átalakulásokon kívüli látvány. Több olyan véleménnyel találkoztam, miszerint a környezet túlzottan művi, díszletszerű, ami annyiból igaz, hogy minden egyes snittről üvölt, hogy stúdióban vették fel, viszont a meseszerű atmoszférához pont kiválóan passzolnak az enyhén valótlannak tetsző épületek, a mitikus rengetegnek meg pont ilyen klausztrofóbiásnak és túlviláginak kell lennie, arról nem is beszélve, hogy az egész valami ósdi, a legendás Hammer stúdiót megidéző komor bájat áraszt magából. A hol kísérteties, hol melankolikus zene (George Fenton munkája – eredetileg ő lett volna az Interjú a vámpírral komponistája is, mielőtt lecserélték Goldenthalra) szintén nagyon el lett találva, tökéletes aláfestése ennek a borongós álomvilágnak.

Nem egy szokványos, és nem is maradéktalanul jól sikerült darab a Farkasok társasága. Gyakran, már csak szerkezetéből adódóan is szétesik, olykor kifejezetten nehezen nézhető, már-már esetlen, a Síró játék, vagy az Interjú... grammra kimért eleganciájától még nagyon távol van. Amit viszont nem lehet elvitatni tőle, az az egyedisége és ötletessége, én legalábbis nagy gondban lennék, ha akár csak hasonló alkotást kellene említenem (bár most jut eszembe, témájában és egyes motívumaiban Henson Fantasztikus labirintusa enyhén közelít), szóval ha valakit nem riasztanak a különös, konkrétumokat többnyire nagy ívben kerülő filmek, netán még a klasszikus népmesék iránt is vonzódik, annak érdemes próbálkoznia vele.

2013. május 6.

Az Agave és a sci-fi

endymionagave.jpgIdén ünnepli fennállásának első évtizedét a szórakoztató irodalom egyik hazai zászlóshajója, az Agave, ami jól mutatja, hogy a normálisan megírt és prezentált szórakoztató műfaji regényekre nem hogy még mindig nagy, de talán egyenesen növekvő igény van. Ehhez persze az is kell, hogy értő kezek gondozzák, de itt szerencsére ezen a téren nincs gond. A jubiláló Agave felhozatalának már kezdetektől fogva fontos része volt a sci-fi és a fantasy, nemrég pedig újult lendülettel vetette magát a témára, ami nekünk csak jó. Ennek kapcsán beszélgettünk az alapító tag Csurgó Csaba főszerkesztővel, valamint Velkei Zoltán marketingessel.

Megtennétek, hogy röviden bemutatkoztok az olvasóinknak?

CsCs: Az Agave Könyvek 2003-ban alakult, pontosan tíz éve. Négyen alapítottuk, különösebb kiadói tapasztalat nélkül, de valahogy jó ötletnek tűnt, hogy egyrészt a magyar polcokról bántóan hiányzó kedvenc szerzőinket kiadjuk, másrészt pedig az egész jobb sorsra érdemes szórakoztató irodalmat megpróbáljuk picit feljebb pozicionálni. Egyfelől kultúrmisszió, másrészről pedig úgy éreztük, hogy igenis léteznek azok az igényes, értő olvasók, akik krimit vagy sci-fit akarnak, de elegük van az olcsó borítókból vagy a nem megfelelően gondozott szövegekből. És nagy merészen azt gondoltuk, lehet erre a gondolatra egy egész kiadót alapozni. Tíz évvel később még mindig ugyanebben a szellemben adjuk ki a könyveket, úgyhogy olyan nagyot nem tévedhettünk.


Meglehetősen sokrétű, részben szépirodalmi profilú kiadó vagytok. A 2003-as induláskor mennyire volt egyértelmű, hogy a tágabban vett szórakoztató irodalomnak is meglesz majd a helye nálatok?

CsCs: Teljesen egyértelmű volt, hogy krimiket vagy kémregényeket, thrillereket is ki fogunk adni. Lawrence Block például óriási szerelem, őt a kezdetektől fogva gondozzuk, és az évek során valahogy úgy alakult, hogy több szerző is, akikért régen csak olvasóként rajongtunk, az Agavéhoz került. Nem is feltétlenül kergettük őket aktívan. Ha egy kicsit misztikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, megtaláltak minket. Gondolok itt John le Carréra, vagy a néhány hete debütált Scott Turow-ra.

Az egyéb kategóriák mellett mennyire hangsúlyosan szerepel nálatok a fantasztikus irodalom, már ha beszélhetünk egyáltalán ilyen prioritásokról? Akad, ami jóval fontosabb, vagy igyekeztek minden műfajt egyenletesen képviselni?

CsCs: A fantasztikus irodalom kiemelkedően fontos, de azt sem szeretnénk, ha sci-fi kiadóként lennénk elkönyvelve. Philip K. Dick olyan űrt töltött be a magyar könyvkiadásban, ami miatt sokan még mindig csak a sci-fivel azonosítanak minket. A repertoár szélesen tartása egyrészt üzleti megfontolás, másrészt a saját ízlésünk sem csak a sci-fire terjed ki. Abból indulunk ki, hogy mások is ilyenek. Rajonghat valaki Bradburyért, és közben izgatottan várja, hogy mikor jelenik meg az új C. J. Sansom. Szóval nem méricskéljük patikamérlegen a műfajokat, de előfordult már olyan, hogy egy adott pillanatban úgy éreztük, rá kellene erősíteni valamire.

Szerintetek az egyéb, sci-fivel foglalkozó kiadók mellett mi az, amiben ti mást tudtok nyújtani?

CsCs: Tíz éve kitaláltunk valamit, és ezt a gondolatot nyomjuk makacsul azóta is, a szerzők kiválasztásában, a borítók esetében, a kommunikációban. Benne van mindegyikünk személyes ízlése, rengeteg vita, a piac és az olvasók visszajelzései, az aktuális trendek, minden. De ennyi idő után is sikerült hitelesnek és egységesnek maradnunk, az Agave Könyvek, mint brand ugyanazt jelenti most is. Jóval több szerzővel, több zsánerrel, de amit nyújtunk, az nem változott, 2013-ban is ugyanolyan érvényes. Ezt valószínűleg nem sokan mondhatják el magukról, erre kifejezetten büszkék vagyunk.

Viszonylag rendszeres időközönként igyekeztek itthon új szerzőket megismertetni, elfogadtatni. Ezek kiválasztásában mennyit nyomnak a latban a piaci szempontok, és mennyit a saját ízlésetek, urambocsá rajongásotok?

CsCs: Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondani fogok, de minden egyes könyvért, ami nálunk megjelenik, valaki a szerkesztőségben lelkesedik. Különben nem tudnánk csinálni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a piaci szempontokat figyelmen kívül hagynánk. Sőt. Kénytelenek vagyunk számításba venni, különben holnap lehúzhatnánk a rolót. Ha éppen menők a vámpírok, akkor nem tehetjük meg, hogy ebből a tortából ne vegyünk el mi is egy szeletet. De hozzáteszem, ilyenkor is ugyanazt a hozzáállást követjük. Megkeressük azt a szerzőt, aki van olyan jó, hogy lelkesedni tudunk érte.

Aztán általában a rajongásunk mértéke határozza meg, hogy mennyi esélyt adunk egy szerzőnek a magyar piacon. Nem tudom, ez mennyire profi hozzáállás, mindenesetre nálunk így működik. Ránézünk a számokra, elkeseredünk, nem értjük, hogy egy ilyen jó írót miért nem olvasnak többen, aztán elhatározzuk, hogy lesz ami lesz, adunk neki még egy esélyt.

venekagave.jpgMagyarország sajnos jócskán megkésve követi a sci-fi külföldi, főleg nyugati trendjeit. Ezeket figyelemmel követitek, és ha igen, számítanak a kiadványaitok kiválasztásánál?

VZ: Én nem értek egyet azzal, hogy a hazai sci-fi könyvkiadás jócskán megkésve követné a nyugati trendeket. Maximum mennyiségben. Természetesen valamekkora “lemaradás” mindig lesz, de szerintem ez régebben sokkal nagyobb mértékű volt, mint ma. Elég csak az Agave Könyvek indulására gondolni: Iain M. Banks Játékmester című regénye kis túlzással az első volt a piacon az akkori modernnek nevezhető, kortárs űroperákból. Az ő művei biztosan nagy teret nyitottak rengeteg más könyvnek az elmúlt tíz évben, így alapvetően a helyzet is változott, javult. Az igaz, hogy kevés kiadó foglalkozik ezzel még mindig, de szerintem mindannyian megpróbáljuk a lehető legtöbbet megtenni, és korszerűek maradni.
Hogy válaszoljak a kérdésre is: igen, számítanak a trendek, nem annyira művészeti, mint üzleti szempontból. John Scalzi könyveivel például különösen jókor jöttünk, hiszen a mozik, illetve nagy általánosságban a popkultúra is akkor állt rá arra, hogy ismét szeresse, sok emberhez elvigye az akciódúsabb sci-fit. Nézd meg a várható filmeket: most mindenki ilyet csinál. Így könnyebb eladni Scalzit is. Persze olyan is van, amikor nem számít a trend, és presztízsből próbálunk megszerezni címeket. Erre remek példa Ernest Cline-tól a Ready Player One, vagy China Miéville itthon igencsak hányattatott életműve, amit szeretnénk megpróbálni rendbe tenni.

Az előbbi kérdést ragozva, mit tartotok fontosabbnak: a külföldön akár jó pár évtizede már bejáratott, szinte klasszikusnak számító, itthon azonban jobbára ismeretlen szerzőket, vagy a jóval aktuálisabbakat?

CsCs: Is-is. Bradburynek ugyanúgy nem tudtunk ellenállni, amikor kopogtatott a lehetőség, mint mondjuk a Ready Player One-nak. De magyar nyelven kiadatlan klasszikusból egyre kevesebb van, úgyhogy nagyobb erőkkel figyeljük, hogy éppen mi történik a sci-fiben.

A közelmúltban számos új sci-fi szerző került fel a palettátokra, gondolunk itt Brandon Hackettre, Dan Simmonsra vagy China Miéville-re. A már futó szerzőitek mellett ez tudatos ráerősítés, vagy így jött ki a lépés?

CsCs: Inkább tudatos. Azt vettük észre, hogy a sci-fiben kezdünk elmaradni attól, amit kitűztünk magunk elé. Nem voltunk annyira progresszívak, mint szerettük volna. Brandon Hackett adódott, de ha nem szerettük volna a könyvet, nem adjuk ki csak azért, mert nekünk éppen sci-fi kell. Simmons és Miéville nem is volt kérdés, amikor megérett az elhatározás, hogy új SF-szerzőkre van szükségünk.

Mi a helyzet a magyar szerzőkkel? A kínálatotokon átszaladva műfajon belül Izing Róbert és Trenka Csaba Gábor nevén kívül mással nem nagyon találkozunk. Ennyire nem próbálkoznak az itthoniak, vagy ennyire nem üti meg a szintet a többségük? Szerintetek mit kell tudnia a jó magyar sci-finek?

CsCS: Örülünk a magyar szerzőkkel kapcsolatos kérdésnek. Tavaly a könyvhétre jelent meg Brandon Hackett (Markovics Botond) regénye, Az ember könyve. És az idei könyvhétre is készülünk egy magyar szerzővel, aki eddig SF-ben utazott, de most írt egy zseniálisan imádnivaló, igazi magyar urban fantasyt, amiben a népmesék bújnak elő a valóság álcája alól. László Zoltán Egyszervolt című regényéről van szó. A jó magyar SF-nek ugyanazt kell tudnia, mint a jó SF-nek általában, de előnyt jelent, ha valamilyen magyar vonatkozása van a történetnek.

A megcélzott olvasótáborotok talán eleve más, de legalábbis jóval heterogénebb összetételű, mint egy kizárólag a fantasztikumra koncentráló kiadóé. A zsánerbe tartozó könyveitekkel inkább a keményvonalas rajongókat gondoljátok megszólítani, vagy úgy látjátok, a jó sci-fi beállítottságtól függetlenül bárkinek élvezetes lehet, aki egyébként nyitott a minőségi szórakoztató olvasmányokra?

VZ: 2013-ban már nem engedheted meg magadnak azt, hogy csak az egyik, vagy másik olvasótábort szólítod meg a könyveiddel. Túlságosan kevés potenciális vásárló van ahhoz, úgyhogy muszáj mindenkit. Érted, régen elég volt írnod egy színvonalas blogot, és jöttek maguktól ezrével az érdeklődők, ma pedig azon izmozunk órákat, hogy egy bejegyzéssel a lehető legtöbb embert elérjük Facebookon, mert egyébként már senkit nem érdekel semmi.

Az utóbbi éveket áttekintve viszont megállapítható, hogy például a sci-fi regényeink alapvető olvasótábora nem a műfaj hazai keménymagos rajongótáborából kerül ki. Persze ők is olvasnak minket - mindig próbálunk tájékozódni erről például a blogszférán és a Molyon keresztül -, de mi inkább azt látjuk, hogy ezeknek a könyveknek nincsen általános jellemzőkkel meghatározható olvasótábora. Ami egyrészt tök jó, másrészt sokkal nagyobb munkát igényel részünkről: ha kiadunk egy új könyvet, akkor jó eséllyel arra minden korosztály, vagy csoport fel fog figyelni. Ugyanakkor pont azért, hogy megszólíthassunk mindenkit, sokkal nagyobb kommunikációs hadjáratok megtervezésében kell gondolkodnunk. Úgyhogy a magam részéről azt mondom, hogy a jó sci-fit bárki szeretheti, akinek nincsenek előítéletei. Az utóbbi időkben például egyre több nő olvassa, s minek lehet igazán örülni, ha nem ennek? :) A párom például teljesen oda, meg vissza volt a Ready Player One-tól, és most épp a Szellemhadtestet darálja. Azt mondja, hogy idejét nem tudja mikor olvasott utoljára ilyen jó könyveket.

Milyen a sci-fi könyveitek fogadtatása? Látni azt, melyik kiadványok milyen olvasói rétegnél találnak célba?

VZ: Változó. John Scalzit például most nagyon szereti mindenki, és ez lehetővé teszi, hogy kicsit felgyorsítsuk a sorozata kiadását. Iain M. Banks-nek van egy nagyon kitartó és lelkes rajongótábora, nélkülük képtelenség lenne tizedik éve gondozni a szerző életművét. Ezekre az emberekre különösen büszkék vagyunk, és örülünk, hogy még mindig velünk vannak, mert itthon továbbra is óriási fegyvertény egy ennyire nehéz sorozatot tíz éven át sikeresen vinni. Dan Simmons is úgy tűnik, hogy megtalálta a maga körét, de vele idén befejezzük a Hyperion Cantost, és nagyon nagy kérdés, hogy a többi regényére mennyire lesznek nyitottak az emberek, kíváncsiak-e azokra egyáltalán. Nála a jövő évi címen rengeteg minden áll, vagy bukik. Ray Bradburynek megvan a maga stabil tábora, de őt azért alapvetően inkább szépirodalmi szerzőként próbáljuk gondozni.
S persze nem lehet szó nélkül elmenni Philip K. Dick mellett sem, akinek a könyvei körül ugyan már nincs az a nagy lelkesedés, mint pár évvel ezelőtt, de huszonöt (!) kötet után ez benne van a pakliban. Még mindig van akkora rajongótábora, hogy évi egy könyvet ki lehet adni tőle.

hackettagave.jpgAnélkül, hogy nagyívű elemezgetésekbe kívánnánk bocsátkozni, a geekség és vele együtt az akár még csak pár éve is szűk rétegeket érdeklő műfajok napjainkra erősen popularizálódtak. A ti oldalatokon ez hogy csapódik le, lehet érezni a megnövekedett érdeklődést vagy a megváltozott olvasói preferenciákat? Merészebb kérdés, de honi vonatkozásban lehet olyat mondani, hogy ebben nektek is szerepetek van?

VZ: Erre nehéz objektív választ adni. Biztos, hogy van benne szerepünk - egyesek szerint sok, mások szerint kevesebb. Az mindenesetre nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy valamekkora lökést adtunk a hazai színtérnek azzal, hogy tíz éve elkezdtük gondozni Philip K. Dick és Iain M. Banks könyveit. Akkoriban semmi ilyen nem volt kapható. A megnövekedett érdeklődést pedig pont az támasztja alá, hogy később úgy tudtuk kiadni Dan Simmonst és John Scalzit, hogy nem csak szerelemből tettük, hanem meg is térültek a könyveik. Lehet, hogy ez nem mindenkinél hangzik szimpatikusan, de nagyon fontos, hogy üzletileg is működjenek ezek a címek. Nyilván lehet szerelemből is kiadni műveket - nincs értelme tagadni, nálunk is van ilyen -, de egy negyedik, hatodik, vagy tizedik részre abból már nem futja.

Nem tudom, mennyire üzleti titok az ilyesmi, de esetleg elárulnátok valamit arról, milyen kiadványokat várhatunk tőletek sci-fi vonalon, tágabban a fantasztikum terén a nem túl távoli jövőben?

VZ: Hogyne. A Könyvhéten adjuk ki László Zoltán regényét, az Egyszervoltot, ami egy nagyon klassz urban fantasy. Napjaink Budapestjén játszódik, és a népmesék ismert figurái elevenednek meg benne egy izgalmas kaland során. László Zoli olyan biztos kézzel, olyan szerethetően és annyi humorral mutatja meg nekünk Budapest eddig ismeretlen oldalát, hogy az még Neil Gaimannek is a becsületére válna.

Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a Könyvhétre sajnos nem, de másfél héttel utána kiadhatjuk Neil Gaiman új regényét is, az Óceán az út végént. Nagyon várjuk, erre biztosan nagy érdeklődés lesz. Júliusban folytatjuk a Vének háborúja-sorozatot Scalzitól, érkezik majd Az utolsó gyarmat. Ősszel pedig befejezzük a Hyperion Cantost Dan Simmons-tól, várhatóan szeptemberben, vagy októberben jelenik meg az Endymion felemelkedése (ez egyelőre csak munkacím, változhat a jövőben). Brandon Hackettnek is van már egy majdnem kész története, a következő hetekben derül ki, hogy befér-e idén. S lesznek még ezeken kívül is jó dolgok, de azokról ráérünk később beszélni :).

2013. május 1.

Dog Soldiers

- You've done this before?
- Oh yeah, we glue people's guts together all the time out here.

dogss0.jpgKezdem az egészet egy pattanásos kockához méltó frusztrált vallomással, talán egyetértünk itt páran: Neil Marshallra valami kurvára dühös vagyok. Éspedig azért, mert a brit horror, vagy felőlem akár az általában vett, szintúgy brit zsánerfilm feltörekvő fenegyerekeként két ígéretes szösszenet után nagyon gyorsan középtempós lejtmenetbe kapcsolt, és bár koncepciójukban nem feltétlenül rossz, kivitelezésükben mindenképpen a középszerűtől a harmatosig ereszkedő alkotásokkal cseszte el a belépési lehetőséget, ha nem is pont az örökkévalóságba, de legalább az áhítatos kultisták amúgy sokszínű panteonjába. Ez már csak azért is rohadtul furcsa, mert az említett első két rendezése sztori és úgy általában ötlet szintjén nagyjából annyit tudott, mint mondjuk amennyit én kvantummechanikáról, mégis sikerült rajtuk annyit csavarnia, hogy az nem csak jó, de egyenesen kiemelkedő legyen. Innentől fogva nem igazán lehet tudni, mi történt, a jó hír viszont az, hogy az a bizonyos első kettő, azaz a Dog Soldiers és a Descent már örökre itt lesz velünk, akár az eredeti Star Wars-trilógia vagy az első Mátrix, csak hogy populárisabb címeket említsek, és ha van szemünk, hogy lássunk, akkor a munkássághoz utólagosan hozzáfércelt hülyeségek sem ronthatják el őket. Na jó, legalábbis nem olyan nagyon.

Marshall legelső rendezésről írva kapásból azzal vagyok kénytelen szembesülni, hogy ellentmondok korábbi, konkrétan a Ginger snaps kapcsán megfogalmazott önmagamnak, vagyis a Dog Soldiers (magyarul Démoni harcosok, szerintem is jézusom) pont az a film, ami nem tökörészik semmiféle pszichológiai értelmezgetéssel, eredeti sem szeretne lenni, szimplán annyit vállal be, amennyit nagyjából a cím is ígér: egy maréknyi baka csap össze benne egy erdőre való vérfarkassal, és akkor azt hiszem, el is mondtam a lényeget. Katonáink (köztük a film kvázi főszereplője és legismertebb arca, a militáns szerepekkel amúgy is tegezőviszonyt ápoló Kevin McKidd) próbagyakorlatra indulnak Skócia egy félreesőbb, vadon lepte részére, amiről amúgy korábban fél füllel különféle sötét dajkameséket hallottak, de hát ki veszi az ilyesmit komolyan? Kisvártatva aztán persze azon kapják magukat, hogy nem ártott volna figyelni, mert az éjjeli erdő (nem is annyira) állati üvöltésektől hangos, és  két és fél méteres, szőrös, farkasfejű kreatúrák vadásznak rájuk, melyeket aztán a játékidő tetemes hányadában egy rosszul védhető erdei fakunyhóban meghúzódva próbálnak megfékezni a rendelkezésükre álló szűkös eszközökkel.

Egen, ez pontosan olyan, mint ahogy elsőre hangzik: az ordasok baszom nagy, megállíthatatlan gyilkológépek minimális háttérrel (ami aztán hányaveti elmagyarázása után megint csak arra jó, hogy még kellemetlenebbé tegye szerencsétlen protagonistáink helyzetét), a katonák egytől-egyig szerethető suttyók (nem egy ízes skót akcentussal előadott beszólásukat aranyba lehetne foglalni), a többi meg nettó hangulat, túlélőhorror, mészárlás és nos, humor. Amilyen komor volt az eggyel későbbi Descent és amilyen gátlástalan marháskodásba ment át mondjuk a Doomsday, annyira elegánsan középutas a Dog Soldiers. A rettegést, a fenyegetettséget végig átérezni, nyomasztó is az egész a maga nemében (ami amúgy egy olyan elaggott sablonnál, mint ami pont a vérfarkas- vagy éppen simán szörnyfilm, azért nem kis teljesítmény), közben azonban az egészen végigvonul valami, a lappangóan morbidtól a serpenyővel csapkodó börleszkig ívelő kaján szarkazmus, ami sosem engedi, hogy végképp komolyan vegyük ezt az eleve blőd, de mégis hatásos katyvaszt. Cserébe végig remek szórakozást nyújt. Ékes példája ennek a tipikus fegyverkezős jelenet, mikor is hőseink eposzi zenei aláfestés mellett szemügyre veszik, mijük is van természetfeletti ellenfeleikkel szemben, és hát baltájuk, díszkardjuk meg elektromos kenyérvágójuk van, az. De hosszan lehetne még sorolni a többnyire legfeszültebb helyzetekben megjelenő jóízű hülyéskedést: a sérült (konkrétan félig kibelezett) szakaszvezető whisky-vedeléssel, pillanatragasztóval és a szakszerű altatást helyettesítő jobb horoggal tarkított, unortodox elsősegélyezése, a támadó farkasember figyelmének bot eldobásával és "fetch" felkiáltással való elterelése, vagy mondjuk a legbénább közlegény gyakorlott kocsmai verekedőre valló ökölharca a szemmel láthatólag megrökönyödött szörnyeteggel mind-mind egészen remek pillanatai a filmnek, és akad még jó pár hasonló.

dogss2.jpgA hivatalos trailerekben a Dog Soldierst egyébiránt mindenféle obskúrus forrásokra hivatkozva a Bolygó neve halálhoz és Ragadozóhoz hasonlítják, ami merésznek merész, de annyiból talán nem hülyeség, hogy a reménytelenül elszigetelt, ismeretlen és emberfeletti erőkkel szembenéző alakulat témáját az említett alapfilmek és a Dog Soldiers között ilyen élvezhetően tudtommal még nem nagyon dolgozta fel senki. Benne van az, ami a farkasembert, mint szörnyet csakugyan parássá tudja tenni (a maszkmunka is egész jóra sikeredett), már ha az ember fogékony az ilyesmire, és bár a szcenárióra jellemző kötelező elemekhez nem tesz hozzá semmit, ezeket legalább szépen, zökkenőmentesen hozza. Ugyanakkor nincs agyoncizellálva, szimplán egy sötét humorú, fasza akció-horror szeretne lenni, amiben történetesen két lábon rohangáló bazi nagy farkasok az ellenfelek. Hála istennek sikerül is neki.

Ami igazán rokonszenves az egészben, az, hogy egy pillanatig nem kísérli meg elmaszatolni szándékait és hatásait: ha a cím, a plakát vagy az előzetesek alapján addig nem esett volna le, az egy bizonyos ezüst levélnyitót exponáló, kellemesen riasztó prológus első egy-két perce decens oldalba bökdösés helyett talajrészeg haverként vállunkra csapva, fülünkbe ordítva közli, miről is lesz szó, amit aztán a kettős cipzárlehúzással (az egyik jól indul, a másik kevésbé) meg egy nyugodtan tahónak nevezhető telihold-shottal még meg is erősít. Ugyanígy a dramaturgia még csak leplezni sem próbálja, hogy itt bezony egy az Alienshez és fajtársaihoz címzett szerelmeslevélben adatott meg gyönyörködnünk. Önfeledten vágja az arcunkba a rémekbe véletlenül belefutó civil ártatlanok, a rutinbevetésre induló, ám elvárásaikat és félelmeiket jócskán felülmúló veszélynek kitett, vagy akár a rideg hatalmi számításnak áldozatául eső, nélkülözhető katonák azóta megszokottá silányult kliséit, és még az örökzöld „short, controlled bursts” is elhangzik. Éppen ez az őszinteség és a zsáner értő szeretete az, ami messze a lelketlen koppintások vagy a kényszeres posztbizbasz kikacsintások fölé emeli Marshall filmjét, hiszen minden már-már alapkövetelménynek számító öntudatossága mellett nem feledkezik meg arról, hogy tágabb értelemben komolyan vegye magát, azaz hogy egyáltalán egy normálisan összerakott film igényeivel éljen.

Mindezt a végig egyenletes, elfogadható színészi játék (túlerőltetnie persze senkinek nem kell magát, de hát minek is?), a költségvetésbeli hiányosságokat ügyesen kompenzáló operatőri munka, és Marshall remek arányérzékű, végig megfelelő tempót diktáló rendezése teszi teljessé. Igaz, nem olyan remekmű még, mint a Descent volt aztán három évvel később, viszont bátran ajánlható bárkinek, aki egy tökös, korrektül kivitelezett, vérfarkasos belezésre vágyna.

2013. április 16.

Ginger Snaps

- So you got bit by a great, big hormone?

gisn.jpgA vérfarkasok hiába foglalnak el előkelő helyet a horrorban, ami a mozgóképes feldolgozásokat illeti, sajnos eléggé mostoha sors jutott szerencsétleneknek. Míg a rengeteg szemét mellett azért csípőből felsorolható például jó néhány színvonalas és eredeti vámpírfilm, addig holdfényre szőrösödő unokatestvéreiknek jobbára a standard szörnyfilmes főmumus szerepe jut mindenféle vállalhatatlan, ötlettelen alkotásokban, a klasszikusnak vagy akár szimplán csak értékelhetőnek nevezhető címeket egy kézen meg lehet számolni. Pedig magában a mítoszban bőven lenne lehetőség, az önkéntelen átváltozás, az állatias én felszínre törése, a velünk élő kontrollálhatatlan, sötétebb én egészen remek és szerteágazó értelmezéseknek tudna táptalaja lenni. Mondjuk valahogy úgy, mint az érdemeihez képest méltatlanul csekély népszerűségnek örvendő 2000-es kanadai Ginger Snapsben (ami magyarul a jóval fantáziaszegényebb Farkasvér címen fut).

Ha vetünk egy pillantást a stáblistára, eléggé noname alkotógárdát találunk, a leginkább tévésorozatok környékén serénykedő John Fawcett rendező neve nekem legalábbis tök ismeretlen volt, amíg utána nem néztem, és ha kicsit is ismert résztvevőt kéne említeni, akkor egyedül Emily Perkins ugrana be, ő is csak azért, mert jó pár évvel korábban már láttuk Stephen King „Az” regényének roppant gyér megfilmesítésében, mint féltehetségtelen gyerekszereplőt. Itt azért jobb. Mindez alapján - valamint mert Kanadán kívül a film már anno sem zavart sok vizet, szépen el is felejtődött azóta - elsőre okkal gyanakodhatnánk egy újabb rém gagyi eresztésre, helyette azonban meglepő módon egy kisebb gyöngyszemet kapunk.

Sztori mint olyan, csak minimális akad, azt se veti szét az eredetiség, no de a Ginger Snapsnek nem is itt rejlenek a fő erényei. Ginger és Brigitte Fitzgerald tinédzser éveik közepén járó, kisvárosi környezetüktől mérhetetlenül undorodó, deviáns testvérek. Az őket fojtogató banalitást olyannyira rühellik, hogy kölcsönös fogadalmuk szerint ha tizenhat éves korukig nem sikerül kitörniük, inkább ultimate fuck you-ként kinyírják magukat, addig pedig igyekeznek ott beinteni a konvencióknak és a sekélyességnek, ahol csak tudnak: hobbiból változatos halálnemek áldozataiként fényképezgetik magukat, majd mindezt a legbegyöpösödöttebb tanáruk óráján be is mutatják, kortársaikkal ellentétben nagy ívben kerülik a helyi ostoba és gyerekes srácok társaságát, sőt, mindkettőjüknek jó három éves csúszásban van az első menstruációja.

Eközben, mintegy mellesleg, szétmarcangolt kutyatetemek kezdenek feltünedezni Bailey Downs takarosra nyírt füvű házudvaraiban, a Fitzgerald nővérek pedig a rájuk jellemző elfajzott kreativitással kapnak is az alkalmon, és elhatározzák, hogy az éj leple alatt elteszik láb alól gyűlölt osztálytársnőjük ölebét. Az akció kivitelezése közben aztán bekövetkezik az, ami elmaradhatatlan a zsánerben: Gingert megtámadja és súlyosan megsebesíti valami, lehet találgatni. Ja, és akkor már az a bizonyos első is megjön végre-valahára, a nővérek kimondhatatlan rettenetére.

gisna.jpgInnentől kezd el aztán kiemelkedően jó és ötletes lenni a Ginger Snaps. A horror, legalábbis a hollywoodi b-horror egyik legfőbb célközönségét mindig is a kamaszok képezték, a Ginger Snaps pedig ebben az értelemben egyenest a gyökerekhez kanyarodik vissza, jelesen nem csak a kamaszoknak, de konkrétan a kamaszság átéléséről mesél, így pedig felnőttebb fejjel is értékelhető tud maradni. Ugyan a menstruáció és nőiség párhuzamba állítása a vérfarkas mítosszal nem maradéktalanul eredeti ötlet (például már Alan Moore is lelőtte a Swamp Thingben és messze nem ő volt az első), de ilyen szépen, következetesen kibontva én még nem találkoztam vele, ráadásul itt még a felnövéssel és a bevett rendbe való betagozódással szembeni félelem témája is hozzátársul. Az első egy órában a film vígan lubickol a referenciákban, szinte minden jelenetnek és mondatnak súlya van, szépen fonódik össze a szociológiai kisrealizmus és a klasszikus, de nem kizárólag hatásvadász horror, hogy aztán valami kellemesen nyomasztóvá egyesüljön. Távolról talán az eredeti, svéd Engedj be-hez tudnám hasonlítani, már amennyiben horrormítoszok és szocreál témák összemosásáról van szó. Mondom, távolról. Ahogy a testvérpár fiatalabbik tagja, Brigitte kénytelen minden törekvése ellenére tehetetlenül végignézni nővére, Ginger megállíthatatlan átalakulását, és eltávolodását közös kis világuktól, az valami egészen gyönyörű és nagy éleslátásról tanúskodó koncepció, miközben folyamatosan akad egy-egy bűbájosan morbid és gúnyos geg, ami egyaránt szúr oda a tiniség felületes lázongásának és az életunt felnőttkor töketlenségének.

Marha nagy kár, hogy az amúgy okosan felépített történet utolsó fél órájában megbicsaklik, és már csak egy nagyon lusta és az eddigiekhez képest kiábrándító, ráadásul elég ócskán kivitelezett szörnymozis befejezésre futja, bár kezdeti intelligenciája még itt is fel-felpislákol. Egy ilyen felvezetés után sajnos duplán bántó a hirtelen színvonalcsökkenés, pláne, hogy innentől igazán nem sok kellett volna már egy elegáns fináléhoz. És persze maga a szörny itt is csak addig működött, amíg nem sikerült premier plánban lencsevégre kapni - hiába szimpatikus Fawcett részéről, hogy ódzkodott a CGI-tól, a felhasznált báb borzasztó béna lett.

Szerencsére ez kevés ahhoz, hogy elkaszálja a filmet, legfeljebb enyhe rossz szájízt hagy hátra, meg a kérdést, vajon lehetett-e volna kultuszfilm a Ginger Snapsből egy erősebb lezárással. Akárhogy is, így sikerült, ez jutott, de már ez is elég ahhoz, hogy a jó farkasemberes filmeket számolgatva legalább egy ujj erejéig a második kezünkre is szükség legyen.

2013. április 4.

China Miéville: Konzulváros

konzulv0.jpgTöbb mint négy évvel az Armada megjelenése után az Agave kiadó jó szokása szerint újfent a honi fantasy és sci-fi kiadásban tátongó hézagok egyikének befoltozására vállalkozott, aminek köszönhetően húsvét táján polcunkra tehettük a tökéletesen jogos, bár mostanra már unalomig ismételt „kortárs fantasztikus irodalom fenegyereke” eposzi jelzővel ékesített China Miéville 2011-es, Locus díjjal kitüntetett, sorban utolsó előtti regényét. Ez úgy ahogy van, tök jó, így kicsit rendhagyó módon nem csupán az ilyenkor szokásos recenzióval tájékoztatunk, de még egy a fordítóval, Juhász Viktorral folytatott beszélgetéssel is megfejeljük beszámolónkat.

Bár a Konzulváros megjelenése kétségkívül nagyon örömteli esemény, mégsem mehetek el szó nélkül amellett, hogy az eddig itthon megjelent Miéville regények és e mostani között bizony hosszú idő telt el, és akkor a magyar kiadás négy éves hiátusa még el is törpül a szóban forgó művek eredeti megjelenési ideje között tátongó időbeli szakadék mellett. Nem számonkérés akar ez lenni, a magyar könyvkiadás helyzete és az olvasói érdeklődés olyanok, amilyenek, csupán ha valaki utoljára a Perdido pályaudvar, végállomást vagy az Armadát olvasta volna ettől a bizonyos fenegyerektől, jó lesz észben tartania, hogy alsó hangon is kilenc éves írói fejlődést ugrik át a Konzulváros kézbevételével. Márpedig egy olyan szerzőnél, aki egyrészt tudatosan megy szembe az elvárásokkal, másrészt nagyjából évente rukkol elő egy-egy, rendre már témaválasztása miatt némi értetlenkedő ámulatot kiváltó sztorival, tetejébe még hangoztatott szándéka, hogy minden egyes regényét más-más zsánernek szentelje, ez nagyon nem mindegy.

Vagyis ez nem Bas-Lag, nem az eddig magyarul megjelent két regény túlburjánzó, rozsdás, ipari fantasyje, még csak nem is az ott megismert barokkosan csapongó, a bemutatott közeg alantassága és kaotikussága ellenére is epikus elbeszélésmód. Nem, ez Miéville vegytiszta sci-fi regénye (az ifjúsági regény, a Gaimanre hajazó urbánus modern fantasy, a noiros detektívregény vagy éppen a western után), és mint eddigi műfajkísérletei, ez is egyszerre kommentár, kritika, tisztelgés és üdítő újítás. A kizárólag az itthoni kiadványokon edződött olvasók számára talán annyiból mégis ismerős lehet a hangvétel, hogy Miéville már megint egy végtelenül különös és idegen világba kalauzol minket a maga elsőre meghökkentő, sokadik ránézésre viszont roppant következetesen felépített, és némi odafigyeléssel nyugodtan általánosnak nevezhető emberi jelenségeket élve boncoló, minden kiszámíthatatlansága ellenére is tévedhetetlenül célra tartó narratívájával. Vagyis, amiért szeretni, mondok egy nem túl merészet, imádni lehet, az most is ott van, csak éppen ezúttal jóval feszesebb próza, jóval közvetlenebb történetvezetés formájában, Új-Crobuzon dekadens steampunkja helyett pedig egy Lem, Asimov, Herbert és egyéb komolyan vehető képzeletjátékosok előtt fejet hajtó, velejéig filozofikus sci-fi miliő szolgáltatja a színpadot.

Valamikor a ködös ősidőkben az emberiség megfejtette a csillagközi, mi több, az univerzum valóságrétege alatt örök káoszként forrongó, leginkább a Platón-féle ideák világára emlékeztető, a szűretlen valóságot tömörítő immeren keresztüli utazás rejtélyét, ami szemben a hagyományosan elterjedt klisékkel, nem egy emberközpontú galaxis létrejöttéhez, hanem egy a végtelenben reménytelenül szétszóródó, egykori szülőbolygóját rég a legendák tartományába száműző homo diasporához vezetett. Valahol az ismert és járható mindenség alig megközelíthető szélén, az Arieka nevű bolygón tengeti diplomáciai gettóba zárt életét egy kicsiny, külvilágtól elzárt embercsoport, a végtelenül idegen, érthetetlen és az övéknél  jóval fejlettebb, szerves anyagot manipuláló biotuning technológiával rendelkező őshonos Gazdák mellett, akik hozzájuk képest már-már félisteneknek számítanak. Az együttélés békés, tisztelettudó, ami már csak azért sem magától értetődő, mert a Gazdák sajátos kettős beszédszervük és nyelvük minden absztrakciót vagy szimbolizmust kizáró jellege miatt annak ellenére sem tudják értelmes, kommunikációra képes lényeknek felfogni az embereket, hogy azoknak nyelvészei pusztán nyelvtani szempontból már rég megfejtették beszédüket. Az őslakosokkal kizárólag a konzulok tudnak kommunikálni: klónozással kitenyésztett, testben és elmében tökéletesen összehangolt emberpárok, akik két külön szájjal és egy közös elmével képesek megszólaltatni az eleve kéthangú Nyelvet. Ugyanakkor a kapcsolatteremtésnek nem kizárólag fiziológiai nehézségei akadnak, hiszen a Gazdák számára a nyelv maga a gondolatiság, a valóság, igaztalanságot állítani rajta keresztül fizikailag lehetetlen, ha pedig netán új fogalmak létrehozása válna szükségessé, azokat előbb szertartásos formában ténylegesen meg kell teremteni – nem csoda, hogy az idegen faj együttélését, társadalmi berendezkedését, politikai viszonyait, de még pőre testi lehetőségeit is végső soron a Nyelv szabja meg.

Egészen, amíg új hajó nem érkezik a bolygóra, rajta pedig egy új, különös konzul. Ellenben az ismert és bevett konzulokkal, a jövevény nem két tökéletesen azonos klónból, hanem éppen ellenkezőleg, két egymástól a lehető legélesebben különböző személyből áll, akik valamilyen valószínűtlen módon mégis képesek összhangban megszólaltatni a Gazdák nyelvét. Azaz talán mégsem. Az újonc hatására Ariekán kisvártatva elszabadul a pokol, az apró emberi kolóniának pedig egy eleve érthetetlen őshonos faj még érthetetlenebb evolúciós léptékűnek tűnő változását kell felfognia, és lehetőség szerint a maga javára fordítania, hogy elkerülje a pusztulást.

Ezen a ponton kénytelen vagyok utólag elnézést kérni, mivel e szűk szinopszissal elspoilereztem a regény első felét. Mentségemre szolgáljon ugyanakkor, hogy Miéville minden üdítő kiszámíthatatlansága ellenére a legtöbb regényében, így itt is, eleinte stabilan hozza a didaktikus világábrázolást, majd csak utána, apránként tér rá a voltaképpeni cselekményre, szóval ezzel a rövid összefoglalóval még messze nem lőttem le azt az egyébként lélegzetelállító konzulvárosi útikalauzt, ami az első kétszáz oldalon várja az olvasót. Ami meg a többit illeti, nem kell csalódnunk: a történet maga (azt kell mondjam, Miéville-t ismerve lassan megszokott módon) már megint úgy kanyarog ide-oda, a legváratlanabb és legkevésbé konvencionális fordulatokkal élve, hogy végig lebilincselő marad, a vége felé pedig mégis rácsodálkozzunk arra, hogy mi a fenéért is lepődtünk meg bármin, miközben minden egyes bekezdés szerves folyománya az előzőeknek. Aki akár csak egynél több regényt olvasott Miéville-től, az már valószínű most vigyorogva várja a rá jellemző kiapadhatatlan ötlet-tűzijátékot, és bár mondjuk a Bas-Lag könyveknél egy fokkal enyhébb formában, de meg is fogja kapni. Na jó, némelyik teljesen elrugaszkodott agymenésért ezúttal talán valamivel mélyebbre kell ásni, de attól még ott van.

A jó sci-fi igazából mindig egyetlen kérdést tesz fel, ez pedig a „mi lenne, ha … ?” Az így kezdődő firtatásokból a Konzulváros nem is egy-kettőt, de egyenesen egy raklapra valót zúdít a nyakunkba, és bár válaszokat (helyesebben: újabb kérdéseket) is adagol szép számmal, végső soron ránk van bízva, mit kezdünk az egésszel. Mi van akkor, már így társadalmilag, ha tényleg csak egy vagyunk az univerzum népei közül, ráadásul messze nem a legfejlettebbek? Mi van, ha találkozunk egy fajjal, amivel legjobb törekvéseink ellenére is éppen, hogy sikerül kommunikálni?  És ha ezek a mi szemszögünkből szinte félistenek? És ha ezek a félistenek hirtelen elkezdenek hasonlítani ránk, de nem úgy, ahogy reméltük, hanem pont a legsötétebb lealjasodás révén? Az író kimondva-kimondatlanul dobja elénk ezeket (és még sok másik, szinte mellékesen elejtett kérdést), aminek következtében még akkor is heves érdeklődéssel olvasnánk végig a regényt, ha a szereplők amúgy végig a helyi szupermarket leértékelt cuccai között guberálva beszélgetnének minderről.

Szerencsére nem teszik, helyette az van, hogy miközben oldalt oldal után pörgetve próbálunk minél gyorsabban eljutni a történet végéig, még az is feldereng (olyan pár bekezdésenként), hogy a szórakoztatósága és akár jó értelemben vett ponyvaíze ellenére is egy irgalmatlanul nagyívű és ravasz sci-fit olvasunk, ami végig úgy bír már-már szépirodalmi vagy legalábbis komolyan elgondolkodtató lenni, hogy ezt az igényét még csak véletlenül sem dörgöli hetykén az arcunkba, szimplán elénk vágja a maga feltételrendszerét, aztán azon belül nekilát kedélyesen sztorizgatni. A többi jön magától.

Hogy valami tényleges kritikára emlékeztetőt is írjak, egy apró bajom van a Konzulvárossal, és belátom, hogy ez már simán tűnhet fásultságból eredő kukacoskodásnak: Miéville mindig is szeretett meglehetősen elvont témákkal játszadozni, és meg is van a képzelőereje és intelligenciája ahhoz, hogy ezt lenyűgöző formában tegye meg. A társadalmi-politikai témák iránti vonzalma és elkötelezettsége szintén közismert, és ahogy arra különféle interjúkban maga is rámutatott, regényeit ugyan soha nem szócsőnek használja, irányultságát tekintve szimplán elkerülhetetlen, hogy a kizárólag a fikció kedvéért írt munkáiba legalább áthallás jelleggel be ne csússzanak a valóságban jobban gyökeret vert érdeklődései. Eddig nagyon szépen tartotta az egyensúlyt, és ha valami, az adott zsánertől amúgy látszólag távol álló témát is szőtt bele az elbeszéléseibe, nem hogy finoman, de következetesen és a történet kívánalmainak megfelelően tette. Nem vagyok benne teljesen biztos, de mintha a Konzulvárossal kicsit elvetette volna a sulykot.

konzulv1.jpgNem arról van szó, hogy politikai propagandát vagy szociológiai gondolatkísérletet éreznék a regényben, mert ennél Miéville jóval elegánsabb író, és csont nélkül elhiszem, hogy ha konkrét pamfletet akarna írni, akkor azt tenné, ugyanakkor mintha a nyelvről és annak társadalmi vonatkozásairól szóló ötletelgetései ebben az esetben kicsit túlnőttek volna a mesélői kedvén. Visszatérő motívum például a Gazdák társadalmának idegensége, ahogy a központi szerepet betöltő Nyelvé is, viszont ahelyett, hogy ebből valamilyen önmagunkra reflektáló metafora kerekedne, az egész végig ténylegesen titok marad, így a végére nem jutunk messzebb, mint a megértéssel küszködő emberiség enyhén elcsépelt toposzáig. Nem feltétlenül mondom, hogy ez baj, pláne, ha az alapvető dilemma ilyen gyönyörűen volt felvázolva, és akkor is hazudnék, ha azt állítanám, Miéville egész eddig a frankót mondta meg (hála a jó égnek nem tette), csak arra szeretnék kilyukadni, hogy volt már önfeledtebb is.

Mindezek ellenére nem szépítgetném: rajongok Miéville-ért. Ha eszement, hangulatos, izgalmas és az ötletességével lenyűgöző fantasy-t vagy sci-fi-t (vagy éppen, amit ír) akartok olvasni, a kortársak közül ő az egyik első, akinek a könyveit megéri leemelni a polcról. Ugyanakkor jámboran be kell lássam, hogy ő sem tökéletes, mint ahogy a Konzulváros sem feltétlenül a legjobb regénye, sőt, talán a magyarul megjelentek között sem számít annak. Persze, ami nála eddigi teljesítménye alapján kritizálható, az sok más írónál gyakran az életre szóló csúcsteljesítmény, szóval akár most olvasnátok tőle először bármit, akár rajongók vagytok, netán szkeptikusok, ez az eresztése is megér egy próbát.

Az ilyen kaliberű művek esetében messze nem mindegy, milyen formában tálaltatnak fel a honi közönség előtt, hiszen egy gyatra magyar változat még az amúgy örökbecsű eredetit is simán el tudja lehetetleníteni. Nagy szerencsénkre Miéville regényeinek lassan bejáratottnak nevezhető és értő itthoni fordítója van, mégpedig nem más, mint a novellái és fordításai révén geek-körökben már jó ideje közismert Juhász Viktor, akivel az alábbiakban olvashattok egy interjút a Konzulváros kapcsán, fogadjátok szeretettel.

Bár sok olvasónk számára valószínű nem ismeretlen a neved, megtennéd, hogy röviden bemutatkozol?

Juhász Viktor vagyok, jelenleg főállású szövegíró és játéktervező a NeocoreGames nevű magyar játékfejlesztő cégnél. 1997 óta jelennek meg írásaim antológiákban, magazinokban és netes publikációkban. Hosszú ideig kizárólag műfordítással foglalkoztam, és ez ugyan az utóbbi években másodállássá vált, de nem adtam fel végleg.

Az eddig itthon megjelent Miéville regényeket mind Te fordítottad. Lehet azt mondani, hogy jelen pillanatban Te vagy Miéville magyar hangja, vagy kicsit másként fogalmazva, az Armada és most a Konzulváros kapcsán a kiadó már egyből Téged keresett meg?

Hű, nem tudom, mennyire voltam egyértelmű választás a kiadó részéről, ezt tőlük kellene megkérdezni. Az Agavéval tavaly kerültem kapcsolatba az Amerikai istenek jubileumi újrakiadása alkalmával, amikor elkérték a régi fordításomat, amelyet aztán frissítettem és kiegészítettem az új részekkel. Pár hónappal később ismét megkerestek, elvállalnám-e a Konzulvárost.

Fordítóként volt arra bármilyen befolyásod, hogy az elmúlt egy évtizedben a szerző elég tetemesre duzzadt életművéből melyik regényre essen a választás, vagy ez szigorúan kiadói döntés?

Nem volt szerepem a választásban, én is csak akkor hallottam arról, hogy ki akarják adni a Konzulvárost, amikor megkerestek, de az ilyesmi mindig kiadói döntés. Olyan előfordul néha, hogy egy kiadó kikéri a véleményemet egy szerző munkáiról, esetleg jelzem, ha valamelyik regényt  nagyon nem javasolnám, de ez ritka. Nyilván olvasóként úgyis más szempontok alapján döntenék, mint a kiadó.

Ha már itt tartunk - bár lehet, hogy ezt nem Tőled kellene megkérdezném - arra van esetleg rálátásod, a kiadás miért nem az itthon már félig-meddig bejáratott Bas-Lag könyvek harmadikával, az Iron Councillal folytatódott?

A Konzulvárost az Agave adta ki, az Iron Councilt pedig még a Galaktika ígérte évekkel ezelőtt, náluk jelent meg az Armada is, a Bas-Lag könyvek közül a második (az első, a Perdido pályaudvar, végállomás pedig még az Ulpiusnál jött ki). 2010-ben a Galaktika felkért az Iron Council fordítására, és már dolgoztam rajta egy ideje, amikor hirtelen kivették a megjelenések közül. Akkor félre is tettem, azóta pedig nem kaptam felkérést a folytatásra. A konkrétumokat a kiadóktól kellene megkérdezni, én arra tippelek, az Iron Council jogai még a Galaktikánál lehetnek, mert időnként azt hallani innen-onnan, hogy számolnak vele. Ettől függetlenül az Agave szempontjából logikus lépésnek tűnik teljesen önálló regénnyel bevezetni egy új szerzőjüket, de erről megint csak ők tudnának érdemben nyilatkozni.

Miéville-t nem lehet könnyű fordítani, már csak a nagy számú és híresen sziporkázó szóalkotásai miatt sem. Különösen igaz lehetett ez a Konzulvárosra, amiben ráadásul központi téma maga a nyelv. Máshogy állsz hozzá egy Miéville fordításhoz, mint egyéb szerzőkhöz, és ha igen, mennyiben?

Lélekben rákészülök, hogy kemény menet lesz…Talán annyiban más, hogy sokat kísérletezek a különleges, világspecifikus szavakkal, menet közben próbálom ki a különböző változatokat, mire kiderül, melyik működik igazán. De ez nem csak Miéville-re igaz, hanem minden szerzőre, aki előszeretettel alkot új szavakat vagy használ beszélő neveket.

Kicsit más szemszögből megközelítve az előző kérdést, Miéville nagyon jól kitalált, következetesen végiggondolt világokat szerepeltet a történeteiben, nyelvi leleményei szervesen illeszkednek ezekbe. Fordítóként szükséged van valamiféle előzetes átfogó koncepcióra, hogy meg tudd ragadni a lényeget, vagy szimplán sorra veszed az akadályokat, ahogy jönnek?

A Bas-Lag regényeknél azzal az elhatározással álltam neki a munkának, hogy mindenképpen át fogom ültetni magyarra az egész sajátos hangulatú világot, mert az eredeti regény beszélő, vagy inkább fogalmazzunk úgy, sokat sejtető nevei rengeteget dobtak a hangulaton. Utána pedig egyesével vettem az akadályokat… vagy lendületesen kikerültem őket, és később tértem vissza a problémásabb darabokhoz.

A szerző bevallottan lelkes D&D-játékos volt, Te magad szintén aktív szerepjátékos múlttal rendelkezel, szabálykönyveket is fordítottál. Könnyít ez valamit, vannak olyan pillanatok, amikor távolról mintegy összekacsintotok?

Az összekacsintást inkább akkor érzem, amikor adott esetben rájövök, hogy Miéville számára valószínűleg ugyanolyan meghatározó a geek-kultúra, mint nekem, és eléggé hasonló olvasmány- vagy filmélményeink vannak. Ez persze a modern környezetbe helyezett Miéville-regényekre jellemző.

Én magam úgy érzem, hogy ha Miéville stílusa és elbeszélő hangneme a debütálása óta ha alapjaiban nem is változott, de sokat tisztult és egyszerűsödött, a Perdido pályaudvar barokkossága a Konzulvárosban már csak nyomokban lelhető fel. Találkozik ez esetleg valahol a Te azóta szerzett fordítói tapasztalatoddal, fejlődéseddel?

Egyetértek, tényleg sokat változott a stílusa, és valóban elveszítette barokkosságát, de ugyanolyan erős maradt. A próza egyszerűsödött, de helyenként azért így is vakargatja az ember a fejét. Ráadásul Miéville rengeteget játszik a nyelvvel, a mondatszerkezetekkel, szavakat alkot, furcsa ütemet diktál, mindezt cseppet sem feltűnően, nagyon elegánsan. Ehhez mindenképpen jól jön a fordítói rutin.

Egy fordítás befejezése után hogy látod: közelebb kerülsz az adott műhöz, jobban megérted, vagy épp ellenkezőleg, ennyi vele eltöltött munkaóra után inkább eltávolodsz tőle?

A legtöbbször jobban megértem, és erre Konzulváros az egyik legaktuálisabb példa. Amikor pár éve elolvastam, tetszett, de nem soroltam első helyre a saját Miéville-toplistámon, aztán most, fordítás közben döbbentem rá, mennyi finoman elhelyezett plusz réteg lapul benne.

Az eddig általad fordítottak közül melyik munkádat érzed a legsikerültebbnek? Volt olyan a három közül, ami kínszenvedés lett volna? És ha már: általában (persze a magyarul megjelenteket is beleértve) van kedvenc Miéville írásod?

A fordítások között nem tudok dönteni, remélem, mind a három egyformán jól sikerült… Mindegyik másképpen volt nehéz, de szerencsére egyiket sem tartottam kínszenvedésnek. Kedvenc Miéville-regényt viszont nehéz választani, mindegyik más okból tetszik. A Perdidót még az ezredfordulón olvastam, és azóta is meghatározó élménynek tartom. Az UnLundunt nagyon kedvelem, mert iszonyúan ötletes ifjúsági regény. A The City & the Cityben az alapötletet és a hangulatot szeretem. A Kraken nagyon nagy kedvencem, mert egyrészt hihetetlen ötletparádé, másrészt tudott újat hozni a mágikus, modern Londonban játszódó történetekbe, ami nagy szó.

És végezetül: a Konzulváros után van éppen új, aktuálisan folyamatban levő fordításod, vagy egyelőre kifújod magad?

Azóta már leadtam egy másik regényt is, ez Hannu Rajaniemitől a Fraktálherceg, a remek Kvantumtolvaj folytatása, ami az Ad Astrának készült, és hamarosan meg is jelenik. Túl vagyok a Walking Dead - Élőhalottak képregény hatodik kötetén is, ami májusban érkezik. Jutott némi pihenés is, de azóta már nyakig ülök egy újabb fordításban.

2013. március 13.

Brütal legend

brutallegend0.jpgA geekség megnyilvánulási formái végtelenek. Onnantól, hogy az ember rákattant valamire (jó, a politoxikomániát, a kényszeres emberölést és társaikat persze jótékonyan zárjuk ki a körből), és azon kapja magát, hogy a kamaszkora óta eltelt hosszú évek óta legjobb belátása (?) ellenére is csökönyösen ragaszkodik szenvedélye tárgyához, ami gyakran ráadásul khm, józanabb kortársai megítélése szerint finoman szólva is éretlen, máris … eh, kapják be. A papírforma szerint ennek a bevezetőnek arról kellene szólnia, miért is jó ötlet a videojátékok és a klasszikus metál összeházasítása (segítek: ezért is meg amazért is hajlamos gyermeki lelkesedéssel rajongani némelyikünk, pedig mindkettő hőskora egy ideje letűnt már, plusz mindkettő kurva jó), de rájöttem, hogy semmi kedvem óvatosan közelíteni a témához, ami amúgy nem más, mint a Double Fine rendkívül odacsapós játéka, nézzük inkább azt!

Bár a Brütal legend jó négy éve jelent meg eredetileg, akkoriban eléggé el nem ítélhető módon kizárólag konzolon volt hozzáférhető, jelen írás apropóját viszont az adja, hogy nemrég feljavított grafikával, az azóta kijött összes DLC-vel együtt végre PC-n is élvezhetjük, igaz, kizárólag letölthető formátumban, már ha ez ma még zavar valakit. Ja, meg távol álljon tőlem, hogy amúgy is közismert játékforgalmazó applikációkat reklámozzak, de eleve a kezdőára több, mint baráti, igen, ott.

És hogy miért van hírértéke ennek az egésznek? Nos, azon kívül, hogy a BL egy eszméletlenül eredeti és szórakoztató játék, talán az sem mellékes, hogy Tim Schafer legutóbbi eresztéséről van szó, és aki életében már minimálisnál több időt töltött el PC-s játékokkal, az a név hallatán rögtön olyan örökbecsű klasszikusokra fog asszociálni, mint a Ron Gilberttel karöltve elkövetett Monkey Island, a Day of the Tentacle, a Grim Fandango, a Full Throttle vagy éppen a méltatlanul elsikkadt, nem is olyan marha régi Psychonauts. Schafer a PC-s játékoknak nem csupán egyik legfőbb 90-es évekbeli úttörője és igazán nagy neve, de talán a mindmáig létezett egyik legszellemesebb, legeredetibb mainstream játékfejlesztő is, aki minden produktumában úgy tudott határokat feszegetni, hogy az nemhogy feltűnő vagy görcsös lett volna, de egyenesen humoros; játszi könnyedséggel bírta beszippantani a júzert az aktuális agymenésbe. Külön vívmánya, hogy az általa (is) tökélyre vitt point-and-click kalandformátum leáldozta után képesnek bizonyult váltani, és egy olyan, minden ízében remek, agyoncsavart platformerrel előállni, mint a Psychonauts, aminek tőle szokott módon egyik felét az ötletes karakterek, helyszínek és sztori, a másikat meg a ritka élvezetes játékmenet vitte el a hátán.

brutallegend1.jpgA Brütal Legend, ha úgy vesszük, a Psychonauts szellemi és technikai örököse, ugyanakkor, amint arra is csak jobb híján és felületesen lehetett rásütni a platformer jelzőt, emez is dacosan kivonja magát a könnyed bekategorizálhatóság alól. Gyors fejszámolással csípőből is minimum négy műfaj elemeit ötvözi döbbenetes könnyedséggel, emellett viszont mintegy mellesleg egy olyan frappánsan kitalált világot és egyből szerethető karaktereket tár elénk, hogy jóval szarabb játékmenet mellett is simán élvezhető maradna. Na, de hogy konkrétumokról is legyen szó: a sztori szerint Eddie Riggs, a későn született, oldschool roadie egy roppant sajátos színpadi baleset után átkerül a 80-as évek metál lemezborítóinak világába, ahol egy maréknyi (metálos, mi más) lázadó küzd démoni elnyomói ellen. Eddie azonban vérbeli roadie-ként nem vezéri babérokra tör, hanem a leigázott, headbangelős bányai munkára kényszerített metálnép (szerencsétlenek konkrétan csákány helyett a fejükkel verik a falat, és az intenzív nyakmozgásnak köszönhetően mellkasnyi vastagságú nyakuk van) sereggé szervezésére vállalkozik, majd a továbbiakban is leginkább Lars, az ellenállók főnökének szárnysegédjeként teljesíti küldetéseit. Az egész alapötletét maga Schafer szerint a metál és a barbáros-szeletelős fantasy régtől fogva létező kapcsolata adta, elég, ha a 80-as évek megannyi paintbrush-olt, Frazettát vagy Valejót idéző borítójára vagy éppen a Manowar gyakran nyíltan Robert E. Howard ihlette, a „szétmorzsolom az ellenségeimet, és gyönyörködöm asszonyaik jajveszékelésében” tematikát körbejáró dalszövegeire gondolunk – csoda, hogy ez így még senkinek nem jutott eszébe. Vagy inkább az a csoda, hogy valaki AAA-s játékon belül be merte vállalni, és már csak ezért is végtelenül szimpatikus az egész.

Már talán ennyiből is sejthető, hogy a Brütal Legend egy elég érdekes hibrid: a minimális szerepjátékos elemek mellett nagyon a felszínt nézve hack&slash, vagy harmadik személyű akciójáték, a viselt fegyverekre (bárd és gitár, igen, gitár) megnyitható kombók legalábbis elsőre erre utalnak, míg aztán szép apránként be nem lopóznak a képbe az egyéb elemek. Egyrészt rögtön a tutorial-jellegű, egyébként meg tökre nem annak tűnő első küldetések során alkalmunk nyílik egy igazi tahó, lángnyelvvel-koponyával díszített hot rod erősen árkádos autóversenyeket idéző vezetésére (közben vörös csuklyás kultistákat és mindenféle démonokat lehet letarolni egy-egy ügyes kitérővel, marha jó), másrészt nagyon hamar bejön a képbe a lelkes hosszúhajú követőseregek irányítása, ami ha igazi stratégiai magasságokba nem is emeli a játékot, de minimum árnyalja az eleve sem túl egyszerű összképet - ez utóbbi amúgy leginkább a 2007-es Overlord minion-küldözgetős megoldására hasonlít, ha ugyan arra még emlékszik valaki. És akkor még a különféle bónuszokat és speciális képességeket megnyitó, a Guitar Hero-féle ritmusalapú, gombnyomogatós játékokra emlékeztető szólózást nem is mondtam. Tetszett még nagyon, hogy a BL némiképpen a trendekkel szembemenve nem nézi hülyének a játékost: kézenfogós-végigvezetős tutorialoknak vagy kveszteknek nyomát sem lelni, és bár maga a játék nem különösebben nehéz, de az alapkombók elmagyarázásán kívül sehol nem látni benne egy adott pályaelemre mutató, villogó nyilat vagy ilyesmit. Rögtön az első harctól kezdve magadra vagy hagyva, és ha nem jössz rá, mit is kéne csinálni (nem olyan nehéz persze), akkor már itt vakulásig kaszabolhatod a végtelenített üzemmódban feltámadó ellenfeleket, anélkül, hogy továbbjutnál. A viszonylag sűrűn adagolt bossfightok sem izzasztóan nehezek ugyan, de annyi kihívás azért akad bennük, hogy az ember kétszer-háromszor nekifusson normál fokozaton, mire kitapasztalta, és begyakorolta a szükséges stratégiát.

brutal-legend-enemies.jpgIllik még szót ejteni magáról a portról is, tekintve, hogy egy eredetileg négy éve PS3-ra és Xbox-ra kalibrált játékról van szó, az ilyesmik PC-re való átültetése pedig rendre olyasmi eredménnyel jár, mintha egy általános iskolásnak hajítanák oda a Finnegans Wake-et fordításra. Megnyugtatok mindenkit, ebben az esetben marha jól jártunk. Schafer állítólag személyesen bábáskodott a port felett, sőt, szíve szerint még egy rakat extrát is belerakott volna a PC-s változatba, csak a büdzsé nem tette lehetővé. Mindazonáltal már most ígérgetik, hogy legalább a multihoz hamarosan érkeznek a DLC-k, ezt olyannyira komolyan vehetjük, hogy a Steamen, francba, csak leírtam, már most ott figyel a Brütal Legend DLC, igaz, cím és minden egyéb információ nélkül. Na de a lényeg az, hogy kedvenc asztali munkaállomásunkon nyomát se leljük a konvertált játékoktól megszokott béna grafikának, akadozásnak, irányíthatatlanságnak, a kontrollert billentyűzetre és egérre cseréve nem kell mozarti ujjakrobatikába, majd ezt követően frusztrált perifériacsapkodásba kezdenünk, a játék még az én, lassan négy éves konfigomon is gyönyörűen fut, és helyenként direkt PC-re szánt programokat is megszégyenítő könnyedséggel irányítható.

Hatalmas érdeme még amúgy a játéknak, hogy mindezen fícsörök mellett gyakorlatilag szabadon bejárható világban kalandozhatunk. Nyilván nem Elder Scrolls vagy GTA-szintű végtelen poligonmezőkre kell gondolni, de a fő történet végigtolása mellett a térképen nem csupán arra megyünk, amerre akarunk, de még mellékküldetések is várnak szép számmal, egész ötletesek és változatosak amúgy a maguk nemében.

Akinek a fő kampány ezek után nem elégítette volna ki minden igényét, az bátran vágjon bele a multiba. Bevallom, ez utóbbiról jelenleg minimális tapasztalatokkal rendelkezem, de egy fél estés gyors kipróbálás után úgy tűnt, inkább a már említett fél-stratégiai elemekre gyúr: egy az egy elleni meccsekben kell követőinket okosan irányítva, erőforrásokat megcsapolva minél több rajongót gyűjteni, saját színpadunkat megvédeni, a másikét meg lehetőleg minél gyorsabban a földdel egyenlővé tenni. Ehhez az alapkampány Eddie-én kívül több karakter áll rendelkezésünkre, mindegyik a metál egy-egy alműfajának van szentelve, és ennek megfelelően egyedi képességekkel bír (és akkor már nyilván a háttérzenéje is ehhez igazodik) - a gót csajszi pl. darkos fazonú zombikat támaszt, kísértetként képes az ellenfél minionjait megszállni, ténykedése alatt pedig az elmúlt 10-15 év populárisabb black metal slágereit hallgathatjuk a háttérben.

brutal-legendemos.jpgAz eddigiek talán azt a benyomást keltik, hogy a Brütal Legend valami szörnyű, inkoherens katyvasz, de mi sem állhatna távolabb a valóságtól. Egyrészt a különféle játékelemek szépen, zökkenőmentesen illeszkednek egymáshoz, és egy pillanatig nem érezzük úgy, hogy problematikus lenne a démonkaszabolásból a járműirányításra váltani, vagy akár fordítva, másrészt ott van a gondosan, és – a Metálisten bocsássa meg a nyálasságomat, de jobb kifejezést nem tudok – szeretetteljesen megalkotott világ, ami még az itt-ott kilógó részleteket is gyönyörűen zökkenti a helyükre. Az egész játékról ordít, fenét, herélt hangon visít, hogy a készítők vérbeli metálrajongók, és nem csupán egy viccesnek gondolt műfaj elemeit akarták utólag ráaggatni az alapmechanizmusokra. Nagyon nehéz ezt érzékeltetni, de kezdve a komplett játéktörténelem egyik legegyedibb menüjétől (ami egy irl felvett bakelit-borító), a maximálisan autentikus látványvilágon és a stílus minden kliséjét kiszolgáló játékmeneten át egészen a töménytelen insider-poénig, a szünet nélkül jelenlévő bájos öniróniáig vagy a rocktörténelem olyan nagyágyúinak, mint Lemmy, Ozzy és Rob Halford szerepeltetéséig az egész baromira TRUE, így, a modorosságot megkockáztató csupa nagybetűvel. Ami nekem, bohó metálrajongónak marha rokonszenves, pláne 2013-ban, meg talán még annak is elismerésre méltó, aki történetesen tök másfajta zenét szeret.

És a végére hagytam Jack Black-et, aki a főszereplő hangját adja (ennek megfelelően nyilván leginkább az ő nevével reklámozták a játékot), akit hiába rühellek és tartom ordenáré nagy ripacsnak, itt valahogy nem idegesített, márpedig hiszem, hogy nem a játék iránti elfogultságból, hanem mert mintha itt képes lett volna ugyanolyan alázattal és szívvel hozzáállni a szerepéhez, mint amilyennel maga a Brütal Legend is készült (és ami a hasonló indíttatású Tenacious D-vel szerintem nagyon nem sikerült neki).

Azt hiszem, a fentiek után nagy lélegzetvételű verdikt már nem kell ide. A Brütal Legend egy önmaga jogán is nagyon élvezhető, ha nem is feltétlenül instant klasszikus játék, de annak, aki kicsit is fogékony választott témájára, egyenesen főnyeremény. Ahogy a költő mondja: Off with the lights, hear the screams, see the banging heads awaken to their dream!

2011. április 19.

Trónok harca - pilot epizód

Több tízezres rajongótábor zengett hozsannát, mikor híre ment, hogy George R.R. Martin nagyívű ciklusa, a Jég és tűz dala képernyőre kerül, ugyanakkor gyaníthatóan ugyanennyien sikoltottak fel rémülten, látatlanban is szentségtörést rettegve. Mindkét oldal jogosan hangoskodott: egyrészt ott van az egyes vélemények szerint valaha létezett legjobb fantasy Tolkien után, másrészt pedig a kétirányú lehetőség, hogy az HBO filmre vigye az egészet. Egy pilot talán kevés ennek eldöntésére, mégis merem kijelenteni: Westeros jó kezekben van.

Nagyon nem szeretek túlozni, de ha a Tűz és jég daláról van szó, kötelezőnek érzem a szuperlatívuszokat. Ha a becses olvasó nagyívű, komplex, izgalmas fantasy-re vágyna, gondolkodás nélkül Martin regényeit csapnám a kezébe. Aki olvasta őket, tudja, aki nem, az mondjuk itt kezdheti az ismerkedést. Martin-t az amerikai Tolkien-ként szokás emlegetni, és csakugyan: amit utóbbi világalkotásban véghez vitt, arra előbbi történetmesélésben köröket ver. Na jó, a maga módján. Nem is véletlen, hogy Martin legfőbb írásainak megfilmesítését arányában hasonló hisztéria előzte meg, mint pár évvel ezelőtt a Gyűrűk ura adaptációját.

Az HBO masszívan új sikersorozatra hajt, elég egy pillantást vetni a pesti metrót ellepő Sean Bean-es plakátokra. A résztvevők állítólag a statisztáktól kezdve a főhangosítón át egészen a producerekig óriási rajongók, ami szép és jó, ám két kérdés merül fel ezen a ponton:

a) Sikerült-e vajha úgy visszaadni a regények világát, hogy azzal még az elvetemültebb rajongók is elégedettek legyenek, valamint
b) képes-e a sorozat, szűkebben a pilot laikusok számára is vonzóvá tenni a történetet?

És mivel itt a sorozatról van szó, vegyük is előre b)-kérdést. Fanboy-ként iszonyatosan értékelem a sorozat regényhűségét, ugyanakkor rá kell, hogy ébredjek: a változtatásoknak olykor okai vannak. Már a legelső epizódban rengeteg karaktert kapunk, akik mindenféle bennfentes beszélgetésekbe bonyolódnak, és bár a forgatókönyvírók bámulatra méltóan bablevesezték össze a főbb infókat, a néző tán mégis elveszettnek érezheti magát. Az sem segít sokat, hogy helyenként kontinensek között ugrálunk, és bár már most érezzük, hogy minden egy nagyobb egész része, a szervesség, az összefüggés egyelőre csak ígéret marad. Persze Martin világa amúgy sem adja meg könnyen magát, a bevezető fejezet meg bevezető fejezet, de egy konzekvensebb felépítés dobott volna az egészen, sokrétűség ide vagy oda. Nyilvánvaló, hogy egy pilot-ban inkább az enumerációra koncentrálnak az alkotók, pláne egy ilyen komplex történetfolyamnál, jelen esetben a Stark-család és a királyi család viszonyaira, itt viszont pöttyet soknak éreztem. Jó volt látni az apró finomságokat, de ha tíz részből gondolnak kihozni egy 800 oldalas regényt, akkor értékelnék egy némileg feszesebb tempót.

Az eredeti kérdésre visszatérve: eddigi látszat alapján a Trónok harca a résztvevő karakterek és már most felsejlő plot-ok sokfélesége alapján egyszerre tűnhet vonzónak és riasztónak, ki mit vár. Feltehetőleg mint a regényekhez, ide is egy jó adag türelem kell majd. Még ha az első benyomás az is, hogy lehetett volna mindezt céltudatosabban, szigorúbban, a naaaaagy ígéret ott van benne, hogy egy a Sopranos-hoz (Maffiózók) vagy Six feet under-hez (Sírhant Művek) hasonló sokszereplős folytatásost kapjunk, az alapanyag megvan hozzá, sőt.

Aztán ott vannak a regényciklust ismerőknek és imádóknak címzett apróságok, és azt hiszem, ezen a ponton jár egy nagy taps a komplett kreatív gárdának, a színészeknek meg a mindezt pénzelő HBO-nak, merthogy Westeros Falastul, Kings Landigestül, imádott szereplőtől gyűlölt szereplőig életre kelt, és ennek hátterében feltehetőleg hasonló rajongás áll, mint amit itt a geekz-en is hajlamosak vagyunk tanúsítani. Lehetne persze vitatkozni azon, ki képzelte el tökösebbnek Jon Snow-t, rondábbnak Tyrion-t (említett szereplő felvezetése zseniális, soha nem bírtam elképzelni a gnómot nála kétszer magasabb ledér hölgyekkel, de most megmutatták), szexibbnek Cersei-t, de végső soron mindegy, mert látni, hogy minden nagy szívvel lett életre keltve, meg a cgi-Gollamot is megszerettük anno, pedig. Martin közreműködése a sorozatban köztudott, de reméljük, nem csak ezen múlik.

Aztán lehetne még sorolni a marhajókat: ahogy a tohonyává vált Robert lépcsőn mászik le a lóról, a farkaskölykök megtalálása, Catelyn és Jon összenézése, a királyi udvartartás érkezése, Ned és Jaimie rövid kölcsönös baszogatása, Bran falmászása, majd a végén a szó majdnem szoros értelmében vett cliffhanger … kurvajó, na, és nem is feltétlenül kell a regények ismerete ezekhez. A térképes-fogaskerekes intró meg annyira telibe talált minden PC-s stratégiajátékos áthallás ellenére, hogy a mostantól esedékes újraolvasások közben sajna már elválaszthatatlan lesz a szövegtől.

Összességében egy nagyon erős, ha nem is mindent letaroló kezdést kaptunk. GRRM rajongóknak kötelező, mint ahogy az imák is, hogy ne öljék meg egy évad után, a többséget meg hátha megfogja annyira, hogy legalább pár évadra és egy tisztességes nézettségi szintre kifussa magát. Rajongástól eltekintve is baromi jó sorozat lenne ebből.

Winter is coming.

2011. március 29.

Robert Silverberg: Lord Valentine kastélya

Minden szub-, mikro-, periferiális, vagy akármilyen kultúrának megvan a maga szent tehene, amihez az egyszeri véleményalkotó (ha csak nem kívülről jött barbár) nagyon óvatosan közelít, ha egyáltalán - azt hiszem, ezt itt a Geekz-en a magunk fétiseivel és idoljaival nagyon is jól tudjuk. Ahogy a metálrajongóknak ott van a Black Sabbath, a hardcore sci-Fi rajonfóknak Asimov, a cyberpunkoknak Gibson, az akciófilmőrülteknek a Predator vagy a Die hard, úgy van ott a 90-es évek elején begeekült itthoni fantasy rajongóknak Silverberg Majipoor krónikáinak (ha nem is kronológiailag, de létrejöttét és megjelenését tekintve) első kötete.

Történt ugyanis, hogy a korai rendszerváltás körüli, később rákszerűen elharapódzó nyugati ponyvakönyv-kiadási hullám taraján a Zrínyi Nyomda gondozásában belibbent egy már címében, borítójában és hátlapszövegén is addig sosem sejtett csodákat és izgalmakat ígérő könyv, ami gyakorlatilag a félig-meddig irodalmi, mainstream nyugati fantasy-k egyik első szélesebb körben elterjedt képviselője volt mifelénk, és sok olvasó számára az első találkozást jelenthette a műfajjal. Az egész persze csak nálunk volt új, Silverberg már akkor is a piedesztálra emelt (sci-fi) műfajon belüli szerzők között foglalta el előkelő helyét, miután az 50-es évekbeli pulp-magazinos szösszenetei után úgymond komolyabb irányba fordult (Thorns, To open the sky, A time of changes és még sokan mások) – a 70-es évek végén megkezdett Majipoor- regényciklus kvázi már az újrakezdést jelentette számára. Innen nézve nehézkes eldönteni, hogy az akkori magyar megjelenés szülte-e a kultuszt vagy pont fordítva, a keményvonalas rajongóknak köszönhetjük-e a magyar fordítást, ha valaki tudja, jelezze bátran. Ami viszont vitathatatlan, hogy itthon jó néhányan ezt a regényt említik, ha a legkorábbi vagy éppen meghatározó fantasy olvasmányélményeiről faggatjuk őket. Nem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett sem, hogy az akkori és a mostani kiadás fordítója nem más, mint az a Nemes István, akinek – különféle írói álnevek alatt - a Káosz-, Éj- és egyéb regényfolyamokat köszönhetjük, és aki az első Bíborhold magazinok egyikében szereplő interjú alapján egy Kornya Zsolttal (alias Raoul Renier) közös D&D játék után pont a regényben szereplő négykarú humanoidoktól, a szkandároktól kölcsönözte szociálisan deficites félork (anti)hőse, Skandar Graun nevét.

Helyben vagyunk tehát. Adott egy általánosan magasztalt író, valamint egy regénye, ami itthon kultstátusznak örvend, marad a kérdés, hogy milyen maga a mű, illetve indokolt-e ilyen mértékű népszerűség.

A lehető legobjektívebb válasz egy határozott nem is tudom, és akkor kezdeném rögtön a negatívumokkal. Terjedelmes munkásságát teljes egészében nem ismervén kénytelen vagyok ebből a regényből kiindulni, de ez alapján Silverberg nem ír igazán jól. Sehol egy szerkezet, történeti ív, jó felépítéssel megelőlegezett váratlan fordulat, sehol egy velősen, esetleg jól eltalált szimbólumokkal kifejtett gondolat, a párbeszédek ostobák, a sűrítést és hangsúlyozást felejtsük el, ahogy van, és hogy a szereplők közül a főszereplőnek jutott a legtöbb dimenzió (szám szerint másfél), szintén sokatmondó. Az események hibátlan linearitással követik egymást, miközben egész izgalmas irányokba mutató szálak kapatnak fel és ejtetnek el olyan mennyiségben és lendülettel, hogy nehéz eldönteni, írói nagyvonalúság avagy hanyagság tanúi vagyunk-e éppen. Pikareszk regényt olvasunk, éspedig olyat, melynek szerzőjének látszólag fogalma sincs arról, mit is takar a „pikareszk” kifejezés. Persze ha igazságos akarok lenni, és miért ne, mindezek egy része igaz Dunsany, Morris, Tolkien, Howard, Moorcock, K.E. Wagner meg úgy általában a legtöbb klasszikusnak elismert fantasy íróra is, de lássuk tovább!

Főhősünk, Valantine emlékek nélkül kóborol Majipoor tájain a bolygót igazgató sajátos uralmi négyszög legvilágibb képviselője, az újdonsült Napkirály regnálásának kezdetén, majd jobb dolga nem lévén, csatlakozik egy vándorló zsonglőrcsapathoz. Meglepő gyorsasággal és tehetséggel sajátítja el a zsonglőrködés művészetét, és a hosszú, nincstelen bolyongás után már épp berendezkedne egy kellemesen egyszerű, derűs életmódra, mikor azonban vissza-visszatérő, rejtélyes álmainak hála gyanítani kezdi, hogy valami nagyon bűzlik Majipoor-on, ó kárhozat, és ő született helyrehozni azt. És akkor ennyi legyen is elég magáról a sztoriról, mert spoilerezni még akkor se szeretnék, ha lenne mit.

Innentől a regény tetemes hányada a társaság utazgatásainak részleteit taglalja, míg apránként fel nem tárul egy sötét ármány, ami azonban sajnos csak az első harminc oldalon bírja fenntartani a feszültséget, hiszen annyira egyértelmű minden ügyetlen és kényszeres maszatolás ellenére, mint a mindenkori politikai elit korruptsága. Ez akár ügyes írói fogás is lehetne, hiszen az újszülöttnek minden vicc új elve alapján egy emlékeit vesztett szereplő szemszögén keresztül remekül fel lehetne tárni egy ismeretlen világot valamint egy annak alapvető rendjét átszövő összeesküvést az olvasó előtt, Silverberg azonban úgy tűnik, nem tudja eldönteni, hogyan szeretné bemutatni képzelt színterét: magától értetődőnek veszi-e azt, és pont a triviálisnak beállított megjegyzéseken keresztül vonja be az olvasót, vagy egy vállaltan idegenszerű környezetet szeretne minél plasztikusabban ábrázolni, mint ahogy alkalmasint egy asztrológus írná le a Marsot egy laikusnak. Merthogy félreértés ne essék, a regény tényleges főszereplője nem Valentine, mint ahogy Tolkien-nél vagy Herbert-nél sem Frodó vagy éppen Paul, hanem maga Majipoor, a konstruált világ a maga hangulatával és sajátos törvényszerűségeivel. Sajnos Silverberg két szék közé esik: nem érezni se a karaktereit vagy a cselekményt, se a világot, amit mutatni szeretne.

Mindez azért is furcsa, mert ötletekben, jól megírt részletekben a könyv nem szűkölködik, sőt, ahogy a maga lustán csapongó, komótos módján hömpölyög maga elé (azt nem állítanám, hogy előre, mert a nagyon erőltetettnek ható történetszálon kívül semmilyen ívet nem véltem felfedezni benne, és igen, Valentine roppant ügyetlenül felépített öntudatra ébredésének folyamatát inkább hagyjuk), még némi gyerekkori olvasmányélményeimre emlékeztető beleélést is képes volt kiváltani belőlem, csupán nem éreztem mögötte az összefogott gondolatiságot. Pedig még Majipoor, ez földünknél sokszor hatalmasabb, egykor csillagutazók által meghódított, a cselekmény idejére azonban szinte középkori viszonyok közé hanyatlott világ a maga furcsa álomvallásával, ősrégi gépezeteivel és rezervátumokba kényszerített alakváltó-őslakosságával is egész lenyűgöző az első idegenkedés után. A bedobott elemek ugyanakkor szinte kivétel nélkül esetlegesnek hatnak. Fura nevű és fiziológiájú, légből kapottnak tűnő fajok hemzsegnek a bolygón, egymást érik a holdbéli és paradicsomi tájak, vagy éppen felsejlik itt-ott a fiktív történelem, ám nem érezni, hogy mindebben tudatosság vagy bármiféle koherencia lenne (gondolkodtam rajta, idézzem-e szó szerint azokat a bekezdéseket, ahol hosszú mondatokban mindenféle obskúrus városnevek soroltattak fel, érzékeltetendő, hogy a főszereplők mekkora marha nagy utat tettek meg, de minek). Ugyanez az összefüggéstelenség jellemzi sajnos magát az elbeszélői módot is: a főszereplő kompánia tagjai jó néhányszor halálos veszélybe kerülnek, amit aztán az író majdhogynem egyazon bekezdésen belül egy feszültségromboló tollvonással fel is old. Olykor ugyan meghal valaki, de ezek a karakterek rendre a klasszikus Hollywood-i néger mellékszereplőkre hajaznak, értsd: az elejétől fogva tudni, hogy ők kizárólag azért vannak jelen, hogy miután hegedűszó közepette eltávoztak, a főhősnek legyen alkalma komor arccal csak azért is továbbvinni a szent ügyet. Mindezt hosszan lehetne még sorolni, kezdve a kilométerekről előre látható izé, fordulatokkal, a következmények nélküli, illetve banális módon elsimuló konfliktusokon át egészen a korábban lefektetett szabályok későbbi semmibevételéig egy-egy dramaturgiai mozzanat kedvéért (amely mozzanatokról persze kiderül, hogy végső soron ugyanolyan súlytalanok, mint az azt megelőzőek voltak).

Vagyis első blikkre gyengén megírt regénnyel van dolgunk. Sztorinak lapos, kalandnak unalmas, fikciónak inkoherens. Ha konkrét akarok lenni: rossz. Mindazonáltal marhára meglepődtem, amikor a felén átverekedve azon kaptam magam, hogy voltaképpen tetszik, és nem is a guilty pleasure értelemben. Nem tudom rátenni az ujjam, de valami olyasmi benyomásom volt, hogy maga az író nagyon élvezte ezt az egészet, még ha nem is feltétlenül törődött azzal, hogy ebben az élvezetben olvasóit is részesítse.
Kicsit olyan volt, mint mikor az ember felnőtt fejjel néz egy játszadozó kisgyereket, és tétován feltámad benne az érzés, hogy ej, de marha jó volt, amikor még anno ő is ilyen felhőtlenül bírt marháskodni. Maga a címszereplő is egy végtelenül jámbor, naiv és jószándékú figura, aki hagyná a francba elrendelt eposzi sorsát, és legszívesebben csak zsonglőrködne újdonsült cimboráival, ám mivel muszáj, fogja magát, és megváltja a világot. Ha úgy veszem, ez akár bravúros önreflexió is lehet. És ha már itt tartunk, felmerült bennem a gyanú, hogy Silverberg nem feltétlenül akart semmi komolyat ezzel az egésszel (bár ezt eldöntendő a Majipoor-ciklus maradékával sem ártana megismerkednem), szimplán fogta a vödröt meg a műanyaglapátot, és bokáig gázolt a maga teremtette homokozóba.

Az egésznek az elejére visszatérve, ha meg kellene válaszolnom a kérdést, hogy „indokolt-e a Lord Valantine kastélya kultusza”, azt mondanám, hogy ha pusztán a regény minőségét vesszük, akkor semmiképpen. Ugyanakkor, ha egy pillanatra kifújom a levegőt, és képes vagyok megszabadulni az évek során rám kérgesedett cinizmustól és kritikus szemléletmódtól, képes vagyok olyannak látni és értékelni, aminek feltehetőleg született és amilyennek a rendszerváltás környékén a gagyi ponyván túllépő fantasy-t szomjúhozó eleink látták: egy okos író felelőtlen, könnyed, önfeledt képzeletjátéknak.

Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2009
Fordította: Nemes István
Eredeti cím: Lord Valentine's Castle
Oldalszám: 588