"Kicsit bűntudatom volt, mert valami olyasmit terveztem, hogy az este folyamán nyakon szúrom, de az olyan lett volna, mint megrugdosni egy nyomorékot. Ahhoz jó ok kell. Én azért hiszek a korrekt játékban."
A bámulatosan eredeti narratív megoldásai, kendőzetlen, de precízen kontrollált brutalitása, sűrű, fojtogató atmoszférája és súlyos létfilozófiai kérdésfelvetései okán egyaránt emlékezetes HBO-sorozat, a True Detective író-kreátor-mindenese, Nic Pizzolatto finoman szólva is masszív elvárásokat generált nézőiben. Ilyen magasságokból bizony baromi nagyot lehet esni, a második évadról kiszivárgott előzetes információk (a nem éppen letaglózó erejű drámai alakításairól ismert Vince Vaughn szerepeltetése, például) azonnal oktalan aggodalmakat keltettek az elvakult, szívügyüket habzó szájjal védelmező rajongókban.
Be kell vallanom, én magam is ezen oktalanok közé tartoztam egészen mostanáig, de az eredetileg 2010-ben megjelent, és a Gabo Kiadó jóvoltából immár magyarul is olvasható Galveston minden oldala öblös, minőségi whiskey-kortyként hatott háborgó lelkemre, majd oszlatta el végleg nyugtalanságomat - Rust Cohle halhatatlan sorait idézve: "Easy, motherfucker", ez a fickó bizony halálpontosan tudja, mit csinál.
Roy Cady, a kegyetlen texasi végrehajtó amúgy sem napsütötte életének talán legszarabb napja indításaként megtudja, hogy tüdőrákban haldoklik, este pedig saját főnöke próbálja sunyi módon kinyíratni. Roy nem az a fajta fickó, aki szó nélkül tűri az ilyesmit, egy vérgőzös tűzharc során meglép, menekülésekor pedig hozzácsapódik Raquel (avagy Rocky), a fiatal, önfejű, szexi prosti is. Közös érdekeik a kezdeti súrlódások ellenére furcsa csapattá kovácsolják őket, egy darabig úgy tűnik, egérutat nyertek, de ebből a világból törvényszerűen csak súlyos veszteségek árán szabadulhatsz.
A Galveston legnagyobb erénye, hogy éjsötét thriller- és hard-boiled elemek variálásával mesél olyan egyszerű, de létfontosságú emberi értékeinkről, mint a másik elfogadásának szükségszerűsége, az újrakezdés szakadatlan lehetősége, a szeretet, a becsület és a tisztesség, műveli mindezt ráadásul úgy, hogy egy cinikus, Amerika legszemetebb peremvidékeit megjárt, látszólag érzéketlen, többszörös gyilkost, és egy könnyűvérű, testét gond nélkül áruba bocsátó, felelőtlen és hazug tinilányt választ főhőseinek.
A mocsaras, lápos, vagy éppen élettelenre szikkadt louisianai tájak kulisszáiban, lepukkant bárok, aligátorok, pszichopata gengszterek és feleségverő white-trash hulladékok között persze egészen mást jelent az erkölcsiség fogalma, mint a jómódú nyárspolgárok makulátlan köreiben: itt bizony előfordulhat, hogy jótettnek számít, ha puszta kézzel elroppantod egy nyeszlett, védekezésre képtelen, piti drogos tolvaj nyelőcsövét egy sikátorban. Ebben a világban kizárólag magadnak tartozol elszámolással, de ha felelősséget vállaltál valakiért (és szándékozol még nyugodtan tükörbe nézni valaha), minden áron óvnod kell őt - akár a saját hülyeségeitől is. Itt bűnbocsánatra nem, csak bűnhődésre számíthatsz, és ha magadat már képtelen vagy kirángatni az ingoványból, muszáj küzdened, hogy a nálad gyengébbeket és jobbakat ne nyelhesse el.
A folyamatosan a halál torkában élő Cadynek nincsenek illúziói: tudja, hogy mára nem több alkoholista, mizantróp, kiégett bűnözőnél, az egyetlen, amihez ért, emberéletek lelkiismeret-furdalás nélküli kioltása. Rocky betolakodását érzelemmentes életébe kezdetben zsigeri viszolygással fogadja, nem akarja, nem meri közel engedni magához, a lány kiszolgáltatottsága és elesettsége azonban lassan előrángatják mélyre rejtett humánumát, és felvillantják előtte annak lehetőségét, hogy végre valami értékeset, fontosat, kétségkívül és megcáfolhatatlanul jót tehessen. A Galveston bravúrosan elkerüli a hamis szentimentalizmus csapdáját, (pedig bőven magában hordja annak lehetőségét), szikár tudatossággal beszél el egy sorstragádiát, ami minden sötétsége és brutalitása ellenére a lezárásra katartikus erejű megváltástörténetté nemesedik.
Bár a regény ízig-vérig tökös, maszkulin férfikönyv, Pizzolatto gondos figyelmet fordít női karaktereinek jellemrajzaira is, dialógusai elevenek és hitelesek, leírásai líraiak és realisztikusak egyszerre. Filmszerűen erős képekkel operál, akciójeleneteiben szakad a hús és reccsen a csont, de a hamisítatlanul idilli momentumokat is érzékletesen, expresszív színekkel ábrázolja. Odavetett(nek tűnő), lazán elejtett mondatokkal beszél Életről és Halálról, bukásról és felemelkedésről, de minden szavának mázsás súlya van, kőkeményen hiteles, bölcs élettapasztalat sejlik át sorain.
Ahogy a könyv egy pontján elhangzik: "Minden most kezdődik. Ez a lényeg. Most." Oké, Nic, értem én, de azért kösz az eddigieket.
(A cikkben szereplő idézetek Roboz Gábor fordításából származnak.)
