Ezennel akkor sok szeretettel útjára bocsátanám újdonsült "Ismerjék meg a Geekz szerzőinek magánéletét" rovatunkat - tudom, tudom, sokan kíváncsiak rá. Történt, hogy az emberélet útjának felén egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam, ami magyarul jobbára annyit tesz, hogy pár roppant kedvezőtlen döntést követően meglett, 29 éves koromra kénytelen voltam huzamosabb időre visszaköltözni szüleimhez.
Mármost nem tudhatom, ki hogy van az ilyesmivel, mert simán akadhat olyan, akinek a fészekbe való, a hétvégi látogatásokon túli megtérés maga a megváltás (bár meg lennék lepve), számomra leginkább egy a Kafka-Tarr-Szomszédok jelölte háromszög középpontjába eső szürreális, egyben mélyen egzisztencialista horror-drámával ért fel. Nem jó az, mikor a szabadulás és a mégoly bénán vergődő önálló szárnyalás kezdeti mámora után azon kapod magad, hogy a hited szerint hátrahagyott környezet hirtelen visszahúz, az meg pláne nem, amikor kocsmába menet szólnak, hogy vegyél sapkát, mert hideg van, aztán ne igyál sokat, vagy amikor éppen onnan megtérve avítt ereklyék között ájulsz be néhai gyerekszobádba, alig artikuláltan azon mélázva, mit és hol basztál el.
A 2014-es, új-zélandi Housebound (magyar címe tudtommal nincs, de mivel létezik egy azonos című, 2000-es film is, itt az egyértelműsítés) főszereplőjének, Kylie-nak (Morgana O'Reilly) mondjuk olyan sokat nem kell méláznia, nem mintha egyáltalán érdekelné, ugyanis beleszarósan antiszociális alkat, aki számára az emlegetett önálló szárnyalás leginkább önmaga módszeres szétcsapásával, és az ezt finanszírozandó pitiáner megélhetési bűnözéssel egyenlő. Mikor aztán egy bankautomata szakszerűtlen feltörése alkalmi partnere esetében szó szerint visszaüt, őt magát pedig egy leküzdhetetlen akadálynak bizonyuló fekvőrendőr meggátolja a menekülésben, lesújt a törvény vasökle, és kiszabja a létező legsúlyosabb büntetést: nyolc hónap házi őrizet irritálóan kispolgárias anyja, Miriam (Rima Te Wiata) és bávatag nevelőapja, egyben saját egykori - naná, hogy félreeső és gyanúsan komor - otthonában.
Ez önmagában úgy szar, ahogy van: Kylie nem hagyhatja el a ház környékét (erről egy bokájára szerelt mozgásérzékelő és egy kirendelt hatósági felügyelő, Amos gondoskodik), odabent minden kopott, régies, nyomasztó, a net betárcsázós, térerő nincs, csak egy szem vonalas telefon, ráadásul még egy ütni valóan jámbor kocapszichológus is rendszeresen tiszteletét teszi egy kis mélyenszántó, problémafeltáró beszélgetésre. Ja, valamint ha ez nem lenne elég, az ezotériában utazó kedves mama szent meggyőződése, hogy a házat kísértet járja.
A horror és a vígjáték régtől fogva kedves mostohatestvérei egymásnak, bár általában utóbbi szokott előbbinek többé-kevésbé szerényen asszisztálni, és akkor is megelégszik a könnyen kifigurázható, klisés stílusjegyek vagy a tocsogós belezés szándékos eltúlzásával. Az már viszonylag ritkább, hogy egy film közel azonos arányban és minőségben akarjon, tudjon félelmetes és komikus lenni, az meg még inkább, amikor a humor már nem szükségszerűen a horrorból fakad, hanem szinte párhuzamosan, önállóan van jelen. Márpedig a Houseboundra ez igaz, minek köszönhetően meglepően friss, szellemes, szinte üresjárat nélkül szórakoztató, és már csak hozzáállása, enyhén szokatlan hangvétele miatt is nagyon-nagyon szimpatikus - számomra konkrétan hosszú évek óta az egyik legjópofább fekete vígjáték.
Persze azért a horror is kap rendesen, már játékidőt és baráti szívatást egyaránt. Már az alapfelállás is - kívülálló elszigetelt, titkok övezte helyszínre érkezés - a klasszikus kísértetházas sztorik finom paródiája, aztán egy-egy geg vagy utalás erejéig megidéztetik a Halloween, a Ragyogás, a Parajelenségek, meg sok másik hivatkozási alap, olykor pedig egy-két kifejezetten nyugtalanító, vagy egyenesen félelmetes jelenet is becsúszik (igaz, ezeket rendre még ugyanabban a percben agyoncsapja valami elképesztően abszurd mozzanat). Még egy egész értékelhető csavarra is futja, a Housebound ereje azonban szerencsére nem ebben rejlik. Eleve mentes minden kínosan önérzékeny, erőltetetten viccelődő tolakodástól, nem érezni a hivalkodást és a kényszeres magamutogatást, hogy "Nézzétek, tisztában vagyok a műfajjal, és most kiröhögöm! Bvhahaha!". Nem, a humor nagyját a szereplők közötti dinamika, a hazabútorozásból fakadó konfliktus, a Kylie és anyja közötti ellentét nyújtja, ami akkor is működne, ha a másik műfaji összetevő nem horror, hanem mondjuk családi dráma lenne.
De vígjáték alatt sem feltétlenül térdet csapkodós, harsányan nyerítős csattanócunamit kell érteni, bár egyszer-kétszer csakugyan felröhögtem, pedig nálam ez magányos filmnézés közben igen ritka: a humor adagolása és kibontása végig nagyon visszafogott, jó értelemben véve kimért. Hiába akad néhány percenként egy-egy poén, ezeket még úgy sem dörgölik a pofánkba vagy nyújtják el fölöslegesen, hogy némelyik előkészítése kifejezetten aprólékos és hosszadalmas, már-már sunyin alattomos, a legtöbb meg egyszerűen nem több egy-egy jól elkapott, szemöldökfelvonós what the fuck momentumnál.
Így a filmet aztán legelejétől a kalkulált, nagyon is szándékos blődség kellemes atmoszférája lengi be, miközben a totális idiotizmus végig pórázon marad. Sokat segít ezen az amúgy is kivétel nélkül jól kitalált szereplők színészi játéka, akik se a horror-, se a vígjátékos skatulyába nem passzolnak igazán. Szimplán hétköznapi emberekként, na jó, azok pár vonással felskiccelt karikatúráiként reagálnak az abszurd módon érthetetlen helyzetekre. A pálmát Kylie folyamatosan kelletlen, savanyú, kiakadt arckifejezése, és anyjának a legdurvább jelenetekben is "jajistenkém" jellegű, méltatlankodó kéztördelése viszik, de a mellékszereplők is teljesen rendben vannak (APRÓ SPOILER ÉS POÉNGYILOK!!! Különösen igaz ez a legváratlanabb pillanatban, spontán mód paranormális kutatóként outingoló biztonsági őrre, Amosra. SPOILER OFF.)
Vannak azért hibák is, hogyne. A legbántóbb talán, hogy a játékidő közepénél, a kötelező nyomozós szál alatt a végig kényes egyensúly felborul, a humor el-ellaposodik, a film pedig átmenetileg egy elég érdektelen szabványhorror szintjére süllyed, ami azonban szerencsére nem tart sokáig, a befejezésre pedig ismét felragyognak a kezdeti erények. Az anya-lánya egymásra találásáról és a felelősségvállalásról szóló, kiszámítható és az összképből bántóan kilógó fejtegetések nélkül is meglettem volna, de ezek végképp olyan kevés hangsúlyt kapnak, majd teljesen el is tűnnek, hogy nem látom értelmét felróni őket, pláne, hogy az egész filmre jellemző valami nagyon szerethető keresetlenség és szerénység. Nem akar különösebben nagy, eredeti, vicces vagy hatásvadász lenni, viszont szinte tökéletesen hozza azt, amire vállalkozott - innentől kit érdekel az a néhány ballépés?
A Housebound egyébként már azért is nagyon meglepő, mert egy szinte teljesen ismeretlen, fiatal író-rendező, Gerard Johnston első filmje (előtte az elég erős fogadtatású The Jaquie Brown Diaries sorozaton dolgozott, amiről felvállaltan semmit nem tudok, IMDb-ről csítelni meg olcsó és minek), akire, azt hiszem ezt bátran kijelenthetem, ilyen korrekt és üdítő debütálás után érdemes lesz majd odafigyelni. Ami engem illet, jóformán semmiből érkezett filmen, francokat, filmen általában nagyon rég nem szórakoztam ilyen jól, így hát a fenti fejtegetésem ellenére, hogy ez akkor műfajilag pontosan mi is, az egyszerűség kedvéért azt mondom: az elmúlt évek simán legjobb horrorvígjátéka, mégpedig pont azért, mert mer és tud kicsivel másabb lenni, mint a legtöbb társa. Sok ilyet még!