Young Adult bestsellert adaptálni olyan, mint tizenegyest rúgni: csak elrontani lehet. Nagyon falábú, az Ed Wood-i mércét alulról súroló rendezőnek kell ahhoz lenni, hogy valaki egy ilyen ziccert kihagyjon. A célközönség (= akik rajonganak a regényért) mindenféleképpen betódul a moziba, úgyhogy a legbiztosabb stratégia biztosra menni. Csak semmi vizuális flikk-flakk, csak semmi dramaturgiai extravagancia, le kell adni a szépen megcsiszolt, áramvonalasított munkadarabot, aztán lehet is a pénztárhoz fáradni.
Nagyjából ennek a szakmunkás krédónak a jegyében forgott le az első The Hunger Games regény adaptációja; nem lett nézhetetlen, de csak annyira volt izgalmas, mint egy hármas középiskolai dolgozat. A folytatást, Az éhezők viadala: Futótűzet új rendezőre, a Constantine és a Legenda vagyok mellett korábban Lady Gaga és Britney Spears klipeket is készítő Francis Lawrence-re bízták. A filmtörténetbe ez a második rész sem fog bevonulni, de Lawrence verziója nyomokban már valami felismerhető karaktert – a stílus talán erős szó lenne – tartalmazott. A „drámaibb” és az akciódúsabb jelenetek kábé egyensúlyba kerültek, képileg is markánsabb lett a film, az alzheimeres Parkinson-kóros operatőrt pedig nem engedték többet a kamera közelébe. Logikus döntés volt tehát a Harry Potter és az Alkonyat-szériák mintájára kettéosztott finálét is Lawrence-re bízni.
Azt már nehezebb eldönteni, hogy van-e elég anyag a harmadik könyvben egy duplafináléhoz. A kiválasztott nem hosszabb a trilógia első két részénél, de mióta egy kisregényt is sikerült háromrészes eposszá nyújtani (A hobbit), tudjuk, hogy a terjedelem nem akadály, pláne, ha akad fizetőképes kereslet. Másfelől viszont Collins regénye is eleve két, jól elkülöníthető részre tagolódik. Az első, hosszabb időt átfogó epizódban az Arénából kimentett Katniss akklimatizálódik a lázadók földalatti kolóniájához, beszáll a Panem elleni propagandaháborúba, mint a forradalom kirakatarca, a második felvonásban pedig a haverokkal közösen meg is ostromolják a Központot.
Az első rész nagyjából így zanzásítható: picsogás - a pusztítás látványos képei – picsogás - stratégiai megbeszélések – picsogás - háborús kampányfilm-forgatás - picsogás. És a végén még egy kis picsogás. Ezt a precízen kidolgozott sablont követi a film is, annyira pontosan, hogy a könyvtől való cselekménybeli elrugaszkodásokat egy ügyetlenebb asztalossegéd is meg tudná számolni az ujjain. Az, ahogyan az ellenállás vezetői, Coin elnökasszony (Julianne Moore-nak volt már izgalmasabb szerepe is) és az ex-játékmester Plutarch (a zseniális Philip Seymour Hoffman egyik utolsó fellépése) megtervezik a Kapitólium elleni PR-hadműveletet, kifejezetten szellemes (az volt már a regényben is), a poszt-traumás Katniss mérhetetlen szenvedése ellenben már csak mérsékelten szórakoztató.
Az előzmények ismeretében persze érthető, hogy hősnőnk mentálisan és érzelmileg elég labilis állapotban van, a gond mindössze az, hogy
- ekkora dózisban már túlságosan deprimáló a picsogás,
- a felrajzolt szerelmi háromszög nagyon nem működik és nagyon nem érdekes,
- ezeknél a jeleneteknél világosan látszik, hogy ez a karakter idegen az amúgy kiváló Jennifer Lawrence karakterétől. Ő akkor hiteles, amikor erős, impulzív, szenvedélyes, szeszélyes, karakán, ésatöbbi (lásd: a Napos oldaltól az Amerikai botrányig bármit), a mélabú és az önsajnálat egyszerűen nem áll jól neki.
Az éhezők viadala: A kiválasztott - 1. rész ennek ellenére is működik, a célközönség nyilván lájkolni fogja, és egyébként is egy tisztességes munka, jó színészekkel, erős képi világgal (a történet 80%-a a föld alatt vagy sötétben, félhomályban játszódik, ami nem lehetett könnyű kihívás az operatőrnek, de megoldotta), kiértékelni pedig amúgy is csak a finálé után lehet majd. Ez a két film ugyanis egy film, hiába vágták ketté. Ami ebből hiányzik (feszültség, akció, vér és gyilok), az majd benne lesz a folytatásban. Már csak egy évet kell addig aludni.