Mikor november környékén felmerült bennem, hogy lassan ideje lenne összállítani egy év végi listát, örömmel konstatáltam, hogy minden agyalás, erőlködés nélkül egy rakás címet lefirkantok a noteszembe - úgy, hogy nem böngésztem végig a 2014-es megjelenések összesítéseit, sőt, egy csomó fontos filmet (szégyenszemre) nem is láttam. Bivalyerős év volt ez mind a blockbusterek, mind a szerzői munkák frontján, az alábbi alkotásokat pedig nem rangsorolnám - műfaji sokszínűségük miatt összemérésüket feleslegesnek és értelmetlennek gondolom. (Kell-e mondanom: a lista vállaltan szubjektív, a számomra legemlékezetesebb filmeket tartalmazza.)
Igen, tudom, óriási meglepetés, legyünk is rajta gyorsan túl, de mit lehet tenni, ha egyszer tényleg ez volt az egyik legfaszább film idén. Peter Quill-Star Lord (Chris Pratt) fergeteges belépője vitán felül a szezon legvigyorogtatóbb feelgood-pillanata, és külön öröm, hogy ez a vigyor a játékidő végéig kitart, sőt, egyre csak szélesedik. Az A galaxis őrzői visszacsempészte a kalandokat, a fergeteges humort és az agyzsibbasztó ötleteket a blockbusterek egyre sterilebb, kiszámíthatóbb univerzumába, mert eredeti lenni, és lazán bankot robbantott vagány vállalásával. Imádnivaló karakterek, káprázatos látványvilág, popkulturális utalások tömkelege, és ugyanaz a végtelenül naiv, szerethető önfeledtség, ami gyermekkorom legmeghatározóbb moziélményeit (példának okán a három szent trilógiát) is jellemezte. Nincs mese, az agyament brigád azonnali hatállyal felvételt nyert az örök kedvencek dicső panteonjába, és őszintén nem tudom, mikor volt utoljára szerencsém ajtót nyitni ilyen barátságos idegenek előtt.
Kálvária
Míg John Michael McDonagh előző filmje, a szintén kiváló A Guardista csak némiképp távolodott el testvére, Martin McDonagh (Erőszakik) abszurd, sötét humorú világától, a Kálvária már egy teljességgel kiforrott, kizárólag saját jogán figyelmet követelő alkotó műve. Brendan Gleeson remekel a láthatóan személyes karizmájára írt, a közössége alávaló tagjai között a végsőkig jóra törekvő, sokat megélt, messze nem hibátlan, de erős és tiszta lelkű James Lavelle atya szerepében, és teljes mértékben birtokolja szimpátiánkat, annak ellenére, hogy nézőként egyházi személlyel meglehetősen ritkán kell azonosulnunk. A Kálvária úgy beszél hitről, megbocsátásról, alázatról és becsületről, hogy közben egy pillanatra sem kelti vallási példabeszéd látszatát: emberségre tanít, gyarlóságainkkal szembesít, kíméletlen tükröt mutat, az ítélkezéstől azonban bölcsen tartózkodik.
A Grand Budapest Hotel
Wes Anderson mesevilága továbbra is zárt, kizárólag önmagával azonosítható univerzum, ugyanakkor - és ez adja filmjei utánozhatatlan báját - bármerre bővíthető, fejleszthető és variálható alternatív valóság. A mostanra védjegyévé váló panelek - a legutolsó csavarig kubricki alapossággal megtervezett, mégis szívmelengető látványvilág, a szerethetően kattant karakterek, világsztárok hada tőlük minimum szokatlan szerepekben - mellé újra és újra társul valami plusz, egyéni íz, ami alkotásait minden egyes alkalommal emlékezetes és megismételhetetlen élménnyé emeli. A szürreális, életbölcseletnek sem utolsó, abszurd heist-paródia felejthetetlen kaland, az életmű kiemelkedő darabja - ilyen magabiztosan egységes színvonalú életmű esetében ez bizony heroikus teljesítmény.
Az előző rész lenyűgöző vérbalett-koreográfiáit végre történettel és karakterekkel is megtámogató folytatás napjaink akciófilmjeinek legyűrhetetlen csúcsragadozója, szemet gyönyörködtető, a végletekig esztétizált, de (látszólag) naturalista, akrobatikus horror. Figurái egyszerre valóságosak és képregényszerűen extravagánsak, a leszámolások utánozhatatlanul komponáltak, brutalitásuk és dinamikájuk folyamatosan rugdalja egyre szélsőségesebb tartományokig a nézői tűréshatárt. Az év autós üldözése olyan kreativitással kivitelezett és bámulatos profizmussal levezényelt, amitől a legelvetemültebb adrenalin-junkie is kielégülhet - Gareth Evans rendezése a műfajból kihozható abszolút maximumot prezentálta.
David Fincher a Hetedik óta nem volt ennyire kegyetlen - a Brad Pitt által alakított David Mills nyomozót csupán annyi különbözteti meg a Ben Affleck által (pazarul) játszott Nick Dunne-tól, hogy míg előbbi legalább zokogva, üvöltve, fájdalmaiba beleőrülve merülhetett el privát poklában, utóbbinak muszáj észnél lennie, és szélesen vigyorogva, a külvilág felé teljes boldogságot és harmóniát hazudva magára rángatnia a nyárspolgári lét rettenetes kényszerzubbonyát. Rosamund Pike hátborzongató hitelességgel hozza az utóbbi évek legparább női pszichopatáját, a társadalom- és médiakritika tűpontos, a rendezőtől megszokott szürke-kék-húgysárga látványvilág tökéletesen közvetíti Gillian Flynn sztoriját, Trent Reznor és Atticus Ross indusztriális minimál-antizenéje pedig kérlelhetetlenül nyomja le fejünket a jeges víz alá - mindezt 2014-ben, egy hollywoodi stúdiófilmben. Hát mit mondjak, köszi szépen (de tényleg).
Tommy Lee Jones költői szépségű westernfilmje kegyetlen, brutális, egyben felemelő és vicces óda az emberhez, földi küszködéseink kíméletlenül őszinte krónikája, csodálatosan fényképezett képekkel és pazar alakításokkal. A hollywoodi munkáiban általában mogorva, szűkszavű, kemény tökű karaktereket magabiztosan és élvezetesen, de kissé sematikusan szállító Jones valósággal ragyog, mimikája bravúrosan komplex, egyetlen pillantásában, rezdülésében életöröm, határtalan szomorúság és végtelen, bölcs tapasztalat izzik, de szereplőtársai is emlékezetesek: olyan, rég nem látott ismerősöket üdvözölhetünk, mint John Lithgow vagy James Spader. A vadnyugati mindennapok ábrázolása realisztikus, tiszteletteljes és hiteles, a kopár, de fenséges tájak pedig akkor is mesélnek, amikor a karakterek épp hallgatnak. A tragédiáknak elképesztő súlyuk van, a Glendon Swarthout regényén alapuló forgatókönyv olyan precízen elhelyezett, letaglózó fordulatokat tartogat, melyek a legedzettebb néző számára is kivédhetetlenek.
Borgman
Totál váratlan meglepetés, fogalmam sem volt, mire számítsak tőle, de minden gesztusa egyre szimpatikusabbá tette - a legszebb barátságok kezdődnek így. A titokzatos, mágikus képességeket birtokló hajléktalanok által vegzált nyárspolgár-família megpróbáltatásait taglaló mozi félelmetes, röhejes, nyugtalanító és szórakoztató egyszerre, természetfeletti thriller-köntösbe bújtatott, maró humorú, társadalomkritikus szatíra. A szociális helyzet különbségei által generált, kétségkívül létező, letagadhatatlanul valós félelmek (szó szerinti) feje tetejére állítása zseniális húzás, az elemi gonosz sosem volt ilyen közel, és sosem volt ennyire hétköznapi. A kutyák nem azok, amiknek látszanak. Vagy mégis?
Az utóbbi évek legintelligensebb horrorfilmje végre fekete fényt hozott a James Wan-típusú horrorkontárok által a pokol legszánalmasabb bugyrai alá silányított műfaji pöcegödörbe: Jennifer Kent rendezőnő mer lassan és megfontoltan építkezni, szereplői háttértörténetét, viszonyrendszerük kibontását többre tartja az ostoba jumpscare-maratonnál, a feszültség fokozatosan erősödik, a fenyegetés kezdetben csak sejthető, a terror gondosan bemutatott és részletesen konstruált kulisszák között szabadul el. A film drámai vonala maradéktalanul működik, a két főszereplő, Essie Davis és a forgatás idején mindössze hét éves Noah Wiseman alakítása pedig minden szempontból lenyűgöző, bátor és tiszteletreméltó.
Tisztelettel jelentem, Hollywood időnként kifejlett, működőképes agy meglétére utaló félreérthetetlen tüneteket mutat: az ezer módon elbaltázható alapkoncepciót (tudniillik majmok, lóháton, géppityóval) Matt Reeves rendezőnek és népes stábjának van pofája odafigyeléssel, drámai tartalmakkal bőségesen megpakolva tálalni, a végeredmény pedig abszolút élvezetes, izgalmas és látványos kaland, olyan blockbuster, ami nem nézi hülyének nézőjét, sőt, a csúcskategóriás CGI-t sem céltalan erődemonstrációként, inkább a történet komolyan vehetőségének érdekében alkalmazza. Az újraindított franchise első epizódja ígéretes volt ugyan, de hagyott maga után némi hiányérzetet, a folytatás azonban elérte, hogy már most maximális bizalmat szavazzak a következő fejezetnek.
A nő
Az utóbbi évek legszebb, legőszintébb és legszívbemarkolóbb romantikus filmje - egy férfi, és egy testetlen operációs rendszer kapcsolatáról. Spike Jonze az első, sőt, sokadik hallásra is őrültségnek tűnő, halmozottan problematikus alapkoncepciót játszi könnyedséggel prezentálja, minden, amit látunk és hallunk, olyan magától értetődően természetes, akár egy első pillantásra fellángoló szerelem. A film határtalan empátiával tolmácsolja a történetet, minden kockájáról árad a humanitás és az életöröm, karakterei mindig és mindenek felett az elfogadás, a tolerancia örök szükségszerűségét hirdetik. Joaquin Phoenix mostanában egyszerűen képtelen hibázni, Theodore-ként sebezhető, vagány és vicces, Scarlett Johansson ellenállhatatlan érzékisége pedig úgy is süt a vászonról, hogy őt magát egy pillanatra sem láthatjuk. A képi világ vonzó, elegánsan komponált és ötletes, a film - helyesen - a technikai fejlődést lehetőségként, nem pedig a világvége vészjósló előhírnökeként kezeli. Pozitív jövőkép - ritka kincs.
Vígjáték a lehető legritkább esetben kerül egy év végi toplistának akár a közelébe is, de ha az utóbbi évek kiemelkedően legjobb horror-komédiájához van szerencsénk, nincs értelme hezitálni, egyértelmű, hogy itt a helye. Jemaine Clement és Taika Waititi író-rendező-főszereplők, valamint elvetemült kompániájuk olyan elképesztően vicces és invenciózus módon tálalják dokumentumfilmnek álcázott agymenésüket, ami előtt egyszerűen muszáj fejet hajtanunk: karaktereik viszolyogtatók, szerethetők és félelmetesek egyszerre, a szépiás képi világ vonzó, nyomasztó és horrorisztikus, a maszkok és az effektek nem tolakodók, de minden tekintetben kifogástalanok, a hasfalszaggató röhögőgörcs mellett pedig még rémüldözni is van okunk bőven - a film olyan, normál esetben egymást kizáró érzeteket keltett bennem, amilyeneket utoljára az A sötétség serege megtekintésekor tapasztaltam.
Sráckor
Richard Linklater monumentális vállalkozása akkor is automatikusan filmtörténeti jelentőségű teljesítmény lenne, ha maga a produktum élvezhetetlen volna - óriási szerencsénkre ez távolról sincs így, sőt, a Sráckor 2014 egyik legjobbja. Pedig semmi különös nem történik benne, apróságokról szól, tudjátok, mint az élet, a világmindenség, meg minden. Fiktív karakterek soha ezelőtt nem kerültek ennyire közel a nézőhöz, a hosszú kihagyásokkal, 12 év alatt forgatott anyag pedig konzekvens, hibátlan, kerek egészet alkot - végtelen türelem, szakmai magabiztosság és művészi alázat érezhető minden kockáján.
Under the Skin
Jonathan Glazer szürrealisztikus, kérlelhetetlenül nyomasztó, festőien gyönyörű képekkel elmesélt, hallucinatív, felkavaró rémálma nem egyszerűen film, inkább sötéten örvénylő, látomásos tudatfolyam, öntörvényű, nézőjét folyamatos kétségek között tartó, a hagyományos narratívát vizuál-orgiára cserélő, letaglózó erejű trip. Nem adja könnyen magát, de ha engeded, felejthetetlen élményekkel gazdagít - jómagam utána napokig nem tudtam rávenni magam filmnézésre, egyszerűen semmit nem éreztem hozzá mérhetőnek. Johansson bámulatos bátorsággal, a legrizikósabb jeleneteket is bevállalva, érezhető elhivatottsággal játszik, rideg, ijesztő tekintetében fokozatosan élednek fel az érzelmek, az érdeklődés, az emberiség azonban nem az a faj, amit érdemes lenne kiismerni. Súlyos, torokszorongató, húsbavágóan kegyetlen darab - az ilyesmire mondják, hogy instant klasszikus.
Mit is mondhatnék így a végén - 2014: köszi mindent, 2015: várunk szeretettel!