Amikor először megláttam, hogy a Fumax kiadó gondozásában magyarul is napvilágot lát majd a Lőpormágus-trilógia első része, a Vérrel írt ígéretek, nagyon megörültem. A könyv fülszövege első olvasásra az általam nagyon kedvelt Iron Kingdoms, illetve a nagy sikerű anime, a Full Metal Alchemist világát juttatta eszembe. (A Warmachine nevű miniatúrás tabletop stratégia, és annak világa, a magát Full Metal Fantasyként aposztrofáló Iron Kingdoms, a kedvenceim egyike. A középkori fantasyn túllépő világképe gőzkolosszusokat és az ipari forradalom vívmányait vegyíti földre szállt istenekkel, illetve istenné vált emberekkel, csatákat megfordítani képes mágusokkal, sámánokkal, nemzeti ideológiák miatti állandó háborús hangulattal, és elbájolt muskétáikon keresztül varázsoló gun mage-ekkel.)
A Lőpormágus-trilógia nem ezeken a világokon játszódik, ám kétségtelenül sok a hasonlóság – ami egyáltalán nem baj, sőt! Brian McClellan világán a felvilágosodás korának találmányai, a szakszervezetek és az egyetemek ugyanúgy megférnek a mágikus képességekkel rendelkező személyekkel, ahogy utóbbiak az egykor halandók közt járkáló istenek hatalmát hirdető papsággal. Vagyis sehogy. Természetesen, ahogy az lenni szokott, csupán a társadalom olajozottan működő fogaskerekei és a civilizáltság miatt nem kaparják ki egymás szemét.
Ez a Vérrel írt ígéretek kezdőjelenetéből egyértelművé válik, ahogy máris megismerkedünk a három főszereplő közül kettővel: Tamás tábornaggyal, a Kilencek birodalomcsoport Adro nevezetű országának egyik legbefolyásosabb emberével, illetve a nyugalmazott rendőrnyomozóval, Adamattal, aki mágikus memóriája miatt csöppen a dolgok sűrűjébe. Adamat nem éppen így képzelte nyugdíjas éveit, ugyanis Tamás (aki az eredetiben is Tamás!), az országigazgatás nélkülözhetetlen mellékszereplőivel (főkönyvelő, alvilág vezére, főpap, stb.) karöltve véres puccsot hajt végre, hogy a népét sanyargató királyt és díszes nemesi kompániáját félreállítsa. Olvasóként itt vesszük fel a fonalat, és habár elsőre félig-meddig vakon botorkálunk a képzeletbeli díszletek között, a világépítés folyamatosan és kimért adagokban érkezik majd, az általában ezzel járó hosszú leírásoktól és CSI-t megszégyenítő, okító jellegű párbeszédektől nem kell tartanunk. Az író biztosan fogja a kezünket, ahol pedig hiányérzetünk lenne, ott nyugodtan hagyatkozhatunk a francia forradalomról tanultakra – a regényben vázolt világ megjelenítése direkt rájátszik erre, kezdve a katonák uniformisának kék-ezüst színeivel egészen a macskaköves utcák szakszervezeti élharcosaiig.
Ami a sztorit illeti, unatkozni egy szemernyit sem fogunk, McClellan nagyon kellemes tempót diktál, alig pár helyen találkozunk csak döcögős részekkel. Szerencsére nem sieti el a fordulatokat, ahol kell, elidőzik, de sosem feleslegesen - ilyenkor vagy egy sodró lendületű csavar következik, vagy a jó érzékkel fenntartott misztikum kohójába kerül újabb adag szén. A regény sikerének egyik alapköve a szereplők világról alkotott képének átadása (sosem tudunk többet, mint ők), erre következő szintként épül a velük együtt való tanulás, a titkos tudás apránkénti felfedezése, az ezeréves titkok kirakósának megfejtése. Hiszen már a sztori elején elkezd bűzleni valami: Tamás olyan darázsfészekbe nyúlt, amibe nem kellett volna. Amíg őt - és vele együtt az olvasót - a politikai intrikák, a puccs utószele és az ország fenntartása köti le, addig Adamat kénytelen olyan sötét sarkokba bepillantani, amiket pusztán az arra érdemesnek tartogattak.
A nyomozós szál krimibe illő fordulatokkal operál, megismerjük a hétköznapi embereket, az alvilágot, a Fekete Utcai Borbélyokat, az illegális boksz-vermeket, miegymást. A nyugalmazott nyomozó karaktere az egyik legszimpatikusabb, ő testesíti meg az eszével túlélő sztoikus, gyakorlatias kisembert, akit nem rendít meg egy király elmozdítása, máris kapásból költözteti a családját vidékre, minél távolabb a fortyogó üsttől. Nem mintha Tamással bármi baj lenne, a morózus, hazájához végletekig hű és tettrekész lőpormágus remek stratéga és összetett karakter - érezhetően ő a nagybetűs főszereplő, a történet az ő fejezetei alatt lendül előre a legtöbbet.
És hogy szép kerek legyen az egész, harmadik szereplőnk történetszála felelős az akcióért. Ő Tániel, Tamás fia, szintén katona és lőpormágus. Egyike a legjobbaknak, így külhoni „vakációjáról” (ahol első nap háborúba keveredett) hazatérve már indulhat is levadászni egy nagy erejű mágust. Tániel fiatal és bár nem ismerné be, de mindent megtesz, hogy apja elismerje őt és képességeit. Kettejük viszonya ismerős a szokásos apa-fia konfliktusokból, azonban McClellan nem erre akarja kifuttatni kapcsolatukat, lévén kevés időt hagy nekik: a fiatal lőpormágusra a legveszélyesebb bevetéseknél van szükség. Az ő szemén át látjuk a puccsra katonai agresszióval felelő szomszédos állam ellen vívott háború mozzanatait, általa szakadunk ki az urbánus környezetből, hogy a Hegyőrség elkeseredett csatáinak lehessünk szemtanúi. Rejtélyekből az ő fejezeteiben sem lesz hiány: állandó kísérője, egy barbár leányzó és az ő sajátos mágiája több alkalommal fűszerezi meg a történéseket.
Brian McClellannak sikerült egyszerre lőporfüsttől jó értelemben szürke, ám mégis színes miliőt varázsolnia – olyat, ami pörgős kalandregénynek ideális, elkerüli a papírmasé karaktereket, tud újat mutatni, fenntartja az érdeklődést és mégsem kuszálódik össze. Oké, a főszereplők egy gyomorlövés vagy egy tőrdöfés után fél nappal már újra harcba bonyolódnak, de ez a legtöbb, amit negatívumként felhozhatok. A cikk végéhez érve nem mehetek el szó nélkül főszerkesztőm, Rusznyák Csaba fordítása mellett sem: olvasmányosan és érzékletesen adja vissza a hazájukért vérüket ontó lőpormágusok történetét. Ipari forradalom-fantasy előre, már várom a második részt!
